ELŐSZÓ
ELŐSZÓ
Gyermekkoromban a sors úgy hozta, hogy gyakran kellett megfordulnom a pécsi köztemetőben. Emlékezetemben máig megmaradt egy sír, mely mellett utam ilyen alkalmakkor elvezetett. A síron a következő felirat állt:
„Itt nyugszik Jellachich Károly 1848/49-es honvéd hadnagy, a dárdai járás volt orvosa, az utolsó pécsi honvéd, meghalt 1921-ben.“
A felirat felkeltette érdeklődésemet, s egy ízben további felfedezőútra indultam. A város által adományozott díszparcellában, majd a temető régebbi zugaiban újabb és újabb sírokra bukkantam, melyen ott állt a felirat: „'48-as honvéd, vagy honvédtiszt“.
Talán ennek a sok évvel ezelőtti élménynek lett a következménye, hogy idegen helyekre vetődve előszeretettel látogatom meg a temetőket, keresem fel azokban a régi honvédsírokat. S talán ez a korai benyomás indított el azon az úton is, hogy kutassam, vajon kik voltak az 1848/1849-es honvédsereg katonái, akik – bármely polcra is jutottak későbbi életükben – sírjuk feliratán nem mulasztották el feltüntettetni, hogy a szabadságharc katonái voltak.
A feltett kérdés megválaszolására, több évtizedes kutatómunka eredményeként egy trilógia született. 1983-ban a Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban 1848-49, 1988-ban a Kossuth Lajos kapitányai, valamint 1998-1999-ben a Hadnagyok és főhadnagyok az 1848/49. évi szabadságharcban.
Az elsőként említett kötet az 1848/1849-es honvédsereg parancsnoki karát (tábornokait, ezredeseit, alezredeseit és őrnagyait) vette számba, s a honvédsereg születése és története tükrében mutatta be a parancsnoki kar kialakulását, szerepét az eseményekben, az egyes csoportok politikai nézeteit, valamint társadalmi, nemzetiségi, stb. összetételének fő jellemzőit. Hasonló törekvés jellemezte a Kossuth kapitányait, mely a szabadságharc századparancsnoki (századosi) állományát, valamint a trilógia három kötetből álló harmadik részét, amely a hadnagyokat és főhadnagyokat mutatta be.
A kutatás azonban e kötetek megjelenése után sem zárult le. Erre inspirált, hogy a szabadságharc mintegy 12 ezer tisztje közül néhány száznak az életrajzát nem sikerült feltárnom. S erre buzdított az a sok száz levél, megkeresés is, melyben leszármazottak és helytörténészek közöltek velem új adatokat, vagy helyesbítették az én adataimat (Vajon ki gondolta volna, hogy Jekkelfalussy Sándor 48-as hadnagynak, aki Amerikába emigrált a szabadságharc után, a leszármazottai ma is ott élnek – Jekel néven – s emlékeznek ősükre, vagy hogy az Ausztráliába vetődött Nödl Antal százados ükunokája is kérdéseivel fog megtisztelni Új-Zélandról,)
Az ily módon kapott nagyszámú adat, valamint a könyvek megjelenése óta folytatott újabb levéltári kutatások, s nem utolsó sorban a szabadságharc történetével kapcsolatban megjelent újabb irodalom számos esetben kiegészítette a tisztek általam közölt életrajzait, továbbá új tisztek is „előkerültek“. Mindez lehetővé, egyben pedig szükségessé tette a tisztikar életrajzi adattárának egy új, kiegészített formában történő közzétételét. Ez a Tábornokok és törzstisztek esetében 1987-ben, illetve tovább bővítve 2000-ben, valamint 2015-ben megtörtént.
Jelen kötet, a Századosok az 1848/49. évi szabadságharcban, a Kossuth Lajos kapitányainak átdolgozott, bővített változata. A kiegészítések elsősorban az életrajzi adattárat érintik. Az új kutatások alapján 2630-ról 2800-ra, tehát 170 fővel bővült a századosok száma, s mintegy 1200 főnek a pontos születési adatait is sikerült megállapítanom az anyakönyvekből az elmúlt évek során. De sok új adat került elő a századosok szabadságharc alatti tevékenységével, valamint későbbi életútjukkal kapcsolatban is. A portrék száma pedig 350-re nőtt.
Ami a századparancsnoki kar történetét, tevékenységét, összetételének mutatóit illeti, abban nincsenek alapvető változások, csupán a következtetések váltak egzaktabbá az újonnan feltárt adatok nyomán.
Munkám elkészítés során sokan voltak segítségemre, akiknek ezúton is köszönetet mondok. Külön köszönet illeti Szluha Márton genealógust, Sugárné Koncsek Aranka jászsági helytörténészt, akik genealógiai adatok önzetlen rendelkezésemre bocsátásával, valamint Demeter Lászlót aki a Kolozsvári Állami Levéltárban végzett kutatásokkal, továbbá Hermann Róbert történészt, aki bécsi levéltári adatokkal segítette e munka teljesebbé tételét.
Ugyancsak elismerés illeti az Oktatási és Kulturális Minisztériumot, valamint a HM Hadtörténeti Intézetet és Múzeumot a kötet megjelentetéséhez nyújtott anyagi támogatásért.
