A régi pusztai élet.
A régi pusztai élet.
És most a régi pusztai élet jellemzését mutatjuk be egy öreg kiskunhalasi pásztornak az elbeszélésében. Ez az emlékezés oly pompás, hogy szinte tökéletesen bemutatja a régi pásztoréletet s mint leírás, oly színes, gazdag, hogy a legkitünőbb íróink is alig versenyezhetnek vele.
Milyen volt a régi pusztai élet? Nem is tudja azt ma már senki. Kihaltak az öreg pásztorok, az újak meg már ujságot olvasnak s nincs olyan nagy föladat a kezükre bízva, mint hajdan. A pusztai élet is sok modern szokást vett be s elveszítette ősi, zamatos, kemény színét.
„Régente nem úgy termett az embör, de még a jószág se, – mesélte az öreg pásztor, – mint most. Nem ez a világ vót akkor. Akkor még nem nőtt fel az a sok kapczabetyár, a ki később a zsandárvilágba szóbelivé tette a jóravalóbbját is.
Akkor vót a jó világ, mikor még azok a hírös pásztor-embörök éltek. Mikor még négy szilaj ménes, öt barom, meg egy ökörcsorda járt a halasi határba. A kezes ménes, mög a fejős tehéncsorda csak a város körül, legfejjebb a Fejetékig csatangolt; kurta gulyája, meg kurta ménese minden úrnak vót. Akkor termett az igazi pásztornak való. Ha kellett, vált belölük betyár is ojjan, hogy száz vallatónak oda se nézett, még csak meg se nyikkant a hegedűbe.
Mikor a Csehó Pista Félegyházán kikapta a fertájesztendei ángáriáját (ötven botot), kétfelül két hajdu úgy vágta, a mint az isten tudniok adta, de ű minden tizedik ütésnél hun az egyik, hun a másik vármegyekatona csizmáját köpte le. Mikor átesett a furbiczon, pont az ötvenedik csapásnál szólalt meg először, akkor is aszonta a dikritus esküttjinek: „Kivan ę szálig tekintetös uram!” Bion pedig megrakták ám két ódalrul úgy, hogy a mogyorófapálcza leve pirosan facsarodott át, de még át is szörczögött a gatyaüllepen, mire föleresztötték a deresrül. De azért a mint föleresztötték a deresrül, összeütötte a bokáját, úgy köszönte mög a szivességöt módossan.
Ojan emberek vótak azok, hogy ojanok most nem teremnek. Ojan vót a jószág a kezük alatt, akár a vakart ponty. Vót is böcsületük a gazdák előtt. De űk meg is tartották ám a pásztori régulát rendesen.
De hogy egyik szót a másikba ne őccsem, ecczer csikónyirás vót fűhegyen, kis télbe (májusba). Zsanán vót a csikóménes a rugottúl a negyedfűig. Hivatalosak vótak a szegedi, szabadkai, mérgesi, öttömösi pásztorok is mind; meg a mi határunkból a jóravaló czimborák. Vót pedig akkor a határba sok híres pásztor, a kikbül mikor kigyütt a rögtön-törvény, négyet akasztottak föl; pedig a javát ám. A Csehórul azután még nótát is kezdtek, még most is dalolik. Vót azok közt ojjan lovas, a ki mikor a ménes közt aludt az erdéji monyas, mellé lopakodott, a hátára ugrott, vezsd el magad, neki a világnak! Összenyargalt négy pusztát is, de nem birta ám levetni, hanem úgy kifogyott a szuflája, 22hogy mire visszajött a járásába, akkorra úgy meghatta magát, hogy a lovasa s tenyerivel hun csárul, hun hajszárul ütötte meg a nyakát, úgy oda kormányozta a cserény elibe, mintha kezes bárány lett vóna.
Bizony azok emberek vótak a talpukon. Ezek a mostani kurta számadócskák kisbojtárnak se váltak vóna be. Ojan a különbség, akár a széna, meg a szalma. Tudják is ezek, mi a pásztortempó?! Vetett ágyon benn hálnak a tanyába; mondhatni: fekve ugatnak, mint a vén kutya! Még cserént se látott egy se.
Tekintetes uram, maguknál van szobajány is, de ojan rendet, mint a cserénbe vót, még asse tudna csináni. Mer egy bojtár mindig a cserénynél vót, úgy is hívták: tanyás, vagy lakos. Ü neki a vót a hivatalja, hogy a cserénybe semmi czédaság ne legyen. De nem is vót ám! A mint a számadó kinézte a cserény hejét, ha lehetett dombon, leállították a rekettye-vesszőbül font sövényfalat, a fejőágast, mintegy hajításnyira a cserénytül, leásták; az elemózsiás tajigát, – az ojan vót, mint egy szekrény, – az egyik sarokba betóták, a többi osztán a lakos dóga vót. Ojan fényesek vótak a bográcsok, hogy ha beléjük sütött a nap, elveszett az ember szemefénye. A hun fejtek, ott meg faedény, dézsa, zsajtár, káporka, mint akár a patyolat. A cserénykorczba vót tűzve a czifra főzőkalány, meg a borotvatok, mit mind maguk faragtak bicsakkal; még pedig úgy ki vótak azok mindenféle faragással hányva, hogy megnézhette akárki. Némejik borotvatok ojan fortéjosan csukódott, hogy ha nem tudott hozzá az ember, agyonverhették vóna, mire kitanálta a nyitját. A csobojó le vót takarva az eggyik sarokba a takaró bőrrel, hogy hűvösen tartsa a vizet; a szalonnás iszák meg az árnyékos részen szögre akasztva; a cserényfal mellett minden ember gunyája, czókmókja külön-külön rakásba, rendesen; a cserény közepén a tűzhely, a fábul csinált csiptető mellette, a mivel az ember parazsat tehetett pipára; meg a czifrán faragott szolgafa is jól le vót verve a földbe, arra akasztották a bográcsot fülinél fogva, ha főztek. Vót még a tűzhely körül egynéhány szépen kivágott zsombó, azon ültek evéskor.
No jól van. Hát mikor ez a csikónyírás vót, annál a ménösnél a Csehó Pista vót a számadó. Alacsony, zömök, ojan tagbaszakadt, kerek, piros ábrázatú, nagy fekete bajuszu, de igen rátarti ember vót. Kishasi vót a csúfneve, de szemibe nem úgy hivták, mert haragudott érte; pedig ű meg mingyán csúffá tett mindenkit, a kin csak kifoghatott. A bojtárjait mind elbérmálta csúfnévre, a mi osztán azokon hóttig rajtuk száradt.
Ő nem rudas pányvával fogta ám a csikót, hanem a lószőrkötelet a balkarjára karikába szőtte, a jobbik kezibe vette a hurkot, osztán ha még úgy meg vót is keveredve a jószág, ha a sűrűségbe egymás hátára mászott is a csikó, csak eltrafálta ű öt lépésről aztat, a melyiket meg akarta fogni, még pedig úgy ám, hogy egy szemhunyorítás alatt a nyakán vót a hurok; osztán fura csikó lett vóna az, a mejik a Csehót egy tapottat húzta vóna is, ha egyszer megvetette a lábát; az ojan nádkés (gyenge, hitvány) csikót meg egymaga leteperte; hanem az erősebbjének, ki fülire, ki farkára, úgy dűtöttük el; akkor, hogy ne kapálózhasson, az első meg a hátulsó lábára subát vetettünk, a mire egy-egy ember ráült, mint a lóra. Igy osztán elébb a sörényit, üstökit tőbül, a farkát csíkja hosszára hagyva, négy garádicsra körül megnyírták. Azér nyírták meg még a harmadfű-csikót is, hogy a gazdája szégyellje befogni; mer nagy szígyen nyírott csikó kocsiba! Mire jövő tavaszra kinőtt a farka, akkor már megerősödött; de vót is ám közülök olyan kocsis, meg hátas ló, hogy tizenöt esztendeig se lehetett elszakgatni. Pedig akkor ha elrúgta az anyja, maga kaszalt magának télen-nyáron. Télen a hófúvás alatt kaparta a gyepet; ha mán a birka után egy kis ízéket kapott, akkor mán kivetette a drágát a puczorbul. De nem is vót abba nyavaja egybe se, mint most ezekbe az árnyékon nőtt gángolokba.
Mikor mán átestünk a csikónyíráson, a lenyírt szőrt meg takarosan csimbókokba kötöttük, akkorra megfőtt a bográcsos hús, jó paprikásan, zsírjára kisütve; ojan szaga vót, hogy az éhnyála is kicsordult rá az embernek; vót hozzávaló kulacsbor is elegendő. Nem csikóhús vót ám, mint ojik buti ember hiszi, hanem bürgehús. Ezt csak úgy szöröszték.
Vót egy bojtár, Lehőcz Dávidnak hítták az igazi nevin, de a Csehó elcsúfolta Katlanszainak, mert tanyásságba nagyon piszokba tartotta a cserényt; nem is tette többet lakosnak. Hanem ha húst kellett kacsmarni, arra a Dávid nagyon kantáros (ügyes) vót. Úgy tudta, hogyha egy birkafalka mellett sebesen elnyargalt, csak úgy futtába lehajolt a lórul, felkapta a legjobb czangát (nőstény birka) keresztül vetette maga előtt a nyeregkápán, mire a poszogó (a juhászt így csúfolja a csikós) juhászkoma felkapott a Bertalanra (ez a szamár csúfneve), már akkor a Dávid úgy elkotródott, hogy a porát se lehetett látni. Vót is mindig elegendő szárazhús rezolvába, meg iszáknak való bőr is, még dakuködmönnek való is maradt elég.
Hogy mi vót a szárazhús? Hát bográcsra hányták az egész birkát, osztán nagyon rásütötték, akkor tiszta gyékényre, vagy akár a subák kopasz felire kiterítették; mikor úgy megszáradt a napon, mint akár a lebbencs, vagy csőröge, akkor tiszta vászonzacskóba felakasztották a cserénybe, árnyékba; elállt a szépen, isten tudja meddig. Ha aztán megkívánta az ember, hidegen is ehette, vagy vetett rá tarhonyát, vagy a fordított kásának közibe keverte; olyan íze vót annak, hogy a Herkópáter is megnyalhatta utána a száját.
Iszáknak meg úgy nyúzik meg a bürgét, hogy nem hasítják fel a hasán, hanem a farán kezdik a nyúzást, osztán úgy hámozzák le. Mikor e megvan, a nyakán lekötik a bőrt, de belőlrül, mint a szűrújját szokták. Az akasztója kitelik a két lábábúl. Úgy eláll abba a szalonna, hogy meg se lágyul.
Hát mondom, a hogy átestünk a csikónyíráson, akkor kezdődött a tomja. Letették a bográcsot a földre az alávaló kutyagerinczre (így hívják az apró fadarabokból ügyesen összerótt koszorút, a mibe épen beleillik a bogrács feneke); a zsombókon meg körülültük. Nem vártuk senki kínáját: mindenkinek vót magához való esze.
Hanem az evésnek is tempója van. Mer a mint a birkát bográcsra hányják, alúl teszik a fejit, e körül a dzségert, már mint a májat, tüdőt, szívét, gégéjét, rá a czopákot (ínas lábcsontot), osztán a nyakát a bogrács oldalához, csontjával kifelé forgatva az oldalast, azért, hogy hozzá ne kapja, mert akkor kozmás lenne; a közepibe gyün a többi hús, de mind két falatnyira darabolva; a legtetejibe osztán a sós, borsos, s a paprikás kenyerbéllel tőtött hurka, akár egy koszorú. Mikor a hús felseje rezeg, akkor má az ajja megfőtt; ekkor meg kell fordítani, hogy a hurka essen alúl, a fej meg felül. Hanem a húsfordításnak is fogása van, a mit úgy kell megtenni, hogy a mint a bográcsot fülinél fogva megrázintja az ember, akkor kettőt-hármat maga felé vet rajta, de úgy ám, hogy egy darab se essen 23ki belőle. Noiszen, a ki nem bízik magáhon, előre a földre teríti a takaróbőrt, fölfelé a kopasz felivel, hogy ha történetbül kipottyan egy-két darab, ne essen a földre. Mikor így osztán még egy darab ideig fől, akkor már lehet enni. Hanem a bojtároknak még csak tüdő, máj jut a bográcsból, máshoz semmiképen sem szabad nyúlni.
A Dávid olyan előcsahos vót, szóbeszédbe is, meg máskép is; vagy tán azt vélte, hogy ő szerezte a húst, hát most több jussa van hozzá, mint máskor. Nem tudom no, csak sejtem, mert még volt elég dzsinger, mikor fogja magát, bicskahegyre szúr egy czopákot. A mint ezt a Csehó Pista észreveszi, nem szól egy szót se, hanem csak úgy ültibe felkapja a keze ügyibe eső vendégmarasztót, köszönti ám vele fejbe a Dávidot, – a bográcson át – de úgy, hogy az csak hanyattesik; akkorát csattant a bunkósbot a fejin, hogy nem tudtam, vajon fölneszel-e meg egyszer? Mert abba nyomba úgy elszédült, hogy a lábát se rázta meg. Én meg felugrok, nyakon lottyantom vízzel a csobolyóbul; erre megrázkódott, felült, szétnézett, de nem szólt, csak ette tovább a markába maradt czopákot. Más se szólt senki, mert evés közbe okos ember szájának külömb dóga van a beszédnél.
Mikor már beteltünk, meg a kulacs is körüljárta, a számadó is becsattantotta a rezes nyelű bicsakot, meg, a mint jót húzott a kulacsból, egyet böffentett, aszongya: „Dávid szógám! most csak mögintöttelek, ho tanujj ë kis mórest; hanem vigyázz magadra, mer még több is lösz!” Ezzel váltja fel a Dávid: „Lösz még oan idő, mikó visszaszógáhatom a kę jóakarattyát; mer istuccse, ęre most az ëccző nem vótam érdömös.” Azt veti rá a számadó: „Hisz jó tom én, akar a 1óvâ imátkozzak, akar neköd beszéjjek! Hanem azé vödd eszödbe, ho ki va të!”
Ezt osztán el is felejtettük, mert evés után egy akó borba fogadás vót lópróbára. Falkafogyasztó csárda vót a czél. Vót az a cserényhez jó öt düllőföldre (egy dülő hossza kb. 500 méter); a Csehó a vidéki pásztorokkal vetekedett, de úgy elhagyta őket, hogy mire azok velünk együtt a csárda udvarába értek, már akkor ki vót parancsolva a bor. Lett aztán nagy ivás, birkózás, meg táncz; mer vót köztünk jó tamburás; meg mintha a földből nőtt vóna, annyi lett ott a vászoncseléd. A Búra Panna vót a kocsmárosné. Takaros egy fehércseléd vót, híres is vót, mert ez a nóta vót róla:
Búra Panna aranbárán,
Aran bötű van a vállán,
A ki asztat elóvassa,
Búra Pannát megcsókolja.
Aran bötű van a vállán,
A ki asztat elóvassa,
Búra Pannát megcsókolja.
Mikor osztán elég vót a mulatságból, szétoszlottunk; de a Csehó még harmadnap is ott ivott a vendégeivel; aztán a kisteleki földön megszalajtották erőszakkal a barmot. Sok csövest (szarvasmarhát) elhajtottak. De már akkor kijött a statárium és el is fogták Csehót a zsarók (csendbiztosok); nemsokára föl is akasztották; mer a mint beszélték, leginkább terhelte a Katlanszai vallása.
Hanem azér ember vót a Kishasi az akasztófa alatt is; ott se hagyta el a mersz; mert mikor a zsineget a nyakába tötte a szögedi mestör, ű leköpte neki a fényösre subikszolt csizmáját, osztán eszt szóta neki:
– No sógor, te is tanúhattá vóna ám külömb mestörségöt.
Nem teremnek már mostanság ilyen kemény fájú embörök.”
