Dunai malmok.
Dunai malmok.
A másik két malomról bővebben adunk képet. A dunai malmok rendkívül fontos szerepet játszottak; sűrűn rakva volt velük a Duna partja. Télen át ki voltak kötve a hajók a telelőbe, s tavaszszal bekötötték a Dunára, macskára vagy karóra erősítve. Az első jégig ott is maradt, a mikor nagy gonddal és fáradsággal ismét kikötötték, gyakran kivonták a partra, hogy a nagy jégzajlás el ne vigye. A vízen állandóan gondban van a hajó, mert könnyen megeshetik, hogy a macska nem bírja sebes vízkor lekötni a malmot, hanem szánt vele, s a malom leszáll, vagy épen kiszakad s kiveri a helyéből a többit is. Jó, ha el nem viszi a víz; nagy munka ilyenkor, míg a kiszakadt malmot felbugarázzák a helyére; a parti fákról eresztett kötelekkel tekerik fel, sokszor szükség van ilyenkor arra, hogy megsuperolják, vagyis a super, az ács megjavítsa. A malom két főrészből áll, a házhajóból, és a vőgyhajóból, a kettőt három gerenda köti össze két orrgerenda és egy fargerenda. Az első kettő be van deszkázva, híd gyanánt, ez a vízjáró. A házhajó fenekén egy széles gerenda van, lekötve a bókonyokhoz, a mik a hajót egy helyben tartják, ez a gerenda a szamárgerenda, a nevét onnan vette, hogy ez tartja a legtöbb terhet, mint a szamár. A vízi kereket minden felszerelésével együtt kétség-nek nevezik, magát a hajót pedig edény-nek, és ha a kerék a part felől van, suta malomnak hívják. A malom régen parasztmalom, vagy köves 24malom volt, a mely csak durván őrölte meg a lisztet, azt otthon kellett azután megszitálni. Ma már a hengeres malom kiszorítja amazt. Ez épen úgy be van rendezve, mint a gőzmalmok s többféle lisztet őröl. A parasztmalom kívülről épen olyan, mint a hengeres, belőlről pedig még érdekesebb, mert az ősi szerszámokat őrzi, a melyek ha nem készítettek is olyan finom lisztet, mint az új berendezés, de már jobban megmagyarosodott minden részecskéjének a neve. Legfontosabb benne a kű. Vagy vastag, ú. n. franczia, vagy tótkű. Egy méter átmérőjű lapos két kőkerék, az alsó, a vastagabb áll s a felső forog és gyengén érinti az alsót. A kövek deszkatartója kéreg, fölötte van a saráglya, a mely a garat-ot tartja, a köveket a kű-pad tartja. A köveket hetenként meg kell vág-ni, ilyenkor kecske-láb-bal emelik fel a követ s a disznó-val támasztják meg, a mi lapos fatuskó; csákánynyal vágják, a hogy a lénia mutatja; kell ilyenkor három pap (rövid faék) s a görgő, rövid fahenger, a min eltolják a követ. Mikor a malom megáll, a felsőkövet leeresztik az alsóra. A köves malom gazdája rendesen ezermester, de mindenesetre ért a malom minden ácsmunkájához, maga dolgozza meg a fát s nagyon vigyáz, hogy ne legyen megrőkönyödött fája, mert ez hamar korhad és a vízben gyorsan rothad, megvetemedik. A molnár külső szerszámai a kötelek, az alattság, s az öreg szál, amaz a vékony, ez a vastag vontató kötél; a cságattyú, kormányzó csigás kötél; palamárkötelek a tekeréshez; balogkötél, ennek a szálai balról vannak fonva; van pátentás láncz, ez aprószemű, öntött aczélból; kovácsolt láncz s vakszem, a melylyel a lánczot összekapcsolják. A víz erejét egy literes edénynyel, a finakkal mérik s a vízmerőkanál a szapoly. Van kis ladik, nagy ladik, csikli, ez kis csónak, a miben csak két ember fér el. A víz alá esett tárgyakat a fentő-vel keresik meg, ez egy hosszú rúd, melyen sokfogú vasjószág van.
A dunai molnároknak régen nagy czéheik voltak, ma ipartársulatuk van. Az „érdemes molnárczéh” egész önálló társadalmi életet élt, a melynek sok színessége ma már elveszett. Május 16-án volt a legnagyobb ünnepük, ekkor Nep. szt. Jánosnak, a „vízenjárók pátrónusának” szobrát feldíszített csónakra tették és este fényes kivilágítás és bandaszó mellett végig vitték a vízen, majd köszöntőket mondva, visszavitték a kápolnába. Ez volt a Szt. János eresztés. Télen a czéh nagy lakozást tartott, melyre a kötényesek hívogattak; a kötényt a legény mátkája készítette, gazdagon díszítve virággal, ezüsttel. A kötényesek vitték be a terembe, a szálába, a siltet, a czéh és molnármesterség jelképét. Hajdan a temetéseken testületileg jelentek meg, s húszan kísérték a molnár koporsóját, duplérokkal, vagyis kézi lámpásokkal.
Ebből a színes, gazdag testületi életből számtalan molnár-vonatkozás ment át a köznyelvbe. Álmos, mint a molnár, – mondják az álomszuszékra. Molnár visz a víz! – mondják a gondatlan emberre. Ki nem ismeri a pompás molnár találós kérdést: „Mi az? Ha vize van – bort iszik; ha nincs vize – vizet iszik?” Hajdan azt mondták, „Molnár se veszen két vámot.” Ma bezzeg az a molnár neve, hogy „tolvaj mónár”. Számos adoma bizonyítja is, hogy az, legjobb a következő: „Rászól a mónárlegény az inasra: Kivetted a vámot? – Ki! – felel az inas. – Látta a paraszt? – Nem! – No hát vedd ki még egyszer, hadd lássa ő is.” Számtalan a molnár életből vett érdekes adoma és közmondás. Nóta is sok van, a mely a molnárokat dicséri.
Forog a pitle, zúg a malom,
Gyer az ölembe kis angyalom!...
Gyer az ölembe kis angyalom!...
