I. A háború előzményei.
I. A háború előzményei.
Az 1904–05. évi orosz-japán háború kedvezőtlen kimenetele után Oroszország figyelme a távoli keletről csakhamar újból a Balkán, illetve Törökország felé irányult, egyrészt, hogy magának a zárt Fekete tengerből megbízható kivezető utat biztosítson, másrészt, hogy egyik leghőbb vágyát megvalósíthassa, amely abból állott, hogy a konstantinápolyi Hágia Sofiára ismét az orthodox keresztet állíthassa vissza.
E célok elérése érdekében a hatalmas cári birodalom régi szokásához híven ismét csak a balkán államokat, elsősorban pedig Szerbiát állította katonai és politikai tekintetben előtérbe, ahonnan az egyideig szűkebb mederben mozgó nagy pánszláv propaganda újból hatalmas lángolással csapott át Ausztria-Magyarország összes szlávlakta vidékeire.
Még hatalmasabb lángra lobantak a szenvedélyek, amidőn az 1908. évi török forradalom után Ausztria-Magyarország Boszniát és Hercegovinát formailag is annektálta és szinte csodával határos, hogy Ausztria-Magyarország s vele együtt a többi érdekelt hatalmak a második balkán krizis alkalmával a bonyoldalmakba bele nem sodortattak.
A fenti programból kifolyólag a Balkán szlávjai az 1912–13. évi balkán háborúkat Oroszország protektorátusa és nagymérvű támogatása mellett vívták meg, de ennek dacára sem voltak képesek a török elemet és fennhatóságot Európából végleg kiszorítani. Oroszország ama másik törekvését, hogy a protekturátusa alatt létesült Balkánszövetség révén az Adriához szabad utat nyerjen, Ausztria-Magyarország hiusította meg ama ténye által, hogy az 1913-iki londoni konferencián az önálló albán fejedelemség megalakítását keresztül vinnie sikerült. Ezenkívül nagyban keresztezte Oroszország és Szerbia vágyait és szándékait az osztrák-magyar monarchia trónörökösének, Estei Ferencz Ferdinánd-nak ama eltökélt szándéka is, hogy a monarchia délszlávjainak egyesítése mellett Ausztria-Magyarország államformáját az eddigi dualizmus helyett trializmussá, vagyis három egyenjogú állam szövetségévé változtatja át. Ez a terv, ha sikerül, mindenekelőtt végkép meghiusította volna Péter szerb királynak egy nagy délszláv állam alakítására vonatkozó törekvéseit. Ezért a nagy pánszláv aknamunka úgy a terv, mint annak legfőbb propagálója ellen hallatlan erőfeszítéssel és a félrevezetett és fanatizált emberek egész tömegével szállott síkra.
E fanatikusok tipikus alakja volt Princip Gavriló szerb diák is, aki Ferencz Ferdinándnak és nejének Hohenberg Zsófiának sarajevói látogatását arra használta fel, hogy ellenük 1914. évi június hó 24-én gyilkos merényletet kövessen el. Az alávaló gaz fickónak nyugodt és biztos keze lehetett, mert mindkét pisztolylövése halálos sebet ejtett kiszemelt áldozatain.
A vizsgálat adatai szerint az összeesküvés szálai, amelynek Princip tagja volt, Belgrádig nyultak vissza és Francis Fülöp amerikai szenátornak a «Milwauky Herald» 1921. évi április 7-iki számában közölt nyilatkozata szerint a szerb trónörökös egy alkalommal Londonban mámoros állapotában nyiltan ki is jelentette, miszerint az összeesküvésről és annak céljáról saját magának is tudomása volt.
Július 5–én, amidőn már a megejtett vizsgálat során kétségtelenül kiderült, hogy a merényletben Szerbia keze játszotta a főszerepet, Ferencz József császár és király Vilmos német császárhoz intézett levelében kijelentette, hogy a szerbek aljas aknamunkáját tovább nem tűrheti és hogy a történtekért Ausztria-Magyarország kormánya Szerbiától elégtételt fog kérni.
A német császár és kormánya teljes mértékben osztozott királyunk felháborodásában és nyomban kijelentette, hogy «a további fejlemények minden eshetőségében teljes erejével, tekintélyével és a legvégsőbb konzekvenciákig» a monarchia oldalán áll.
Ebből kifolyólag július 23-án az osztrák-magyar követ Belgrádban a szerb kormánynak igen erős hangon megfogalmazott jegyzéket nyujtott át, amely követelte, miszerint a szerb kormány jelentse ki, hogy a nagy szerb propagandát elitéli és azt minden eszközzel el fogja nyomni. Azonkívül követelte a jegyzék a monarchia elleni gyűlöletszítás főfészkének, a «Narodna Odbrana»-nak (Nemzeti Szövetség) feloszlatását, valamint azt is, hogy a gyilkos merényletnek szerb területen keresendő többi résztvevői ellen osztrák-magyar közegek részvételével vizsgálat indíttassék. A jegyzékre Szerbiának 48 órán belül kellett válaszolnia.
Szerbia szorultságában Oroszországhoz fordult tanácsért és Szaszonov külügyminiszter már június 24-én azt válaszolta a pétervári szerb követnek, hogy Oroszország Ausztria-Magyarország semmi néven nevezendő erőszakos fellépését Szerbia ellen nem fogja tűrni.
Ily körülmények között Szerbia válasza távolról sem tartalmazta azt, amit az osztrák-magyar jegyzék tőle követelt*, s így július 25-én a monarchia elrendelte a részleges mozgósitást, 28-án pedig megüzente Szerbiának a háborút.
Az osztrák-magyar ultimátum szövegét a Pester Lloyd 1914. évi július 24-iki száma, Szerbia válaszát pedig ugyan e lap július 28-iki száma tartalmazza szószerinti szövegében.
Az osztrák-magyar ultimátum lejáratának napján, július 25-én Oroszország európai egész területe számára «a háború előkészítésének időszakát», 30-án pedig az egész birodalom számára az általános mozgósítást rendelte el.
Erre a német kormány július 31-én este az osztrák-magyar monarchia külügyminiszterének tudomására hozta, miszerint a német császár már a délelőtt folyamán a német hadseregnek és a haditengerészetnek «a fenyegető hadiállapotba» való helyezését rendelte el, amit két nap mulva az általános mozgósítás elrendelése fog követni.
Ezzel egyidejűleg Vilmos német császár azt táviratozta Ferencz József császárnak és királynak, hogy az általános mozgósítás napjául augusztus 2-ikát vette kilátásba és hogy a maga részéről «hajlandó, szövetségtársi kötelezettségeinek eleget teendő, Oroszország ellen a háborút azonnal megindítani. «Ebben a nehéz küzdelemben – fejezte be Vilmos császár táviratát – a legnagyobb fontosságú, hogy Ausztria főerejét Oroszország ellen vesse latba és hogy azt egy Szerbia ellen egyidejűleg intézendő támadással széjjel ne forgácsolja. Ez annál fontosabb, mivel az én hadseregem nagy részét Franciaország köti le. Szerbia abban az óriási háborúban, amelybe most vállvetve belépünk, egészen mellékes szerepet játszik, amely csak a legszükségesebb védelmi intézkedéseket kívánja meg. A háború sikerére és államaink fennállására csak úgy számíthatunk, ha mindketten teljes erővel a hatalmas ellenségekre vetjük magunkat». Távirata végén Vilmos császár Olaszországgal szemben, amennyire csak lehetséges, előzékenységet ajánl, hogy «a hármas szövetség együttesen léphessen be a háborúba».
Ugyan e napon este 11 órakor Németország szentpétervári követe Szaszonov tudomására hozta, hogyha Oroszország nem hagy fel Németország és Ausztria-Magyarország ellen irányuló katonai intézkedéseivel, úgy a német birodalom és kénytelen volna hadseregének mozgósítását elrendelni. Miután Szaszonov a válasszal adós maradt és Oroszország háborús előkészületeit tovább folytatta, Németország augusztus 1-én délután 5 óra 30-kor szintén elrendelte a mozgósítást és este 7 órakor megüzente a háborút Oroszországnak. Ezt két nappal később a francia hadüzenet követte és így most már alig lehetett többé kétség afölött, hogy hamarosan egész Európa lángbaborul. Mindenesetre érdekes, hogy Ausztria-Magyarország és Oroszország között, bár ezek rebbentették ki az általános európai konflagrációt, csak augusztus 6-án került hadüzenetre a dolog.
A hadüzenet átvétele után a szerb kormány az osztrák-magyar ágyuk torkában levő Belgrádból sietve Nisbe tette át székhelyét és egyidejüleg intézkedett, hogy a hadsereg zöme hátrább fekvő erőditett állásokban várja be a kedvező pillanatot a támadólagos fellépésre. Mint érdekes epizód felemlítendő még, hogy a leányával Gleichenbergben tartózkodó szerb vezérkari főnököt, vojvoda Putnik Radomil tábornokot, a háborús zajra Magyarországon át hazatérőben, július 25-én este, tehát már a mozgósítás közhirré tétele és a Szerbiának átnyujtott ultimátumban megállapított 48 órai terminus lejárta után, Budapesten feltartóztatták ugyan, de Ferencz József királynak önzetlen, nemes, és nagylelkűségéből fakadt és a legádázabb ellenséggel szemben is a legmesszebbmenő gavallér felfogásra és jóindulatra valló parancsára már másnap szabadon bocsátották s így Szerbia egyik legfontosabb és legkiválóbb vezetőférfiának, aki most már leányával együtt a rendelkezésére bocsátott külön vonaton szalonkocsiban folytathatta útját Belgrád felé, egy kis ijedtségen kivül egyéb bántódása nem akadt.
Hogy Szerbiához csakhamar Montenegro is csatlakozni fog, az minden kétségen felül állott.
