8. rend: Ősostorosak (Protomonadina)
8. rend: Ősostorosak (Protomonadina)
Kötetekre terjedőt lehetne összeírni arról a rendkívül sok és mind az emberre, mind pediglen a származástanra nézve egyaránt fontos élőlényről, amely ide, ebbe a csoportba tartozik. Az itt ismertetendő lényeknek csoportja nagyjában egyezik a régieknek, ősállatostoroskák (Zoomonadina) csoportjával. Közös jellemvonásaik a következők: rendszerint kicsiny, sőt igen kicsiny lények tartoznak ide; színtelenek, vagyis chromatophoronjaik nincsenek; táplálékuk részben oldott szervesanyagokból, részben pediglen formált szerves táplálékokból áll; egy vagy két ostorral vannak felszerelve s a táplálékot rendszerint az ostor tövén veszik fel, ahol azonban szájnyílás, vagy szájgödör nem képződik ki s így e tekintetben határozottan alsóbbrendűek mint a szemesostorosak (Euglenoidinia); testük nagymértékű alakváltozásra, néha egyenest amoeboid mozgásra képes.
Az ősostorosak csoportjába ma még meglehetősen különböző természetű lényeket csoportosít együvé a rendszertan. Ezek közül példának okáért az igazi ősostorosak (Eumonadie) határozottan az aranyszínű ostorosak származékainak, valószínűleg azok chlorophyllumtalan formáinak tekinthető. Ezek alapján valószínű, hogy ez a rend is ismereteink tökéletesbülésével fel fog oszlani és különböző színesostorosak csoportjában osztódik be.
Szaporodásukat illetőleg eddig csak a hosszanti oszlás vált ismeretessé.
Táplálkozásunkból nyilvánvalólag folyik, hogy az idetartozó lények vagy szennyvizekben, trágyalevekben szaporodnak el nagyobb mértékben, vagy pediglen élősködőkként különböző magasabbrendűekben, így többek között az emberben is nagy számmal találhatók.
A szabadon élő szervezetek között igen közönségesek a különböző Monasok, amit talán magyarul egységnek fordíthatnánk. A Monas vivipara Ehrbg.-t. Ennek teste gömbölyded vagy tojásdad, egy főostora és egy vagy két mellékostora fejlődik. Néha még szemfoltokat is találunk rajta. A hátulsó testvégen állábak gyakorta képződnek, melyek közül az egyik gyakorta nyéllé is alakulhat, melyen a különben szabad életmódot folytató állatok időközönkint helyhezkötött lényekké alakulnak át.
A farkegységek, vagy úgynevezett Bodok két ostorral vannak felszerelve, az elsőt úszásra, a másik hátranyúlót pedig, mely farkukat képezi, vontatásra használják fel. Az ugró farkegység: Bodo saltans Ehrbg. vontató ostorát néha arra használja fel, hogy vele rothadó növényi részekre horgonyozza fel magát és így ugráló, rugdaló mozgásokat végez.
A Bodo-nemzetségből sok élősködő lény került ki, melyek közül a Bodo lacertae Grassit, mint a mi gyikjaink kloakájának élősködőjét említjük meg. – Némelyek az ember belében is élősködnek.
Nevezetes lények a galléros ostorosok: (Craspedomonadida, Choanoflagellata). Egyetlen ostort fejlesztenek, melynek tövét tölcsér- vagy gallérszerű protoplasma-lemez övezi. A gallér rendkívül gyöngéd, áttetsző és ennek következtében nehezen látható. A tölcsér, melynek alapján ezek a véglények a spongyák galléros sejtjeihez hasonlítanak, a táplálékszerzésben játszik fontos szerepet. A nyélenülő alakok ugyanis nem tudván mozogni, annak helyébe rá vannak utalva arra, hogy az ostor által az állat mellső testvégéhez sodort táplálékot mentül nagyobb felületen és így mentül nagyobb bizonyossággal foghassák el, s ezt a felületnagyobbodást szolgálja a ragadós tulajdonságú gallér. Az állatok ritkán magányosak, amint azt a Monosiga ovatum Kent esetében látjuk, vagy pediglen telepesek, mint példának okáért a Codosiga botrytis Ehrbg. példája igazolja. Itt mintegy 20 galléros állatka képez gömbölyded, hosszú, közös nyélen ülő telepet. A Codonocladium umbellatum Stein ernyős telepet tár elénk. Vannak közöttük szabadon úszó, gömbölyded telepek is, amint azt az Astrosiga Kent-nemzetség egyes fajai igazolják.
Az emberre nézve, mind a neki, mint pediglen a gazdasági állatainak okozott betegségeinek következtében nagy jelentőségűek a fúróostorosok (Trypanosoma). Az idetartozó állatok rendszerint sarlóalakú, egyik végükön hegyesrehúzott, szájnyílás nélküli lények. Mellső testrészükön esetleg ostor van, melynek tengelyszála a testben ú. n. ostormagban, vagy blepharoplastisban folytatódik. A test alakját ez a tengelyfonal és a testet borító szívós pellikula szabja meg, amely azonban a test alakváltozását lehetővé teszi. Az állatok lapos testén hosszanti csikolat vonul végig, mely a pellikula rostozottságából származik; némelyek szerint ezek a rostok, mint finom izomszálacskák összehúzódásra is képesek. Nagyon sok idetartozó lény egyik oldala laposra van kihúzva s ezen az oldalon terjedelmes, hullámzóhártya, ú. n. unduláló membrana képződik, melynek segítségével, különösen a vérparaziták könnyedén úsznak a vérben. Az undulálóhártya olyképpen jön létre, hogy az ostor tengelyfonala a test szegélyén messzire hátrahúzódik s az ostormag vagy a rendes mag közelében, vagy éppen mögéje kerül s ilyen módon lehetővé válik az, hogy a tengelyfonál ne csak az ostort, hanem annak közvetlen folytatásaként a testszegélyt: a hullámzóhártyát is támassza. Így azonkívül az ostor hullámzó mozgása átterjed az oldalhártyára is lehetővé teszi az állatok furakodó mozgását. Egyes fajok elvesztik ostorukat s vele együtt se támasztéka, se jelentősége nem maradna az undulálóhártyának s így az ostortalan lényeken hártya sem képződik, hanem azok ehelyett orsószerű testet fejlesztenek.
A Trypanosomákat közönséges néven vérparazitáknak is szokták nevezni. Oszlásuk a test hosszában történik, amennyiben ez tökéletlen igen gyakran, boglárformájú telepek szoktak származni.
Amennyiben a fentebb említett lényeken, illetőleg hozzájuk hasonló szervezeteken nem egy, hanem két ostor képződik, melyek közül az egyik teljesen szabad, a másik pediglen vontatóostorként a hullámzóhártya szegélyén a test hátsó végéig terjed, sőt még szabadon ki is áll, akkor Tripanoplasmákról Tr. syprini Pleha-t) okoz károkat. Ezeket az élősködőket a halpióca viszi át egyik állatról a másikra.
A legelső fúróostoroskát 1943-ban fedezték fel; ez a békatrypanosoma, vagy Tr. rotatorium Mayer (sanguinis) volt. Ennek teste meglehetősen széles, hullámzóhártyája fejlett és hosszanti csíkolata meglehetősen feltünő. Más fajokkal együttesen él a kecskebéka és a levelibéka s más békafajtáknak a vérében s valószínű, hogy ezt is a halpióca veszi át egyik állatról a másikba.
A trypanosomák különösen a melegöv népei s azok háziállatai között vannak elterjedve. Az első betegségokozó trypanosomákat állatokban 1880-ban fedezte fel egy angol orvos, Ewans. A betegséget surra-láz néven régebben ismerték s okozóját felfedezőjéről Trypanosoma Ewansinak nevezték el. 1902–1903-ban fedezték fel Dutton és Castellani, a már csaknem egy évszázada ismeretes súlyos betegség, az álomkór okozóját, a Tr. gambiense Duttont.
A trypanosomák megmérgezik a vért s eldugaszolják a finomabb vérereket, egyúttal váltólázat, álmosságot s a testnek vizenyősségét idézik elő. Egyik emberről a másikra, vagy állatról állatra rendszerint legyek, szúnyogok s a víziállatok esetében a halpióca viszi át a betegség okozóját.
Az emberre nézve határozottan a legveszedelmesebb az álomkór okozója, a Trypanosoma gambiense. Ez a gyógyíthatatlan betegség Afrika melegégövi tájain van elterjedve. Gambiában a lakosságnak 6%-a, Tongóban átlag 46%-a, bizonyos vidékeken pediglen 50–75%-ig szenvednek a bennszülöttek ebben a betegségben, olyannyira, hogy vidékenkint falvak pusztultak ki a trypanosomáktól; európaiakat a betegség nem igen támadja meg. A betegek hetekig alszanak, eleinte felébrednek ugyan, később azonban teljes álomba merülnek s a láztól, valamint az étlenségtől elgyengülve menthetetlenül a halál fiai lesznek. Néha csak lázat okoz a betegség s a megtámadott egyén kigyógyíthatatlanul évek hosszáig szenved a betegségben, míglen végül rajta is kitör a jellegzetes álomkór és menthetetlenül elpusztul.
A betegség a közvetlenül együttélők között néha érintkezés útján is terjed, azonban rendszerint egyik szúró légyfajta, a Glossina palpalis útján terjed. A betegség átvivőjét Koch Róbert fedezte fel s így vele magának hervadhatatlan érdemeket szerzett, mivel a betegség ellen egyesegyedül csak úgy lehet védekezni, ha ennek a légynek a szaporodását, illetőleg elterjedését korlátozzák. Sajnos, a legszívósabb küzdelem közepette sem mondhatjuk azt, hogy a betegség a régi állapothoz képest valamelyest korlátozódott volna, mivel a lábrakapott gazdasági élet s a vele kapcsolatosan fellendülő kereskedelem folytán ma az emberek többet járnak-kelnek, mint hajdan s így a kereskedelmi utak mentén ez a pusztító betegség mind nagyobb és nagyobb területekre terjed ki. Doflein már 1911-ben megjegyzi, hogy „az utolsó évtizedben egész biztonsággal több százezer ember pusztult el ebben a rettenetes betegségben, így pl. Angol-Kelet-Afrikában, a Viktória-tó közelében, Buzoga tartományban 1902–05-ig, tehát 4 év alatt 30.000 ember veszett oda álomkórban.
Hasonló pusztítást végez a patásállatok között a nagána néven ismeretes s a tsetse-légy. Glossina morsitans által terjesztett ú. n. testse-betegség is, melynek okozója a Trypanosoma brucei Plimmer et Brandford. Ez a betegség a Szaharától délre, Közép-Afrikában pusztít. A betegséget eredendőleg vad antilop-csordák és vadbivalyok hordják szét s azokról terjesztik a tsetse-legyek a betegséget a háziállatokra, amelyek közül láz, lépdaganat és vértelenségből származó szétesés következében évente leírhatatlan mennyiségű háziállat pusztul el s némely vidéken annyira kiírt minden háziállatot, hogy ennek következtében európai gazdasági település teljesen lehetetlenné válik. Szintén Koch Róbert érdeme, hogy ennek a betegségnek okozója és terjesztője alaposabban ismertté vált.
A nagana-betegségnek ázsiai társa az ú. n. surra, melynek a Trypanosoma Ewansi Steel az okozója. Ez Indiában a Szunda-szigeteken és Fülöp-szigeteken van elterjedve. Különösen a lovakat, tevéket, elefántokat és bivalyokat támadja és ennélfogva rendkívül megnehezíti a hadviselést. Az 1800-as háborúban példának okáért egyetlen ezredben 300 ló pusztult el ettől a betegségtől.
