Hab 2

Teljes szövegű keresés

Hab 2
Hab 2.1
Kiállok őrhelyemre, felállok a sáncra, és figyelek, hogy lássam, mit mond nekem, és mit válaszol a panaszomra.
Hab 2.2
Az Úr meg is szólalt és ezt mondta: „Írd le a látomást, vésd fel táblára, hogy könnyen olvasható legyen.
Hab 2.3
Mert ez a látomás a maga idejében beteljesedik s nem hiúsul meg; ha késik, csak várj, biztosan bekövetkezik, tévedhetetlenül.
Hab 2.4
Akinek nem igaz a lelke, az elbukik, de az igaz élni fog hűségéért.”
Hab 2.5
Bizony, a gazdagság hűtelen! Eszét veszti, és többé nem nyugszik, kitátja torkát, mint az alvilág, telhetetlen, mint a halál, összeharácsol minden népet, összegyűjt magának minden nemzetet.
Hab 2.6
Vajon nem mondanak-e majd róla mindnyájan példázatokat? Nem költenek-e róla magvas mondásokat? Azt mondják majd:
Jaj annak, aki a máséból gyűjtöget, - ugyan meddig? -, aki zálogok terhével terheli magát.
Hab 2.7
Nem kelnek-e föl hirtelen hitelezőid, nem ébrednek-e föl végrehajtóid? A zsákmányuk leszel!
Hab 2.8
Mivel sok népet kifosztottál, a megmaradt népek téged fosztanak ki; amiért embervért ontottál, kifosztottad a földet, a várost és minden lakóját.
Hab 2.9
Jaj annak, aki családja javára becstelenül harácsol; aki magasra rakja fészkét, hogy kikerülje a balsorsot!
Hab 2.10
Házad szégyene mellett döntöttél, amikor eltiportál számos nemzetet; saját magad ellen vétkeztél.
Hab 2.11
Mert a falban még a kő is kiáltozik, s a fagerenda válaszol neki.
Hab 2.12
Jaj annak, aki vérrel épít várost, és vétekből vet a városnak alapot!
Hab 2.13
Hát nem a Seregek Urának akarata az, hogy a népek a tűznek dolgoznak, s hiábavalóságokért fáradnak a nemzetek?
Hab 2.14
Mert az Úr dicsőségének ismerete betölti majd a földet, miként a víz a tengert.
Hab 2.15
Jaj annak, aki leitatja társát, vegyíti a mérget, míg le nem részegíti, hogy láthassa a meztelenségét.
Hab 2.16
Gyalázattal teltél el, nem dicsőséggel! Igyál csak te is, és mutasd meg, hogy körül sem vagy metélve! Rajtad a sor, hogy megidd az Úr jobbjából a kelyhet. Dicsőséged elborítja majd a szégyened.
Hab 2.17
Mert elborít a gonoszság, amit a Libanonon végbevittél; rémült állatokat gyilkoltál, embervért ontottál, pusztítottad a földet, a várost és mind, aki benne lakik.
Hab 2.19
Jaj annak, aki így szólt a fatönkhöz: „Ébredj!”. A néma kőhöz: „Kelj fel álmodból!” [Ez a szózat]. Nézd, ki van rakva ezüsttel, arannyal, de éltető lélek nincsen benne!
Hab 2.18
Mire jó a bálvány, alkotója miért faragta? Az ércbe öntött kép, a hazudó jós? Alkotója mégis bízott benne, amikor e szótlan bálványt kifaragta.
Hab 2.20
Az Úr szent templomában lakik: némulj el színe előtt, egész földkerekség!

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT