ELŐSZÓ
ELŐSZÓ
A könyv, amelyet a Tisztelt Olvasó a kezében tart, egy trilógia befejező, egyben kezdő kötete; a „Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban 1848-49”, valamint a „Kossuth Lajos kapitányai” címmel 1983-ban (és 1987-ben), illetve 1988-ban megjelent munkák folytatása, ugyanakkor az „1848/49-es honvédsereg hadnagyairól és főhadnagyairól” szóló három kötetben kiadásra kerülő – sorozat első része. Ez az újabb három kötet mintegy nyolcezer-hatszáz életrajzot tartalmaz, mindazokét, akik a szabadságharc folyamán hadnagyi, illetve főhadnagyi kinevezést kaptak a szűkebben vett honvédsereghez, illetve azokhoz az önkéntes gerillacsapatokhoz, külföldi légiókhoz, melyek állandó hadrendi alakulatokként a honvédsereg részei voltak.
Említett, korábban megjelent köteteinkben már felvázoltuk az 1848/49-es honvédsereg szervezéstörténetét, s ezzel összefüggésben a tisztikar kialakulásának folyamatát. Ugyancsak bemutattuk azokat a válságperiódusokat – 1848 ősze, 1848/49 fordulója, a függetlenségi nyilatkozat –, amelyeket a politikai, vagy a katonai helyzet változásai okoztak a hadseregben, illetve annak tisztikarában. Végül a honvédsereg tábornoki, törzstiszti, valamint századosi karának egyenkénti számbavételével lehetővé vált annak megállapítása, hogy a tisztikar ezen csoportjai milyen társadalmi osztályokból, rétegekből származtak, mód nyílt politikai kötődéseik, továbbá nemzetiségi, életkori, vallási stb. megoszlásuk feltárása.
Így tisztázódott például, hogy a honvédsereg felső vezetését, a tábornoki és a törzstiszti kar döntő hányadát volt császári-királyi tisztek alkották, zömmel aktív tisztek akik 1848 tavaszán, az első honvédzászlóaljak alakítása idején, illetve 1848 őszén léptek, illetve álltak át a császári-királyi hadseregtől, kisebb részben nyugalmazott, illetve kilépett császári-királyi tisztek voltak. A szabadságharcot végig szolgált 32 honvéd tábornok közül például 1848 tavaszán 22-en álltak a császári-királyi hadsereg aktív alkalmazásában, két fő már nyugállományban volt, négyen pedig a kilépett tisztek kategóriájába tartoztak. Továbbá három fő, így Bem, Dembinski és Wysocki, az 1830/31-es lengyel felkelősereg tábornokaként, illetve tisztjeként rendelkezett katonai előképzettséggel. A tábornoki karban csupán Perczel Mór nem viselt korábban tiszti rendfokozatot.
A honvédsereg közel 900 ezredese, alezredese és őrnagya között az egykori császári-királyi, valamint az említett lengyel felkelésben részt vett tisztek aránya már alacsonyabb volt, de mégis meghaladta a 60 %-ot. Az arány az ezredesek esetében túllépte a 80 %-ot, s csak az őrnagyoknál süllyedt 50 %-ra. Az utóbbi rendfokozatot elérők másik fele részben a honvédsereghez csatlakozott császári-királyi „hadfiakból” (hadapródokból, azaz tisztjelöltekből), illetve altisztekből, részben pedig az első honvédzászlóaljakhoz önként beállt jurátus-ifjakból alakult ki a szabadságharc derekára, illetve végére.
A honvédsereg századparancsnoki karát, mely mintegy 2300 főből állt, alapvetően három, egymástól elkülöníthető csoport alkotta. Az egykori császári-királyi hadnagyok, akik a honvédsereg századosi karának mintegy 26 %-át tették ki, a volt császári-királyi hadapródok és altisztek köréből, továbbá a már említett jurátus-ifjúságból származtak. Ez utóbbi két réteg részesedése a századparancsnoki állományból mintegy 30, illetve 25 % volt.
A hadnagyok és főhadnagyok között szintén az utóbbi említett két kategóriának volt meghatározó szerepe, csak éppen fordított arányban. E két rendfokozat viselőinek mintegy fele sorolható az úgynevezett jurátus ifjúsághoz és 30-35 %-a szolgált korábban a császári-királyi hadsereg altisztjeként, illetve hadapródjaként.
A honvédsereg egyes tiszti csoportjainál a katonai előképzettség szintje a tábornoki kartól lefelé tehát folyamatosan csökkent. Ezzel együtt is megállapíthatjuk azonban, hogy a „szakmaiság”, legalábbis ami a honvéd tisztikar katonai előképzettségét illet, forradalmi hadseregeknél szokatlan módon jelentős volt.
A honvédsereg tisztikarának különböző rendfokozatú, illetve beosztású csoportjai ugyanakkor társadalmi-származási, nemzetiségi és egyéb jellemzőiket illetően is eltértek egymástól. Míg például a nemes születésűek aránya a felső vezetésben, a tábornokok és a törzstisztek között meghaladta a 77 %-ot, addig ez az arány a századosi karban már csak 66, a hadnagyok és főhadnagyok között pedig kb. 50 % körül mozgott. A nemes születésűeken belül a felső vezetésben mintegy hatvan, a századosi karban szintén ugyanennyi, a hadnagyok és főhadnagyok között pedig kb. nyolcvan fő tartozott a főnemességhez. A bárói, grófi és hercegi címmel büszkélkedhető honvédtisztek mintegy harmadát az erdélyi magyar főnemességhez tartozók alkották, akik azonban magyarországi „mércével mérve”, tehát vagyoni tekintetben inkább a középnemességhez álltak közelebb. A főnemesek további egyharmada a csak címük szerint főrendnek számító magyar, illetve külföldi (elsősorban lengyel, német és osztrák) katonacsaládokból származott.
A nemesi születésű honvédtisztek valamennyi honvédtiszti csoportjánál a magyar köznemesség volt a meghatározó. Másképpen fogalmazva: a tábornoki és törzstiszti kar tagjainak többsége, a századosok mintegy 50 %-a, a hadnagyok és főhadnagyok esetében pedig a relatív többség egyaránt a magyar köznemességből származott. Elsősorban a polgárosodó középnemességből, mely magát a forradalmat és szabadságharcot is vezette. Jelentős volt azonban a nemességen belül a vagyontalan – bocskoros – kisnemesi réteg is. Ez azzal függött össze, hogy e kategória képviselői nagy számban szolgáltak altisztként a császári-királyi hadseregben, ahonnan átjőve – mint említettük – szakmai képzettségük folytán hadnagyi, főhadnagyi, vagy századosi rangra emelkedhettek a honvédseregben.
A „polgári” – azaz nem nemesi – születésűek a honvéd tábornoki – és törzstiszti karban általában nem a klasszikus értelemben vett polgári rétegekből származtak, hanem állami- és magánhivatalnokok, nagy számban katonatisztek gyermekei voltak, ellentétben a honvéd tisztikar alsóbb rendfokozatú csoportjaival, ahol az apák foglalkozásánál gyakran valamilyen kézműves mesterség, vagy más polgári foglalkozás szerepel. Ez az 1848/49-es honvédsereg tisztikarának nyitottságára utal.
A tiszti rendfokozatra, „hadnagyi rangra történő” előléptetésnél a honvédseregben a származásnak „hivatalosan” nem volt szerepe. Elvileg minden arra érdemes egyénből lehetett tiszt, származási, vallási, nemzetiségi hovatartozásától függetlenül. A gyakorlatban ez csak részben érvényesült. Ennek részben szubjektív, részben pedig objektív oka volt. A szabadságharc nemesi vezetése a hadsereg tisztikarát illetően is érvényesült. 1848 őszén például, amikor a honvédsereg korabeli értelemben véve tömeghadsereggé szerveződött, s a gombamód szaporodó új alakulatokhoz tisztek kellettek, a megyék nagy számban terjesztették fel hadnagyi kinevezésre az illető megyében hangadónak számító birtokos nemesi családok fiait, illetve elsősorban őket. A hadügyminisztérium az új egységek hadnagyait ugyan főként a már fönnálló első tizenkét honvédzászlóalj magukat kitüntetett önkéntesei, valamint a csatlakozott császári-királyi csapatok altisztjei köréből nevezte ki, de szép számmal lettek ekkor tisztek a megyék említett előterjesztettjei is. Ez utóbbiak között voltak ugyan „alsóbb néposztályból” származók, de csak olyanok, akik korábban a császári hadseregben szolgáltak, ezért alkalmasak lehettek a tiszti pályára.
Ettől – valamint a hasonló példától – eltekintve mégis elmondhatjuk, hogy a magasabb iskolát nem végzetteknek, vagy a korábban katonaként nem szolgált polgári származásúaknak csak bekerülniök volt nehezebb a honvédtiszti karba, mint a nemesi ifjaknak. Ha már tisztek voltak, a további előléptetésnél csak a rangsor, illetve az egyéni teljesítmény számított.
Az alsóbb tisztikarban, a hadnagyok, főhadnagyok és a századosok között markáns és fontos szerepet játszott a már többször említett jurátus-ifjúság. Ez a kifejezés lényegében összefoglaló kategóriaként értendő, mely a felsőbb tanulmányokat – általában – jogot folytató, vagy már végzett nemesi és polgári származású fiatalságot foglalta magába. Tágabb értelemben ide tartoztak a teológus-, műegyetemi-, gyógyszerész- és orvostanhallgatók, stb. , a fiatal pályakezdő ügyvédek, mérnökök, hivatalnokok. E réteg képviselői már 1848 tavaszán százával, ősszel pedig ezrével álltak a honvéd zászlók alá, s a szabadságharc folyamán nyerték el a tiszti rangot.
Ugyancsak fontos forrása lett a honvéd tisztikarnak a vármegyei- és állami hivatalnoki apparátus, a magán- és állami uradalmi gazdatiszti- hivatalnoki réteg, melynek fiatalabb – sőt középkorú – generációjából szintén sokan vállalkoztak önként a szabadságharc fegyveres szolgálatára.
A honvéd tisztikar nemzetiségi összetételét illetően inkább csak a felső vezetésre vannak adataink. Ennek elsődleges oka a források hiánya. A honvédtisztek nemzeti hovatartozását ugyanis sem a honvédseregben, sem pedig a császári-királyi hadseregben – ahonnan egy részük származott, vagy ahová jelentős részüket a szabadságharc után büntetésből besorozták – nem tartották nyilván. További problémát jelent, hogy a nemzeti hovatartozást a XIX. század közepének Magyarországán sokkal „rugalmasabban” fogták fel mint manapság. Akkor a nemzetté válás folyamata idején még komoly szerepe volt például a „hungarus” szemléletnek, melynek alapján etnikailag egyértelműen németnek, vagy szlováknak vehető személyek – akik akár magyarul sem tudtak – magukat magyarnak, vagy legalábbis a magyar politikai nemzet tagjának tekintették. Másfelől azonban már erőteljesen működött a „koreszme”, vagyis a mai nemzetfogalomnak megfelelő nemzeti elkülönülés folyamata is.
Mindezek alapján némi fenntartással kell fogadnunk a klasszikus állítást, azt, hogy az 1849. október 6-án Aradon mártírhalált halt 13 honvéd főtiszt „nagyobb fele nem volt magyar”. A Németország egységéért lelkesedő, s annak érdekében is a magyar honvédseregben szolgálatot vállalt gróf Leiningen tábornok németségéhez bizonyára nem fér kétség. Még akkor sem, ha gyermekkorát Magyarországon – igaz, német nyelvű városban, Temesvárott – töltötte, s csak felesége révén volt magyar földbirtokos is. Mint ahogy Ernst Poelt Ritter von Poeltenberg „osztrák”, Knezich Károly horvát, Damjanich János szerb származását, Aulich Lajosnak, Láhner Györgynek és Schweidel Józsefnek a magyarországi német etnikumhoz való tartozását, végül Kiss Ernő és Lázár Vilmos örmény eredetét nincs okunk megkérdőjelezni. Mégis, többségük esetében máig sem tudjuk, hogy ők maguk hogy vélekedtek erről a kérdésről.
A név, a születési hely, a vallás, valamint a nyelvismeret (mely adatok mindazokra vonatkozóan, akik a szabadságharcot megelőzően, vagy azt követően tiszti rendfokozatot viseltek a császári-királyi hadseregben, a Bécsi Hadilevéltárban őrzött minősítési lapjaikban fellelhetők) az etnikai hovatartozást több-kevesebb tévedési lehetőséggel mégis behatárolják. Ettől a nemzetiség megállapításánál csak akkor térhetünk el, ha az illetőről kiderült, hogy mégis más nemzethez tartozónak vallotta magát.
Mindezek alapján a honvédsereg tábornoki- és törzstiszti kara esetében a tisztek nem egészen 70 %-a tekinthető magyarnak. További 15,5 %-ot tettek ki a németek és osztrákok, együtt számítva a magyarországi németségből származókat, valamint a Habsburg Birodalom egyéb országaiból és a német államok területéről származó németeket. A lengyelek 4,2 %-ban részesedtek a honvédsereg parancsnoki karából, a szerbek, horvátok pedig annak 3,6 %-át adták. Végül a nemzetiséghez nem köthető, a Habsburg birodalom sajátos viszonyai között kialakult katonadinasztiákhoz tartozott mintegy 2,9 %.
A honvéd századosok esetében a magyarok aránya megközelítette a 80 %-ot, a németeké s osztrákoké mintegy 11 %, a lengyelek aránya 3,5, a szerbeké és horvátoké 1,5, végül a katonadinasztiáké 2 % volt.
A fenti adatok alapján két alapvető következtetés vonható le. Egyrészt az, hogy a rendfokozatoknál lefelé haladva a nem magyar etnikumhoz tartozó honvéd tisztek száma és aránya fokozatosan csökkent. A másik, hogy a parancsnoki és a századosi kar, soknemzetiségű összetétele ellenére, nem példázza a korabeli magyarországi nemzetiségi viszonyokat. Ez utóbbi azonban nem csak azzal magyarázható, hogy a magyarországi nemzetiségek többsége 1848/49-ben ellenünk foglalt állást. Oka az is, hogy a XIX. század közepén a császári-királyi hadsereg tisztikarában – mely, mint tudjuk a honvédtiszti állomány egyik fő forrása volt – román, szlovák, kárpátukrán nemzetiségű tisztekre még alig lelünk. Ellentétben a szerbekkel és horvátokkal, akikből így a honvédseregbe is „jutott”.
A hadnagyok és főhadnagyok esetében az életrajzokban nem került feltüntetésre a nemzetiségi hovatartozás, mivel a források korlátozott volta miatt azt csak egy töredékük esetében lehetett felderíteni. Nevük, vallásuk és születési helyük alapján azonban feltehetjük, hogy közöttük több százan németek, több százan lengyelek, mintegy negyvenen pedig olaszok voltak. Mellettük viszonylag jelentős számú szlovák és román nevű tiszt képviselte a honvédsereg számítások szerint mintegy 30-35 ezer szlovák és közel ugyanannyi román nemzetiségű katonáját. Ugyancsak akadtak a honvédsereg hadnagyai és főhadnagyai között kárpátukrán, bunyevác, illetve Magyarország többi, kisebb-nagyobb nemzetiségéhez tartozó tisztek is. A magyarországi zsidóság mintegy 160 tisztet adott a szabadságharcnak.
Az 1848/49-es honvédsereg tisztikara politikai nézeteit, elveit tekintve nem volt egységes. A tábornoki kar egyik fele, valamint a törzstiszti kar nagyobb hányada a szabadságharcot lényegében önvédelmi háborúnak tekintette. Ők, zömükben a császári-királyi hadseregből a honvédseregbe került aktív tisztek, hazafias meggyőződésük alapján vállalták a harcot, az ország 1848 áprilisában kivívott alkotmányának védelmét, azonban a küzdelem végső céljának is ezt tekintették, vagyis azt, hogy a dinasztiát végleg rákényszerítsék az 1848 tavaszán bekövetkezett változások elfogadására. Előéletük és neveltetésük következtében mind a radikalizmus – a nemzeti kérdés, Magyarország elszakadása Ausztriától – mind pedig a társadalmi-politikai viszonyokat illető republikanizmus – a polgári demokrácia esetleges kiszélesítése – távol állt tőlük.
Velük ellentétben a tisztikar jurátus-ifjúságból verbuválódott része a küzdelmet szinte kezdettől valódi szabadságharcnak, a haladás és a reakció európai méretű harca részének, s kicsit tán idealistaként a „világszabadságért” is folytatott küzdelemnek tekintette. E jurátus ifjak a reformkor küzdelmein nevelődtek, a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség jelszavaiért lelkesedtek és többnyire republikánusnak vallották magukat.
A két szélsőséges felfogás mellett számos átmenet létezett. A magyar szabadságharchoz csatlakozott lengyel és olasz nemzetiségű császári-királyi tisztek általában a lengyel, illetve olasz egység királypárti megoldásának hívei voltak, míg többek – például Wysocki tábornok és a lengyel légió tisztjeinek nagyobb fele – a demokrata szárnyhoz tartoztak. Mindezenközben a „lélekcserélő idők” eseményei maguk is alakították a történések résztvevőinek politikai felfogását.
A volt császári-királyi tisztek például, akiknek megnyugtatására az 1848/49 fordulóján felerősödött republikánus hangulatban Görgeynek Vácott kiáltványt kellett kiadnia, 1849 tavaszán már korántsem képviselték olyan egységesen az önvédelemi harc elvét, mint néhány hónappal korábban. Egy részük az események logikája, az udvar kíméletlen katonai támadása és az olmützi oktrojált alkotmány, valamint az áprilisban elért katonai sikerek hatására eljutott a függetlenségi nyilatkozat vállalásáig is. Mások visszavonásának szükségességét hangoztatták, miközben lassan körvonalazódni kezdett a hadseregben a „szabad királyválasztók pártja” is.
A hadsereg tisztikarában kezdettől létező és az események sodrában tovább polarizálódó ellentétes politikai nézetek kétségkívül a hadsereg egysége ellen hatottak. Alapvetően azonban mégis összefogta őket a közös cél. Az ugyanis többé-kevésbé mindenki előtt egyértelmű volt, hogy minden fajta politikai elképzelésnek csak akkor van realitása, ha a Habsburgokat katonailag sikerül térdre kényszeríteni. S ezért, pártállástól függetlenül, a tisztikar igyekezett is mindent megtenni.
A honvédsereg hadnagyai és főhadnagyai rövid életrajzait böngészve több érdekességre bukkanhatunk. Így mindgyárt a születési adatoknál két dolog is a szemünkbe tűnik. Az egyik, hogy a magyar tisztek több mint a felének a születési helye a trianoni Magyarország határain kívülre esik. Ez az arány a tábornokok és törzstisztek, valamint a századosi kar esetében még jelentősebb volt. Ennek elsődleges oka a történelmi múltban keresendő: abban, hogy a török hódítás idején a magyar nemesség zöme Felső-Magyarországra, Erdélybe (valamint a Dunántúlra) húzódott, s ez a koncentrálódás még 1848-ra sem oldódott fel teljesen. Szerepet játszott továbbá, hogy a nemzetiségi felkelések leginkább az ország perifériáit fenyegették, ezért e területek magyar lakóssága az országos átlagot meghaladó számban állt be a honvédseregbe. Így volt ez a Délvidéken, s még inkább Erdélyben. A székelyföld például 25 ezer katonával – s ezzel arányban álló számú tiszttel – képviseltette magát a honvédseregben. Ez a helyi lakosság közel 10 %-át jelentette, miközben a szűkebben vett Magyarország 4 millió magyar lakosa csak mintegy 150-160 ezer katonát állított ki a honvédsereg számára.
Ugyancsak feltűnő, hogy a hadnagyok és főhadnagyok között viszonylag nagy számban 14-15-16 éves fiatalok is előfordulnak. Hasonló a helyzet a századosok között, ahol nem volt ritka a 17-18-19 éves századparancsnok sem. E jelenség okai szintén az előbbiekben gyökereznek. Egyrészt abban, hogy többnyire a nemzetiségi felkelőktől fenyegetett vidékekről származtak, másrészt pedig abban, hogy zömmel nemesi származású ifjak voltlak, akiknek társadalmi helyzete, valamint iskolázottsága lehetővé tette, hogy bekerüljenek a tisztikarba.
E gyermekifjak, valamint a már említett honvédtisztté lett jurátus fiatalok később, a kiegyezést követően, komoly szerephez jutottak Magyarországon. Nagyrészt belőlük került ki a dualista Magyarország állami és közigazgatási hivatalnokainak középső szintje, az ügyvédi, bírói kar egy jelentős része, a létesülő gyárak, üzemek közép- és alsó szintű hivatalnokai, a MÁV, a Duna Gőzhajózási Társaság alkalmazottainak tucatjai, stb. , de szerepet játszottak mint tanárok, papok, írók, művészek is. Sokan pedig, kezdő pályájuknál maradva, vagy ahhoz viszszatérve, a magyar királyi honvédség, vagy a császári és királyi hadsereg tisztjei lettek.
Ez utóbbi „pályaválasztást” a szabadságharcot követően a császári hatóságok különösen megkönnyítették számukra. A világosi fegyverletételt követően 1850 tavaszáig ugyanis kb. 50 ezer volt honvédet, köztük mintegy 4 ezer honvédtisztet soroztak be közlegényként a császári hadseregbe. Ez utóbbiak zöme hadnagy és főhadnagy, illetve százados volt. Az egykori honvédek tömeges besorozása hamarosan komoly problémákat vetett fel – egyes alakulatok egyszerűen összetételüknél fogva megbízhatatlanokká váltak –, így az 1850-es évek elején a császári hadvezetés számos könnyítésre kényszerült. Míg egyrészről lehetővé tették a katonai szolgálat pénzben történő megváltását, lassan megszűnt a besorozott honvédtisztekkel szembeni, hivatalosan különben sem létező hátrányos megkülönböztetés. Az 1850-es évek folyamán így sokan tisztek lettek közülük, akik azután így megválhattak a hadseregtől. Többen azonban szolgálatban maradva később törzstisztek, néhányan pedig – például Thömmel Gyula, Vidoss Elek, stb. – végül tábornokok lettek.
Ez utóbbi, az 1848/49-es honvédsereg tisztjeinek szabadságharc utáni besorozása tette elsősorban lehetővé e munka elkészítését. A császári-királyi hadsereg közel száz különböző ezredébe beosztott egykori honvédek és tisztek személyi nyilvántartó lapjai ugyanis fennmaradtak a Bécsi Hadilevéltárban. Ezek tartalmazzák az illetők születési helyét és idejét, vallását, képzettségét, valamint katonai szolgálatának lefolyását. Ezzel egyik fő forrását képezték a szabadságharc hadnagyai és főhadnagyai kötetünkben közölt bibliográfiának.
Az 1848/49-es honvédtiszti kar legalsó rétegéhez tartozó hadnagyok és főhadnagyok életrajzi adatainak közzétételét több szempont is indokolta.
Egyrészt a nemzeti kegyelet, hiszen nemzetünk történelmének kiemelkedő állomásáról, illetve annak ma már elfeledett szereplőiről van szó. Sokuk sírja azonban még megtalálható, s bizonyára méltó helye lehet egy-egy március 15-i, vagy október 6-i megemlékezésnek. Ugyanakkor a szűkebb pátriájuk iránt érdeklődők is megtudhatják, hogy kik voltak azok az 1848/49-es honvédtisztek, akik lakóhelyükön születtek, vagy hunytak el. Emlékük így méltó módon kelhet életre az 1848/49-es forradalom és szabadságharc 150. évfordulója alkalmából.
A szerző
