A katonai sánczkorszak vége.
A katonai sánczkorszak vége.
Mária Terézia trónraléptével az 1741-iki országgyűlés a XVIII. t.-cz.-ben kimondotta a bánáti és a bácskai katonai határőrvídékek megszüntetését. A zombori katonai sáncz azonban csak 1745-ben olvadt bele a vármegyébe.
Ez idő alatt a zombori határőrök még egyszer kimutatták vitézségöket s az uralkodó család iránt való hűségüket az ú. n. örökösödési háborúban. A bajorországi és sziléziai csataterekre 200 lovast és 400 gyalogost küldöttek. E katonaság kétharmadrészben szerb volt, Damjanovics János kapitány vezérlete alatt. Az 1737. évi török háborúban és Mária Terézia védelmében oly sok zombori lakos vérzett el, hogy az 1746. esztendőben 300 elesett harczosnak özvegye és igen sok árvája élt Zomborban. A hazatértek is sebekkel voltak borítva. „Jele volt ez alattvalói hűségüknek, melyet vérükkel pecsételtek meg” – mondja egy zombori szerb följegyzés. A hazatért Damjanovics kapitányról azt tartja a hagyomány, hogy később a református vallásra tért át, s az egykor gazdag úr a legnagyobb nyomorban tölti végnapjait. Éhen halva találták meg méhesében, mely a mai színház épület helyén volt. Szintén a monda szerint több zombori harczos maradt Bajorországban és Sziléziában, kiknek utódai még mai napig is élnek ottan.
Mária Terézia tehát megszüntette a bácskai katonai sánczokat, csak a Duna–Tisza szögletében maradt meg az ú. n. Csajkás-kerület, szerb határőrökkel. Zombort, mint mezővárost, bekebelezték Bácsmegyébe 1745 november 1-én. A katonáskodáshoz és a szabad élethez szokott lakosság azonban sehogy sem tudott, nem akart beletörődni a jobbágyi helyzetbe. 1746 deczember 10-én a volt zombori sáncz ellent is állott a vármegye kiküldött hatóságának, mely a már polgári alattvalókká lett militárisokat össze akarta írni. Mikor pedig a vármegye szigorú rendszabályokkal eltiltja a fegyverviselést és munkára kényszeríti őket, a szerbek közűl sokan inkább elhagyták a várost és részint a Szerémségbe, részint a Csajkás kerületbe költöztek. Helyükbe baranyai szerbek jöttek. Az eltávozott szerbek helyét azonban nagyrészt bunyeváczok foglalták el. Biztos adataink ugyan nincsenek erről. Való, hogy már a török uralom idején laktak „róm. kath. ráczok” (bunyeváczok) Zomborban. Ibrisimovics belgrádi püspök 1649-iki bérmáló útjában már 30 bunyevácz házat talált itten. Megjegyezte, hogy templomuk nem volt. A hagyomány szerint később egy kis kápolnát építettek a mai Késmárky-féle ház kertjében. Valahol ott volt a barátok rendháza is, mert azt a teleksort 1848-ig „barátok kertjé”-nek, „barátok sorá”-nak hívták. Ma is a Barát-utcza húzódik ott. 1687-ben a törökök elől a bunyeváczoknak egy nagyobb csapata – mintegy 5000 fegyveres, minden hozzátartozóival – költözött be a vármegyébe Miksa bajor választó fejdelem, császári fővezér engedelmével. Hihető, hogy Zombor ezek közűl nyerte nagyobb bunyevácz lakosságát az eltávozott elégületlen szerbek helyett (1741). Hogy 1743-ban Patachich Gábor kalocsai érsek, főispán, a Ferenczrendűek kolostorának (mai plébánia-épület) alapkövét letette, s hogy kilencz év mulva, 1752 június 24-én 215megkezdték a vele összefüggő Szent-Háromság-templom (ma: plébánia-templom) építését: minden esetre a kath. bunyeváczok megsokasodását jelenti.
