FEKETE NAGY ANTAL: A TELEPÜLÉS KÉPE
FEKETE NAGY ANTAL:
A TELEPÜLÉS KÉPE
A TELEPÜLÉS KÉPE
A települési táj és forma megválasztásában megnyilatkozó, faji adottságokból folyó készség és a természeti tényezők összhangja, ha a fejlődés folyamán módosult is a magyarságnál, az egész középkoron át úgyszólván változatlan maradt. Népünk a foglalkozási ágainak megfelelő területen telepedett meg, így a talajnak a települési formák kialakításában másutt erősen megnyilvánuló hatóereje alig játszott szerepet és kényszerítő erővel később is többnyire csak a magyarság foglalkozásai hatottak. A megélhetési lehetőségek kihasználására való törekvés nem engedte meg a sűrű, egymáshoz közelfekvő halászfalvak keletkezését és nagyobb községekké fejlődését. A földműveléssel rendszerint együttjáró állattenyésztés ismét nagyobb területeket kívánt és népesebb települések kialakulását nem tette lehetővé. A síkvidék települési képét elsősorban a foglalkozási ágak alakították ki; ennek megfelelőleg a vizek, a dúsabb termőföldek és a jó legelőjű talaj mentén találjuk az ősi szállásokat. Régibb telepekről az Alföldön és határszélein a XIV. században még szakadtak ki új rajok, de a települések menete a következő századokban teljesen új irányt vesz fel.
A zárt települési készség a magyarságnak nem volt sajátsága, inkább apró tömegekben, sátranként, később házanként szállt meg, egymáshoz közel, de anélkül, hogy nagyobb érintkezési felületeket engedett volna a vérrokonságon kívüli szomszédsággal. Az Alföldön és a Dunántúl dombos vidékeinek nagy részén a talajviszonyok által elősegített csoportos település lehetővé tette a belsőségek elaprózódását. De ugyanakkor talán valami ősi, földesúr és jobbágy által egyaránt megőrzött sajátság nyilvánul abban, hogy amikor a rokonok az eredetileg egységes birtoktestet közös akarattal felosztják, az egyes birtokrészeken nemcsak új települések keletkeznek, hanem önálló politikai községekre esik szét az eredetileg egységes falu is. Az ilyen csoportfalvak kialakulása és későbbi továbbosztódásuk főleg az azonos nevű, jelzőkkel megkülönböztetett dunántúli helységek és a csallóközi 13 Karcsa külön falvakká fejlődésben nyilvánvaló.
)
[Település sík és dombos vidéken] A településnek a talajból és a gazdasági adottságokból folyó természetes menetét mind az Alföldön, mind a Dunántúlon egyre erősebben befolyásolja és átalakítja a nagy uradalmak kialakulása és megerősödése. Az önellátásra berendezkedett és mennél nagyobb jövedelem elérésére törekvő uradalmak gazdasági szempontból sok esetben előnyösen megváltoztatják a település képét, mikor az uradalmakon kívüli területről néptömegek behozatalával új telepeket létesítenek, a régieket kibővítik, vagy gazdasági, esetleg védekezési szempontokból a határokon belüli népelemeket átcsoportosítják.
Fatemplom a szepességi Újterebesen.
A sík vagy dombos vidék bő lehetőséget adott mindenkor, mind a természetes település, mind a felülről irányított telepítés számára. A szaporodó népességnek ide-oda hullámzása, a török előli menekülés vagy például a Brankovicsoknak állandóvá ugyan nem vált telepítése a kereteket sok esetben bővítette, vagy ingadozásnak tette ki. A kunok vándorlásai részben új, maradandó kirajzásokat hoztak létre, részben egyes telepeik elnéptelenedésére vezettek.
Az Alföldön korábban művelés alá nem fogott területeket mind nagyobb arányú állatgazdálkodás céljaira használják fel. A Dunántúl lakosságának növekedése nemcsak a régebbi falukeretek bővülését vonja maga után, hanem nagyobb erővel indítja meg az erdős területek irtását és földművelés céljaira történő átalakítását is. A dunántúli határjáró oklevelek mutatják ennek a munkának a lefolyását, mely ha nem is jelentkezik minden esetben új telepek keletkezésében, de a régi faluhatárokat több helyen kiterjesztette és művelésre alkalmas területek megszerzését eredményezte.
Ha a terjeszkedésnek megvoltak a lehetőségei a síkvidék határszéli területein és még inkább a hegyes vidékeken, nemcsak a települési keretek bővültek, hanem nagyobb számban új telepek is alakultak. A talaj formáló ereje nemcsak a település képére nyomja rá bélyegét, hanem a települők életének átalakításában is megnyilvánul. A hegyvidéki települők is bizonyos mértékben öröklött, emberi vagy faji sajátságaiknak megfelelőleg választották a talajt, a talaj felszínének és belsejének természeti kincsei mégis sok esetben átalakították az embert.
A hegyvidéken a település formáját legtöbb esetben a fölszín tagozódása szabja meg, mely csak a hegyek közé zárt szélesebb síkságokon engedi meg a faluformák változatosabb kialakulását. A keskeny völgyek csak a sorfaluk vagy legtöbb esetben az egy-főúttengelyes falvak keletkezését teszik lehetővé. A szűk patakvölgyek mentén néha kilométerekre is elhúzódik a falu, amiben nem szabad a települők faji sajátságát keresnünk, mint egyideig gondolták, hanem csupán a talajnak, mint települési tényezőnek kényszerítő hatását, mert ott, ahol a talaj megengedi, ugyanannál a népfajnál a legváltozatosabb faluformák előfordulását tapasztalhatjuk.
Turócmegyei telepes. Kisjeszeni Paulovics Miklós és Jámbor Ádám 1521-ben kapott címerében.
(A Jeszenszky-család levéltárában.
A síkvidék csak a legősibb foglalkozási ágak művelésére nyujt lehetőséget és az agrárjelleget rákényszeríti a tájra, a hegyvidék viszont sokrétűen tagolja a lakosság foglalkozását, tehát a település képe változatosabb. Az erdők fája a kitermelés és feldolgozás által nemcsak foglalkozási ágak keletkezésére nyujt alkalmat, hanem épületanyagot is szolgáltat. A faanyag a település külső képének jellegzetes sajátságot ad: a magánlakóházak mellett még a templomokat és a templomok tornyát is fából építik. A faépítkezésben megnyilvánuló jellegzetesség aztán más vidékekre is átterjed és főleg a fatemplomok divatja még a hegyvidék folytatását képező síkságon is tért hódít. A kitermelt fa másirányú további feldolgozása, a szerszámfa-, bútor-, stb. készítés különböző ipari ágakat lendít fel, ami a településnek is más jelleget ad.
Az emberi célokra tervszerű módon történő fakitermelés maga is új telepek keletkezését vonja maga után. Településtörténeti szempontból azonban messzemenő jelentősége az olyan erdőirtásnak van, amelyet azért végeznek, hogy emberi telepek keletkezésére alkalmas területeket nyerjenek. Azok az új települések, amelyeket a tatárjárás után a soltészságok teremtettek, a későbbi korokban is továbbfolytatódnak, minthogy azonban [Hegyvidéki település] az irtás a XV. században már olyan magas vidékekre és keskeny patakvölgyekbe ér, amelyeknek talaját földművelési célokra csak csekélyebb mértékben lehet felhasználni, a soltészság vezetői, a németek visszahúzódnak és a munka folytatását átengedik a szlávoknak. Újabb soltészságok legfeljebb a Tátrától keletre fekvő területeken keletkeznek a XV. századtól, míg a Felvidék nyugati részein a német jog alapján keletkezett s szláv vezetőjű és lakosságú fojtságok, lehoták, iudicatus-ok és advocatia-k vezették a falualapítást és az ahhoz szükséges talaj felszabadítását. A magasabb hegyvidékek hidegebb éghajlata a termés beérését kedvezőtlenül befolyásolta, éppen ezért a földművelést ezeken a helyeken a kiterjedt állatgazdálkodás váltotta fel. A hegyi pásztorkodás a szlávok sajátsága volt, a magasabb hegyvidék betelepülése tehát az ő révükön történt.
Hajtóvadászat. Mátyás-kori számszeríj festett ábrázolása.
(Magyar Nemzeti Múzeum.
A mármarosi részeken és Erdély magasabb hegyvidékein a település folytatását az oláhok végezték, akik mint hegyi pásztorok a keskeny folyóvölgyek mentén a legmagasabb hegyekbe is felhatoltak. Az oláhság terjeszkedésében, mely a kenézek vezetése alatt szintén sajátságos jogok szerint folyt le, kétirányú fejlődés állapítható meg. Síkabb vidékeken, ahol a földművelésnek volt lehetősége, utóbb az oláhság is földművelővé vált; hozzáidomult foglalkozásban és más települési sajátosságokban is a környékbeli magyarsághoz, keveredett vele, vezetői pedig a kenézi jogon keresztül bejutva a nemességbe, a kisbirtokú magyarság megerősödését jelentették; sőt egyes kenézcsaládok a magyarsággal való állandó keveredésen keresztül magyar vérűekké váltak és főúri rangra emelkedve országos jelentőségű szerepet játszottak. A hegyvidéki oláhság azonban senkivel nem érintkezett és csak pásztorkodó életmódját folytatta.
Az erdélyi magyarság, eltérőleg az ország többi vidékétől, akklimatizálódott és asszimilálódott a hegyvidékhez. Ennek következtében emberfeleslegei új rajokat bocsátottak ki mind a székely földön, mind Erdély többi vidékein és mint erdőirtő és állattenyésztő települők épúgy behatoltak a magasabb hegyvidékekbe, mint az oláhok.
Szepességi pásztor a XV–XVI. század fordulóján. A lőcsei Szent Jakab templom betlehemes csoportjából.
Az országot nagy ívben övező Kárpátok gerincein korán megjelenő hegyipásztorok, a vlachok sokáig nem alkottak állandó telepeket, hanem nyájaikkal ide-oda kóborolva élték nomád életüket. A települések folytonos szaporodása és a határoknak a XV. században úgyszólván vonalban történt meghatározása a vlachok életmódjában is változásokat hozott létre: először ideiglenes, majd pedig állandóvá váló telepek alakulnak. Amikor egy-egy, a Kárpátok lejtőit is határai közé számító uradalomnak, mint Makovicának, Sztrecsnónak, vagy a délibb fekvésű Muránynak a falvai meghatározható, állattenyésztést vagy erdőhasználatot illetőleg zárt határok közé jutottak, amelyeken túl a terjeszkedés már határsértést jelentett, a vlachok folytonos vándorlása is mind több akadályba ütközött. Egyrészt a falvak lakossága tiltakozott a vlachok legelőhasználata ellen, másrészt pedig a földesurak sem voltak hajlandók eltűrni saját és uradalmukhoz tartozó falvaik jogainak csorbítását. A vlachok tehát, amikor vándorlásuk útját elzárták a határok, egy-egy földesúr pártfogása alá helyezkedtek és az ő kiterjedt uradalmának határain belül folytatták régi életmódjukat. Amikor az uradalmon belül fekvő községekkel nem sikerült közös erdőhasználatot létesíteniük, vándorlási körzetük mind kisebb és mind erősebben megszabott határok közé szorult. A részükre átengedett hegyilegelők [Földesúri telepítések] valamelyik alkalmas pontján tehát mint települési magot, felépítik tuguriumaikat, kunyhóikat, melyek később állandó telepekké fejlődnek.
Felsőmagyarországi közrendű polgárok 1460 körül. A szászfalvi oltár egyik képén.
(Besztercebányai Múzeum.)
A XV. század folyamán több olyan települést ismerünk a magasabb hegyvidék uradalmainak határain belül, melyeknek lakossága teljes egészében vlach jog szerint él és adózik urának. A vlachokat letelepedésük bizonyos mértékben átformálta, addigi kizárólagos pásztorkodásukat új foglalkozási ágakkal bővítette és közelebb hozta őket a környező telepekhez.
Erősebbé válik a tejtermékek és állatok értékesítése, termesztenek bizonyos fokú, csak házi használatra szükséges kenyérmagot, sőt Sáros megyéből tudunk olyan esetet is, amikor a vlach jog alatt élők nemcsak erdőkitermeléssel, hanem még a fa további feldolgozásával, léc- és zsindelykészítéssel is foglalkoznak. A foglalkozási ágak bővülése így egyre erősebbé teszi a vlachok egy részének állandó letelepedését és telepeik bővülését.
A magánkezekbe került egykori királyi uradalmak és egyéb nagybirtokok tulajdonosai szívesen láttak birtokaikon minden új telepest, mert ezáltal birtokaik lakossága növekedett és jövedelmezősége fokozódott. Ha maguk nem tisztelik is, a környékbeli földesuraktól mindenkor megkívánják a jobbágyköltözködés szabadságának pontos betartását. A királyi hatalom által irányított korai telepítések mindenkor tekintettel voltak honvédelmi érdekekre is. A magánföldesúri telepítéseknél a honvédelmi érdekek háttérbe szorulnak az egyéniek mögött. A földesurak hajlandók megadni az új telepeseknek általában járó, meghatározott évre szóló adómentességet és egyéb kedvezményeket, csakhogy mennél nagyobb számban jöjjenek. Minden jogot, soltészit, fojtságit, kenézit, vlachot megadnak, csak legyen, aki a telepítés sikeréért jótáll. Az elszaporodott tótok, rutének, oláhok és a különböző nemzetiségekhez tartozó vlachok, felhasználva a messzemenő adózási és egyéb kedvezményeket és a szabad jogválasztást, általában szívesen jelentkeztek telepítő munkára, akár úgy kellett megteremteni a falualapításra alkalmas talajt, akár régebbi telep bővítéséről, vagy elhagyott telep újjáélesztéséről volt szó.
Vas ablaktábla Kassa elpusztult középkori városházáról a XVI. század elejéről.
(Rákóczi Múzeum, Kassa.)
Azoknak a telepítéseknek a során, amelyeket a nagyobb birtokosok vagy a kisnemesség a magyar középkor második részében hívott életre, az országhatárok a telepesek útja előtt nem alkottak akadályt. A Vág jobbpartján és a Kiszuca völgyében morvák szivárogtak be, Árvában, Szepesben és Sárosban lengyelek jelentek meg, a Beszkidek lejtőin pedig a rutének. A tótság megszaporodott tömegei a magyarlakta vidékekre igyekeztek és itt alkottak új telepeket, vagy a magyarok közé telepedtek be, sőt az érintkezési vidékeknél a rutének rovására is terjeszkedtek. A rutének viszont nemcsak a Felvidék keleti részeinek magasabb hegyvidékeit szállták meg, hanem síkabb vidékekre is benyomultak.
A székelyföldön kívüli Erdély nagy birtokain keresztül az oláhok a XV. században eljutottak a síkvidékekkel határos területekre is, ahol nemcsak addig műveletlen [A talaj formáló ereje] vidékeket telepítettek be, hanem szaporaságukkal a magyaroktól is hódítottak el területeket.
Mind a magyar, mind a különböző nemzetiségű jobbágyok beköltözését szívesen látták mindenütt, mert a település állandó folytatása mellett is legtöbb helyen jobbágyhiány mutatkozott és főleg a síkvidéken bizonyos fokú pusztásodási folyamat indult meg. Ennek oka a különböző helyi tényezőkön kívül részben a XIV. század közepe óta úgyszólván évtizedenként megismétlődő pestis, részben pedig a városok nagy felszívó hatása volt. A pusztásodást még jobban elősegítették azok a messzemenő kedvezmények és szabadságok, amelyekkel a városok és a földesurak a jobbágyokat magukhoz csalogatni igyekeztek. Ilyen körülmények között indult meg a jobbágyságnak az a nagy hullámzása, amely az egész középkoron át nem tudott kiegyenlítődni.
Üvegpohár Bártfa város címerével. 1520 körül.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A talaj formáló erejének hatása azonnal fellép, mihelyt a telepesek vándorlásuk közben elhagyják azt a vidéket, melyhez addigi sajátságaik kötötték őket. Ahogy az erdélyi magyarság és székelység akklimatizálódott, úgy változtak meg a többi telepesek is: a települési formákban és életmódban alkalmazkodtak az új talajhoz és igyekeztek lehetőségeit kihasználni.
A települést és a települők életmódját formáló erők közül a bányászat vonja maga után a legerősebb változást. A települési talaj belső értékeinek kitermelése és feldolgozása legtöbb esetben, de főleg a vasnál, nagyobb embercsoportoknak ad munkát és a foglalkozási ágak elkülönüléséhez vezet. Az életfenntartáshoz szükséges anyagi javakat a foglalkozásokból elérhető haszon megszerezhetővé teszi ugyan, de éppen a foglalkozások sokrétű megoszlásának következménye a még teljesebb differenciálódás. Az ősfoglalkozási ágaktól való eltérés következtében szükség van – éspedig helyben – az ipar és kereskedelem olyan ágaira is, amelyek lehetővé teszik az élelmiszerek beszerzését. Az ilyen bányatelepek települési központokká fejlődtek és a megélhetés biztossága vonzó hatást gyakorolt: a fejlődés folyamán úgyszólván az összes bányatelepek eljutnak a mezővárosi (oppidum) vagy az annál még magasabb fokot és sokkal teljesebb szabadságot jelentő királyi városi (civitas) jelleghez.
A mezővárosi fejlődéshez az alapot rendszerint a nagybirtokos vagy az egyházi földesúr ottani vagy közeli tartózkodása adja meg. A vár tövében, tőle távolabb, vagy a síkvidéken alakult telepeken az önellátásra berendezkedő egyházi és világi földesúr elsősorban ősfoglalkozású, aztán ipart űző elemeket gyüjtött össze és ezek együttélése a foglalkozási ágaknak mind szélesebb rétegződését vonta maga után. Az ilyen fejlődésnek induló telepek közül azonban mégsem jut el mindegyik a mezővárosi fokhoz, mert vagy kiesett a forgalomból és így vására nem jutott hírre, vagy pedig fejlődésük egy másik, vásárjoggal rendelkező város közelsége miatt – a vásárjogok bizonyos távolságon belül lerontották az újabban nyert vásárjogot is – a reménytkeltő kezdet ellenére is örökre megbénult. Ezzel szemben mezővárossá váltak olyan telepek is, ahol nem lakott ott a földesúr, de fekvésük, forgalmuk, esetleges vámjuk biztosította a fejlődést.
Szepességi utca a XVI. század elején. A szepesszombati főoltár egyik szárnyképének részlete.
A magánföldesúri vagy egyházi birtokban lévő városok tulajdonosai igyekszenek megadni minden szabadságot, meglehetősen lazítani vagy csupán a közösségen keresztül gyakorolni a földesúri függőséget, csakhogy a település erősségét mennél jobban fokozzák. Vásárjogot szereznek a község részére, hogy forgalma és piaca mennél erősebb legyen. A biztosított szabadságok és a vásárjog birtokában a nagyobb lakosságú és sokrétűbb foglalkozású magánföldesúri telepek rendszerint elnyerik a mezővárosi jelleget.
[Városok] A fejlődést kétségtelenül rendkívül előmozdította, ha a telep fallal volt körülvéve, vagy vár közelében feküdt. A biztonságos falak mögött felhalmozódtak az anyagi javak, a védelem reménye csalogató hatással volt mindenkire, szegényre, gazdagra egyaránt.
A forgalmasabb kereskedelmi utak mentén fekvő telepeknél, főleg ha egyúttal vámhelyek is, a korábbi századokban megindult fejlődés még erősebbé fokozódik. A vámjoggal kapcsolatos útkényszer a városba irányítja a környék forgalmát, az idegen kereskedőket áruik kirakására kényszerítő jog pedig a legmagasabb fejlődést biztosítja. Az iparos- és kereskedőelemeknek nagyobb száma mindannyiszor megadja az utat a városi fejlődéshez. Még ha a legmagasabb városi fejlődéshez vezető vám- és lerakodási kényszer hiányzik is, az iparosok és kereskedők előmozdítják a város fejlődését, mert a megszerzett vásárjog biztosítja részére a környék forgalmát.
Középkori házak Kassán a XV. század végéről.*
* E két középkori lakóházat már a XVII. század közepén városi börtön gyanánt használták; a hagyomány szerint itt kínozták halálra 1619 szeptember 6-án az utóbb szentté avatott három kassai vértanút, Körösy Márkot, Pongrácz Istvánt és Grodéczy Menyhértet.
A német – szász – lakosságú helységek számára a városi jelleg megszerzését fejlődésük kezdetlegesebb állapotában is biztosítja két körülmény. Idegen joguk elütött a környező helységek másfajú lakosságának jogától és az országos jogtól, ami már magában hordta az autonómia csíráját. Azonkívül pedig ott, ahol a király volt és maradt földesuruk teljes megerősödésükig, továbbfejlődésüket autonomiájuknál fogva ő maga segítette elő. Így eljutottak a városi jelleghez, amit más előnyeik – kereskedelmi utak, bányászat stb. – csak siettettek.
A polgáriasulás feltételei, akár összesen, akár külön-külön, a telepek lakosságának számbeli nagyságát és területi kiterjedését növelték. A különböző kereskedelmi és ipari ágak nemcsak a szakmunkásoknak és képzett embereknek adtak kenyeret, hanem szakképzettség nélküli segédmunkásokat és napszámosokat is foglalkoztattak. A városok kedvező körülmények között minden beköltözni akarót szívesen láttak és a beköltözés megkönnyítése érdekében éppen ők küzdöttek legerősebben a jobbágyság szabad költözködési jogának biztosítása érdekében. A városokkal kapcsolatot fenntartó jobbágyfalvak lakosságát mindenkor csábította jólétével, gazdagságával, a gyorsabb gazdagodás lehetőségeivel vagy szerényebb igények mellett a munkaalkalom biztosításával a város, mely sokkal nagyobb szabadságot is biztosított polgárai számára.
Mindez főleg a XIV. századtól kezdve nagy hullámzást idézett elő. A jobbágyok szabad költözködési jogukkal élve igyekszenek megtelepedni a városban. Magukkal hozott értékeik és ingó vagyonuk szabta meg mindenkor a városi polgárság soraiban való elhelyezkedésük fokát. Legtöbbjük természetesen csak a városi proletáriátust szaporította, amelyből talán egyik-másiknak sikerült kiemelkednie. Módosabb polgári házat szerezni nem tudtak és nagyrészük mind alkalmi munkából tengődő napszámos a külvárosokban, a falakon kívül helyezkedett el. Ezekben a külvárosokban találtak szállást és oltalmat a földesúri terhek rendezése nélkül megszökött jobbágyok is, akikért földesuraik sok esetben hosszas pereket folytatnak.
A beköltözés folytán egyre szaporodó lakosság, mely mind a német, mind a magyar lakosságú városokban gyarapodott külföldről bevándorlókkal is, még újabb emeletek építése esetén is csakhamar kitölti azokat a kereteket, melyekre a város a falak megvonásakor méretezve volt. A betódulók szegényebbjei a városfalvak mentén építik fel lakóházaikat, vagy távolabbi külvárosokban telepszenek meg. A település tehát a mag körül egyre szélesedik vagy nyúlik, a talaj adottságai szerint.
Bármennyire túlsúlyban volt is az iparos- és kereskedőelem, a városok az ősfoglalkozási ágakkal mégsem szakítottak teljesen és amennyire csak a talajviszonyok megengedték, földműveléssel, állattenyésztéssel és halászattal is foglalkoztak. Ezekre a foglalkozási ágakra a lakosság élelemmel való ellátása miatt feltétlen szükségük is volt. Amilyen mértékben szaporodott a lakosság, olyan arányban növekedett az élelmiszerek szükséglete. Ezek és még egyéb, a településsel csak távolabbi kapcsolatban álló körülmények arra ösztönözték a városokat, hogy határaikat növeljék. Tekintettel a községi határok korai kialakultságára, a természetes terjeszkedés útjai már régen bezárultak. A városok tehát mind a hegyvidéken, mind a síkságon, úgy gondoskodtak a határuk növeléséről, hogy a szomszédos birtokokat részben vagy egészben, először csak zálogba, később pedig örökjogon megszerezték és birtokjogukat királyi megerősítéssel vagy adománylevéllel biztosították.
[A város terjeszkedése] Az ilyen birtokszerzésekkel kapcsolatban nemcsak a városok településében áll be változás, hanem a legtöbb esetben, főleg a síkvidéken, a megszerzett községében is. A környező falvak lakossága már részben a megszerzés előtt is a városokból élt, a népesség egyrésze már korábban beköltözött a városba, ami a környező községek lassú elnéptelenedésére vezetett. Ez a körülmény és ennek következtében a jövedelem megcsappanása még erősebben kényszerítette a földesurakat, hogy birtokaikon, melyekért a városok szükségképpen magasabb árakat fizettek, kedvező alkalom esetén túladjanak. A város vonzóereje olyan nagy volt még a kunoknál is, akik csak későn szánták rá magukat a megtelepedésre, hogy lassanként beszivárognak a városokba, néhol olyan tömegben, hogy külön utcákat alkotnak. Szállásaikat pedig a városok kezdik használni, kezdetben bérért, későbben pedig örök jogon is megszerzik azokat. A városok lakossága növekedett ezenkívül elszegényedett nemesekkel is. A birtokaikat eladó nemesek közül is többen beköltöznek a városba és polgárjogot nyernek, sőt még a birtokos nemesek közül is többen szereznek a városokban fekvőségeket. Amilyen arányban nőtt valamely városnak a lakossága és terjedt belső területe, olyan mértékben igyekezett a városi politika a város külső határait szélesíteni.
A bártfai városháza. XVI. század eleje.*
* Az egyetlen teljes épségben fennmaradt középkori városháza Magyarországon. Épült 1505–1510 között, alapjában véve gót stílusban, de, amint az eredeti számadások mondják, olaszos ablakokkal (fenestris ytalicalibus) és renaissance ízlésű ajtókeretekkel. A század eleje óta a város és Sárosmegye gazdag múzeuma van benne elhelyezve.
Mind a városi, mind a mezővárosi település tekintetében a síkföldi és a hegyvidék között lényeges különbségek állapíthatók meg, melyek elsősorban a talajjal kapcsolatosak. A síkföldi település külső alakja szabadabb és változatosabb formákat mutat, mert a talaj felszíni tagoltsága nem szab annyi korlátot a terjeszkedés elé. A síkon, vagy a megfelelő nagyságú termőfölddel rendelkező magasabb vidéken a lakosság főfoglalkozása továbbra is az őstermelés marad. A lakosság száma aránylag csekélyebb, mint a hegyvidéki városoknál, így az ipari és kereskedői réteg elszaporodására a kedvező alkalom hiányzik. A talaj felszínének és belsejének értékei a síkságon nem olyan sokoldalúak és gazdagok, mint a hegyvidéken, így ott megfelelő adottságok híján létre sem jöhetett a foglalkozási ágaknak az a széles skálája, ami a hegyvidéken tapasztalható.
