CSÁSZÁR ELEMÉR: VALLÁSOS ÉS HŐSI IRODALOM
CSÁSZÁR ELEMÉR:
VALLÁSOS ÉS HŐSI IRODALOM
VALLÁSOS ÉS HŐSI IRODALOM
Az 1526-ik év fordulópont irodalmunk életében is: a középkor irodalma, a kódex- vagy kolostori irodalom egy-két év alatt, szinte egycsapásra megszűnik. Maga a mohácsi vész mégis csak szimboluma a nagy változásnak, s az irodalom gyökeres megváltozásában közreműködtek egyéb tényezők is. Ugyanakkor, amikor a nemzet ereje összeomlott a mohácsi csatasíkon, s a török betörve az országba, a nemzet elé vetítette a végpusztulás képét: átterjedt hozzánk Németországból a reformáció. Vele megbomlott a nemzet hitbeli egysége, protestáns és katolikus félre vált a társadalom; s a két hit emberei szembe kerültek egymással. Majd, alig egy-két évtized mulva, az irodalom megtalálja elterjedésének főeszközét: meghonosodik a könyvnyomtatás, vándor- és városi nyomdák százával terjesztik el a könyvek példányait. Közben megkezdődik a világiak rendszeres iskolázása és a papság kiművelése. Az ország tehát egy negyedszázad alatt politikailag és lelkileg, szellemben és műveltségben gyökeresen átalakul, lényegileg mássá lesz. A magyarság lelkülete új, eddig nem ismert elemekkel telik meg, s az irodalom, mint a megváltozott érzés- és gondolatvilágú emberek szellemi megnyilvánulása, maga is mássá, újjá lesz.
Sorravéve e három tényező munkáját, a sajátosan irodalmi jellegű könyvnyomtatás jelentősége az, hogy az eddig csak drága, kevesektől megszerezhető kézirat helyett az olcsó nyomtatott könyv lett az irodalom megjelenési formája, s az eljuthatott az olvasók széles rétegeihez. Nálunk a középkorban nem vert gyökeret a könyvnyomtatás – egy kísérlet történt, s az sem volt életrevaló – 1473-tól a magyar középkor végéig nincs nyom tatott könyvünk: a katolikus egyház nem ismerte föl a nyomtatott könyvben rejlő erőt. 1526 után is még egy ideig külföldön (Bécsben, Krakkóban) jelennek meg a gyérszámú magyar könyvek, s az új hit is csak a század negyedik évtizede végén teszi a sárvári nyomdával az első, még kevés sikerrel járó kísérletet. Hazánkban a könyvnyomtatás valójában csak a XVI. század közepén indult meg, az 1550-ben alapított Hoffgreff-, majd Heltai-féle kolozsvári és 1561-ben meginduló debreceni városi nyomdával. Innen kezdve egy negyedszázadig csak a protestánsoknak volt nyomdájuk – s ez azt jelentette, hogy ez alatt az idő alatt katolikus könyvek nem jelenhettek meg. Az első katolikus nyomdát Telegdi Miklós püspök állította föl 1577-ben Nagyszombatban – hosszú ideig nem is működött az országban más katolikus nyomda. (Mint K. m. Egyetemi Nyomda ma is fönnáll és virágzik.) Mind a protestánsok, mind a katolikusok nyomdái szorgalmasan dolgoztak, s a korszakunkban megjelent magyar könyvek számát, a külföldön nyomottakat is beleszámítva, bízvást tehetjük 1600–1700-ra. A könyvtermelés fokozatos megerősödése is szembeszökő. Korszakunk első felét három részre bontva, 1527-től 1550-ig 24, 1551-től 1576-ig 97, 1577-től 1606-ig 282 magyar könyv megjelenéséről tudunk. (Szabó Károly Régi magyar könyvtára adatait véve alapul.) Hogy milyen hihetetlen föllendülését jelenti ez irodalmunknak, akkor derül ki, ha ezekkel a számokkal szembeállítjuk a középkori könyvtermelés adatait: kézzel írott kódexünk a majd száz éves időközből 53 maradt ránk – 53 példány és nem 53 kiadás! S kódexeink között világi tárgyú munka nem volt, csak egy-két szótár, XVI–XVII. századi nyomtatott könyveink során viszont nagy számmal jelentek meg világi tárgyú, sőt költői művek is.
Ezek a rideg számadatok önmagukban is rendkívül beszédesek: a könyvnyomtatásnak három nagyjelentőségű következményét tárják elénk. Az egyik: a magyar irodalom 1527 után gazdagon kihajtott, terjedelemben hihetetlenül megnőtt; a másik: irodalmunk, noha a vallásos szín továbbra is jellemző maradt reá, tárgy tekintetében elvilágiasodik; végül: az új korszakban [IRODALMUNK FELVIRÁGZÁSA] a multhoz képest sokkal nagyobb szerephez jut a költészet.
Kalamárisládácska Erdélyből. XVI. század első fele.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Valószínűleg olasz készítmény, legalább is renaissance ízlésű díszítése erre mutat. Fából készült s oldalait bőrbevonat, a fölött pedig bolusanyagba (enyves gipsz) sajtolt, kidomborodó festett és aranyozott ornamentika borítja. Felső lapjáról, amelyre íráskor a papirost fektették, a bevonat és a festés lekopott. Hossza 28, szélessége 15, magassága 14 cm. 1914-ben jutott a Magyar Nemzeti Múzeum birtokába.
Irodalmunk fölvirágzásában nagy része volt azonban a magyar iskola föllendülésének is. A protestáns iskolák elterjedése a XVI. században, a katolikusoké a XVII-ikben vetette meg hozzá az alapot: nagyra növelte az írók számát és olvasóközönséget teremtett neki. Az iskolai műveltség általánossá válásával százával kerültek ki tollforgatók, mégpedig a társadalom minden rétegéből, úgyhogy íróvilágunk összetétele is egészen megváltozott. A középkorban irodalmunk egészen a szerzetesek kezében volt, kívülük csak a főurak deákjai forgatták a költő tollát, 1527 után a katolikus papok helyét protestáns lelkészek foglalták el, s csakhamar nagy számmal akadtak világi segítőtársaik: iskolamesterek, főiskolai tanulók; tollhoz nyúlnak kardforgató vitézek, sőt nagy urak is, a XVI. században Balassi Bálinttal élükön egypár, a XVII. században egész soruk, közöttük a század legnagyobb magyarja, Zrinyi Miklós, s újra elfoglalja helyét irodalmunkban a katolikus papság, élén a legnagyobb magyar pappal, Pázmány Péterrel. Még női ajkon is fölcsendül az ének – több kétes nyom mellett bizonyosan tudjuk, hogy verseket írt a XVI. sz. végén Zokoli Miklósné Telegdi Kata.
XVI. századi nyomtatóműhely.*
Magyar könyvnyomda képe a tárgyalt időszakból nem maradt ránk. A berendezés azonban nem sokban különbözhetett, hiszen első nyomtatóműhelyeink felszerelését bizonyosan idegenből hozták. A kép francia műhelyt mutat.
Változatos összetételű írói kör szolgálta így a magyar irodalom ügyét, az íróvilág zöme mégis a korszak első felében jobbára az alacsonyabb néposztályokból került ki, a XVII. században viszont túlsúlyra került az előkelő osztály, a fő- és köznemeseké. Ennek a megoszlásnak hatása észrevehető az irodalom szellemén is: az a századforduló előtt erősen demokratikus, utána arisztokratikussá lesz.
XVII. századi nyomtatómúhely.*
Magyar könyvnyomda képe a tárgyalt időszakból nem maradt ránk. A berendezés azonban nem sokban különbözhetett, hiszen első nyomtatóműhelyeink felszerelését bizonyosan idegenből hozták. A kép németalföldi könyvnyomdát mutat. Comenius J. Amos neveléstani munkái amsterdami, 1653-ban megjelent első kiadása címlapjáról van véve.
Az írók elszaporodásával párhuzamosan járt, azt rohamosságában még sokszorosan meghaladva, az olvasók számának magasba szökkenése. Sőt míg azelőtt csak olvasók voltak s azok is egy-egy könyvre vonatkozólag egy-egy kolostor szerzeteseiből, apácáiból, egy-egy főúri udvar egypár emberéből kerültek ki: a XVI. század derekától kezdve van már az íróknak közönségük – ismeretlen olvasók százaiból alkalmilag összeverődő, s az olvasottakkal szemben önkéntelenül állást foglaló tömeg, amely keresi és fogyasztja a könyvet s így, ha tudtán kívül is, megindítja és fölfokozza a könyvtermelést.
Telegdi Miklós Az keresztyenségnek fundamentomiról. Bécs, 1562. Címlap és a könyvnyomtató ajánlása a tanuló gyermekekhez.*
(Egyetem-könyvtár, Bázel.)
Az egyetlen ismert példányról, amelynek fényképeit a bázeli egyetemi könyvtár igazgatósága szíves előzékenységgel rendelkezésünkre bocsátotta. A munka betűhű-lenyomatát a Magyar Tudományos Akadémia adta ki. Felényire kisebbítve.
Ennek az új olvasóközönségnek összetétele is elüt a középkor olvasóitól: már nemcsak egyháziak olvasnak, hanem világiak is, a legváltozatosabb rangú, korú és foglalkozású emberek – sőt mintha az újkorszakban a katolikus főpapság már nem törődött volna a magyar könyvekkel, de talán még a tudós férfiak sem. Két főpap, Telegdi Miklós és Báthory András könyvtárában 272, illetve 400 könyv volt, a tudós Zsámboki Jánoséban 600 kódex és 3000 nyomtatott könyv – magyarnyelvű egyikben sem akadt. [ÍRÓ, KÖZÖNSÉG, ÍRÓI ÖNTUDAT] A XVII. században itt is beáll a változás s kivált tudósaink és főuraink becsülik meg a magyar könyvet: Zrinyi Miklós csáktornyai könyvtárában helyet juttatott magyar kéziratoknak, versfüzeteknek és széphistóriáknak is. Az irodalom iránti érdeklődés egyre általánosabb lesz, az egyház és iskola emberei után átterjed a köznép, az urak és a főurak körére; a vallásos munkák és énekgyüjtemények után népszerűek lesznek a nemzet multját és jelenét megéneklő epikumok, majd a XVII. században az érzelmi és gondolati költészet termékei: megjelennek az első versgyüjtemények, nagyurak munkái, s készülnek nagy számmal kézzel írt dalfüzetek, amelyekbe egyszerűbb emberek leírták a nékik megtetszett nóta-szövegeket, s ezzel akaratlanul is belekapcsolódtak az irodalom terjesztésébe.
Volt tehát már író is, közönség is, s noha könyvkiadók helyett csak könyvnyomtatók voltak és könyvesboltok helyett csak a vásárok ponyvái juttatták el a könyvet az írótól az olvasóhoz, az irodalmi életnek ez a két tényezője egymásra talált. De egymásra találtak, elvétve bár, az írók is. Keresik már egymással a kapcsolatot, elküldik egymásnak verseiket vagy versenyt énekelnek – csak az egy Balassi köréhez nyolc verselő ifjú tartozott. Egy-egy város, egy-egy nagyobb főiskola, egy-egy műveltebb nagyúr kisebb fajta irodalmi gócponttá lesz, egy-egy irodalmi vállalkozás – bibliafordítás, énekeskönyv-szerkesztés – összefogásra bírja az írókat, majd Pázmány hatalmas egyénisége párthíveiből és ellenfeleiből egész írói kört teremt. A közös munka, s az érdeklődés társaik irodalmi törekvései iránt arra vall, hogy íróink megérezték, ha nem is azt, hogy az irodalom közügy, azt igen, hogy közös ügy, nem pedig egy embernek a magánügye, s derengeni kezdett elméjükben a tudat, hogy írás és irodalom nem ugyanaz amit írnak csak akkor lesz irodalom, ha eljut az olvasókhoz, a nemzethez.
Ez az írói öntudatosság és a vele járó írói önérzet hatalmas rúgója lett az irodalom gazdagodásának és fölvirágzásának, egyben tanúsága annak, hogy ebben a korszakban megteremtődött az irodalmi élet. Az irodalom belekapcsolódott a XVI–XVII. század emberének életébe, még lazán ugyan és korántsem általánosan, s ha szegényes és vértelen volt is ennek a korszaknak irodalmi élete, de már élet volt. Lehetővé vált, hogy az írók munkásságáról tudomást szerezzen a kortárs és az utód, biztosítva volt az írói tevékenység folytonossága, a haladás föltétele. Amit a magyar szellem 1526 után írás útján alkotott, az többé nem rendszertelen halmaz: azóta már nemcsak irodalmi alkotásaink vannak, hanem irodalmunk is. Irodalom, ha rajta az egész nemzetre ható könyvek összeségét értjük, hazánkban csak ettől a korszaktól kezdődőleg van.
Ez a másfélszázados irodalom eleinte jórészt vallásos jellegű vagy éppen egyházi szellemű. A protestantizmus ugyanis a vallásos érzés meg fogyatkozását vetve a régi egyház szemére, a maga papjaitól és híveitől bensőbb vallásos életet és mélyebb áhítatot követelt s mivel az irodalmat is ennek a törekvésnek szolgálatába állította, érthető, hogy irodalmunk eddigi vallásos színét nem változtatta meg, inkább még teltebbé tette. Anyagában azonban megváltozott vallásos irodalmunk: hozzásimult azokhoz a fölada tokhoz, amelyeket neki az új szánt.
Három irányból hatott vallásos irodalmunkra ilyen feszítő erő. Az egyik volt az istentisztelet új rendje. A protestantizmus mindenütt a nemzeti nyelvet tette kötelezővé a templomban, s az istentiszteletben nagy szerepet juttatott az éneknek, de nem a pap meg a kántor énekelt, hanem a nagyközönség, a hivők – nálunk természetesen magyarul. A protestáns hivők számára így magyar énekről kellett gondoskodni, s ez az énekköltészet fölvirágzására vezetett. Másfelől az új hit a nép kezébe adta a bibliát – de hogy oda juthasson, hogy mindennapi olvasmánya lehessen a szent könyv, le kellett fordítani magyarra: megindult a biblia népszerűsítése. Végül a protestáns papság szükségét érezte, hogy az új hit jogosultságát igazolja, s kimutassa, hogy a régi, a szentírás szellemétől eltávozott hittel szemben a megreformált hit az igazi – ezt a föladatát azután remcsak a maga tanításainak bizonyításával iparkodott megoldani, hanem a katolikus fölfogás, a katolikus hitcikkek cáfolásával vagy éppen támadásával is. Így megszületett és gazdagon kihajtott egy új irodalmi faj, a vitairat. Mikor [PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉNEKKÖLTÉSZET] a XVI.. század vége felé a katolicizmus magára eszmélt s iparkodott visszaszerezni az elvesztett területet: követte ellenfelét az irodalom terére is: Ilymódon vagy másfélszázadra a vallás kérdése került az irodalmi érdeklődés középpontjába is, s az irodalom sodra rendkívül megerősödött abban a három mederben, amelyet az imént fölismertünk.
Heltai Gáspár Cancionaleja. Kolozsvár, 1574,
(Ráday-Könyvtár, Budapest.)
Egyházi énekköltészetünkre a korszak első felében a protestantizmus nyomta rá bélyegét: új XVI. századi katolikus énekről alig tudunk, annál több a protestáns. Szükségből keltek életre, kötelességtudó papok tollán: buzgóság és erős hit szól belőlük, költői ihletet és alkotó erőt ne igen keressünk bennük – eleinte még eredetiséget sem. Az anyagot jó ideig könnyű helyről szerezték. Átvették vagy módosították a katolikus énekkincsnek fölhasználható darabjait, lefordították a német protestáns énekeket, kivált Lutheréit, majd Dávid király zsoltárait ültették át, jobbára közismert hazai vagy külföldi dallamokra. Csakhamar a zsoltár lett a protestantizmusnak legkedveltebb énekfaja, sőt időjártával kiszorított a templomból minden más éneket. Sikerének titka kettős. Egyfelől nem emberi alkotások voltak, mint az eddig énekelt himnuszok, hanem bibliai, tehát isteni eredetűek, másrészt, az üldözött, ellenségeitől nyomorgatott zsidóság fohászaiban a protestáns magyar a maga politikai helyzetének képét ismerte föl. Nem is állt meg a zsoltárok puszta lefordításánál, hanem éppen a sorsközösség megérzése alapján teleszőtte keresztény és nemzeti elemmel – a zsidó zsoltár magyar párjából akárhányszor keresztény szellem és magyar érzésvilág csendült ki. Majd ebben az irányban, de elszakadva a mintáktól, eredeti énekek is születtek, nemcsak templomi éneklésre, hanem a magánáhítat eszközéül is, s olyan számban, hogy belőlük hatalmas gyüjteményeket szerkesztettek, nyomtatott énekes könyveket, cantionalekat a közönség, írott graduálokat a kántorok számára. A legnépszerűbb gyüjtemény mégis egy zsoltárkönyv lett, Szenczi Molnár Albertnek a XVII. sz. legelején francia dallamokra írt, de német szövegből fordított zsoltárai – mind a 150 zsoltár egy magyar könyvben. Bizonyára inkább dallamaival férkőzött népünk szívéhez, mint szövegével – mindegy! Ez a legnagyobb jelentőségű magyar énekeskönyv; nemcsak ezt használják ma is, három század óta megszakítás nélkül, a protestánsok, s több példány fogyott el belőle, mint a bibliát kivéve, bármely magyar könyvből, hanem egyben protestáns énekköltészetünknek utolsó nagy lendülete is, utána számba vehető protestáns énekköltészet már nincs!
Szenczi Molnár Albert. 1624,*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A nagy magyar tudós egyetlen hiteles képe, amely az Institutiones fordításának címlapkeretén az itt bemutatottnál kisebb alakban jelent meg. (Calvin János, Az keresztyéni religiora valo tanítás. Hannau, 1624.) A háttérben látható jelenet a protestánsok üldözését példázza. A címlapot egyébként Crispin de Passe rajzolta.
Dolgozott-e az énekköltészet terén a magyar katolikus szellem a protestantizmus diadala idején? Bizonyítani nem tudjuk, de kétségtelen. A XVII. század kellős közepén ugyanis egyszerre, minden előzmény nélkül, egy hatalmas, terjedelemben a protestánsokéval versenyző katolikus énekgyüjtemény bukkan föl, benne az énekek százai, majd újabb meg újabb gyüjtemények: nem is sejtett gazdagága a katolikus énekköltészetnek. Jó része ugyan, kivált az első, 1651-ben megjelent énekeskönyv darabjai, a protestánsok énekkészletéből került ki, egy másik tekintélyes részük, a nép ajkáról leírva, már hosszú ideje élt a katolikus hivők ajkán, talán már a középkor óta, de bizonyára sok közöttük az új ének, a XVII. század termése. Költőiségben, melegségben és csillogásban túlhaladják a protestánsoktól elhódítottakat a katolikus szellemű énekek, leginkább a Mária-himnuszok, köztük a legmeghatóbb magyar egyházi ének, a Boldogasszony anyánk, Ebbe és másokba is belevegyül szerzőjüknek magyar érzése s megterem bennük az a harmónia, amely a vallásos és nemzeti érzés összeolvasztásával olyan jellemző a magyar vallásos lélekre és magyar vallásos költészetre, a középkor óta a Hymnusig s azontúl is. Nem csoda, hogy egyik-másik ma is él a katolikus hivők ajkán.
Ezen a szellemtörténeti jelentőségen kívül van irodalomtörténeti jelentősége is e korszak egyházi költészetének: szólamkincse hatott a magyar költői dikcióra, versformáikat fölkapták költőink – a Himfy-versszak p. o. majdnem teljesen kiforrott már Szenczi Molnár Albert 42. zsoltárában.
Még nagyobb hatással volt irodalmunkra a magyar biblia. Egyes részleteinek megszólaltatása megkezdődött már korszakunk legelején, az új hit eszméihez vonzódó, de a régitől el nem szakadt Erasmus fordítása nyomán, de céltudatosabban a protestánsok buzgólkodása honosította meg nálunk is. Az új hit, a bibliában látván a vallás igazságainak egyetlen forrását és a vallásos élet iránytűjét, kivitte azt a nép közé, kötelezővé tette olvasását s a vallásos épülés eszközévé emelte. Az Újszövetség már 1541-ben teljes egészében megjelent magyarul, a teljes biblia, sikertelen próbálkozások után, csak egy félszázad mulva Vizsolyban. Közben még versszerzők is vállalkoztak közelebb vinni a magyar nép értelméhez a bibliát, kivált az akkor magyarul még nem olvasható Ószövetséget, s érdekesebb meg erkölcsi okulással bővebben szolgáló részeit verses magyar átdolgozásban eljuttatták a nép kezébe – egy rövidéletű, de sajátosan magyar elbeszélő műfajt teremtve meg, a bibliai epikát.
[BIBLIAFORDÍTÁSOK] A Károli Gáspár nevéhez fűzött protestáns bibliát követte, de már a XVII. században, a katolikus fordítás, Káldi Györgynek gondosabb, formásabb magyar bibliája. A katolikus vallásos álláspont azonban ezt a fordítást az egyháziak körére szorította, nem is ért meg korszakunkban új kiadást. Annál népszerűbb lett a vizsolyi biblia: utat talált fejedelmi palotákba és nemesi kúriákba, a városok tanult embereihez, sőt még jobbágy kunyhókba is. A legolvasottabb magyar könyv – ez a művelődéstörténeti jelentősége; a legnagyobb hatású magyar könyv – ez az irodalmi. Azáltal, hogy a tollforgató protestánsoknak mindennapi olvasmánya volt sűrűn megfordult azonban katolikus írók kezében is – a magyar próza megtelt a biblia fordulataival, gondolataival, képeivel, a magyar stílus, s nemcsak az elbeszélő, hanem a fejtegető is, bizonyos bibliai zamatot kapott. S mivel Károliék nyelve a maga korában sem volt újító, a közszólástól merészen elhajló, amint haladt az idő, egyre jobban elmaradt az élő, fejlő, kibontakozó magyar stílustól: a hozzá vissza-visszaforduló írók stílusának ódon színezetet adott. Ez korántsem vált nyelvünk kárára, mint az ember gondolná. Ellenkezőleg. Ezeknek az egyszerű református vizsolyi bibliafordítóknak kitűnő magyar nyelvérzékük és tiszta értelmük gazdagon buzgó forrása lett a magyaros nyelvhasználatnak és a világos, szabatos előadásnak – azt az erőt, amely prózánkat már a Halotti beszéd óta jellemezte, a XVI. század vége óta nagy mértékben fölfokozta stílusunknak a vizsolyi biblia nyomán kifejlődött határozottsága, bibliai zamata és ódon színe.
)
A XVII. századi magyar nyomdászat legszebb és egyben legterjedelmesebb terméke. I. Rákóczy György fejedelem maga költségén, 200 példányban nyomatta ki és a címlap hátán sajátkezű aláírásával és jelmondatával küldte szét az erdélyi ref. egyházközségeknek.
Az ének és a biblia a protestantizmus belső világát építette ki, a hivőkét, de az új hit papjainak volt gondjuk a más hitben lévőkre is: meg akarták győzni, vagy éppen porba sujtani. Ez a törekvés hívta életre a vallás világában a harmadik irodalmi mozgalmat, a vitatkozó irodalmat. Eleinte a viták élőszóval folytak a két felekezet papjai között, s mikor a toll fegyveréhez nyúltak – először 1531-ben – jóideig nem is voltak igazi hitviták: az új hit emberei támadtak, kisebb-nagyobb könyveket írtak a régi hit ellen, de a katolikusok vagy egy félszázadig nem merték fölvenni az odadobott kesztyűt. Pedig lett volna okuk. Súlyos vádak és komoly érvek, kegyetlen gúny és durva gyalázkodás hangzott el ellenük és a katolikus egyház tanításai, dogmái, szertartásai ellen. Kiinduló pontjuk az volt, hogy a katolicizmus elszakadt a szentírástól, megromlott, s Krisztus urunk igazi egyháza az új, amely az evangéliumi hitet a maga tisztaságában állította vissza. Legtöbbször és legnagyobb hévvel a fülbegyónást és az úrvacsora egy szín alatt való kiszolgáltatását, a szentek tiszteletét és a jócselekedetek tanát támadták, valamint a misét és a papok kötelező nőtlenségét. S velük szemben vitatták a maguk igazát – bizonyítottak és cáfoltak a szentírás szavaival és észokokkal csak úgy, mint szócsavarásokkal, de – és ez a fontos – szavaik áttüzesedtek a hit és meggyőződés erejétől. A megnémult katolikusok helyett később egymás ellen fordultak a protestánsok, a legnagyobb szenvedéllyel a reformátusok és a protestantizmusnak legmesszebb balra tolódott ága, az unitarizmus, támadt egymás ellen. Az ütközőpont köztük a Szentháromság kérdése volt s benne Krisztus urunk istensége és a Szentlélek valósága – az unitáriusok mindhármat tagadták.
Gálszécsi István énekeskönyve. 1536.*
(Krakkó város levéltára.)
A könyvtáblából kiáztatott egyetlen példány eredetijéhez hozzáférni nem volt lehetőség, ezért képünk a Magyar Könyvszemle Új Folyama XII. kötetében megjelent hasonmásról készült. Kb. felére kisebbítve.
A hitviták más úton is megtermékenyítették az irodalmat. A valóságban lefolyt hitvitáktól és a német párbeszédes szatíráktól, a Gesprächektől ösztönözve, drámai alakba foglaltak költött vitatkozásokat, s ezek a cselekvény nélküli drámák helyenként kitűnően jellemzik a vita hőseit.
Mikor az elalélt katolicizmus erőre kapott és támadottból támadóvá [VITAIRODALOM] lett, a két század fordulóján, újra kirobbantak a szenvedélyek s nyomukban magasra csaptak a hitviták lángjai. De a vitatkozás el is mélyült, egy új gondolattól megtermékenyülve. A három részre szakadt, töröktől pusztított, némettől zsarolt ország nagy nyomorúsága, meg a nemzetnek megerősödött vallásos érzése kitermelte együtt azt a gondolatot, hogy ez a sok sorscsapás Isten büntetése: bűneinkért, még pedig hitünkkel elkövetett bűneinkért lakolunk. Isten haragja sújtja a magyarságot, mert eltért a régi egyigaz hittől – mondták a katolikusok; az Úr csapása rajtunk, mert nem fogadtuk el az új, az igaz hitet – hirdették a protestánsok. Ez a fölfogás behatolt a vitairatokba s bevitte magával oda a politikumot, de a nemzeti szellemet is, első ízben 1602-ben a protestáns Magyari István könyvébe – jellemző címe: Az országokban való sok romlásoknak okairól. Sőt túlgyűrűzött ez a gondolat a hitvitákon is, a költészet tisztább régiójába: a kor nagy eposzának, Zrínyi Szigeti veszedelmének költői eszméje belőle kelt életre.
Ennek a majd másfél évszázadig eleven vitairodalomnak is jelentős része volt a magyar irodalmi stílus kialakulásában. A mindenáron győzni akarás – meggyőzni vagy legyőzni az ellenfelet – rászorította az irókat, hogy kifejtsék gondolataik közlése terén minden erejüket. Egyfelől arra törekedtek, hogy esz méik, érveik, okoskodásuk határozott, fontos, éles fogalmazásával minél jobban megértessék magukat, s ez szabatosságra, a szóhasználat biztosságára, az árnyalatok és a szinonimák megválasztására vezetett. Másfelől, hogy diadalra juttassák igazságukat, s a téves tanításokkal együtt ellenfeleiket is megsemmisítsék, a gúny, az élc, a szatira, sőt a szidalom és gyalázkodás fegyverét is megforgatták, nem riadva vissza a személyeskedéstől, a durvaságtól és kegyetlenségtől sem. Ez is a gazdagodására, kiteljesedésére vezetett, mind az ő stílusuknak, mind általán a magyar stílusnak: csattanóvá, fordulatossá vált az írásuk, az érzelmek hevében meleggé, színessé, személyes jellegűvé – papirosnyelv helyett az élet nyelve szólalt meg, nyelv, amely hat, amely mozgalomba hozza a kedélyvilágot. Igaz, hogy ez a stílus nem volt sem változatos, sem válasz tékos, igazi jellemzője az erő maradt, de érték az úgyis, ennek a korszaknak egyik legnagyobb irodalmi eredménye.
Szenczi Molnár Albert zsoltárkönyvének első kiadása. Herborn, 1607.*
(Pázmány Péter Tudományegyetem könyvtára. Budapest.)
Az igen ritka kötetke címlapját eredeti nagyságban adjuk.
Teljes kifejlődését ez a szabatos, fordulatos, erővel telt stílus régi irodalmunk legnagyobb prózaírójának és legszínesebb nyelvű íróművészének, Pázmány Péternek köszöni. Vitairattal köszöntött be a magyar irodalomba – éppen Magyari könyvét szedte ízekre – harcos vérmérsékletével később is szívesen kiszállt a polemiák terére, élete nagy műve, a Kalauz is a katolikus hitrendszert építve ki magyar nyelven, támad és vádol, vág és sebez, de minden munkája, prédikációs és imádságos könyve egyaránt, szolgálat az egyházon kívül a magyar irodalomnak is. A magyar stílus fejlődésének meg éppen egyik legfontosabb mérföldjelzője Pázmány írásművészete: a régi magyar hagyomány alapján, annak jellemző vonásait kibontakoztatva és gazdagítva, nyelvgéniuszának munkájával – a magyar népnyelv szó- és szólamkincsével, tősgyökeres fordulataival, fegyelmezett elméjének logikájával, rend és arányosság iránti érzékével, vonzódásával a színes jelzők, találó hasonlatok, szemléletes képek iránt – egy új stílushagyományt teremtett, amelynek legjellemzőbb vonásai az erőn kívül egyfelől [A KÖZÁLLAPOTOK HATÁSA] az egyéni íz – maga mondja, úgy szólt, amint a szíve járása vagyon – másfelől a kor ízlését visszatükröző barokkos gondolathalmozás.
Az Új Testamentum Pesti Gáspár fordításában. Bécs, 1536.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Pázmány Péter arcképe 1633-ból*
(Nagyszombat, Szent Ferenc-rendiek zárdája.)
Pázmány Péternek ezt az arcképét, Döme Tivadar festőművész tudósítása nyomán, Fraknói Vilmos említette először. Tüzetes ismertetését és reprodukcióját Vayer Lajosnak köszönjük (Pázmány Péter ikonografiája. Budapest, 1935), aki a birtokában levő fényképfelvételt is szíves volt a szerkesztőség rendelkezésére bocsátani. A kép egykorúnak látszik, s nem lehetetlen, hogy élet után festették, azonban egy műkedvelő (talán a nagyszombati sz. ferencrendi ház egyik szerzetese) restauráló tevékenysége sokat ártott a becses festménynek. Az átfestés nyomai az arcon legkevésbbé látszanak meg, annál inkább a teljesen merevvé vált bíborgalléron és a jobbkézen. A kép felírása eredetileg a balkézben tartott könyvön lehetett. A kép alatt látható formátlan betűjű írás, a felső jobb sarokba illesztett, de teljesen elhalványult distichon és a merőben hamis, a XIX. század jellegét mutató címer az ügyetlen átfestő keze alól került ki. Az aláírás így hangzik: PETRUS PAZMANY S[ANCTAE] R[OMANAE] E[CCLESIAE] CARDINALIS ARCHI EPISCOPUS STRIGONIENSIS CONVENTUS TYRNAVIENSIS P. P. (= Patrum) FRANCISCANORUM DE ANNO 1633 RESTAURATOR ET DOTATOR MUNIFICUS. Renov[atum] 1828. Vayer az utóbbi keltezést 1878-nak olvassa, ami egyébként a kép megítélése szempontjából nem lényeges. A festmény mindenesetre megérdemelné, hogy a fölülfestésektől szakértő konzervátor megtisztítsa s eredeti állapotát a lehetőséghez képest helyreállítsa.
Az Új Testamentum magyar fordítása Sylvester Jánostól*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Az eredeti címlap pirossal és feketével van nyomva. Keretén az ország két részre osztott címere mellett Nádasdy Tamásé és feleségéé, Kanizsai Orsolyáé látható: Eredeti nagysága.
Utoljára hagytuk a harmadik tényező munkáját, a közállapotok visszahatását az irodalomra. A török veszedelem s nyomán az ország három részre szakadása, a kettős királyság s nyomán a magyarság szétválása anyaországi és erdélyi magyarra nemcsak a magyarság ősi baját, a „turáni átkot” fejlesztette ki a pártoskodás szenvedélyévé, hanem ebből az állapotból kihajtott az erkölcsök lazulása, az önérdek fölburjánzása, a jog és a törvény kicsibevevése. Az emberek elvadultak és hihetetlenül meg erősödtek az eddig lefojtott szenvedélyek. Az ország előkelő urai között is akadtak nemcsak olyanok, akik hitüket és hűségüket árulták, hanem rablók és gyilkosok is. Betetőzte a bajokat az anyagi züllés, az elszegényedés. A jobbak, a nemesebben érző magyarok mély fájdalommal nézték ezeket az állapotokat. Átérezve az általános romlottságot, a nemzeti bűn tudata ránehezedett az emberek lelkére.
Az ország széttépettsége, nyomorúsága azonban más irányban is hatott a lelkekre: fölfokozódott a magyarság ragaszkodása földjéhez és nemzetéhez. Minél kétségbeejtőbb lett az ország sorsa, annál tudatosabb lett a kor nagyjainak hazaszeretete. A hazaszeretet érzése, amely a magyarság körében azelőtt mint fajszeretet nyilvánult, most elmélyült, tartalmasabbá vált. Három részre szakadtan, egymást gyakran gyűlölve s egymás ellen harcolva is, érezte a magyarság minden egyes tagja a magyar voltát – bárkinek hódolt a magyar, magyarnak tudta magát s az „édes haza” képe lebegett szeme előtt. Szerette, féltette ezt a létében fenyegetett hazát, siratta és könyörgött érte, nagyritkán reménykedve, többnyire aggódva, keseregve vagy éppen kétségbeesve. Valamint a bűntudat, ez a hazaféltés is borússá, sötétté tette az emberek kedélyvilágát, nem egyszer zordonná is.
Sztárai Mihály elmés Comoediá-ja a papságról. Magyaróvár. 1559.*
(Magyar Tudomámyos Akadémia könyvtára.)
Az egyetlen példány, a rajta látható feljegyzések szerint, 1595-ben Püspöki Baráth, másként Váradi Bolthos András, 1764-ben pedig ennek egyik leszármazója, Mihály birtokában volt. Felényire kisebbítve.
Mindez tükröződött a kor irodalmában, az is megtelt fájdalommal és aggodalommal, elkeseredéssel és haraggal. Az erkölcsök romlottságán érzett elégedetlenség és fölháborodás megszólalt már a vitairatokban és a prédikációkban, de hangot talált a költészetben is, kivált a korszak első felében. Megteremnek a feddő énekek, a bűnöket és bűnösöket ostorozó papoknak és erkölcsbíróknak rendszerint vallásosan színezett, kíméletlenül támadó, vagy éppen átkozódó szólamai. Ezek a rideg, de érzésük és kifejezésük erejével gyakran megrázó feddő énekek mint a közfelfogás tolmácsai még az énekeskönyvekbe is belekerültek. Jelentősek kortörténeti szempontból is. Megtudjuk belőlük, hogy az igaz hit ellen elkövetett bűnökön kívül legtöbbet vétkezett a XVI. század magyarja a kapzsiságával és iszákosságával, s a legtöbbet ostorozott embertípusok voltak a jobbágyaikat sanyargató nagyurak, a gonosz fejedelmek és – az asszonyok, akikben a kor önhitt férfia valami hitvány, alsóbbrendű emberfajzatot látott. Egy alkalommal az ilyen szatira drámai alakba öltözött, s Balassi Menyhért árultatása címmel az első nagyszabású magyar jellemrajzzá emelkedett.
A XVII. században ez a közállapotokon kesergő és azt ostorozó líra elhallgatott – talán azért is, mert mindkét országfélben erősebb kezekbe kerülvén a nemzet kormánya, az erkölcsi romlottság nem volt többé olyan bántó. Helyüket a hitükért üldözött, fogságba vetett vagy gályákra hurcolt protestáns papok siralmai és politikai viszonyok következtében otthonukból vagy éppen hazájukból kiüldözött katonák és szegénylegények megható, néha valóban költői bujdosó énekei foglalták el – ezekből az ajkon termett, élőszóval terjedő dalokból szerencsére egy csomót megmentettek a kornak azok az írástudói, akiknek volt érzékük az egyszerű szív hangjai iránt.
A XVI. század közállapotaiból kihajtott lírának másik indítéka a panasz, a kesergés. A bizonytalan jelen és még bizonytalanabb magyar jövő aggodalma, az elszenvedett és fenyegető gyötrelmek tudata, a rettegés a nemzetre, leselkedő végveszedelem miatt a mély fájdalomnak, a sötétenlátásnak, a kétségbeesésnek hangját csalta a versszerzők ajkára – kitűnően rávilágít jellemükre a Toldy Ferenctől adott nevük: jeremiádok. Mint gyötrődő, vergődő lelkek vallomásai jóformán mind kéziratban [JEREMIÁDOK] maradtak: a versek pusztán szerzőjük túláradó érzelmének levezetésére szolgáltak. Mindannyi a török pusztításról, a magyarság szenvedéséről, az ország nyomorúságáról ad számot, gyarlóságában, rikító színével is megható képet – jellemző kezdősoraik pl.: Siralmas panaszát Magyarországnak, Pusztaság, kárvallás egész Magyarország, Gyászban öltözék szegény Magyarország, Jaj szép hazámnak ékes palotája. Reménytelenségükben, a végveszedelem óráján ahhoz fordulnak, akitől egyedül várhatnak segítséget, az Úrhoz – ezáltal a legtöbb jeremiád fölemelkedik a vallás képzetvilágába, s itt, a hazafias versek világában is megvalósul a vallásos és hazafias érzésnek az az összeszövődése, amelyet az egyházi énekek körében találunk. S a bizalom a jóságos Isten kegyelmében egyik-másik énekünket kiemeli a sötét, zordon hangulatból: a megenyhült fájdalomban megcsillan a jobb jövő reménye.
Magyari István könyve „Az országokban való sok romlásoknak okairól”. Sárvár, 1602.
(Pázmány Péter Tudományegyetem Könyvtára.)
Feltűnő, hogy ez a nemzeti aggodalom nem szólal meg e kor s az egész régi magyar irodalom legnagyobb lírikusának, Balassa Bálintnak költészetében, pedig ő nemcsak vitéz katona volt, hanem szerette is hazáját – nem írta le ezt a szót, hogy hozzá ne tette volna az édes jelzőt. De ő inkább élt, sőt meg is halt a hazájáért! Katona voltát azonban nem tagadta meg verseiben: vitézi énekeiben, katonadalaiban ismételten hangot adott a harcok világában élő katona érzéseinek. Dicsőíti a katonaéletet: kedvvel fejtegeti gyönyörűségeit, mikor a sisakos, forgós végvári vitéz jó szerecsen lován megeresztett kantárszárral száguld a „szépszagú mezőn” s hallgatja [TINÓDI SEBESTYÉN] a madarak dalát, vagy jópajtások között, „aranyos poharak”-ból issza a bort – de éppily vidám, bizakodó éneke, mikor könnyű portyára vagy éppen véres ütközetekre mennek. A veszedelmekre nem gondolnak, a haláltól nem félnek, „az jó hírért, névért s a szép tisztességért” mindent szívesen kockára tesznek. Ez a vidám, derült költészet szintén hű képet ad a korabeli életről, akár az, amely a sötét, zordon jeremiádokból leszűrődik, s noha a kettő színben és rajzban homlokegyenest ellenkező, egyformán igazak, egyformán jellemzők a XVI. század magyarságára – csakhogy az életnek más-más szeletét mutatják be s más-más embertípus világnézetét objektiválják. De éppoly nagy köztük az ellentét művészi szempontból is: a jeremiádokon erő, Balassi verseiben báj, amott nehézkes és nyers kifejezés, emitt könnyedség és dallamosság.
Pázmány Péter Kalauzának első kiadása. 1613.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A nemzeti gondolat azonban legnemesebb kifejezését mégsem a lírában találta, hanem egy epikusnál, Tinódi Sebestyénnél. Egyike volt a XVI. században a magyar haza leghívebb és legtudatosabb fiainak – azok sorában, akik írásban is tanúságot tettek nemzethűségükről, a legderekabb. Mint utolsó képviselője a vándor énekeseknek, bejárta a várakat, udvarházakat, táborhelyeket s lantpengetés mellett elrecitálta magakészítette hosszú verseit, énekeket a török háborúkról: csatákról és várostromokról és a magyar urak szomorú sorsáról. Hogy minél gyorsabban és minél hitelesebben tájékoztathassa hallgatóit, majd olvasóit, a legfrissebb jelen eseményeiről, egy újságíró fürgeségével kereste föl az élő forrásokat és az események színhelyét, s egy tudós lelkiismeretességével dolgozott írott forrásokból, hivatalos iratokból. Énekeinek valóban nagyobb a történeti érdeke, mint a művészi jelentősége, de döcögő, száraz versein keresztül sugárzik az ő nemes emberi valója. Ízig-vérig magyar volt, lelke mélyéből szerette nemzetét és faját, s szenvedélyesen gyűlölte a törököt – álma, amelyért élt és dolgozott, a szétesett ország egyesítése volt. Érzéseit és vágyait bele tudta vinni verseibe, sőt egész költészetét a belőlük leszűrődő nagy eszme szolgálatába állította: minden éneke izgatás a nemzeti összefogás mellett, a török kiűzésére.
Comoedia Balassi Menyhárt árultatásáról, Abrudbánya, 1569.
(Magyar Tudományos Akadémia könyvtára.)
A századforduló után az országos események sokkal kevesebb visszhangot vernek az irodalomban, ekkor már sem a török harcok, sem a magyarság két felének ellentéte nem igen ihleti dalra a költőket. Az irodalom kapcsolata a közélettel meglazult, az írókat a maguk érzelmei foglalkoztatták – és még inkább a maguk gondolatai, s a költészet, jobbára előkelő urak gondűző munkássága, tudatosabb, de hidegebb lett. A politikai gondolat, a nemzet sorsa csak a korszak végén, Zrinyi Miklós halálakor, majd a Thököly-mozgalom idején, bírta megszólalásra a magyart, addig mindössze három ízben tört ki – mindannyiszor erővel, messzezengően. Először Rimay János költészetében. Mint Balassi Bálint barátja [IRODALOM ÉS KÖLTÉSZET] és tanítványa, a XVII. századi főúr, megénekli a katonasorsot, mestere nyomán s az ő szellemében, magasztalja a magyar katona-erényeket, és megénekli a hazát, a legnagyobb szeretettel és legtöbb fájdalommal abban a versében, amely fölé ezt a jellemző címet írta: Kiben kesereg a magyar nemzetnek romlásán, fogyásán. A költő nem szánta a nyilvánosságnak versét, de halála után mégis megjelent abban a gyüjteményben, amely együtt, sőt összevegyítve, adta kettejüknek, a mesternek és tanítványnak istenes meg vitézi verseit. A gyüjtemény nemcsak a maga korában volt páratlanul népszerű, az maradt majd két századon át s mindmáig a legtöbb kiadásban megjelent verskötet. Ez lett az ének szerencséje, általánosan ismertté vált, sőt a köztudat a nagyobb költő nevéhez fűzte. A verses kesergő valóban magasan kiemelkedik a két század költészetéből, nem annyira művészetével, mint inkább mélyhatású bánatával és súlyos gondolataival. Átérzi azt a végtelen nyomorúságot, amelybe a magyarságot részben önhibája, erkölcsének megromlása, erejének, vitézségének megfogyatkozása, részben a sors fordulata juttatták, s szerzője az első költő, aki a sors csapásai között a török mellett rámutatott – bár óvatosan, elburkolva szavai értelmét – a romlás másik forrására, a németre. Mindaz a fájdalom és aggodalom, ami a nemzet lelkében élt, kifejezést talál a versben, egy-két sora meg éppen a Magyarokhoz eszmevilágát juttatja eszünkbe, s maga az ének szinte praeludiuma annak a hatalmas nemzeti kardalnak, amely a Rákóczi-nótával indul meg és Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi ódáin keresztül Arany Rendületlenül c. költeményében hangzik ki. Mindegyik óda egy-egy miniatűr tükörkép a nemzet közállapotairól, s mindegyik képen ott rezeg a kor hangulata. Rimayén is.
Magyarország siralma Bornemisza Péter 1582-ben megjelent énekeskönyvéből.
(Pázmány Péter Tudományegyetem könyvtára.)
Mikor másodízben tört föl magyar lelkéből a politika hangja, az valóságos riadó volt arra szánva és arra hivatva, hogy fölverje az országot. A török áfium ez, Zrinyi Miklós politikai röpirata. Mátyás király óta és Széchenyi előtt a legnagyobbszerű, legmerészebb terv, amelyet magyar elme nemzete megmentésére kigondolt. Az értelemhez szól s a szívbe markol. Amit a derék, de egyszerű lelkiszövedékű Tinódi jámbor óhajként pengetett el lantján, azt ő az államférfi és a katona határozottságával nemzeti kötelességgé fokozza: félretéve mindent, ami [ZRINYI MIKLÓS] szétválasztja, fogjon össze a magyar és a maga erejéből, külső segítség nélkül, verje ki az országból az ellenséget, a törököt, azután – ezt ugyan egy szóval sem mondja, de kiérzik az egész irat szelleméből – a másik ellenséget, a németet. A nagy gondolat, a nemzet egysége Zrinyi szózatában nem álom volt, mint Tinódinál, hanem észszerű, a részletekig kidolgozott terv, a magyarság faji és katonai erényeire építve, áttüzesedve a barokk kor legnagyobb magyarjának forró érzésében és nemzeti fájdalmában. Az az indulat, amelyet a kor legnagyobb hadvezére és legöntudatosabb gondolkodója röpirata élére írt: Ne bántsd a magyart! szállóigévé lett, de csak igévé. Tetté válását megakadályozta a végzet, s ha az nem lépett volna közbe egy megsebzett vadkan képében, megakadályozta volna az ellenséges hatalom! Magára a szózatra is ráfeküdt az átok: évtizedekig kéziratba rejtve némaságra volt kárhoztatva, mint Croesus fia, akinek példáját a röpirat első soraiban Zrinyi idézi.
Tinódi Sebestyén Egervár viadaláról való énekének zárószavai.*
(Magyar Tudoymányos Akadémia könyvtára.)
Az utolsóelőtti sort sajtóhiba torzítja el; így olvasandó
Mert ha terek chusz vala Egör varba,
Viztől nad teröm vala ő orraba.
Viztől nad teröm vala ő orraba.
Az 1554-ben Kolozsvárott nyomtatott Cronica-ból.
)
Tinódi Sebestyén deák I. Ferdinánd királytól kapott armálisa. Bécs 1553 augusztus 25.*
(Országos Levéltár.)
Az armális élén a címer helye üres, ami arra vall, hogy a szegény Sebestyén diák a címerfestésért járó kancellárisi taksát megfizetni nem tudta. Az oklevél egy erdélyi család levelesládájában maradt fenn, ahová valószínűleg házasság útján jutott. Némi vándorlás után az Ernst-féle történelmi gyűjteménybe s innen végül az Országos Levéltárába került. Kb. egyötödére kisebbítve közöljük.
A nemzeti és hősi gondolatnak ez az összeolvadása élteti Zrinyi Miklósnak egy másik munkáját is, a Szigeti veszedelmet. Ezt a hatalmas, 15 énekes költeményt az avatatlan szem a maga korában, a XVII. század kellős közepén, bizonyára történeti éneknek nézte, verses beszámolónak Szigetvár 1568-ik évi ostromáról és elestéről; az utókor a kiművelt ízlésű Ráday Gedeon és Kazinczy óta tudja, hogy sokkal több annál: eposz, s azt szerzője öntudatosan alkotta meg ókori latin és XVI. századi olasz költők (Marino, Tasso) nyomán, sőt hősét az isteni akarat eszközének mutatva be, magát a történetből vett eseménysorozatot egy költői eszme hordozójává tévén, eposzát az erkölcsnek és a fönségesnek olyan régiójába emelte, amilyenbe mintái nem értek föl. Ez az eszme, amely a szigetvári vértanú példájából meggyőző erővel sugárzik ki: a bűnbe merült magyarságot csak önön derekassága és fiainak hősiessége mentheti meg.
De ebben a költői eszmében lehetetlen föl nem ismerni szerzőjének vallásos és nemzeti érzését – általuk az eposz éppolyan politikai tetté lesz, mint A török áfium. A XVI. század egyik legnagyobb hősének sorsában – életében, amellyel kiérdemelte, hogy az Úr eltörje kedvéért magyarsujtó vesszejét, halálában, amelyből lelkét Isten angyalai ragadták az égbe – a katonai erények legragyogóbb példáját állította korának magyarjai elé, eszméltetőül, buzdítóul: szedje össze akaratát és erejét, űzze ki a törököt, hogy újra övé legyen a magyar föld.
Az eposz, a magyar hősiességnek legnagyobbszerű irodalmi nyilatkozása, ez a költői alakban harcot hirdető szózat, jóformán éppúgy véka alá rejtett fény maradt, mint az Áfium: szerzője, az ország egyik első főura, kevésszámú példányban kinyomtatva, szétküldte nagyúri barátainak; olvasták-e, nincs róla hírünk – hatásának a XVII. századból nincs nyoma. Mély tragikum borong ennek a magyar „uomo universale”-nak mind emberi, mind írói sorsán – nem hiába választotta jelmondatául azt az inkább bölcseségéhez, mint egyéniségéhez illő szólamot: Sors bona, nihil aliud. Neki nem lett osztályrésze a jó szerencse. Nemzetének sem.
Halálát a magyarság nemzeti szerencsétlenségnek érezte s a közhangulat leghívebb tolmácsa ismét a költészet volt. Felbúgott karban a gyászének, s az egyik siratóének újra, most már nyiltan, fölidézi a Rimay elégiájában megjelent szellemet, a német veszedelem rémét – s ez a vers mintegy praeludiuma a közeledő új időnek, a kurucmozgalmak korának.
Balassi és Rimai Istenes éneki. Pozsony, 1676.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Balassa Istenes énekei-nek számos kiadásából ez a legrégibb, amely teljes, címlapos példányban korunkra maradt. A megelőző négy kiadásból részben semmi sem, részben csak néhány csekély töredék ismeretes. E kis, zsebben vagy tarsolyban hordozott kötetkéket a szó szoros értelmében agyonolvasták; ezért váltak még a későbbi kiadások példányai is valóságos ritkaságokká.
Az irodalom, mint a közlélek tolmácsa, teljesített hivatást: megszólaltatta a nemzet érzéseit és gondolatait. Eleinte nem is ismert más hivatást, s íróink tudatosan vagy öntudatlanul egyetemes érdekek szolgálatába kényszerítették. Majd, úgy a XVI. század derekától, kezdetben óvatosan, később mind sűrűbben föltűnik egy másik irodalom, szerényebb, nem olyan harsogó, de valója szerint közelebb kerülve az irodalom eszméjéhez: irodalom, amely önmagáért volt, önmagában bírta célját; nem akart az erkölcsnek vagy az áhítatnak szolgálni, sem buzdítani vagy fölemelni, csak az elmét és szívet foglalkoztatni, szórakoztatni és mulattatni. Anyagát nem a kor lelkéből merítette, hanem az emberi kedély mélyéről vagy a képzelet játékos világából – a közműveltségre tehát nem vet olyan éles fényt, mint a másik irodalom; inkább csak az ízlését ismerjük meg belőle: megtudjuk, miben gyönyörködött a XVI–XVII. század magyarja, mit keresett és mit kapott az irodalomnak ebben a könnyebb, kedvesebb ágában, a tiszta, öncélú költészetben.
Sőt volt a költészetnek ebben a korszakban is egy faja, amelynek még ennyi szellemtörténeti jelentősége sincs: dalok, amelyek úgy bugygyantak ki a szívből, mint a források a hegyoldalból, önként, cél nélkül. Jobbára a szerelmes öntötte ki bennük bánatát-örömét, s ezek a röpke, [DALKÖLTÉSZET. BALASSI BÁLINT] könnyed dalok, kevés kivétellel névtelen vagy ismeretlen embereknek alkotásai, érdeklik az irodalomtörténetet, mert az a képzelet munkáját és a kifejezés módját keresi az irodalmi termékekben, de nem a művelődéstörténelmet, mert nincs bennük semmi a kor lelki világát jellemző: a szerelmes szivek a XVI–XVII. században éppen arról s éppen úgy daloltak, mint századokkal korábban és századokkal későbben – az érzelem, kivált szerelem, legállandóbb és legegyszínűbb eleme az emberi léleknek. Maguk a dalok pedig – hol egyszerű, tanulatlan embereknek közvetlen, néha kedves és bájos vallomás, hol műveltebbeknek gyakran tudákos játékai – magánügyei voltak a dalos sziveknek, s nem is vetett rájuk ügyet a kor embere, vagy éppen lenézte és üldözte, irodalomnak meg éppen nem tekintette; írásban csak elvétve rögződtek meg, sűrűbben csak a korszak második felében.
Még az az író is csak szerette volna, de nem merte a világ elé bocsátani énekeit, aki a magyar szerelmi lírát a XVI. század végén művészetté emelte, Balassi Bálint. Ez az öntudatos író, a régi magyar költészet legnagyobb lírikusa s a maga korában méltó társa a külföld legjelesebb költőinek, a magyar és idegen népköltészet ismeretével, belevetve magát a kor uralkodó költői áramlatának, a humanizmusnak sodrába, egész sorát adta a szerelmes verseknek. Gazdag képzeletével, kifejező művészetével még a hagyományos bókoló, udvarló, kesergő költészetből átvett formákba is bele tudta-vinni a maga érzéseit, helyenként meg éppen élményeiből csalt ki közvetlenségükkel megkapó szólamokat. Szerelmi lírája is, mély fájdalomban fogant búsuló versei is megtalálták a sajtó munkája nélkül is az utat a közönség szívéhez: másolatokban vagy énekszóval ajakról-ajakra terjedve, eljutottak az ország széléig. Sőt varázskörükbe vonták az írókat is: utánzott mintái lettek és maradtak korszakunkon végig, s azon túl is, a lírikusoknak – formájukkal, a szerzőjéről elnevezett Balassi-versszakkal, daleszméikkel, szólamkincsükkel, képeikkel még a XVIII. század magyar költészetében is találkozunk. Népszerűsége és a magyar líra történetében Petőfiig páratlan hatása nemcsak jellemző adalék a magyar ízlés történetéhez, hanem bizonysága is a XVI–XVII. századi magyarság költői érzékének.
A közízlésnek nem olyan értékes, de jóval beszédesebb tanúja ebben a korszakban az igazi szórakoztató irodalom, az elbeszélő költészet. Gazdagabban is hajtott ki, félszáznál több elbeszélésünk maradt fönn, kisebb része prózában, nagyobb része versben. Jellemző irodalmi viszonyainkra és irodalmi műveltségünkre is, hogy közönségünk nehezen barátkozott meg a költői elbeszélés körében a prózai formával. Míg a külföldön már széltében próza volt a költött tárgyú – regényes, mesés és oktató – elbeszéléseknek a formája, a magyar ragaszkodott a régi, középkori hagyományhoz, s az elbeszélést verses alakban szerette hallgatni vagy olvasni, akár a mult eseményeit, a magyar monda és történet, vagy a biblia anyagát, akár mesés, képzeletszülte, érdekfeszítő históriákat tárt eléje az író. Bár ismételten megpróbálkoztak íróink a prózai elbeszéléssel, erős gyökeret a XVII. század végéig nem tudott az verni, s a külföld népszerű regényei és szülőföldjüktől messze kiható novellái nálunk szívesebben öltöttek magukra verses formát. Ezek a széphistóriáknak nevezett verses elbeszélések voltak két, sőt három századon át a magyarság legkedvesebb olvasmányai, újra meg újra megjelentek s a nép között, ponyván, a legújabb időkig éltek.
Zrinyi Miklós: Adriai tengernek Syrenaja. Bécs. 1651.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A kor vallásos szellemének megfelelően a legtöbb elbeszélésből kiütközik valami javító célzat, s néha egész tendenciává erősödik. A szerző történetével jó erkölcsre akarja tanítani olvasóit, vagy éppen prédikálja nekik az erkölcsöt, versenyre kelve a papokkal. Nemcsak a tanító mesékből szűri le a maga életbölcseségét – Heltai Gáspár fabuláiban néha egész szociális, demofil szellemű fejtegetésekké fejlik az eredetileg rövid tanulság – hanem még világi tárgyú históriákból is kicsendül a moralizáló hang – vagy éppen kikiált, olyankor, mikor sikamlós elbeszélésekből iparkodik kihámozni a szerző, hol ügyes, hol naiv mesterkedésekkel, a [ELBESZÉLŐ KÖLTÉSZET] bennük nem rejlő erkölcsi magot. Szemfényvesztés ez, hogy a moralizálás leple alatt piacra vethesse a maga csempész-áruját.
Ez a szórakoztató irodalom jóformán a maga egészében a középkori latin és az újabb német irodalom lecsapódása, s ez a két irodalom szállította hozzánk az olasz és francia elbeszélő irodalom egypár termékét is, valamint keleti eredetű mesegyüjteményeket. A magyar szellem csak a kiformálásukban vett részt: a széphistóriákban a magyar ritmus rámájára vonta az idegen mesét s megszólaltatásában érvényesítette a magyar stíluskészséget – egyik-másik szerző éppen nem sikertelenül, a vers- és stíluskészséget vers- és stílusművészetté fokozva, elbeszélésével még a mai közönség érdeklődését is le tudja kötni. Kiemelkedik közülük Gyergyai Albert Árgírus királyfi-ja; nemcsak a XVI. század legművészibb széphistóriája, de a nép ajkán mesévé alakulva egyike a magyar népmesekincs legbájosabb darabjainak.
Balassi Bálint világi költeményeinek legrégibb ismert kézirata.
(Br. Radvánszky-könyvtár, Sajókaza.)
Eredeti terméke a magyar képzeletnek nem sok akad elbeszéléseink között: egy jelentéktelen prózai töredéken kívül három mondai elbeszélés a korszak első feléből, s Gyöngyösi István három műve a korszak végéről. Amazok, Tar Lőrinc, Tholdi és Szilágyi Hajmási regényes mondái, csak jelen formájukat köszönik a XVI. század íróinak, gyökerük visszanyúlik a középkorba, nyilván az élő költészetbe; Gyöngyösi művei – két nagyobb, hiteles, egy kisebb, kétes verses elbeszélés – összeolvasztva Tinódi sajátos műfaját, a jelen mozgalmaiból merített történeti éneket, a regényes széphistóriákkal – a kor nagyurainak érdekházasságát vetíti át a költészet síkjába, sorsukat tovább fejlesztve történeti színezetű, de költői ékességekkel átszőtt gyönyörködtető elbeszélésekké. Ízlés- és kortörténeti érdekességük, hogy meglebben bennük – fölépítésükben és fölcifrázásukban inkább, mint szellemükben – a kor uralkodó stílusa, a barokk, amelyet Gyöngyösi inkább megérzett, mint tudatosan alkalmazott. Ezeket az egyebekben [ELBESZÉLŐ KÖLTÉSZETÜNK TÁRGYAI] tudatos művészettel megalkotott, könnyen gördülő epikumokat kedvvel olvasta már a maga kora, de igazán népszerűek a XVIII. században lettek: a kor legkapósabb olvasmányaivá váltak, szerzőjük pedig olvasók és írók bálványává, „akinél a közvéleményt tolmácsoló hang szerint – nagyobb költőt magyar anya nem szült”.
Zrinyi Miklós, a költő fiatal korában. 1642 körül készült olajfestmény.*
Zrínyi egyetlen festett arcképe, amelyről biztosan mondható, hogy közvetlen szemlélet után készült, velencei iskolájú művész munkája. Életnagyságban, majdnem derékig ábrázolja az imént férfivá serdült Zrínyit. Benne a nem tehetségtelen festő inkább az ábrándos lelkű költőt, mintsem a törökverő hőst örökítette meg. A kép származásáról semmit sem tudunk. Éveken át volt Ernst Lajos történeti gyűjteményében, ahonnan annak szétszóródása után ismeretlen tulajdonoshoz került, miután megszerzését közgyűjteményeink elmulasztották. Az egykori birtokos engedelméből, egy évtizeddel ezelőtt készített fénykép után közöljük. Az eredeti mérete 72×85 cm.
Magának ennek az elbeszélő költészetnek irodalomtörténeti jelentőségén kívül megvan az a nagy szellemtörténeti jelentősége, hogy megismerjük belőle másfélszázad magyarjainak érdeklődési körét és ízlését. A „mondd meg mit olvasol s megmondom, ki vagy” elvet alkalmazva rájuk, igen jellemző kép bontakozik ki elénk a XVI–XVII. század magyarságáról. Ez a terjedelemre nézve éppen nem nagy szórakoztató irodalom rendkívül változatos: vagy másfél évezred világirodalma van együtt benne, összeszorítva egy kicsinyke könyvszekrény polcaira. Ókori eposzok dióhéjba préselve; római tanítómesék modern köntösben; a kelet mesekincse és életbölcsesége keretes elbeszélésekbe foglalva; antik regények legrégibb ránkmaradt emlékei széphistóriákká átdolgozva és középkori lovagregények versben és prózában; álarcos könyvek: a történet mezébe bujtatott mesés, fantasztikus elbeszélések; három földrészt bejárt, századok viharait túlélt világvándorok; a középkor legelterjedtebb egyházi példatárainak darabjai mulattató olvasmányokká alakítva; a középkori novellairodalom legjelesebb termékei, Boccaccio Decameronejának ízléssel megválogatott elbeszélései; régi anyagot értékesítő élces német népkönyvek: tarka, de nem egészen rendszertelen anyag. Együtt vannak benne a legváltozatosabb műfajú és szellemű alkotások, messze földekről összegyüjtve s időben még jobban megoszolva: Homeros eposzaitól vagy mondjuk az Aeneistől és az Aithiopikától Aeneas Sylvius prózai elbeszéléséig (1444) – csak a legújabb irodalom hiányzik egészen. Míg az irodalmunkat más csatornákon át (imádságok, hitviták, dialogusok, szatirák) nagymértékben megtermékenyítő német irodalomból sem kerültek át hozzánk a XVI–XVII. századnak, az új szellemnek, az új irányoknak termékei.
A török áfium ellen való orvosság egykorú másolata.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Az Afium Zrínyi életében és még azután is évtizedekig csak kéziratos másolatokban terjedt el a magyar hazafiak között. Az Országos Széchenyi Könyvtár egyik ilyen egykorú másolatának kezdőlapját mutatjuk itt be, amely, írása után ítélve, valamelyik XVII. századi gyakorlottkezű íródeák munkája. Kb. egyharmadára kisebbítve.
Az idő vágtató szekerére a szórakoztató irodalom terén a magyar szellem nem tudott fölkapaszkodni, s a magyar ízlés századokkal elmaradt a külföldi mögött: még a XVII. században is középkori elbeszélésekben gyönyörködött, s antik regényeket olvasott – versben! – akkor, amikor Franciaországban már a modern regény kezdte bontogatni szárnyait. Találunk azonban ízlésünk elmaradottságáért kárpótlást; először abban, hogyha később is, de belekapcsolódtunk irodalmi téren a nagy európai közösségbe; részesei lettünk annak az egyetemes szellemi életnek, amelybe az irodalmi műveltség nyitott utat. Másfelől büszkén hivatkozhatunk a XVI–XVII. századi magyar írók és magyar közönség ízlésének tisztult voltára: nem kapott a szertelenen – ez lehet faji vonás, a józan magyar értelem következménye – és lehetőleg kerülte a sikamlós és szennyes históriákat, nyilván erősebb erkölcsi érzésének hatása alatt. Az irodalom ebben a korszakában nem süllyedt le a könnyű, léha szórakozás eszközévé.
Végül, de ez már túlemelkedve a nemzetiség korlátain, nemzetfölötti jelentőségű: az a nagy hullám, amely ezt a szórakoztató irodalmat hozta, átgyűrűzött a dévényi sziklakapun és a Karszt gerincén s szétterjedt itt az országban, de megtört a Kárpátokon, s nem jutott túl az ország határán. A magyar [KÍSÉRLETEK A DRÁMÁBAN] föld a legszélsőbb Nyugat, ameddig elért a világbirodalom ritmusának a lüktetése, a magyar irodalomban pihentek el Kelet és Nyugat évszázados irodalmi vándorai.
A török áfium ellen való orvosság első kiadása. 1705.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A török afium ellen való orvosság első, jóval Zrínyi halála után készült kiadását gr. Forgách Simon adta ki valamelyik felvidéki nyomdában s II. Rákóczi Ferenc fejedelemnek ajánlotta. Példányai a mozgalmas időkben elkallódtak, belőlük csak néhány maradt korunkra. A címlapra vezetett Bartphae megjelölés téves; valószínűbb, hogy a kötetke kassai nyomdából került ki.
Balassa Bálint egyetlen arcképe a XVII. századból.*
(A Magyar Tudományos Akadémia birtokában lévő másolatról.)
Az arckép alján a következő felírás olvasható VALENTINVS BALAS ŕ GYARMATH – CAPITANEVS AGRIENSIS IN EXERCITV MATHIAE ARCHIDVCIS CHILIARGHA IN ASSVLTV STRIGONIENSIS DEPVGNATIONIS TVRCIS TRAIECTVS GLORIOSE PRO PATRIA OCCVBVIT 1594 AETATIS SVAE 33.
A számok pontosan adják vissza Balassa halálozási évét, de hibásan az életkorát, amely halálakor legnagyobb valószínűség szerint 43 évre ment. A kép több más családi arcképpel együtt a XVII. sz. közepén készülhetett, Erdélyi Pál, Balassa életírója feltevése szerint régebbi eredeti után.
„Ah, mely hátra vagyunk”– mondogatja Kisfaludy egyik drámájában a külfödieskedő mágnás: még több joggal mondhatta volna másfél századdal korábban a kor drámájáról. Szórakoztató irodalmunknak legelmaradottabb ága valóban a dráma volt: gyéren tűnik föl irodalmunkban, s amit a magyar szellem ezen a téren alkotott, az vagy ósdi, külföldön már századokkal korábban letűnt irányok kései hajtása, vagy kezdetleges alkotás s pusztán formájával kapaszkodik bele e műfajba – a formásabb, anyagukban és szerkezetükkel a dráma követelményeit megvalósító művek pedig fordítások vagy átdolgozások. Érdemük és jelentőségük több, mint gondolnók: amazok sorában az egyik a jellemzés és az ábrázolás erejével, a másik eleven, pattogó, szinte drámai dialogusával válik ki, a harmadik népies humorával, sőt az 1646-ik évből való Comico-tragédia merész koncepciójával és az Ember tragédiájára emlékeztető nagyszabású kompozíciójával; emezek néha meglepnek irodalmi értékükkel, kivált az, amely egyik legremekebb görög tragédiát, s a másik, amely egy egészen új drámai fajt, opera-szövegül szolgáló mitológiai játékot, Offenbach-szerű paródiát öltöztet magyar köntösbe.
Istvánffy Pál: Volter és Grizeldisz históriája. Debrecen, 1574.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Valkai András, Bánk bán, Nagybánkai Mátyás Hunyadi János históriája. 1580.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
)
Balassa Bálintnak tulajdonított színmű töredéke (1588–1590).*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Balassa drámai munkájának egyetlen példányban fennmaradt töredéke ismeretlenül Knauz Nándor könyvtárában lappangott s azt a gyűjtemény eladásakor, e sorok írójának kezdeményezésére az Országos SzéchenyiKönyvtár szerezte meg. Ismertetését és méltatását a költő életírójának, Erdélyi Pálnak köszönjük. Hasonmásunk az összesen négy levélből álló töredék két oldalát mutatja be mintegy felényi kisebbítésben. Erdélyi szerint bánfai nyomtatás.
Volt tehát mozgalom a dráma terén s voltak az elavult formák mellett újszerű kísérletek is – drámánk elmaradottsága valójában abban nyilvánult, hogy termékei olvasmányok maradtak s nem váltak, amint a műfaj természete megkívánta, szinpadi alkotásokká. Nem is válhattak azzá, mert a magyar élet ebben a korszakban még nem tudta kitermelni magából a színpadot. Nyugaton már a XIII. században működtek hivatásos színészekből összeverődött társulatok: nálunk 1690 előtt még gondolata sem merült föl a színészetnek. A magyar szellemi élet különössége tette-e, vagy az; hogy a magyarságból hiányzott a játékos hajlam, – nyilván mind a két oknak volt benne része – a lehangoló tény az, hogy nálunk Shakespeare korában, sőt emberöltőkkel az újkor legnagyobb drámaírójának [ISKOLADRÁMÁK] halála után, nemcsak hivatásos színészek nem voltak; de még műkedvelő előadások sem nyujtottak alkalmat drámák színrevitelére. Mivel pedig a dráma élete a színpad, s virágzó drámairodalom nincs hivatásos színészet nélkül: a magyar dráma, megfosztva életföltételétől, biztató kísérletek után sem tudott kifejlődni, s színpadi gyakorlat híján megmaradt az egész korszakon végig élettelen könyvdrámának.
A hiányzó színpadi életért gyarló kárpótlás volt az iskolai színielőadásoknak a XVII. sz. elején megindult s mindjobban megerősödő divata. Fölsőbb, de alsóbb osztályú diákokkal is párbeszé deket, jeleneteket, látványosságokat, majd drámákat adattak elő a jezsuiták és a protestánsok; amazok a tanulóik latin tudományát és közlő képességét, erkölcsi érzékét és modorát akarták fejleszteni, emezek inkább mulattatni törekedtek a szülőket. Biztos föllépésre, beszédkészségre tett szert egyik-másik tanuló az iskolai előadásokon, talán még színészi ügyességre is, de ennek az akkori viszonyok között sem jelentősége, sem következménye nem volt. Nem volt jelentőségük a magyar dráma fejlődésében maguknak a tanulóktól előadott, ú. n. iskolai drámáknak sem. Drámagyárakban vagy botcsinálta szerzőktől készített alsóbbrendű munkák voltak, amazok, a jezsuita drámák, ebben a korban még latinnyelvűek, s így kívül maradtak a magyar irodalom körén, a protestáns (református) drámák között voltak eredetiek, néha mulatságosak is, de nem kerültek bele az irodalmi élet sodrába. Mégis értékesek, nem ugyan maguk a drámák, hanem a jezsuita iskolák előadásai: a hatalmas méretű, pompás színpadok, a színdarabok fényes kiállítása, az előadásukra mozgósított színész- és statiszta-tömeg, a nézőtéren egybegyült előkelő, sokszor főúri közönség – mindez a barokk korszellem lecsapódása az irodalmi szempontból olyan szegény magyar színház világában.
Gyöngyösi Murányi Venuszának első kiadása. Kassa, 1664.
(Br. Ráday-Könyvtár, Budapest.)
Egy összefoglaló pillantást vetve a korszak irodalmára, azt a rendkívül érdekes megállapítást tehetjük, hogy a másfélszázad irodalmi termése sokkal nagyobb érték szellemtörténeti, mint irodalomtörténeti szemmel nézve – másszóval: irodalmunknak ebben a korban nagyobb a műveltségi, mint művészi jelentősége. Hatalmas írói egyéniséget csak hármat termelt a két század: egy lírikust a XVI., egy prózaírót és egy epikust a XVII. században, viszont az irodalomban hangot talált mindaz az érzés, törekvés és gondolat, amely 150 éven át a magyarságot foglalkoztatta. Visszatükröződik benne a kor egész szellemvilága, vallásos és felekezeti állapota, erkölcsi és politikai fölfogása, megismerjük belőle a magyarság ízlését és érdeklődésének irányait, bizonyságát kapjuk annak, hogy közönségünk, ha elkésve is, belekapcsolódott az egyetemes európai áramlatokba, s volt érzéke, ha fogyatékos is, a kifejező formák és műfajok iránt. Irodalmunk magára eszmélt, megtette helyenként, szerényen és óvatosan ugyan, az első lépéseket a virágzó irodalmi élet felé.
Két jelenet Eperjesen 1651-ben tartott egyházi színjátékból. Egykorú rézmetszetek után.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A következő munkából: Eisenberger Petrus, Ein zwiefacher Poetischer Act und Geistliches Spiel... den dreyen Staenden der Königlichen Frey-Stadt Eperies . . . gehalten und vorgestellet von Acht kleinen Jungfrawlein (und zween Knaben). Im Jahre Christi 1651, Gedruckt zu Bartfeld, Bey Jacob Klősz. Anno 1652.
