Utóvédharc Tihucánál és Vatra Dornánál (1849. január 3-án, illetőleg 5-én).
Utóvédharc Tihucánál és Vatra Dornánál (1849. január 3-án, illetőleg 5-én).
Mialatt Bem csapatjai a már nélkülözhetetlenné vált nyugalmat élvezték, a Tihucánál újból egyesült császári had a Borgói szoros torkolatánál, mielőtt Erdélyt elhagyná, még egy végső mérkőzésre készült. Bem január 3-án ért a császáriak erős állása elé, mely ellen azonnal támadásra indult. Urban belátván, hogy állásában sokáig úgy sem tarthatja magát, csapatjai nagyobb részét még idejekorán a Borgói szoroson át a Bukovinába küldötte, minek folytán Bemmel szemben csak az ellenséges utóhad maradt vissza, mely erős állását különben igen szivósan védelmezte; de elvégre ennek is tágítania kellett s Pojana Stampinál főerejéhez csatlakozott.
Bem Bukovinába is követni szándékozott ellenfelét, hogy azt lehetőleg végkép tönkre tegye, de csakhamar meggyőződött, hogy ily kalandos művelet által már amúgy is végkép elcsigázott seregét könnyen a teljes felbomlás veszélyének tehetné ki, s így csak egy portyázó haddal, a 4. honvéd zászlóalj egy századával, a bécsi légió egy részével, továbbá néhány Székely- és Mátyás huszárral és a debreceni tüzérekkel követte Urbant, akit január 5-én Vatra Dornanaál utól is ért. Itt újból egy rövid ideig tartó, a császáriakra megint csak szerencsétlen kimenetelű harc keletkezett, mely után azok teljesen felbomolva Kimpolung felé menekültek, ahonnan nagyobb részük Jablonski ezredessel együtt elfagyott tagokkal, hidegtől, éhségtől és fáradságtól kimerülve, betegen kórházba kerültek.
Bem a további üldözés céltalanságát belátva, másnap Tihucára húzódott vissza, hogy nemsokára azután feladata másik feléhez, Erdély déli részének visszafoglalásához fogjon.
Mialatt Bem Erdély északi részeiben maroknyi elszánt hadával babért babérra halmozott, addig a székelyek földjén változó szerencsével egy egész különálló kisebb háború folyt. Az osztrákok részéről december elején Heydte kapitány egy kisebb 1 gyalog és 1 lovas századból, valamint mintegy 2000 főnyi népfölkelésből álló hadoszlop élén Udvarhelyszékbe tört be és F. Rákos tájékán egy kisebb székely hadoszloppal Gáll Sándor alatt összeütközvén, Vargyasra kényszerült visszavonulni.
December 8-án Heydte erősbítést nyerve, újból támadólag lépett fel s bár ez alkalommal jobban kedvezett a szerencse neki, a további előnyomulást még sem tartotta tanácsosnak, sőt az ütközet után megint csak Vargyasra húzódott vissza.
Ezalatt a Háromszékben és a Bárcaságban is változó szerencsével folyt tovább a polgárháború s ámbár a székly had a marosvásárhelyi csatavesztés után majdnem teljesen felbomlott, a hazájukba visszatért csapatmaradványok és az otthon alakult népfölkelés mégis jó ideig sikerrel állott ellen a székelységet agyonnyomással fenyegető osztrák, szász és oláh szövetséges hadak gyakori portyázásainak. Ágyúik nem lévén, egy egyszerü polgárember. Gábor Áron, egykori tüzérkáplár, addig törte a fejét s addig kísérletezett, míg végre az ágyúöntés, lőpor és gyutacsgyártás titkára rájöve, a tömegesen rendelkezésre bocsátott harangokból és a lőszergyártáshoz szükséges anyagokból teljesen használható lövegeket és lőszert sikerült előállítania. Ekképpen felszerelve, Dobay ezredes, miután előbb a szászlakta Bárcaságban már több ízben sikeresen lépett fel egyes ellenséges seregcsoportok ellen, egy tekintélyes haddal Brassó megvételét határozta el, melyet időközben Gedeon altábornagy szállott meg dandárával. Ekkor azonban hire érkezik Heydte győzelmes előnyomulásának, mire a brassói támadás terve elejtetik s e helyett Sombory ezredes 8000 székely nemzetőrrel, 2 huszár századdal és 4 löveggel Heydte ellen nyomul s azt december 13-án vargyasi állásában megtámadván, Kőhalom (Reps) irányában visszaveti. Ennek dacára Sombory a megvert ellenséget nem is üldözve, Hídvégre vonult vissza, miután hirét vette, hogy Brassóban Schurttet tábornok parancsnoksága alatt még egy dandár vonult be, úgy hogy most már a Bárcaságban 5 1/2 zászlóalj, 4 1/2 lovas század és 2 üteg rendes katonaság, továbbá mintegy 5000 főnyi nemzetőrség és népfölkelés nyert alkalmazást. E haderővelé Gedeon altábornagy december 20-án a Hidvégnél összpontosult székely hadak ellen döntő támadás végrehajtását tervezte, ez azonban az említett napon dühöngő nagy vihar következtében 24-ére halasztatott el. Somborynak Hidvégnél 3 zászlóalj gyalogsága, 2 lovas százada és 8 lövege volt, e mögött az előpataki úton tartalék viszonyban Nagy alezredes alatt nemzetőr csapatok és 1 osztály huszár állott.
Az első összeütközés a két fél között december 22-én következett be, mely napon Sombory Marienburgba egy erősebb szemrevételező különítményt küldött ki, amelyet az osztrákok rövid harc után visszaszorították. Mindazonáltal a tulajdonképeni ütközet csak 24-én vette kezdetét, amidőn megelőző tüzérségi harc után az osztrák gyalogság szuronyrohamra indult, ezt azonban honvédeink be sem várják, hanem rendetlen vad futásnak erednek Előpatakon át Szepsi-Szent-György felé, jó ideig üldöztetve az osztrák vasasok által.
Ez a csatavesztés annyira megpuhította a székely sereg vezéreit, hogy azok immár hajlandóknak muntatkoztak Gedeonnal egyezségre lépni. Ennek eredménye a december 28-án kötött s a székelyekre meglehetősen kemény feltételeket szabott árapataki szerződés lőn; ennek értelmében ugyanis a székelyek kötelezték magukat, hogy a császár javára hűségesküt tesznek s a Mátyás-huszárok és önkéntesek lovait és fegyvereit, nemkülönben ágyúikat is kiadják; fegyverzetét csupán a székely határőrség tarthatja meg. Viszont Gedeon arra kötelezte magát, hogy a Háromszékben senkit el nem fogat, s hogy idegen fegyveres népet nem hoz be az országba. E békepontok foganatosítása közben érkezett be hire Bem előnyomulásának Marosvásárhely felé, minek folytán a székelység csakhamar újból fegyvert ragadt.
Most pedig, miután az ezen időszakba eső déli hadiszinhelyen történt eseményeket a jobb összefügggés kedvéért vázlatosan már előbb előadtuk, ismét a főhadseregek körletében történt eseményekhez térhetünk vissza.
