Martonos.
Martonos.
Martonos. A zentai járásban, a vármegye éjszakkeleti sarkában, Kanizsa fölött, a Tisza mellett fekszik. A Martonos szó régi okmányainkban a XIII. századtól kezdve, férfinévként gyakran fordúl elő. Községként először 1335-ben találjuk említve, a midőn a kői káptalan által augusztus 31-én végzett határjárás alkalmával, Felső-Adorján szomszédja gyanánt van többek között felsorolva, s a határvonalba egy Gyékénytó nevű tó is esik. Ezután következik éjszaknyugat felől Pusztaegyház nevű földrész és Ludas-egyház, mire a határvonal délfelé fordúl. Az itt felemlített Pusztaegyház nem más, mint a mai Martonos határának nyugati részét alkotó és Ludassal határos mai Pucs puszta, a mely most Felső- és Alsó-Pucs pusztára van felosztva. Az 1355. évi felső-adorjáni, valamint az 1367. évi két Adorján határjárásában szintén említtetik Martonos, Pusztaegyház és Ludas-egyház. A következő évekről szóló okíratokban is többször van e helység felsorolva. Így 1424-ben Martonos és Gyékénytó Csongrád vármegyében 1497-ben, Martonos, Adorján, Vastorok (a mai Ostorok) szintén Csanád vármegyében. 1513-ban Pestényi István de Martonos volt a krakói egyetem tanulója. Ennek apja, Martonosi Pestyéni György, az 1505. évi rákosi országgyűlésen Csongrád vármegye követe volt. Később János királynak hű és bizalmas embere lett; 1530-ban, mint a budai vár kapitánya, a várat sikeresen védte a német Roggendorf ellen. Ezután országbíró lett, 1535-ben királyi helytartónak nevezi magát; 1541-ben még élt. Budai várparancsnok korából származik az a feliratos kőtábla, melyet Gubitza Kálmán a Sziga szigeten talált 1520-ból. 1523-ban még mindíg Csongrád vármegyében szerepel. 1424-ben Martonost, mely eddig a Michalyovszkiaké volt, Zsigmond király Chaaki Miklós erdélyi vajdának adományozta. A török hódoltság kezdetén, 1552-ben, egy magyar csapat, „neves” Martonosról fényes győzelmet aratott egy török csapat fölött, a mit Tinódi Sebestyén lantos „Szeged veszedelme” czím alatt megénekelt. Martonos lakossága is elmenekűlt a török elől és a török defterek szerint csak nagyon kevés háznak maradtak vissza lakói. Így (Steltzer szerint) a szegedi nahijébe tartozó Martonoson 1554-ben csak 3 adózó ház volt, a mely szám idővel kissé emelkedett, mert 1570 körűl 20, 1580–82-ben 17, és 1590–91-ben 31 adózó ház volt itt. A török hódoltság elején Martonos bizonyos Rondics Andrásé lehetett, mert 1564-ben ez tiltakozik, a leleszi káptalan előtt, Gémes Ferencz és Kamuthi Balázs ellen, hogy az ő birtokrészeit a Csongrád vármegyei Martonosban maguknak ne adományoztassák. Az 1649. évben Imbrisimovits belgrádi püspök okt. 11-én 245 egyént bérmált meg Martonoson a Szt. Mártonnak szentelt templomban. Ez időtájt Martonosnak még 730 lakosa és temploma volt. A következő években e helység Gombkötő Jánosé. 1677 febr. 22-én Vattai Pál magyar levelet ír a martonosi bírákhoz a puczai (értsd: puszta-egyházi) puszta ügyében; márczius 24-én a martonosi bírák irnak magyar levelet ugyanazon ügyben Sámfalvára Basó Mihály, Heos Sámuel és társaikhoz; ugyanazok ugyanez ügyben május 9-én is írtak Váczi Szabó Györgyhöz Szendrőre. Az eredeti levelek Bécsben vannak az udvari kamarai levéltárban. Midőn Szegedet 1686. október 22-én a császári seregek bevették, a másfél százados török uralkodásnak e vidéken vége szakadt; de a Tiszán túl még sokáig tartotta magát, s ez ellen kellett a Tisza innenső partját megvédeni. Ez volt feladata a nehány évvel később szervezett tiszai határőrvidéknek, melynek első nyomát Martonoson is megtaláljuk, a hol e czélból szerb miliczia volt elhelyezve, a mely egy 1688 január 25-én kelt jelentés szerint élelemhiány miatt e várost (Schlösser) el akarja hagyni. Azért a katonai kincstár részéről a martonosi őrséget 1696-ban is élelmezni kellett. De a czél biztosabb elérése végett a határőrvidéket katonailag készültek szervezni, s a szervezetbe Martonost is mindíg felvették. Martonosra 50 gyalog és 25 lovas katona volt kivetve. 1702-ben itt legalább 300 adóköteles egyén volt. Az 1690-es években történt szerb telepítéskor bizonyosan Martonos is kapott új lakosságot. A régibb magyar nép innen kiszorúlt, s templomukat is az új jövevények foglalták 110el, a kiket határőri katonai szolgálatokra köteleztek. Ez időben, az 1697. évi zentai ütközet előtti napon, Zentáról egy török csapat indúlt Szeged felé, míg onnan Rózsa kapitány egy magyar csapattal vonúlt lefelé. A két fél Martonosnál találkozott, s a mai Budzsák nevű szőlőknél csaptak össze; a rétből jövő patakot ma is Görbe vagy Rózsa patakjának mondják. 1702-ben báró Gracich volt Martonos földesura. Martonos akkor kapta, mint katonai sáncz, a helység határához az üres Horgos és Szt.-Péter pusztáknak felét is. A Rákóczi-féle hadjáratokban Martonos is sokat szenvedett 1705 és 1706-ban, a midőn kirabolták és fölgyújtották. Egy 1750 aug. 15-én kelt királyi rendelet a Tisza melletti tíz katonai sánczot s így Martonost is feloszlatja és a polgári hatóság alá rendeli. 1751. június 28-án pedig szabadalom-levelet ad nekik, és e helységekből a tiszai koronai kerületet alkotja. Martonos azóta társaival együtt egyenlő pecsétczímert használt, t. i. kir. korona alatt: sast s két oldalán az évszám 17–51. Ez alatt kis körben katona áll s szántóvasat tart. A körülírás ez: „Sigil. loci. coron. Martonos.” A kik a katonai élet megszüntetését nem szerették, azok kir. engedélylyel a Tiszántúl, az ú. n. Bánságba vagy Oroszországba költöztek ki, a hol tovább is folytathatták a katonai életmódot. Így Martonos is 51 házzal és 80 lélekkel fogyatkozott. Az itt maradt volt katonatisztek pedig nemességet és kúriákat kaptak, így Martonoson: Egresity (Egri) János hadnagy, Gyurisity János és Eremity Zsivén zászlótartók (egyenként 60–60 holdat.) Minthogy azonban az 1751-ben adott szabadalmak csak a gör. kel. szerbeknek szólottak, a magyarokat és a más vallásúakat üldözték; sőt egy 1774 május 31-én hozott határozat alapján, az utóbbi években nagyobb számban ideköltöző magyar lakosokat még bottal is kikergették. A kölcsönös gyűlölködés napirenden volt, mígnem Mária Terézia királynő, 1774 augusztus 1-én kelt második privilégiumával, a tiszai kerület róm. kath. lakosságát is, a szerbekkel egyenlő jogúakká teszi. II. Ferencz király eme két privilegiumot 1800 márczius 14-én újra megerősíti és átírja. Martonos a katonai sáncz korában kapott Horgos és Szt. Péter pusztáknak felét mindenkor ellenvetés nélkül használta 1751-ig és ez évi privilegiuma alapján továbbra is 1769-ig. Ekkor azonban Zbiskó János kamarai uradalmi ügyész, jogtalanúl elfoglalt terület gyanánt, e két puszta felét elvette, két év múlva, 1771-ben a kamara 15,000 frtért Kárász Miklósnak adta el e két pusztát, a ki ez alkalommal még jó darab nádast is elvont a falutól. Martonos végre 1779-ben az elvont puszták miatt a kamara ellen pört indított s azt meg is nyerte. Martonos és a Kárász birtoka közötti határvillongásoknak egy újabb határjárás és Szentkirályi László nádori biztosnak az ítélete vetett véget 1834-ben. Egy, 1784. évi összeírás szerint Martonos határának nyugati részét Ludas mellett Felső- és Alsó-Pucs és (Felső) Ostorak puszták alkották és alkotják most is, régi romok maradványaival. Felső-Pucs pusztát Sztára Torinának is nevezték. 1784-ben a róm. kath. magyar lakosság ismét annyira megszaporodott (500 lélekre), hogy róm. kath. plebániáról és iskoláról kellett gondoskodni. Matrikulák 1780 óta vannak itt; a plebániát 1789-ben szervezték, a templom és pap lakása pedig csak 1811-ben épűlt. A gör. kel. templom építése iránt nincsenek adataink; valószínűen a szerb telepedés kezdetéről való, s nem lehetetlen, hogy az ősi róm. kath. templomból vagy annak alapjára épűlt. Van róm. kath. és gör. kel. iskolája is. Ipar is szépen virágzott itt. 1827-ben kaptak czéhszabadalmat a kovácsok, kerékgyártók, szabók, csizmadiák stb. Az addig mindíg különleges tiszai koronai kerület az 1848. évi 9. t.-czikk értelmében megszűnt. Az 1848–49. évi mozgalmak alatt a martonosi nemzetőrség is (magyarok és szerbek egyaránt) a római sánczok között tanyázó felkelő szerbek ellen az ókéri táborba szállottak. De midőn a szerb nemzetőrök magyarellenes hangulatot kezdtek tanúsítani, a magyarok, az ókanizsai nemzetőrök segítségével, lefegyverezték őket, maguk pedig Szt.-Tamásnál is részt vettek a harczban. 1849 febr. 2-ig Martonos békében maradt. Zenta szomorú bukása után, az onnan visszavonuló fegyveres lakosság elkeseredésében Martonoson a szerb lakosokra esett és 78 embert levágott. Másnap a szerbek Török-Kanizsánál mutatkoztak, mire a martonosi magyarok is elmenekültek. Márczius 22-én a martonosi szőlőknél egy támadó szerb csapatot visszavertek. Erre a magyar lakosság ismét visszatért Martonosra, a szerbek pedig csak Világos után jöttek haza. 1870-ben Martonos a koronakerülettel együtt, megváltotta magát a földesúri terhek alól. A helység magyar lakossága 111annyira gyarapodott, hogy a szerb csakhamar kisebbségben maradt. 1860-ban 4955 lélekből 3271 volt róm. kath., 1605 gör. kel., 77 zsidó, 2 ág. hitv. Nemzetiség szerint pedig volt 3332 magyar, 1572 szerb, 12 német, 33 oláh, 6 tót. A lakóházak száma 1062 volt a községben és a pusztákon. Ezzel szemben az 1900. évi népszámlálás adatai a következők: 1257 házban 6128 lélek; ezekből anyanyelv szerint 4692 magyar, 1399 szerb, 70 német, 11 oláh; – vallás szerint 4617 róm. kath., 1472 gör. kel., 66 izr. A község határa 17,848 kataszter hold, ebből a községé 6541, a gör. kel. egyházé 125 kat. hold. A községnek magának, mint testületnek, nagyobb birtoka van. A községben van takarék- és hitelszövetkezet, szerb földmívelők hitelszövetkezete s fogyasztási szövetkezet. Van tégla- és cserépgyár s fafűrészelési ipartelep. Határához tartoznak Ostorka és Szalatornya. Horgos és Martonos között négy régi halom van, s ezekhez közel egy földvár maradványai láthatók. E földterület felsőrészét Vaskapunak nevezik, az alsó, vagy bácskai részt Vastoroknak. Ez a két név a hely erődített voltáról tanúskodik. Martonos határában, nyugatra van még egy Nagy- vagy Paphalom s egy Kishalom. Martonosnak van vasútja, postája és távírója. Két országos vásárt tart.
