3. Bütykös disznók (Potamochoerus Gray)
3. Bütykös disznók (Potamochoerus Gray)
Az eddig tárgyalt sertésnemekhez csatlakoznak harmadiknak a bütykös disznók.
Forsyth Major szerint koponyájuk csaknem olyan, mint a szemölcsös disznóké. Hazájukban, – Afrikában – tartózkodási helyük alapján bozótdisznóknak is nevezik őket.
Kétségkívül a legszebbek valamennyi sertésfajta között. Jellemvonásuk a szem és az orr között fekvő csontos bütyök, a megnyúlt pofarészlet, a közepesen hosszú és finom alakú orr, a keskeny, hegyes és szőrpamaccsal diszített fülek, a közepesen hosszú, a végén bojtos farok és a kocának négy csecsbimbója. Meg kell jegyeznünk, hogy csak a kannak van bütyke. A bütyök az orrcsont kinövésének felel meg. Fogazata jelentéktelen mértékben, nevezetesen csak abban különbözik az eddig tárgyalt sertésfélék fogazatától, hogy mindkét pár farkasfogának elvesztéséhez közeledik.
A bütykös disznók Afrikában, a Szaharától délre Madagaszkárig élnek. Csaknem állandóan sűrű erdőkben a víz közelében tartózkodnak és úgyszólván sohasem jönnek ki a steppékre.
Lönnberg (Arkiv för Zoologi, 1910) 13 alakjukat különbözteti meg, amelyek öt fajhoz tartoznak. Szerinte a Forsyth Major által használt beosztás, ki egy nyugati és egy déli és keleti fajtát különböztetett meg, már nem helyes, mivel az abesszinai bütykös disznó (Potamoclkoerus hassama Hgl), még inkább azonban az ugandi (Potamochoerus intermedius Lönnb.) a két csoport között állanak.
A bojtosfülű disznó (Potamochoerus porcus L.)
[Más neve: penicillatus.]
Nyugat-Afrikában Libáriától Kamerunig él a bojtos fülű disznó (Potamochoerus porcus). Jóval kisebb, mint a mi vaddisznónk, de azért, – körülbelül 25 cm hosszú farkával együtt – eléri az 1.50–1.60 m hosszúságot. Vállmagassága 55–60 cm. Rövid, puha és meglehetősen tömött sörtebundája rásimul bőrére. Oldalt a fején, az alsó állkapcsa alatt, a nyak alsó részén szőre valamivel hosszabb, gerincén pedig a szőre rövid sörényt alkot. Szeme alatt a szőre bozontos, orcáján pofaszakállt, a különben csaknem teljesen csupasz farkán bozontos rojtot, fülén hosszú szőrpamacsot visel. Színe a nyakszirtjén, a nyaka felső részén, a hátán és az oldalán szép és élénk sárgába játszó barnásvörös, vagy sötét vörössárga. A felnőtt állat honkloka és tarkója, füle és a lába fekete, a hátán lévő sörénye, a fülének széle és a fülpamacsa, a szemöldöke táján, a szeme alatt egy vonás és a pofaszakálla fehér, vagy sárgásfehér, az orrának vége és az alsó részek szürkések; az utóbbi majdnem féhéresszürke. A malacai csíkosak, rendkívül élénk és szép állatok.
Bojtosfülu disznó
Bojtosfülu disznó (Potamochoerus porcus L.).
A bojtosfülű sertés szabadban való életéről meglehetősen keveset tudunk, jóllehet már Marcgrave idejében (a 17. század közepén) ismerték az európaiak és elevenen is sikerült elfogni. Güssfeldt Loango expediciója többször kapott fiatal bojtosfülű sertéseket ajándékba. Az egyik ilyen fiatal állat, melyet jobb hely híján a majomketrecben helyeztek el, igen jól megfért a ketrec lakóival és sok kedves percet szerzett gazdáinak bohó vídámságával.
A vadon élőkről Pechuel-Loesche a következőket írja: „Élénk és félénk állatok. Csapásuk után ítélve nagy falkákban járnak, nedves erdőkben és a folyók mentén élnek, de a hegységekben sem ritkák. Néha közvetlen mellettünk röfögtek a bozótban, még gyakrabban azonban egészen különös módon kedélyesen dörmögtek. Ha felverik őket, akkor ritkán adnak hangot, inkább bízva a mindekit elrejtő erdőben, csendesen kereket oldanak. Igen szívósak; néha még súlyos lövéstől találva is messzire elmennek. Húsuk ízletes.”
1852-ben a londoni állatkert kapta az első élő bojtosfülű sertést. Azóta többet hoztak már Európába, de azért még ma is minden állatkertben a ritkaságok közé számít: Amint azt Heck írja, állatkertekben a legnehezebben ápolható állatok közé tartoznak. Londonban és BerIinben sikerült a szép állatot szaporítani, amikor egyszerre 1–2 malaca volt.
A folyami disznó (Potamochoerus choeropotamus Desmoul.)
[Más neve: africanus.]
A bütykös disznók második faja a folyami disznó (Potaumochoerus choekopotamus), amelynek legalább négy alfaja van Dél- és Kelet-Afrikában. Valamivel nagyobb, mint az előbb tárgyalt bojtosfülű disznó. Szőre a hátrafelé símuló sörénytől, és a meglehetősen nagy pofaszakálltól eltekintve, az egész testén egyenlően hosszú. Szakálla és sörénye fehéresszürke, pofája halványszürke, teste egyéb részén a bundája szürkésbarna. Fischer szerint a malac bundája barnás, négy sárgásbarna csíkkal.
A most tárgyalt fajról Böhm Kelet-Afrikában a következőket jegyezte fel: A folyami disznó rendesen párosan él és pedig leginkább nedves sűrűségekben, mocsarakban. Általában igen szereti a vizet. Éjszaka ellátogat a megmívelt földekre, hogy kora hajnalban ismét visszavonuljon a sűrííségbe, amelyet ismét csak késő délután vagy este hagy el. A földmívelésre annyira káros, hogy a bennszülöttek, – nem tudván ellene védekezni, – néha lakóhelyüket is elhagyják miatta. Életmódja igek hasonlít a mi vaddisznónk életmódjához. Decemberben, januárban és májusban malacozik. A Likulve mentén színe egyes részein vöröses, Karemában élénk sárgásbarna volt. A Walla-folyó mellett egy kan minden különösebb ok nélkül megtámadta a karaván egyik teherhordozóját, aki azonban elég szerencsésen, síncsontjának könnyebb megsebesülésével megmenekült. ScIater szerint Dél-Afrikábáan a koca decemberben és januárban malacozik és 6–8 malaca van. Vemhességének idejét Heinroth 130 napban állapította meg.
Közeli rokona a lárvás vad sertés (Potamochoerus larvatus F. Cuv.), amely Madagaszkáron él és két változatban forduk elő.
