2. Törpemacskák (Prionailurus Severtzow)

Teljes szövegű keresés

2. Törpemacskák (Prionailurus Severtzow)
Ide kb. 8 kistermetű, pettyes, délázsiai macskafajt soroznak. Elterjedési körük Ceylontól keletre, Borneóig, északra az Amur-vidékig nyúlik. Legjobban ismert a bengáli törpemacska.
A bengáli törpemacska (Prionailurus bengalensis Kerr)
Bengáli törpe macska (Prionailurus bengalensis Kerr.).
Ez a kis macskafaj Ázsia jó részét lakja. Mérete egyenlő a házimacskával, bár igen gyakran kisebb annál, annak ellenére, hogy magasabb. Jerdon szerint mindenestől 88–96 cm-t tesz ki, ebből azonban 28–30 cm-t a farokra kell leszámítani. Blanford szerint „némelyik mérés szerint a farok a testhossz felét teszi ki, mégis legtöbbször rövidebb, néha talán nem hosszabb, mint a fej és törzs hosszának a harmada”. Színe fölül fakó barnássárga, többé-kevésbbé szürkésbe játszó; alul fehér; a foltok fölül sötét rozsdabarnák, alul barnásfehérek. Jellemző bélyege négy hosszanti csík, melyek közül kettő a szemek fölött, kettő pedig közöttük húzódik az orrtól párhuzamosan a homlokra, fejtetőre és nyakra, sőt néha a homlokra még egy ötödik, határozatlan csík. A szemek tájékán átvonuló csíkok a vállak fölé húzódnak, a középsávok a hát közepén folytatódnak a váll tájékán pedig, ahol foltokra bomlanak föl, még egy velük párhuzamosan, a hát hosszában futó, hosszúkás pettyekből összetevődő foltsorozatot fognak közre. A fül mögött ered egy határozatlan csík és oldalról határolja az előbbieket, de a vállig is alig ér el. A szemtől indul ki egy rövidebb csík a nyak közepe felé, az arc közepétől pedig egy másik, a szájzugig, ahol az egyik toroksávval V-alakban egyesül. Az előmellen 3–4 többé-kevésbbé zárt, sötét keresztpánt fut át, a testoldalakat, a vállat és combot kerek, apró foltocskák tarkítják; a farok felül ugyancsak pettyezett, alul ellenben fehér, végén sötétebb, a lábak sárgásszürkék, az ujjak barnásszürkék. Ezeken kívül jellemző még rá, hogy az orrnyereg és egy a bajuszsertéken át húzódó sáv rozsdabarna, továbbá mindkét oldalon egy csík a szemek és orr közt és egy második a szemek alatt sárgásfehér. A fülek kívül barnásfeketék, fehér foltokkal díszítettek, belül fehéresek. A kerekbogarú szem szivárványhártyája végül barna.
A törpemacskák úgy nagyság, mint színezet tekintetében az általuk benépesített hatalmas területen számos többé-kevésbbé jól elhatárolható alakra bomlanak szét, melyeket újabban nagyrészt önálló fajoknak tekintenek, bár egyesek csak egy és ugyanazon faj, a bengáliai törpemacska alfajait látják bennük. Ilyen alakok: Prionailurus rubiginosus Geoffroy J. Dél-Indiában és Ceylon-szigetén, P. raddei Trouessart Szibériában, P. minutus Temminck a Malakka-félszigeten és Fülöp-szigeteken, P. sumatranus Horsfield, P. javanensis Desmarest és mások.
Junghuhn szerint Jáva erdőségeiben igen gyakori a törpemacska; a fák mohfedte ágain tartózkodik 20–30 m magasságban, ahonnan szinte sohasem száll le a földre. „Leginkább madarakból él, ezeket tetszés szerinti számban zsákmányolhatja az erdőben; a jávaiak fadöntésnél gyakran elevenen is fogják.” Azt állítják, hogy egyike a legvérszomjasabb, legvadabb macskáknak. Az a tény, hogy egy amurvidéki törpemacskát az akolban leptek meg és ütöttek agyon, amikor éppen egy bárányt fojtott meg, az előbbi feltevést látszik támogatni. Elliot azt állítja, hogy tyúkokon kívül nyulakat, sőt kis szarvasokat is megtámad és Mc Master jegyzi fel, hogy a saját szemével látta, amint egy törpemacska a nálánál nem kisebb kakast szerencsésen elcipelte, annak ellenére, hogy nagy lármával üldözték és mindenféle tárggyal dobálták. Az általam az amszterdami és rotterdami állatkert példányain tett megfigyelések nem ellenkeznek evvel a megállapítással. Minden igyekezetem arra irányult, hogy megszelídítsem; ez állat vad dühén azonban hajótörést szenvedett minden igyekezetem. Dühösen fújt és prüszkölt, ha csak közeledett valaki a ketrecéhez. Még az egyébként igen ügyes ápoló sem tudott vele megbarátkozni. Az etetésnél ugyancsak óvatosnak kellett lennie, mert az állat a hús helyett az ápoló keze után kapott. Ha megzavarták, meggörbített háttal az egyik sarokba húzódott, tombolt, morgott és dühös pillantásokat vetett látogatójára, míg csak magára nem maradt. Kedvenc tartózkodási helye volt egy, a ketrecbe állított erős faág. Ezen ült összekuporodva, néha órákhosszat mozdulatlanul.
De igazságtalanság volna az előbb felhozott és a legtöbb kutatótól megerősített megfigyelésnek az esetlegesnél több jelentőséget tulajdonítani. A magasabbrendű állatok legnagyobb részénél, ha fogságba kerül, a viselkedés megítélése szempontjából elsősorban azt kell tekintetbe vennünk, vajjon az állat felnőtt vagy fiatal korában került fogságba és hogyan bántak vele kölyökkorában? Az egyik macska lehet vadabb, mint a másik; de megszelídíthetetlennek egyiket sem mondhatjuk. Ezt bizonyítja a törpemacska is. Junghuhn ugyan megemlíti, hogy az ő általuk nevelt fiatalok egymás közt úgy játszottak, mint a házi macska, ha azt hitték, hogy egyedül vannak és senki sem látja őket, de az emberrel szemben bizalmatlanok maradtak és vad természetüket egyáltalában nem vetkőzték le; ezzel szemben Bodinus állata az előbb vázoltnak épp az ellenkezőjét mutatta, aránylag szelíd és bizalmas volt. Schmidt sem tudott az ő példányairól rosszat mondani. „Az állatkák, – írja – melyeket egyenesen Jávából kaptunk, igen ügyesen kúsznak, még a vékony ágakon is biztosan járnak és jól ugranak. Gyakran egy ügyes ugrással a ketrecük falához támasztott fatörzsre ugranak és itt órákhosszat üldögélnek. Nyugodtak, de sem szelídeknek, sem bizalmasoknak nem mondhatók, ha azt meg is engedik, hogy kézzel megérintsék őket. De az ilyen kedveskedés, úgy látszik, nem nagyon tetszik nekik, mert nyugodtan odébbállnak. Néha hallatják rekedt „mau”-hoz hasonlítható hangjukat. Erős pézsmaillatot terjesztenek maguk körül.” Blanford ismert egy ketrecben tartott törpemacskát; ez elég szelíd volt, a hívásra legalább is előjött.
A kisfülű macska (Prionailurus euptilurus Elliot)
Ez az állat Kiaucsauból származik, míg a faj elterjedési köre északi Kína és Szibéria határos részei. Alapszíne kétoldalán szürkés barnássárga, ezt szabálytalan hosszúkás sötétbarna foltok tarkázzák. A foltok háton a legnagyobbak, itt hosszirányban megnyúltak, hátul sötétebbek mint előrefelé, a testoldalakon inkább kerek alakot vesznek fel, legélesebben a combokon tűnnek ki. Orra fekete, míg alatta a felső ajak fehér. A szem fölött mindkét oldalon kívül egy sötét, belül pedig egy világos csík ered és húzódik a koponyatetőre. A szem alatt kicsi, fehér foltot láthatunk. A pofákon egy alulról és felülről sötétbarnán szegélyezett széles csík fut át. Alsó ajak, áll és torok fehér. A mell szennyesfehér, a hasalja szürke, feketénfoltos. A mellen a foltok harántcsíkokba rendeződtek. A meglehetősen hosszúszőrű farok fölül szürke, határozatlan félgyűrűkkel; alul világosabb szürke, hegye sötétbarna.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT