Etes.
Etes.
Etes. Salgótarján közelében fekvő magyar kisközség. Házainak száma 206 és róm. kath. lakosaié 2609. Postája Karancsság, távírója és vasúti állomása Salgótarján. Szintén a Záh nemzetség ősi birtoka volt, de Záh Feliczián merénylete után a nemzetség ősi javai elkoboztatván, I. Károly király 1335-ben az Ákos nembeli Cselen fia Sándor fia Jánosnak, a Karancssághi és a Méhi család ősének, valamint testvérének, Jakabnak, adományozta. 1374-ben és 1383-ban a Méhi család itteni birtokrészeit az Osgyáni Bakosok nyerik, de azért 1398-ban mégis Méhi Jakab fia János volt itt a földesur. 1448–1481-ben a Karancssághi Sághy család birtokában találjuk. 1548-ban Balassa Zsigmond, 1598-ban Szentmariay György voltak az urai. 1660-ban a divényi uradalomhoz tartozott. 1715-ben 11, 1720-ban 15 magyar háztartást írtak itt össze. 1740-ben a gróf Koháryak, 1770-ben Szent-Ivány Ferencz, 1826-ban pedig Szent-Ivány Ferencz, az országbíró († 1823 ápr. 15.) leánya, Szent-Ivány Anna, férj. özvegy Kapyné volt a helység földesura. Jelenleg gróf Forgách Ilona örökösei, Coburg Fülöp herczeg és Winter Simon dr. a nagyobb birtokosai. A róm. kath. templom 1826-ban épült. 1873-ban kolera pusztított a helységben. A községben két kőszénbánya van üzemben, az egyik a »Salgótarjáni Kőszénbánya Részvénytársulat« tulajdona, a másik az »Éjszakmagyarországi Egyesült Kőszénbánya és Iparvállalat«-é. A salgótarjáni kőszénbánya telepén altiszti kör, a magyarországi munkások rokkant és nyugdíjegyletének fiókja áll fenn, a helység lakosai pedig fogyasztási és értékesítő szövetkezetet tartanak fenn. A határban az egyik dülőt Hatlóholdjának nevezik, mert mikor hajdan az Alföldről Losoncz felé vezető országút e határon vonult át, ezen a dűlőrészen a kocsikat csak hat lóval lehetett átvontatni. A néphagyomány szerint ehhez az országúthoz fűződik a község neve is, az itt átvonuló fuvarosok mindig itt etettek (Etess) s e czélra szolgálhatott a községnek maig is meglévő, másfél katasztrális hold kiterjedésű köztere. Ide tartoznak: Albert-akna, Etesi-akna, Kotorczó-puszta, Mikó-telek, Alsószánás-puszta, Felsőszánás-puszta, Katalin-puszta és Verőalja. E puszták közűl a mai Mikótelek helyén a középkorban Bénatelek nevű község terült el. Ez a község, továbbá Kotorczó és Szánás eredetileg a Záh nemzetség ősi birtoka volt, melyet Károly király 1335-ben az Ákos nembeli Cselen fia Sándor fia Jánosnak adományozott. Kotorczó 1335–1423-ban szintén önálló helységként szerepelt és 1398-ban Méhi Sándor az ura. Az 1548. évi adóösszeírásban Kis-Kotorczó és Nagy-Kotorczó helységeket találunk, az előbbi ekkor Kisfaludy Sebestyéné, az utóbbi Balassa Zsigmondé volt. Később elpusztultak. A XIX. század első felében már pusztaként herczeg Koháry Ferencz birtoka volt. 1335–1398 között itt feküdt Felső-Szánás község is. Mikó-telep 1548-ban a teljesen elpusztult helységek közé van felvéve és többé nem is épült fel.
