BARTHA DÉNES: A RENAISSANCE-KOR ZENÉJE

Teljes szövegű keresés

BARTHA DÉNES:
A RENAISSANCE-KOR ZENÉJE
A nemzeti mondahagyomány fenntartói, az énekmondók körében a XIV. század folyamán fokozatosan nagyhorderejű átalakulás ment végbe. Az Árpád-korban énekmondóink, a „joculator“-ok, legtöbbször még az udvar szolgálatában állottak, de ezután lassanként kiszorultak az udvari zene, sőt általában a zene teréről. Helyükre a „sipos“-ok (fistulatores), azaz specializált hangszerjátékosok, fúvósok léptek. A források a XIV–XV. században az ilyen fúvósjátékosoknak más hangszerét is közelebbről megjelölik: a siposok mellett ismételten találkozunk a kürtös, gajdos (közelebbről meg nem határozható sípfajta, talán tömlősíp-duda játékosa) és trombitás (trumbatores, buccinatores) elnevezésekkel. Hogy mindezek nem éppen alacsonyabbrendű zenészeknek számítottak, hanem hivatalos, udvari szerepet láttak el, kiderül abból, hogy Gajdosbogdányban 1351–52-ben „trumbatores domini regis“, tehát királyi trombitások laktak.
Ezek az adatok megvilágítják ugyan a joculatorság hangszeres irányú továbbfejlődésének útját, de nem beszélnek a szorosan vett énekmondói hivatás sorsáról, arról, hogy kikre maradt az Árpád-kor énekes nemzeti hagyománya. Hogy a vegyesházbeli királyok korán át is fenn kellett maradnia, azt az adatok egész sora bizonyítja, de az említett hangszerjátékosok közül egyiknél sincs szó énekmondásról s nem is hallunk soha arról, hogy a siposok, gajdosok, trombitások vagy kürtösök hősi tettek megéneklésével szereztek volna érdemeket.
Az énekes nemzeti hagyomány fenntartóinak keresésénél a húros hangszerekre vonatkozó XIV–XV. századi adatok vonják magukra a figyelmet. Az első „kobzos“ 1326-ban, az első „hegedős“ 1358-ban („fyellator“ néven, „hegedős“ néven 1394-ben), az első „lantos“ 1427-ben jelenik meg okleveleinkben. Különösen a hegedős és lantos hivatása lesz hamar jellegzetessé: mindkettőre már az első említés évétől kezdve bőségesen vannak okleveles adatok. E hegedősök és lantosok az említett siposokkal együtt a XV. század legtöbbet emlegetett zenészei. Jellemző e tekintetben az 1460. évi szepesi zsinat intézkedése, mely a papoknak megtiltja, hogy a mimusoknak, histrioknak, siposoknak és lantosoknak Krisztus alamizsnájából adjanak. Az itt kifogásolt foglalkozások első kettője, a mimusok és histriok már az 1279. évi budai zsinat hasonló szellemű, de még kevésbbé élesen elítélő tilalmában is szerepeltek, mégpedig a joculatorokkal együtt. Ha az utóbbiak helyére 1460-ban a siposok és lantosok léptek, ez a tilalom szinte érzékelhetően állítja elénk a régi, egységes joculatorság kettéválását a késő-középkorban.
Míg az oklevelek általában elég világosan különbséget tesznek lantos és hegedős közt, – amit a két hangszer tipológiai különbsége eléggé is indokol – addig az elbeszélő krónikákban és utánuk az egész XVI. század históriás irodalmában a két típus egybefolyik. Jellegzetesen látjuk ezt a XV. század végén meginduló humanisztikus irodalom adataiban. Hegedősök vagy lantosok lehettek azok, akik Galeotto Marzio tudósítása szerint Mátyás király asztalánál az ősök haditetteiről magyar nyelven zengtek, vagy akik Thuróczi krónikája szerint a XV. század végén még Kont vitézségéről énekeltek és akik Bonfini szerint a kenyérmezei csata után a hősi tetteket hirdették. A következő XVI. század is tőlük várta a magyar mult énekes dicsőítését és a főhivatás, az énekmondás jelentősége mellett nem igen tekint a hegedős-lantos megkülönböztetésre. Lisztius János püspök 1568-ban a kocsmai hegedősök énekét hívja tanúságra a kenyérmezei csatáról szóló énekekkel, Istvánffy Miklós pedig 1600 körül még Zách Feliciánról szóló éneket hall a lantosoktól.
A nemzeti mult énekes hagyománya tehát a vegyesházi királyok alatt, majd a magyar renaissance korában sem maradt gazdátlanul: hegedős és lantos – a klasszicizáló humanista irodalomban „fidicen“ és „cytharoedus ad lyram canens“ néven – vették át és folytatták a magyar énekmondás hagyományát. A szorosan vett énekmondás mellett – mint már a játékosok elnevezése is mutatja – most már fokozottan előtérbe lépett a hangszerjáték, a valószínűleg még szerény méretű hangszeres virtuozitás szerepe, bár ez utóbbiról semmi kézzelfogható adat, hangjegyes emlék sem maradt reánk.
Amíg tehát Galeotto, Bonfini és Thuróczi révén elég tiszta fogalmunk van az énekmondók témavilágáról, addig a hangszerjátékosok műsorát és annak eredetét illetőleg puszta feltevésekre vagyunk utalva. Tekintve, hogy a hegedős és lantos feltűnése és elterjedése (1358–1427) történetünknek abba az idejébe esik, mikor a német művelődés hatása különösen erős volt hazánkban, a hegedős- és lantostípus magyarországi meghonosodása kapcsolatba hozható a német „spilman“-ok nagyobbarányú beszivárgásával. Nagy Lajos udvarában több német lovagi énekes, úgynevezett „Minnesinger“ – mint Suchenwirt, Teichner, Heinrich von Mügeln – talált [A német zene hatása] barátságos fogadtatásra, Zsigmond idejében pedig ismételten Magyarországon járt Oswald von Wolkenstein, a későközépkori „Minnesang“ legjelentősebb egyénisége, aki magyarországi kapcsolatairól verseiben is ismételten megemlékezett. Michael Beheim német vándorénekes személyében végül V. László udvari poétáját ismerjük meg.

Citerán, hegedűn, hárfán és lanton játszó alakok 1430 körül készült hazai misekönyv széldíszítésén.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A német hatás súlyára mutat az is, hogy ugyanezeket a zenésztípusokat említik több német vezetésű és szellemű városunk, hivatalos zenészei közt is. A XV. század első feléből származó Ofner Stadtrecht a „fiedler, lauthenschlaer... posawner, pheifer, fidler, pauker“ szolgálatát szabályozza. Selmecbánya 1365–78. évi számadáskönyveiben siposok, Bártfa 1426. és 1433. évi könyveiben lantosok és trombitások, Körmöcbánya számadásaiban 1441-ben trombitások szerepelnek. Az ilyen városi trombitások és lantosok már átvezetnek a vándor „spilman“ típusától a céhszerűen megszervezett városi zenészek csoportjához, melynek virágkora nálunk a XVI–XVII. századra esik. A városi zenészeket különben – éppúgy, mint a XV. század óta kimutatható udvari és városi orgonistákat – már semmi kapcsolatba sem hozhatjuk a magyar énekmondással s így a szorosabb értelemben vett magyar zenei kultúra fejlődésével.
A XV. század elején megjelenik forrásainkban az „igric“ szó is, mely addig csak helységnevekben lelhető fel. A XV. században kétféle értelemben használják: a Schlägli-szójegyzék a „palpomimus“-t fordítja „igrech“-nek, tehát alakoskodót, kóklert ért rajta; ugyanitt hasonló jelentéssel a joculator szó is feltűnik, a nélkül azonban, hogy az igriccel kapcsolódnék. A Nádor-kódex (1508) és a Nagyszombati-kódex (1512–13) az „igrecséget, igricbeszédet“ a nyelv bűnei közt említik, tehát útszéli, csúf, trágár beszédet értenek rajta, a Schlägli-szójegyzék értelmezéséhez hasonlóan. Az igric-fogalom másik értelmezését a bécsi és müncheni kódexekben (a XV. század közepén) találjuk: itt az igric szó közelebbi meghatározás nélkül általában hangszert, hangszerjátékost jelent. A Szentírás szövegében előforduló hangszereket ugyanis (sambuca, lyra) „igrec készség“, a „vidisset tibicines“ kifejezést pedig „látta volna ott az igrčceket“ kitétellel fordítja. A XV. században tehát a mutatványos mellett valóban hangszerjátékos-zenész jelzésére is használták nálunk az igric jelölést, – oklevelekben az egész század folyamán mindössze kétszer, 1446-ban és 1449-ben fordul elő – de mindíg csak hangszerről, illetőleg annak játékosáról hallunk, énekmondásról – mint fentebb a lantos és hegedős esetében – az igriccel kapcsolatban nincs szó.

Citera a XV. századból, Mátyás király nagy bibliájának egyik képén.*
(Firenze, Laurenziana.)
* Mátyás rendkívül fényes bibliájának festett dísze Gherardo del Flora olasz művész munkája. Az itt látható hangszert Dávid király tartja kezében. Háromszoros nagyítás.
A királyi udvar zeneélete és zenei művelődése összefügg a XIV. századdal kezdődően mind élénkebbé váló külföldi, német és olasz kulturális hatással. Az idegen zenészek beáramlása legerősebb és legeredményesebb Mátyás király idejében volt, kinek énekkarát 1483-ban a pápa követe is megcsodálta és egy színvonalra helyezte az európai hírű pápai énekkarral. Az egykorú zenei forrásoknak és számadáskönyveknek szinte teljes elpusztulása ennek az európai hírű magyarországi együttesnek úgyszólván minden emlékét elmosta. A király énekkarának pontos létszámát sem ismerjük, tagjai közül Bisth János és a Cambraiból Budára került Jean Cornuel-Verieust neve maradt ránk. Az együttes jellegére és összetételére valamennyire következtetni lehet Beatrix királyné kórusának adataiból is, amelyek a királynénak a ferrarai udvarral folytatott levelezéséből meríthetők. Ezek szerint a királyné énekkara 1483-ban 13 tagot számlált, így a királyé is legalább ugyanennyire becsülhető. Az udvari és egyházi énekkarok rendes létszáma a XV. században más helyeken is 12–16-ra rúgott. A királyné kórusából, névszerint a francia származású Mecchino énekes és az énekkar vezetője, Johannes Stokhem zeneszerző ismeretes. A korbeli flamand komponista-iskola egyik vezető egyénisége, Jacques Barbireau, Miksa császár diplomáciai megbízásából csak átmenetileg tartózkodott a budai udvarnál.

Szalkai László esztergomi érsek († 1526) iskolai jegyzeteiből a zeneelméleti rész egy oldala. 1489–1490.*
(Esztergomi főegyházmegyei könyvtár.)
* Szalkai az ágostonrendiek sárospataki iskolájában az előadások nyomán írta jegyzeteit. A fényképeket a kódex zenei részének ismertetője, dr. Bartha Dénes bocsátotta rendelkezésünkre.
A király és a királyné bőkezűen fizette zenészeit s a legkiválóbb [Zeneélet a királyi udvarban] muzsikusokat olasz rokonai és barátai segítségével szerződtette Budára. Olasz közvetítéssel, a ferrarai herceg Giovanni Martini nevű zenésze útján igyekezett a királyné 1489-ben Zsigmond osztrák herceg udvarától elszerződtetni s orgonamesterének megnyerni Paul Hofheimert is, korának legkiválóbb orgonajátékosát. A tárgyalások azonban – a magyarországi zeneélet nagy kárára – nem vezettek eredményre, minthogy Pál mester időközben Miksa szolgálatába szerződött. A királyné orgonamestere előzőleg az 1489-ben elhúnyt olasz származású Daniel mester volt.

Szalkai László esztergomi érsek († 1526) iskolai jegyzeteiből a zeneelméleti rész egy oldala. 1489–1490.*
(Esztergomi főegyházmegyei könyvtár.)
* Szalkai az ágostonrendiek sárospataki iskolájában az előadások nyomán írta jegyzeteit. A fényképeket a kódex zenei részének ismertetője, dr. Bartha Dénes bocsátotta rendelkezésünkre.
Orgonamester, orgonaépítő és talán orgonajátékos is volt Budán az a Stefano da Salerno, akit a király és a királyné 1483-ban meleghangú pártfogó levelekkel ajánlott Medici Lorenzo jóindulatába.

Karkönyvhöz való állvány a XV. század végéről.
(Besztercei ág. ev. templom.)
A királyi udvar híres orgonáiról több egykorú tudósítás szól, a méltán híres és a díszítő iparművészet szempontjából is becses hangszerek azonban – mint a királyi udvar annyi más kultúremléke – nyom nélkül elpusztultak és nem maradt fenn az énekkar és a hangszerjáték hangjegyanyaga sem. Az egykorú feljegyzések olasz származású viola-, gitár- és lantművészeket emlegetnek. A nagyhírű együttes énekanyagára csak a korbeli olasz udvarok zeneéletének analógiájából lehet következtetni. Mátyás és Beatrix udvarában is minden bizonnyal burgundi, francia és németalföldi zeneirodalom mellett a XV. század frottolisztikus jellegű olasz zenéje szólalt meg. Hazai, helybeli műzenéről nincs tudomásunk.
Ily körülmények közt a Mátyás kezdeményezte zeneéletnek alapjában véve gyökértelennek kellett maradnia nálunk: idegen mesterek kezében idegen zene volt, mely a nagy király halála után szinte nyomtalanul elenyészett. A Jagellók korából már csak egyes zenészneveket ismerünk, nagyobbára a számadáskönyvek adataiból, így II. Ulászló udvarában Grimpeck mester, II. Lajos udvarában pedig Thomas Stoltzer udvari karmester nevét. Az utóbbinak karmesteri állása és az úgynevezett sziléziai komponistaiskola vezetőalakjaként Európa-szerte ismert zeneszerző egyénisége arra enged következtetni, hogy a Mátyás-kor magasszínvonalú kórusművészete II. Lajos udvarában még egyszer feléledt. Gyakorlati emléke különben ennek az utolsó, most már németes szellemű fellendülésnek époly kevéssé maradt fenn, mint az előző fényes olasz renaissance-zeenkultúrának. A további fejlődésnek könyörtelen kézzel vetett véget a mohácsi katasztrófa.

Óriási méretű karkönyv a XV. század végéről. Egykor a kassai dóm tulajdona.
(Országos Széchenyi-könyvtár.)

Monetarius István Krakkóban, 1518-ban nyomatott zeneelméleti munkájának címlapja.*
(Egyetemi könyvtár, Budapest.)
* A körmöci származású Monetarius (Münzer) ezen első munkáját pártfogójának, Thurzó György kamaraispánnak ajánlotta. A címlapon levő olajzöld színben nyomott fametszet polgári énekkart ábrázol.
Mátyás korának fényes humanista-kulturája kissé háttérbe szorítja az egyházi zenét. A XV. században a magyar egyházi zene a már előzőleg kialakult szervezet vonásait mutatja s aránylag kevés új emlékkel gazdagodott. Magyarországon készült latinnyelvű kótás szertartáskönyveink dallamanyaga, miként a János váci mester másolatában 1423-ból fennmaradt váci-kódexé, még nincsen rendszeresen feldolgozva s így nem tisztázódott eddig az sem, hogy a „Gaude felix Ungaria“ kezdetű Szent Erzsébet-himnusz melódiájában feltűnő s még 1400 előttről eredő dallambővítés a Kassán másoló domonkosrendi barát pusztán egyéni kezdeményét, vagy pedig a magyarországi gregorián ének tipikus helyi alakulását jelenti-e.
Sajátos magyar gyakorlatnak, helyi egyházzenei változatnak abban az egyházzenei tankönyvben sem található nyoma, melyet Szalkai László, a későbbi prímás tanulóévei idejében, az 1489–90. években a sárospataki ágostonrendi kolostori iskolában másolt le magának. Az iskola vezetőjének, Kisvárdai János baccalaureusnak az előadását másolja és végigvezet a gregorián ének, a musica plana elméleti anyagán s jegyzete a nemzetközi latin zeneelméleti irodalom alapos ismeretéről tesz tanúságot. A többszólamú zene, a „musica mensuralis“ pedagógiájáról sem nála, sem más forrásban egykorú adat nem maradt fenn Magyarországon.
Két évtizeddel utóbb, 1508-ban azonban már a magyarnyelvű gregorián ének első emlékével is találkozunk a Nádor-kódexben. Az itt található, magyar fordítású szöveggel ellátott két dallam tekintélyes és jellegzetes forráscsoportnak, a magyar graduálok irodalmának sorát vezeti be. A középkori latin himnusz- és sequentia-irodalom hatással volt a régi magyar verselés alakulására is. Már a XIII. századi ómagyar Mária-siralomban például világosan kimutathatók az eredeti latin dallam hatásának nyomai.
A XIV. század végétől nálunk is meghonosodott az orgona használata és alkalmazása a templomi zenében. Orgona állításáról, vagy orgonisták alkalmazásáról többek közt Nagyszeben, Brassó, Felsőbánya, Székesfehérvár, Lőcse város életében találunk adatokat. Ebben a tekintetben sajátos magyar színezetet, helyi jellegzetességet hiába keresünk emlékeinkben.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT