Nyelvjárások.
Nyelvjárások.
A vármegye hatalmas területén több nyelvjárás osztozik. Magán a nagyobb alföldi síkságon, Ráczkevétől, Czeglédtől délre, két nyelvjárást ismernek. Általánosabban az alföldi nyelvjárásterülethez tartozik, de hét-nyolcz községe a duna–tiszai s kettő-három az éjszaknyugati nyelvjárásterülethez. Ez utóbbihoz számítják az egész felső pestmegyei nyelvet. Részletesebben: Vácz „az ipolyvidéki nyelvjárást” beszéli, ettől lefelé, úgy Czegléd tájáig a „felső pestmegyeit”, ettől délre Kecskemét, Szabadszállás vidékéig a „pestmegyeit”, majd a „kiskunságit”, le, a vármegye határáig.
Igy nagyon nehéz volna ennek a változatos nyelvnek teljes leirását adni, s csak főbb jellemvonásait mutatjuk itt be.
Az ipolyvidéki nyelvjáráshoz, a mely a palóczos beszédmódnak egyik vidéke, csupán Vácz tartozik teljesen. Ez a nyelv már vesztett eredeti sajátosságaiból s egy-két vonása az érintkező dunántúli nyelvjárásból került ide. Általánosan megkülönböztetik a kétféle é-t, de a nyílt és közép é vagy í hangok használata változékony. Az a hangot a köznyelvtől eltérően nyilt, az á-t pedig ugyancsak a köznyelvvel ellentétben zárt hangon ejtik ki; az l, ly szótag és szó végén elvész. Jellemző, hogy a diphtongusok teljesen hiányoznak, s az ú, ü helyén az ó, ő nem olyan gyakori s nem is olyan általános, mint másutt. Ezt a nyelvjárást a következő, hangtanilag tisztán leírt beszéddel illusztráljuk.
15A váczi kiejtés szerint van leírva ez a három nóta: Szerencsétlen az az anya, – Kinek fija csizmagyija, – Jazt së tuggya, melly órába, – Fú bë jacscsirizes tálba. – – Megy ahhajó lëfelé, – Törög grányicza felé, – Sír a kis jány bújába, – Jott az hajó farába. – – Ösmered-ë pajtás a Pëskó jurat, – Jakki rám verette jattizenhármat? – Tizenhármat váktak gyënge faromra, – Ott állott az babikám gyászba borulva.
Érdekes adalék szintén a váczi emberre ez a népadoma:
„Naddolog vót a. Nëm tom, ętom-é még mondanyi. Mëttróbálom. Hugy is vót no?!... Ugy-e, hokkrumplyisalátât ettek pandzurka (piczike) sunkadarabkákvan keverrel, vaty pety, hogy ëppár darapka sunka vót főtálalva jó sok krumplyikarikába szilidítte – mánn ęfelejtettem. No de olezáncz, mind a nímet táncz. Elég ahhozzá: ëpparaszt embër, és a legí’fia együtt falatosztak.
Az ember a sunkáhol látott, a legí’ peszszëmérmetessígbű a krumplit erőtette magába; mer az gondóta, hogy apja majcsak hanneki is a sunkábú. De mikó látta, hogy apja a krumplit csak uppiszkágattya és mán az utósó sunkadarapkát is ęszegyi elüle, mán tovább nem áhatta és íszszó apjáhó: Apám! mi az a verës a kę szájába? Hát a nyęvem, felet az apja. – No akkó egye mëg a fene a kę nyęvit, haszë mind ęfaatta elülem a sunkát.”
A felsőpestmegyei nyelvjárásterülethez tartozik a vármegye minden községe, Laczháza, Örkény, Czegléd vonalától éjszakra. Ez a terület a déli palóczos nyelvjárásnak egyik főrésze. Ez is megőrzött még egyet-mást a palóczos sajátságok közül, főleg a magánhangzók ejtésére nézve. A kétféle e, é-t megkülönböztetik. A közép ę helyett gyakran e-t mondanak (szeker, tehen, level) de a közép é helyett í-t: fehír, legíny, ellensíg. Palóczosan ejtik az a, á-t is. Az ly-t mindig j-nek ejtik; s ezt is mondják gyió, harmagyik, fizetyik, mulatnyi. Az l már itt nem esik ki annyiszor. A ból, ből-t bú, bű-nek mondják. A hoz-t így: házho, kézhe, tűzhö. A val, vel-ben a v mindig megmarad. A hova kérdésre használják a -nál ragot: Kovácséknál megyek. Beszédjük ilyenformán hangzik:
„Keserves esztendőnk lesz nász uram, a búzák alig kętek ki, a féreg kiette úgy, hogy az ősziknek többet, mint felit ki kő szántanyi. Máskó ijjenkó a luternák má szépen ződeltek, most meg a födbű is alig látnyi ki.” „Hát bizony nász uram keserves időt élünk, ver bennünket az jó Isten, az tavaszi vetések se mennek semmire az ijjen száraz hideg időbe, bor termésre se lehet nagyon számítanyi, mert a szőlő szeme majdnem mind magvakút. – No de megérdemejjük; sok rosz ember van csak egy faluba is, hát még az egész világon?! A mostanyi fiatalság nem tud mást, mint káromkonynyi, az Istent mivelnyi, meg oszt olyan kínyesek, hogy az öregeknek a kalapjukat se emelyik meg.” – „Gazsi Palya hít tennap szína-fuharba Pestre, el is mentem nállyok, hogy majd déltájban megraktyuk az kocsikat és estefelé elindulunk, hogy reggelre beírgyünk az piaczra, de ojjan betegen tanátam, hogy mozdúnyi se tudott, – így nem mentünk sehova, legalább fölszántom máma a kertekajját.” – „Boris néne megkért, hogy hozzak neki a lagzira 50 krajczáré almót a piaczrú. No de hajja kee, ojjan kevés vót a piaczon, oszt ojjan drága vót, hogy alig mertem belüle vennyi, mondok még a Boris néne ki ver vele.” – „Jaj éde (nagyanya) vettem Julisnak a Ficserné (Fischernél) ojjan szép póntlyikát, a minő még nincs a faluba senkinek se; majd irillyik a többi lyányok tüle.” „Oszt hogy vetted Özsénk az a póntlyikát?” „Nyóczvan krajczáré rőfjit éde.” „Hát, valamikó ennyi pízt nem attunk ijen húmmijé, elíg apátoknak ruhára meg czifraságra keresnyi.”
A pestmegyei nyelvjáráshoz tartozik a vármegye katholikussága Örkény s Czeglédtől délre, mert két külön nyelvjárásba tartoznak a katholikusok és a reformátusok, még ugyanazokban a nagyobb városokban is, így pl. Halason. A hajdani telepedési viszonyok okozták ezt. Igy Félegyháza, Majsa, Dorozsma, Halas kath. lakossága jász telepítés, s maig megőrizte palóczos nyelvét. A terület népének nyelvében a hangzórendszer csak kevéssé tér el a köznyelvétől. Az ë hangot használja és e helyett ö-t csak ott mondanak, a hol már nagyon megszokták s eltanulták az ö-ző beszédűektől. A kétféle é-t nem tudják következetesen megkülönböztetni. Az eredeti közép é legnagyobbrészt í-re változott. Egyáltalán gyakran ejtenek í-t, fehír, kík, víz, píz, típ. Orrhangzókat Czegléden ejtenek legí’, lejá’. A hosszú magánhangzókat igen kedvelik. A magánhangzók közül az ó, ü rendszerint ú, ű-vé változik: fúrú, kúdús, rúzsa; kű, küvet, lűni. Valamint az i helyett mindig ü-t mondanak: füzet, süket, üdő, ügyekszik. Az ly-et ők is 16j-nek ejtik. Az l elmarad s pótló nyújtást okoz. A név- és igeragozás alakjai csak kevéssé térnek el a köznyelvtől: a -hoz ragot így használják: -hó, -hő.
A kiskunsági nyelvjárásterületnek a Kiskunság a főfészke. Ezt a nyelvjárást beszélik Pestmegye középső részének református lakosai, még pedig Nagykőrös, Kecskemét, Kunszentmiklós, Szabadszállás, Fülöpszállás, Izsák és a Duna balpartján Laczházától Dunapatajig terjedő vidék ref. községei s a Csepel-sziget magyar lakossága. A nyelvjárás hangzórendszere csak az ö-ben különbözik lényegesen a köznyelvitől. A kétféle é megkülönböztetése nem következetes, néhol csak é-t mondanak, Kecskeméten, Nagykőrösön, Dömsödön í-t az egyik é helyett (vín, kík, níz, típ). A hosszú magánhangzók gyakoriak, az í, ú, ű, rendesen hosszú. Kecskemét, Nagykőrös és Dömsöd népe orrhangzót is ejt: va’, a’gyal, bárá’ka, ví’; de magánhangzó előtt megmarad az n: vín embör. Az ly-et itt is mindig j-nek ejtik. A hosszú és kettős mássalhangzók nem gyakoriak. A mássalhangzókat is úgy használják, mint a köznyelvben és az l sem marad el gyakran, csak a szó belsejében, mikor is helyette a magánhangzó megnyúlik: nyëve, âma, kúcs, vőgy, főd, de sokszor meg is marad, főleg a tőszóban, a rag előtt: délbe, ólba, szélnek. Az érintkező mássalhangzók gyakran illeszkednek, különösen Dömsödön: El ló nacs csuda. Az alaktanban sincs semmi feltünő eltérés. A -hoz-t itt is -hó, -hő-nek mondják. Az ikes igék külön ragozását nem ismerik. (Iszok, öszök. Iszó, ösző. Iszik, öszik.)
A magánhangzók váltakozására példák: Nem gyüttem vóna én ide. Ódalba lüklek. Gyöplü. Ętöszöm flöstökre. Sëhun párját nem lelöm. Bukrétás kalapom. Szépsíg. Girizdes alma. Erizd ę. – Mássalhangzók egymás helyett: Valahun én járok. Búsan danol. Möktanája. Vőfény. Rámás csizsma. Letagadok száz fiskárist az égrű. Savanyún jó az uborka-sajáta. Nyőjek mög csak. Möktróbálom. Igenyös. Hanghasonulás: nasszömü, nasszörü, ęhattam, ęhannád, itt hallak, palló, tënnap, talló, gellicze, ravasság, hajja kend? bemmarad. Igeragozás: Ögyé kicsikém! – biztatja az asszony a gyerekét s mikor türelmét veszti rákiált: Égy, mer a falhó váglak! – „Bérös asszon az ablakon nevettye, hogy a lányát bérös legén szerettye.” „Keszkenőbe takarik, a legénnek úgy adik.” „Ergye rózsám, végy fekete pántlikát.” Nyilván kikaptá! Nyilván eső lösz.
Kiskunhalasi ember mesélte 1879-ben ezt az érdekes esetet:
Nagy ideje mán annak, hogy ez esött, még hajdinába, mikó a Bónapárté hadakozott. Hát én akkó a tejesuram boldogút édös apjáná szógátam. Csikós bujtár vótam; az isztronga-lik-lábu Csülkös Váczi Matyi vót a számadóm. – Éccző, ú röggelösbe Balotán a Sasheverő körű, legętettem a ménöst; ę szíjjhátu fakó kancza vót a harangos. Szépen mögvótak terűve a lovak, magam mög botra támaszkodva ácsorogtam, mint afféle suttyó bujtárka szokott. Hát a mint ott ókumlálok, mögszólít ám valaki a hátam mögű, oszt így aggya föl a szôt: Mit bámúsz az apád istenit?
A mint erre mögfordulok, hát ott áll ám két dézentor; de az egyik maj mögszúr ám, mer tarti ám a bagnétot igyenösen a hátamnak. Aszondom neki böcsülettę: Ne izéjjön katona uram! Aggyon isten jó röggët!
Aszt veti rá: Ha jó, ödd mög!
Osztán káromkodik ám, de csúnyán, czifrán. No én ęcczöribe nem tudom mire vílni a szándékát; még nagy káromkodva aszongya: Vetkőzz le, mer beléd sutyántom ezt a darab vasat.
A másik mög ú nem szót ę szóccse, mint ez a könyér hogy nem szôl. Magam is möghökkentem, de csak aszondom, de szép szóvâ; mögfázok én ugy katona uram. Mer biz akkó má nem igen danót a szúnyog; úgy Örzséböt tájon vót az idő. Aszonya rá: Në lëfettyőjj, mer bele tanálod ütni a tudomán tőkédet a puskám agyába. Osztán két kézre kapi ám a puskáját; hátha arrább nem lépök, fejbe kommint vele.
No erre látom, ennek má fele se tréfa. Mög osztán mögin csak kajabál, mint a szájjaégött, mög káromkodik, hogy vetkőzzek le. Mit vót mit tönni, leűtem a fődre, levetöttem az ujjatlan gombos kis mándlit, de még az ingöm is, mög a gatyámat is. De szégyőtem magam nagyon; mer úgy marattam, a hogy a világra gyüttem.
A mint így kuczorogva röstęködök, az egyik dezentor hányi ám le magárú a maga gúnyáját, oszt szöggye ám magára az ényimet.
Üm, mondok, de csak úgy magamba: e fura dolog!
A mint lehánta magárú a föcskefarkos angyalbőrt, mög a nadrágot, mög a kölökcsizsmát, veti ám oda neköm: Vödd rád! Én mög csak vakarózzok, csak nyibelőzök, nízök arra a mögveszött gúnyára, de mög a bagnétra is, mer avvâ mög szurkát felém: Ha má mög kő lönni, hát üsse mög az istennyila! Rám vöszöm no!
Igy osztán főhuzakottam. Ekkó aszongya, de mérgessen ám, a másik mög nevetött, aszongya, osztán átmutatott eresztőnek:
– Látod-ë – amoda azt a cserént?
– Látom; a barom cserénye.
– Në nagyon verögesd össze a papuládat, mer oda ütök, a hun a sörke szaporodik; hanem nízd azt a cserént; de mögnízd ám; addig nízd, męg csak láccz; mer ha másuvá níző, körösztű lűllek, hogy nem is nyekkensz!
Én osztán nísztem is, hogy a szömöm ződ karikát hánt a nagy nízísbe.
17Ëccző, mondok, mög is kék má fordúni, mer ezúta a lovak isten tuggya męre lőttek. Elősző csak úgy fére bancsalítottam, hát nem neszelök semmit; mögfordulok, hát nem látok sënkit, a dézentoroknak se híre, se hamva; még én nísztem a cserént, addig émöntek, de émöntek ám a lovak is. Nohát fogom magamat, elindulok szél ellen, mer a jószág âra szokott legęni; mögis talátam űket a vőgybe. Hanem a mint a harangos kancza ëngöm ęszre vösz, főkapja ám a fejit, fővágja a farkát, nagyot fúj, avvâ mögzördűl a nyakán a kolomp; erre vesd ę magad mind, még a pányvás is, neki a kűhatárnak! Ucczú a ki terömti, akkó jut eszömbe, hogy ezök még ijjen maskara mondért sosé láttak, a mijet most én viselök! No mondok, ezök után nem mék, hanem be a tanyába. De ott mög a kutyák nem vöttek be, hanem körű-körűkabdostak, mintha én löttem vóna a porczellánképű zsidó. Kigyün a nâ zsinatra a számadó, hát a még huszíttya űket, męg csak a szavamrú rám nem ösmert; akkó verte le rúlam űket; de bíz azok má akkorra az angyalbőrt kiszapták rajtam. No lött osztán én rajtam óan neveccség, hogy a számadónak a gatyamadzagja is ęszakadt, mög boszorkánszúrást kapott a horpaszába.
Úgy möntünk osztán a ménösér; a szögedi fődön találtuk mög; de ę hia se vót; még szaporodott, mer a Gozonyéknak ę lovik közé keverődzött.
Meglehetős sok a tájszó, ilyenek Halason a következők: elbámol: ellep. „Elbámolja a kácsa a vizet”; – bënga: ördög, kutya, valami rosz. „Benne van a bënga: a kutya. Bënga van benne, azér ijjen hunczut”: csalással, hazugsággal van tele. – Berczelës: bozótos. „Sándor bácsi, mit neveznek itt sügej-nek?” „Hát az olyan berczeles, bozontos, serevényës helyet, mint a temető is.” – Bonta: egyenes, síma szőrű. „Ennek a kecskének ojan bonta sikari szőre van, mint a sikár, ojan egyenes a szőre.” – Boszmók, buszma: szótlan, csöndes, mintha bamba volna. – Böge: tóállás, másként kopolya. – Czékláz: lebzsel, lopja a napot. Czurholni: törni, zúzni, kis gyereket fáradásig denczölni, nyakgatni. Csempe: csorba. – Csëtrës: mosatlan cserépedény. – Dutyi: tömzsi. – Fágy: göngyölít, felgöngyölget. „A korsó kötelit a kezeszárára fölfággya.” – Gólya: kabola, ekeló, az eke része. – Gölödinszömü, gülüszömü: nagyszemű, bivalyszemű. – Gülü: diónagyságú kő. A gyerekek gülüznek. – Hajabéz: keringél. – Hederög, hederget: himbál. „Ni csak az a pötyke menyöcske hogy hedergeti magát, mikor mén.” – Juszél: félre eső hely. „Gyerünk át itt a juszélen.” – Kajkó, kajneszes: esztelen. – Kótya: apró. „Kótyára vágja a fát.” – Kurczina: tepertő. – Makutyi: gyámoltalan. – Molopölyi: élhetetlen. – Örjeg: a Duna-kiöntés maradványa. – Pálmafa: jegenyefa. – Pellöget: lassan, gyöngéden ráz. – Siligó: sovány. – Súdúl: magasra feljön. „Fősúdúlt mán a nap.” – Tábërnyás: szanaszét álló. – Vígályos: ritka. – Zatyatol: zöcsköl.
Érdekes összeírás, hogy Kecskeméten, a hol olyan híres és nagyszabású gyümölcstermelés folyik, s különösen baraczk-kereskedelme európai hírű, miféle gyümölcsöket ismer a nép: Van nagymöggy, öregmöggy, aprómöggy, hajagmöggy, pipacsmöggy, vörösmöggy, ótottmöggy, feketemöggy; – szentiványi âma, rozmaringâma, nyári, téli pogácsaâma, vérâma, vajâma, püspökâma, masánkerâma, jalovâma, tükörâma, fontosâma, paradicsomâma, nyári kormosâma, pirosâma, lánycsöcsűâma, pampergerâma, szercsikaâma, sóváriâma, csörgőâma, borizűâma; – nyári, őszi aszalószíva, vörösszíva, ződszíva, fehérszíva, ringlótszíva, lószömű szíva, doktorszíva, kökényszíva, potyókaszíva, bonabéni szíva; – furkókörte, császárkörte, bőrkörte, árpával érő, buzával érő körte, mákfejű körte, czitrom körte, nyakas körte, savanyókörte, muskolatkörte, Szent Anna-asszonykörte, Kálmán-körte, borsoskörte, szépasszonykörte, orozvatermőkörte; madlén, lugas, bajor, tökszőlő, Izabella, mézesfejérszőlő, kecskecsöcsű, egrösszőlő; – sárgabaraczk, szőrösbaraczk, kajszibaraczk, olasz, franczia baraczk; – ropogós cserösznye, kőrösi cserösznye, pongorádi, csongorádi cserösznye.
