Az újvidék-futaki határper.
Az újvidék-futaki határper.
A vármegye XVIII. századbeli törvénykezésének akkori általános viszonyaira és menetére vonatkozólag jellemző adatképen emlékezhetünk meg e helyen arról az évekig húzódó birtokperről, mely egyrészt Újvidék városa, másrészt a futaki uradalom között 1750-ben kezdődött. A felperesként fellépő város ugyanis kincstári szabad területnek jelentett ki azt a bizonyos földrészletet, mely a Mali Jarak nevezetű római sáncznak az ókéri országúttal való szögellésénél fekszik, – a futaki uradalom képviselője meg hallani sem akart arról, hogy eme földdarab tulajdonjoga nem az uradalmat illetné.
Kitört hát a nagy per teljes erővel. A szükséges inquisitio megejtésére kiküldött vizsgáló bizottság, melynek Csupor József Ádám bácsmegyei alispán volt az elnöke, sok tanút hallgatott ki a helyszínén. A bácsvármegyei ítélőszék kiküldött férfiai által 1752-ben foganatosított határjárás alkalmával emlékezetes mozzanat történt. Teljes számban megjelentek a határjáráson Újvidék sz. kir. város képviselői, úgyszintén a futaki uradalom alá eső községek megbízottai is. Egyébként teljes békességben ment volna végbe a dolog, az említett vitás határpontnál azonban a városi tanácsbeli urakat faképnél hagyta különben is fogyatékos türelmük: kardot rántva, harczias állásba helyezkedtek s egyértelemmel kijelentették, hogy az ókéri országúton túl, Újvidék felé semminemű bírói végrehajtást nem engednek meg. Ily kemény ellentállás után csak természetes, hogy a per még jobban elmérgesedett s termédek húzavona, az akkori idők igazságszolgáltatási apparátusának teljes igénybevétele után csakugyan a városi tanács győzött.
Bács és Bodrog vármegyék, – mint tudjuk, – az 1723. évi XXXI. t.-cz. értelmében, törvénykezési szempontból, a debreczeni, vagyis a tiszántúli kerületi ítélőtáblához tartoztak ebben az időszakban. Az akkori közlekedési viszonyokat véve tekintetbe, nem kételkedhetünk benne, hogy eleinkre nézve a táblával való állandóbb összeköttetés fölöttébb nagy teherrel járt s a jogait kereső lakosságot nem egyszer kényelmetlen helyzetekbe sodorta. Bács vármegye nem is késett ezt a körűlményt gravámen alakjában az 1751-iki pozsonyi országgyűlés előtt erélyesen felpanaszolni, mondván, hogy Debreczenbe, a Duna gyakori és nagy áradásai következtében, szerfölött kényelmetlen az utazás. Sérelmének előadása után tehát abbeli kívánságának ad kifejezést, hogy a vármegye jurisdictio szempontjából törvényhozásilag a dunáninneni kerülethez csatoltassék.
Bácsvármegye most előadott panaszának, miként azt Mária Teréziának 1751. évi dekrétumából világosan láthatjuk (22. czikkely) még ugyanabban az évben meglett a foganatja, mert a hivatkozott törvényben Bácsmegyére vonatkozólag a következők állanak: „Ő szent Felsége kegyesen tekintetbe vévén a Bács vármegye által felhozott költség-kímélés és kényelem szempontját (compendii et commoditatis), kegyelmesen beleegyezni méltóztatik, hogy Bács vármegye ezentúl a dunáninneni kerületi ítélőtáblához (jurisidictioni tabula districtualis Cis-Danubianae) csatoltassék, kivéve, hogy azok a pörök, melyek a másik, tiszántúli kerületi táblán már megkezdődtek, a mennyiben még befejezésre nem jutottak, ugyanott fejeztessenek be.”
E század ötvenes és hatvanas éveinek írott emlékében nyomait találjuk annak, hogy a vármegye akkori törvénykezésének vezetőit felsőbb rendeletekkel 451kellett olykor-olykor nagyobb éberségre és gyorsaságra serkenteni. Régi jó táblabíráink, kik nagyobbára a vármegye anyagi jólétnek is örvendő birtokos uraiból kerűltek ki, egyénileg függetlenek voltak, sokkalta nagyobb mértékben, mint a felsőbb bíróságoknak felülről kinevezett, rendes kincstári javadalmazást élvező bírái; nem lehet rossz néven vennünk tőlük, ha kissé kényelemszeretőbbek és szőrszálhasogatóbbak voltak; becsületesség és lelkiismeretesség dolgában azonban a legcsekélyebb gáncs sem érheti őket. Azt se csodáljuk náluk, ha a vármegyei közélet nem egyszer forrongó küzdelmeiben egyszer-másszor talán a pártatlanságuk rovására mondották ki a döntő itéletet. Egy 1754-ben kibocsátott kir. rendelet meginti Bács és Bodrog vármegyét, hogy gyorsítsa meg az igazságszolgáltatását. Egy másik, 1757-ben kelt leíratban a főispán figyelmezteti a vármegyét a részrehajlatlan eljárásra a törvénykezés terén. Már ez időtájt is merűlnek fel hangok a vármegyében, és a törvényhozás terén is, melyek a bírói függetlenség biztosítását tartanák kívánatosnak.
A vármegyei törvénykezés szempontjából is figyelmet érdemlő eset történt 1777-ben Újvidék városában, mely annak idején elegendő dolgot adott az igazságszolgáltatás akkori közegeinek. Sőt a felmerűlt kérdés hullámai kiterjedtek egész Bácsvármegyére is, mindenfelé valóságos zendülést idézve elő a vármegye szerb lakosságú községeiben, a miből meg azután nagyarányú bűnper keletkezett. Minderre pedig a kir. helytartótanácsnak egy újvidéki esetből kifolyólag 1777-ben kibocsátott ama rendelete szolgáltatott alkalmat, mely a hagyományaikhoz mereven ragaszkodó szerbeknek szigorúan megtiltotta az ú. n. halottcsókolást. Ez esetet másutt bővebben ismertetjük.
A vármegye régi törvénykezési íratai között akadunk rá többek között Szenczy Márton bácsi lakosnak egy 1743 június 19-én kelt alázatos reverzális-levelére, melyet Tekéntetes Nemes Bács Vármegye törvényszékéhez intézett. Ez az érdekes írat több tekintetben fölötte jellemző adatképen szolgálhat ama kor törvénykezési és társadalmi állapotainak kellő megismeréséhez.
„Én Szenczy Mártony, – így szól az írás, – adom tudtára mindeneknek, az kiknek illik, hogy még az elmúlt Tavali Esztendőben Bikics nevű helység Lakossainak Ménessét őrézvén, bizonyos Gonosz tselekedetben a Gonosz társaságh mellett tapasztaltatván, a Tekintetes Nemes Bács vármegye fogságában e mai napig sénlőttem és temporalis büntetéssel azonkívűl meg is intetvén, elbocsáttattam, mely Irgalmasságát a T. N. Törvényszéknek szívemre vévén, erős fogadással nem csak Istenes életet ennekutánna hogy viselek és másoknak kárt tenni nem igyekezem, sőt azonkívűl ekkoráig, mint hogy Kálvinista tévelygő vallásban éltem, abból hogy az igaz római katholica hitre feleségemmel, Moizes Zsuzsánnával minden kénszerétés nélkűl szabad akaratombúl az Szentléleknek kegyelme által meg térek, abban életem végéig meg maradok. Hogyha pedig újabban vagy legkisebb Tolvajságban tapasztaltatnám, annyival inkább ha ezen üdvösséges föl vött Hittül előbbi tévelgésemre vissza szakadnék, akkoron Mindez mostanában érdemlett vétkeimért büntetések és Törvények és az Anya szent Egyháztól való büntetések fejemre szálljanak minden kegyelem nélkül. Melyekről adom ezen reversalis levelemet, kezem köröszt vonyásával meg erősítvén. Költ Bácsban, az Tek. Nemes Vármegye Törvényszékének színe előtt. Die 19a Juníi, 1743. Szenczy Márton.”
Ilyenfajta reverzálisokat egyébként szokásban volt akkortájt kiállíttatni a különféle gonoszságaik miatt megbűnhödött vármegyebeliektől, mikor a fogságból kiszabadúltak. Ez még hagyján, – az ilyen kötelező írásoknak, javítási szempontból is, tagadhatatlanúl meg volt ez időben a maguk morális czélja és jelentősége. De már lényegesen túlságba vitték előbb-utóbb a dolog anyagi oldalát: a vármegyei igazságszolgáltatás sújtó erejét érző raboktól bebörtönöztetésük és szabadonbocsáttatásuk alkalmával, – olykor elég érzékeny – taksát szedtek. Ezt a gyakorlatot aztán felsőbb helyen kénytelenek voltak erélyesen szabályozni, sőt egy 1771-iki évi helytartótanácsi rendelet az említett taksák szedését egyszersmindenkorra eltörölte e vármegyében.
Lassanként a vármegyei törvénykezési eljárás egyéb korszerűtlen és inhumánus intézményeinek is véget vetett a haladó kor szelleme. Bács és Bodrog vármegyékre vonatkozólag egy 1776-iki helytartótanácsi rendelet eltiltotta a kínzást, míg egy másik rendelet, – mely 1778-ban bocsáttatott ki, – elrendelte a vádlottak és tanuk vallatásánál a botozás mellőzését. II. József császár 1783 452augusztus hó 7-én eltörli a torturát, ugyanő egy másik, 1787-iki rendeletével a kaloda és deres intézményét semmísítette meg. A derest ugyan, nem törölte el végképen II. József császár, amennyiben megengedte azt, hogy a botbüntetés kimérésénél egy egyszerű padot használjanak s erre kössék rá a delikvenst.
