3. Vízi cickányok (Neomys Kaup)
3. Vízi cickányok (Neomys Kaup)
A szorosabb értelemben vett vörösfogú cickányformák alcsaládját esetleg összekötő tagnak tekinthetjük az erdei cickányok (Soricinae) és a mezei cickányok (Crocidurinae) között. Mert, nem tekintve a felső metszőfognak hátsó kampóját és a foghegyek sötétbarna színét, a vízi cickányok fogazata a szálkás farkú cickányéval a fogak számára és elrendezésére nézve megegyező. „A foghegyek színezete vörösbarna, – mondja Blasius – semmi esetleges külsőség, mert már az embrión megvan és csak magas korban, s akkor sem egészen, kopik el.” A vízi cickányok abban különböznek lényegesen a mezei cickányoktól, hogy lábaik és ujjaik köröskörül az oldalakon merev sörteszőrökkel vannak ellátva, s a felső felületén egyenletesen rövid szőrrel fedett fark alsó felületének hosszában középen ugyanolyan sörteszőrökből álló élt mutat.
A vízi cickány (Neomys fodiens Pall.)
Vizi cickány csontváza.
Vizi cickány (Neomys fodiens Pall.).
A nálunk előforduló cickányok között a színét sokféleképpen változtató állat a nagyobb fajokhoz tartozik. Teljes hossza 11.8 cm, amiből 5.3 cm a farokra esik. A finom, sűrű és puha gerezna a test felső felén rendesen fekete, télen fényesebb, mint nyáron, az alsó testen pedig szürkésfehér vagy fehéres, néha tiszta, néha feketésszürke foltokkal. A bunda szőrei oly sűrűn állanak, hogy teljesen összezárnak, s egy csöpp vizet sem engednek a bőrig hatolni. Az úszószőrök, amelyek a kor és évszak szerint hol hosszabbak, hol rövidebbek, úgy szétteríthetők, hogy a lábak mindkét oldalán, mint a fésű fogai állanak, vagy pedig oly szorosan símulnak a nevezett testrészek oldalaihoz, hogy alig vehetők észre. Megfelelően kiterítve tökéletes evezőt alkotnak, s kitűnő szolgálatot teljesítenek. Futás közben pedig annyira odatapadnak, hogy az elkoptatásnak nincsenek kitéve. A vízi élethez való alkalmazkodás a fülnek külső berendezésén is meglátszik. „A fülkagyló félholdalakúan, kissé ferdén hátra húzódik alul a fül meztelen nyílása körül, amelynek alsó szögletébe torkollik a füljárat. Amint a fülkagyló lebenyeivel együtt előre fordul, a fülnyílás kívülről teljesen be van zárva.” (Blasius.)
Úgy látszik, a vízi cickány majdnem egész Európában és Ázsia egyrészében elterjedt és megfelelő helyeken mindenütt gyakori. Északi határát Angliában és a Keleti-tenger országaiban, a délit pedig Spanyol- és Olaszországban találjuk. Hegyes vidékeken jelentékeny magasságig terjed, az Alpesekben tenger feletti 2000 m-en felül. Legszívesebben hegyes vidékek vizeiben lakik, s ezek közül is azokat kedveli, amelyekben a legnagyobb hidegben is nyilt források vannak, mert ezek télen nélkülözhetetlen közlekedési útjai. Tiszta vizű, homokos vagy kavicsos fenekű, hegyi patakok, amelyek partjai fákkal, kertekkel és rétekkel vannak körülvéve, kedvenc tartózkodási helyei. Így szereti a tisztavizű tavakat, ha tükrüket békalencse borítja. Néha ilyen helyen csodálatos mennyiségben tanyázik. Gyakran a falvak közepén is lakik, különösen malmok közelében; azonban nincs a vízhez kötve, sőt a patakok melletti réteken futkos, szénakazalok alá bújik, csűrökbe és istállókba megy, még a házak belsejében is tanyát üt. Laza talajban közel a vízhez ő maga ás folyosókat, de szívesebben foglalja el a vakondokokét és egerekét, amelyeket tartózkodási helye közelében talál. Lakásának főkelléke, hogy a főfolyosónak különböző kijáratai legyenek, ezek közül az egyik a vízbe, a másik a víz felületén felül, a többiek a szárazföld felé vezessenek.
Néha egészen más tanyát keres magának és utódainak, mint azt Coester C. megfigyelése bizonyítja. Meglepetésére egy dombon, 300 m-nyire a víztől, egy bodzafa törzsében találta meg a vízi cickány fészkét, 3/4 m-nyire a talaj fölött.
Építményei a kis állat alvó- és menedékhelyei, de egyúttal üldözés ellen is biztos rejtekhelyet nyújtanak. Forgalmas helyeken rendszerint itt tölti az egész napot, de ott, ahol üldözéstől nem kell tartania, különösen tavasszal, a párosodás ideje alatt, a vízi cickány nappal is nagyon élénk. Ritkán úszik a part hosszában, inkább keresztben úszik egyik parttól a másikig. Ha a patak hosszában akar tovamozogni, akkor vagy a part alatt fut el, vagy pedig a patak fenekén a víz alatt. Rendkívül élénk, okos és ügyes állat. Mozdulatai gyorsak, biztosak és kitartók. Kitűnően úszik és bukik és hol kiálló fejjel, hol egészen látható felsőtesttel szokott a víz tetején pihenni a nélkül, hogy a mellett észrevehetően mozogna. Ha úszik, teste szélesnek, lapítottnak látszik; bundáját rendszerint fényes, fehér, nagyon piciny gyöngyök, azaz kis buborékok borítják. Ezek a szőrök között visszatartott levegőből képződnek. Úgy látszik, éppen ez a levegőréteg tartja bundáját mindig szárazon. Tavakban nagyon korán, napkelte előtt vagy rögtön utána lehet látni ide-oda úszkálni. Úszás közben hátsó lábaikkal oly erősen eveznek, hogy a víz mozgatásából sokkal nagyobb állatra következtethetnénk. Pihenés közben mindefelé alaposan körülnéznek; ha veszélyt sejtenek, nyílsebesen osonnak a vízbe. A kis búvár ritkán marad soká a víz fenekén, inkább hamarosan visszatér a fölszínre. Itt van az ő hatásköre, csendes, elhagyott helyeken egész nap mozgásban lehet látni. Nemcsak a széleken, hanem a tó közepén is úszkál, gyakran egyik oldalról át a másikra és szívesen megpihen egy, a vízbe lógó fatönkön, vagy benne úszkáló fadarabon, felugrik a magasba, hogy egy rovart elfogjon és fejest ugrik a vízbe vissza.
Nagyságához képest a vízi cickány valóban szörnyű ragadozó állat. Nemcsak mindenféle rovart, különösen vízben élőt, gilisztát, apró puhányokat, rákokat, hanem kétéltűeket, halat, madarat és kicsiny emlősöket is fölfal. Az egér, mellyel lyukaiban találkozik, elveszett; a kevéssel azelőtt szárnyra kelt kis billegetőt, ha elég vakmerő és nagyon közel jön a vízhez, hirtelen megtámadja, olyan vérszomjjal, mint hiúz teszi az őzikével, és pár perc alatt megfojtja. A folyosója nyílása előtt elugró békát hirtelen megragadja a hátsó lábánál, panaszos kiáltása dacára becibálja a lyukba s vége van. A fürge csellét s más apró halakat kis öblökbe kergeti és ott sajátságos módon fogja el: a cickány zavarossá teszi a vizet és őrzi az öböl bejáratát; ha mármost a kis halak közül valamelyik ki akar menni, feléje kap és elfogja. Tehát a közmondás szerint cselekszik, vagyis a zavarosban halász. De nemcsak apró állatokat merészkedik megtámadni, olyanokat is kikezd, amelyeknek súlya az övét 60-szor fölülmúlja. Általában azt lehet mondani, hogy nincs ragadozó, amely aránylag oly nagy állatot megtámad és megöl, mint a vízi cickány.
Megértjük tehát Altumot, ha a vízi cickányt a halgazdaságra nézve károsnak minősíti és hozzáteszi: „Különös kíméletet semmi módon nem érdemel”.
A vízi cickány ellenségei ugyanazok, amelyek az erdei cickányéi. Nappal rendesen semmi bajuk, de ha éjjel partok mentén szaladgálnak, gyakran a macskák és baglyok zsákmányaivá lesznek. A macskák csak megölik őket, aztán otthagyják. A kutató, aki vízi cickányt gyüjt, menjen csak ki reggel a tavak partjára keresni; kevés idő múlva annyi tetemet talál, amennyi csak kell neki. Mojsisovics szerint a Dunában különösen a csukák és harcsák az ellenségeik, ezeknek a gyomrában gyakran találták maradványaikat.
Miller cickánya (Neomys milleri Mott.)
Hazai cickányfajaink lehető teljes fölsorolásának szem előtt tartása a magyarázata annak, hogy – legalább röviden – ezt a vízi cickány-fajt is megemlítjük. Miller cickánya főleg abban tér el a közönséges vízi cickánytól, hogy míg ez utóbbiak farka alsó oldalán tövétől a hegyéig láthatunk merev szőrökből álló sörtetarajat végigfutni, addig Miller fajánál ez vagy teljesen hiányzik, vagy csak nyomokban van meg. Ezenkívül ennek 10 emlője van, míg a közönséges vízi cickánynak csak 8.
Elterjedés és életmód tekintetében ez a két rokonfaj megegyező.
