Az alispáni bíráskodás.
Az alispáni bíráskodás.
Hogy vármegyénk területén a köznép felett gyakorolt bíráskodásról érdeme szerint megemlékezzünk: erre nézve már elég korán éltbe lépett az ispáni (t. i. főispáni) bíráskodás intézményéből kifejlődött alispáni bíráskodás, melynek főként a XV. és következő századokban oly nevezetes szerep jutott Bács és Bodrog vármegyék jogszolgáltatási viszonyainak kifejlődésében. Nagy lévén a tere ennek a bíráskodásnak s mert meglehetősen kiterjedt volt mind a polgári, mind a kriminális panaszok tekintetében a manapság úgynevezett „ügyforgalom”, a köznép feletti törvénykezés zavartalanabb menetének biztosítására, a vármegyének akkori mindkét része több alispánt választott, kiknek „fizetése”, – a mennyiben ilyenről akkoriban még szó lehetett, – nagyobbrészt a behajtott bírság-pénzekből és a tiszti díjakból kerűlt ki. Hiteles adataink vannak arra nézve, hogy Bodrog vármegye 1389-től kezdve néhány évtizeden át állandóan két alispánt, 1437-ben már három alispánt választott, míg Bács vármegyének 1422-től kezdődőleg két, 1447-től pedig ugyancsak három alispánja volt.
A XV. század elején már fölöttébb kiterjedt hatásköre volt vármegyei hatóságunknak. Jogszolgáltatásunk tekintélyét, – a tanúsított szorgalmas körűltekintés és mindenre figyelő alaposság mellett – nagyban emelte a törvénykező alispán széles jogköre. Jellemző példa gyanánt hozhatjuk fel ide vonatkozólag azt az esetet, melynek emlékét egyik fennmaradt oklevél örökíti meg. 1405-ben ugyanis egy tolvajlási bűnesetben a báthai apátnak kellett volna a tolvajt előállítani a Bodrog vármegyei törvényszék elé. De hogy, hogy nem, az apátúr ebbéli törekvését a szóban forgó notórius tolvaj meghiúsította: a delikvenst nem lehetett előállítani; Bodrog vármegye akkor nagytekintélyű alispánja, Bakai Dávid uram tehát a báthai apáturat az illető tolvaj vérdíjában irgalmatlanúl elmarasztalta.
A XV. századból, – tehát a mohácsi vészt megelőző időkből, – maradt fenn egy-két períratunk bizonyos nagyobb jelentőségű határvillongási, erőszakoskodási, hamisítási stb. ügyekre vonatkozólag, melyek közűl egyik-másik királyi beavatkozást igényelt. Ilyen feljegyzésre méltó erőszakoskodási per volt az, melyet Szeged polgársága indított meg teljes vehemencziával az óbudai káptalan ellenében 1450 körűl. A vármegye egyik nevezetes községe, a mai Zenta miatt tört ki a nagy viszálykodás, mely akkoriban elég gondot okozott magának Mátyás királynak is. A panasz szerint a nevezett káptalannak Zentán lakó tisztjei és vámszedő alkalmazottjai ugyanis túlságosan súlyos és igazságtalan vámokat hajtottak be azokon a szegedi polgárokon, a kik, mint szerémségi szőlőbirtokosok, hajóikkal ekkorában a Tiszán arra jártak. Tudnunk kell, hogy Zenta akkortájt a bepanaszlott óbudai káptalan birtoka volt, mely a jogtalan vámszedést még Mátyás király ismételt figyelmeztetései ellenére sem akarta abbahagyni. Mikor pedig a sérelmek ilyen módon mindjobban felhalmozódtak vala, érdekes fordulata lőn a dolognak. A király, látva, hogy egyáltalában nem bír a makacs és hajthatatlan káptalannal, a panaszos szegedieknek király felhatalmazását adta arra, hogy Zentát, ha kell, fegyveresen is kerítsék hatalmukba.
1475-ben csakugyan végbe is ment ez az első „zentai csata”, a mikoron is Szeged polgárai azon módon fegyveresen megtámadták Zentát, s el is foglalták az óbudai káptalantól, annak rendje és módja szerint. A régóta húzódó vitás kérdés ezzel még alaposabban öszebonyolódott s egy újabb hatalmas per fejlődött ki belőle. De Báthory István országbíró még ugyanebben az esztendőben 442véget vetett az egész, nagy zajjal járó perpatvarnak. A mit akkorában senki sem hitt volna el: egyezség lett a nagy per vége. A vámdíjszabást mindkét félre kötelezően megállapították; a szegediek Zentát visszaadták a káptalannak, az utóbbi nevében pedig László prépost kijelentette, hogy a káptalan minden további legkisebb erőszakoskodás elkövetése esetében száz márka bírságot leend köteles fizetni.
Mátyás királynak különben ugyanebben az időtájban, a titeli préposttal is meggyűlt a baja, a ki nagymérvű hatalmaskodásokat követett el, a mennyiben 1468-ban a Dunának Zond (a későbbi Szonta, ma Szond) és Erdőd közötti Gajzol nevű szigetét, mely akkor az óbudai apáczáké volt, tizenhét dunai malommal egyetemben önhatalmúlag elfoglalta; a mellett a prépost úr emberei az akkori feljegyzések szerint, Zondon és vidékén egyre-másra követték el a legsérelmesebb birtokháborításokat és kártételeket. Az óbudai apáczák természetesen nem hagyták annyiban a dolgot s Mátyás király a bácsi káptalant bízta meg ez ügyben a perrendszerű inquisitióval. A bácsi káptalan azonban oly sajátságosan foganatosította az egész vizsgálatot, hogy a titeli préposttal szemben a beterjesztett adatok alapján nem lehetett kisütni semmiféle jogsértő cselekményt. Már csak a következményekből ítélve is: nyilván nagymérvű részrehajlás volt tapasztalható a nevezett káptalan részéről az eljárás folytatásában, miért is Mátyás király a kői káptalant bízta meg a vizsgálatnak pártatlan és a lehető legszigorúbb végrehajtásával. Ez újabb vizsgálatnak aztán meg is lett a maga eredménye: a perben hozott ítélet jogerősen az óbudai apáczáknak adta vissza a szigetet s a királyi pristaldus a bácsi káptalan közbenjöttével nemsokára végre is hajtotta az ítéletet, ünnepélyes formaságok között megtartván a birtokbavezetést.
