A néphumor.
A néphumor.
A nép humorára, a mely beszéd közben csakúgy szikrázik, kitűnő megfigyelés az Ágai Adolf következő följegyzése. Egymással vetélkedő két falu Pestmegyében Veresegyháza és Szada. Veresegyháza lapályon, Szada mély, völgyszerű szakadékban fekszik. Tehát már a fekvésében is van gáncsolni való.
18– Iszen Veresegyházán olyan messzi van a „fő-utczán” a két házsor, hogy ha esik, csak tengelyen vagy lovon lehet átmenni, – mondta a szadai ember beszélgetés közben a veresegyházinak. – Azért is ojan kurta a jânyok meg az asszonyok szoknyája, hogy be ne sározzák (Csakugyan rövid szoknyát viselnek.)
– Hát ha sár van, van, de legalább egyenesen van, – vágott vissza a veresegyházi, – nem úgy, mint Szadán. Bezzeg ott nincs egyenes út, azér lépegetnek olyan „tapogatózva” a szadaiak a lapályon.
– Szomszéd mán fenn kezdi, de én vagyok a hibás, minek állok szóba ojan emberrel, a kinek a templomába fel van írva, hogy „épült hejben!”
– Az ott van. De a mit mi építettünk, legalább megépítettük, nem úgy mint kelmetek. Készen a templom, tornya is van, óralapot is szegeztek rá nagy fittyre, de a mutató, az máig is hibádzik. Mi? Hát az árát hová tették? megették? megitták? lám ki is hullott a foguk tőle! (Vasas víz van a faluban, a mi rontja a fogakat.)
– No mán azér nem kérdezzük meg kegyelmedtől, hány óra. Hát nem a maga jánya kiáltotta el magát az őszi vásáron a gödöllői órástorony alatt, hogy: Édes apám, ezt az órát is úgy húzzák, mint a harangot.
– Hát... hogy... izé, nem tagadom, de mondja csak azt legalább, minek van Szadán a temető mellett a kovácsműhely! Hm? No megmondom én. Mer egész életükben sose jártak az egyenes úton, hát hogy a más világon tudjanak, – elébb megpatkolják a hóttat, azután temetik el.
Na de isten álgya. Sietek.
A nép humora megnyilvánul a gúnynevekben s közmondásokban.
Maguk a községek sem kerülik el a gúnynevet. Igy a dusnokiakat hazugérócsukéró-nak csúfolják; a szeremleit Jakabnak; a csanádit kákabélűnek; a miskeieknek szemükre hányják a miskei malaczot, a mely világgá szaladt; a sükösdiek neve muszka; a bogyiszlóiaké vastagnyakú; s a szentisváni emberé, hogy virganczevő. – 1889-ben egyik községben a következő gúnynevek voltak: Bábrikó Jancsi, Bakra Pista, Barna Palya, Bőr Terka, Csont Jakab, Drumné (egy öreg asszony, egész családját Dramnak hívták.), Harsli (igazi neve Hirsch). Hosszú Laczi. Kuczkó bácsi. Liba Palya, Mézes Pista, Pipás Mári, Pipi Jóska. Púpos Misa (az apja volt púpos), Római köcsög, Sánta Pista, Süket Jancsi, Süket Pista, Süket zsidó, Tagyëla Julcsa, Tarka Pista (volt egy tarka tehene, arról nevezték el.) Úri szava (mindig azt mondta: „úri szavamra!”) Vak Pista, Ződ nád Éva.
Abonyban a következő gúnynevek vannak.
Szélanyja: mert sebesen járt. Rissz, rossz reszelő: mert reszelőn veszett össze szomszédjával. Tóba-bicska. Búsmiska: mert lehorgasztott fővel járt. – Simigagi: mert kacska lábú volt. – Garikása: ha beszeszelt, galibát csinált. – Krumpli: nagyon szerette a krumplit. – Ágyaló: hogy a kocsmai veszekedéskor a legények meg ne verjék, az ágy alá bújt. – Rezgő: biczczentve járt. – Papale. – Bózsó. – Lettvót: mindenbe belefogott.
Halasi szólások: Az isten mencse meg az embört kömívestű, ácstú, részögös takácstú, mög a rosz ételű disznótú. – Ki lánya vót apád? (Igy kiáltanak az elbámészkodó gyerekekre. Ez aztán rendesen megmondja a nagyapja nevét, vagy ijedtében szólani se tud.) – Elég egy kútba egy ustorfa, egy tálba egy kalán. – Annyi a bóhája, hogy ha egyet megöl, száz gyün a temetésire. – Abrincsot ütni a kantára: vizet hozni bele. Vigyorog a nap, nem tud keresztül sütni a fölyhőkön. Vödröt húzott a nap, esső lösz. Sürrnek-forrnak ezek a fölyhők, még së tud esni. – Tele bęlü, tőtött menyecske, akár egy tőtött galamb.
Kecskeméten meg azt mondják: Meg së látja, mint a katona a subadarabot. – Soha se bántottuk az életben még egy keresztű szalmaszállâ se. – Ne merj neköm péntyőgetni (visszafeleselni). – Ejnye be nyagda villa! (rossz villa). – Ni ni, hogy barkácsol (szaladgál) ez a kis macska!
Kecskeméten sűrűn hallani ilyen szólásokat: Hát csak darvadozunk: sötétben beszélgetnek. – Ólommá esnék: megijednék. – A hogy esik, úgy puffan: a hogy lesz, úgy lesz. – Fejibe áll a bor. – Nagy hallát csiná: nagy zajt csap. – Az Isten rátekintött: meghalt. Nagy sora van: rosz a sorsa.
Abonyban mondják: Ha tűz üt ki Abonyban, egy háznál több le nem ég. (mert ha tűz van, ha szél fú, az is eláll.) – Abonyban csinálják a tarka borjút. (Az itteni uradalomból vittek vásárokra svájczi fajta borjúkat először.) – Abonyba mégy, ha rossz vagy. (Mert itt az elbocsájtott cselédet is felfogadják.)
Versegvidéki népviselet.
Turavidéki népviselet.
Félegyházán ilyeneket mondanak: Angyal szólt ki belüled. – Csúnyán néz, mint a ki bëngezni járt, oszt mit se talált. – Kis úr: kis harag. – Mónár gondja az őrlés. – Rendesen megmosta az anyja a fejit. (Szőke.) – Nagyot hall, mint őszszel a mónár. – Ritka az igazi páros két ökör. (A békességes házasélet.) – Sajtalan az a harag, a kitül senki se fél. – Sok tarka macskája van. (Hazug.) Nem adok én, ha szentül kukorékul is. – Sorjába mén, mint az alpári 21biróság. – Megvan mindennek a sorja, mint a dereje evisnek. – Edzi, mint Paska a sajtot. – Szeretik egymást, mint a Zsadányi lovai.
A pompás közmondás is szaporán hallatszik. Ilyeneket irtak fel Kecskeméten: Ne rázd azt a fát, a melyik magától is hullajt. – Télen kenyered, nyáron gazdádat el ne hagyd. – Pap is az oltárral él. – Csak a jócselekedetet visszük el a fejünk alatt. – Élő fának nehéz dőltét várni. (Az örökös nehezen várja az örökhagyó halálát.) – Minden ember magából indul ki. (Magáról ítél.) – Ember hiba nélkül, fa csomó nélkül nincsen. – Az van messzi, a mit el nem lehet érni. – Kivitte a kutya a kanalát. (Kimult a becsülete.) – Volt az már egy pénzzel a vásárba. (Kitanult ember.) – Állott tóban lakik a béka. – Kinek haja nincs, nem fél a kopaszságtól. – Tejnek is a föle jó.
Kiskunfélegyházaiak: Ha nem tudsz spóróni, mettanúsz kúdúni, – Amék kutyának veszett hírit kőtik, el kő annak veszni. – Jobb száz irígy, mint egy szánó. – Akkor higgy az asszonnak, ha mán nem birja átlípni a kerékvágást.
Beszéd közben sokszor tréfálnak találós kérdésekkel. Ilyenek: Van-e hazugság nékű? (Igy kérdik a gyereket, ha füllent s ez rendesen így felel rá:) Nincsen. – Ha hat kocza disznód van, hányat hanná mög belőlük kannak? (Mind!) – Hun kő a disznót hajtani? (A hátuljánál.) Kecskeméti öregasszonyok ilyen mesét mondanak a kis unokáiknak: „Vöszök a kezembe fényöskét (pénzt). Kimék a piaczra, vöszök rajta vöröskét (húst). Haza gyüvök, betöszöm a füstöskébe (fazékba); oda gyün a szőrös döme brunducz kiráj (macska). Főkapom a kótyamunyát (kanalat) úgy mögütöm vele, hogy mingyár a pitymangba esik, (a katlanba). Négy a lába, tátva a szája, üres a sipkája. (Kulacs.) – Húsból nőttem, hús nem vagyok, urak előtt kedves vagyok. (Lúdtoll.) – Bika bődül, egész világ összecsődül. (Harang.) – Főnyőtt a fa ága nélkül, Rászállt madár szárnya nélkül, Mind mögette szája nélkül. (Gyertya.)
A nép humorát jellemzi a következő párbeszéd: – Szervusz pajtás! – Nem szervusz biz a pajtás! – Mé pajtás? – Mer megházasottam pajtás! – A jó pajtás! – Nem jó biz a pajtás! – Mé pajtás? – Mer vén dögöt vettem el pajtás! – Az baj patás! – Nem baj biz a pajtás; – Mé pajtás? – Mer háza van pajtás! – Az jó pajtás! – Nem jó biz a pajtás! – Mé pajtás? – Mer leégett a háza pajtás! – Az baj pajtás! – Nem baj biz a pajtás! – Mé pajtás? – Mer a vén dög is beleégett pajtás! – Az mán jó pajtás. (Tápiószele.)
