A Szerb-Vajdaság

Teljes szövegű keresés

387A Szerb-Vajdaság
Magyarországon ezután szomorú sors várt a honvédekre és a polgári állású hazafiakra. 1849 nov. 16-án császári pátens jelent meg s egyszerre halomra döntötte a délmagyarországi vármegyéket. A császár aképpen intézkedett, hogy a Magyarország déli részeiben alakítandó három közigazgatási kerület közül az egyik „Vojvodina” legyen s önálló szerb koronatartományt alkosson. A pátens szövege így szól: Az eddigi Bács-Bodrog, Torontál, Temes és Krassó vármegyék (a Bácska és Bánát), továbbá Szerém vármegye rumi és illoki kerületei, vagyis mindezeknek összefoglalt területe egyelőre, míg birodalmunk ezen országrészének jövendő állása vagy annak más koronaországgal való összekapcsolása iránt végleges intézkedés történik, egységes közigazgatási terület lesz, melynek igazgatását Magyurországtól függetlenül minisztériumunk teljesítendi. A terület a Szerb-Vajdaság és Temesi-Bánság nevet fogja viselni. Fönntartjuk magunknak e területen az országképviseletet s a lakosságnak a birodalmi képviseletben való részesítését, hasonlóan a többi koronaországokhoz, birodalmi alkotmány alapján.
A tartomány közigazgatását egy Temesvárott székelő tartomány főnökre ruházzuk, ki mellé a polgári igazgatás szervezése czéljából miniszteri biztost rendelünk. Tekintettel a különböző népfajokra, rendeljük, hogy a tartomány, népességének három főtörzse szerint, három nagyobb közigazgatási kerületre, a kerületek pedig járásokra osztassanak. A rumi s illoki szerémségi kerületek, úgyszintén a Bácskának, Temes és Torontál vármegyének szerbek által lakott részei képezik a Szerb-Vajdaságot. Hogy birodalmunkban a szerb nemzetnek nemzeti és történeti emlékeit tisztelő elismerésünket nyilvánítsuk, hajlandók vagyunk császári czímünk mellé a „Szerb-Vajdaság nagyvajdája” czímet fölvenni. A vajdaság főnökének az „alvajda” czímet adjuk”.
E pátens következtében tehát a temesi terület vármegyéi, melyek 1779-ben az anyaországhoz visszacsatoltattak és új életre ébredtek, alig hetvenéves fönnállásuk után ismét megszűntek és így maradtak tíz éven át, egész 1860-ig.
A „Szerb-vajdaság és Temesi-Bánság” kormányzására tartományfőnököt s melléje 1849 végén miniszteri biztost nevezett ki a császár. Az egyesített koronatartományt két vidéki főbiztosságra osztották: a temes-krassóira és a bács-torontálira. E főbiztosságok keretén belül alakultak a kerületek és járások. De ez az igazgatási kísérlet nem vált be. 1850 májusban újjal cserélték föl. Az igazgatást a császári miniszteri biztosra ruházták, hatáskörét azonban nem terjesztették ki a törvénykezésre, hanem cs. kir. tartományi törvényszékeket állítottak fel Temesvárott, Lugoson, Nagy-Becskereken és Zomborban. Azonkívül minden járásban első folyamodású cs. kir. járásbíróságot szerveztek. A vármegyék politikai közigazgatására megyei főnököket neveztek ki. Az alispáni, fő- és aljegyzői stb. megyei hivatalokat és czímeiket eltörölték s a szolgabírák helyébe járási biztosokat állítottak. A politikai hatóságot a bécsi belügyminisztériumnak, a törvénykezésit a bécsi igazságügyminiszternek rendelték alá. A temesvári törvényszéket utóbb főtörvényszékké emelték, honnét a föllebbezés a bécsi legfelsőbb törvényszékhez történt. Temesvárott cs. kir. telekkönyvi igazgatóságot és a kerületek székhelyén pénzügyi igazgatóságokat neveztek ki. Ez a második igazgatási kísérlet tartott 1850 szept. kezdve, 1853 májusig. Ekkor jött a harmadik kísérlet, mely azután maradt egész az abszolutizmus végéig. Ez új szervezet szerint a „Szerb-vajdaság és Temesi-Bánság” részére cs. kir. helytartó-tanácsot állítottak föl Temesvárott, melynek élén katonai kormányzó állott, egy helyettessel, egy udvari s több helytartósági tanácsossal s egyéb hivatalos személyzettel. Az egész koronatartományt most öt cs. kir. kerületre, u. m. a temesvári, lugosi, becskereki, újvidéki és zombori kerületekre osztották fel, a kerületeket pedig járásokra. A kerületek főnökei, kik egyszersmind helytartósági tanácsosok voltak, kerületi főnökök (Kreisvorstand) czímet viseltek, a járások főnökeit járásfőnököknek (Bezirksvorstand) nevezték. Az egész apparátus abszolutisztiko-bürokrátikus volt; a főnök egyedül döntött minden kérdésben. A törvénykezési hatóság kollégiális bíróság volt, titkos szervezettel. A tárgyalások írásban folytak német nyelven. A hivatalnokokat Ausztriából, Csehországból, Morvából stb. toborzották össze. A magyarokat sem ők nem akarták, sem a magyarok őket. Ellenben a szerbek, oláhok és németek készséggel vállalták tisztviselői állásokat. Így a Vojvodina tulajdonképpen neutralizálva volt s hivatalos orgánumaiban valósággal nem annyira volt szerb, mint inkább osztrák intézmény, melyet a bécsi bölcseség azért rendezett be így, hogy a pórázon vezetett szerb nemzetiség valahogy felül ne kerekedjék. Utálta ezt az intézményt magyar, szerb és oláh egyaránt. Ilyen volt az abszolutizmus alatt Délmagyarország.
388A Határőrvidék közigazgatása tisztán katonai maradt. A közigazgatás élén Bécsben a császári hadügyminiszter állott, utána közvetetlenül a határőrvidéki főhadiparancsnok. Minden ezrednél igazságszolgáltatási ügyekben a katonai bíróság ítélt. A három ezredkerület 12 század-kerületre volt felosztva, élükön kapítányokkal.*
Böhm L.: id. m. II. k.
1852-ben jún. 14-én lejött az uralkodó Temesvárra. Beutazván innét a lenyügözött országrész minden vidékét, személyes tapasztalatokat gyűjthetett az itteni közállapotokról. Saját szemeivel láthatta az uralkodót kísérő Albrecht főherczeg is, mennyire sikerült a bécsi kamarillának, nemcsak a magyar alkotmányt, de magát a magyarságot is tönkretennie. A császár 1857-ben ismét lejött Temesvárra és ekkor is szemlét tarott a kerületekben. Katonára és pénzre volt szüksége. A szövetséges franczia és olasz hatalmak szorították Ausztriát s mind erősebb hangú diplomácziai jegyzékeket váltottak a külügyek vezetőjével, Olaszországban pedig egy magyar légiót állítottak fel a magyar menekültek. Ennek híre, egyesülve a külföldről vett biztatásokkal, Magyarországban fölkelésre buzdítá a hazafiakat. Közeledett a veszély, sőt 1858 folyamán már a harcz döngette a birodalom kapuit. Nemsokára oly feszült lőn a viszony, hogy Ausztria 1859 ápr. 22-én ultimátumot küldött Olaszországnak.
Azt kívánta, hogy az olaszok három nap alatt tegyék le a fegyvert. 26-án Cavour nemmel felelt az ultimátumra és 29-én Ausztria már megüzente a háborút. Minthogy III. Napoleon jan. 14-én véd- és daczszövetséget kötött az olaszokkal Ausztria ellen, az osztrák hadüzenetre Napoleon azzal válaszolt, hogy 200.000 francziát küldött az olasz sereg támogatására. Ekkor gróf Coronini altábornagy, a „Szerb-Vajdaság és Temesi-Bánság” kormányzója hízelgő proklamácziót bocsátott ki, melynek azonban kevés eredménye volt. Csupa munkakerülő, rest csőcselék és elbocsátott katonaviselt ember szedelőzködött össze Temesvárott és a kerületekben.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT