Megjegyzések. Elmélkedések.
A határozatlanság és tétlenség háborúban mindíg meg szokta magát bosszulni. Ugyanezt látjuk Melas esetében is, aki főerejével Genua meghódolására várva, addig maradt teljes tétlenségben a Tengeri Alpok északi lejtőjén, amíg teljesen belejutott a Bonaparte által neki szánt egérfogóba, amelyből aztán többé kimenekülnie nem sikerült. Ahelyett hogy az osztrák sereg zöme a Col di Tenda mentén teljes tétlenségbe merült, mindenesetre még az is jobb lett volna, ha az Genuanál marad, miáltal annak eleste minden bizonnyal sokkal gyorsabban következett volna be.
Melas esete arra nézve is érdekes példa, mennyire rossz és veszedelmes, ha valaki minden ellenbizonyíték ellenére konokul megmarad a véletlenül agyába befészkelt tévhitek mellett. Hiába jelentették az osztrák fővezérnek és vezérkari főnöknek, mint valamikor régente, hogy „Hannibal ante portas”, a jelen esetben azt jelentette, hogy Bonaparte seregének főerejével a Nagy Szent Bernhardon átkelve, nemsokára Turin kapuját fogja döngetni, az osztrák fővezetőség mindezt csak tüntetésnek vette és a főtámadást a mindössze 5000 főből álló Thurreau csoportnak kétségkívül igen ügyes és erélyes fellépése folytán úgyszólván az utolsó percig a Mon Cenis irányából várta.
A gyenge, közepes embereket jellemző kapkodást is megtaláljuk Melasban. Amikor végre kétségtelenül bebizonyosodott, hogy Bonaparte a főerővel a Dora Baltea mentén nyomul előre, az osztrák hadvezér arra a feltétlenül helyes elhatározásra jut, hogy döntő támadás végrehajtása céljából eléje megy Ivrea felé, azonban Lannes erélyes fellépése elég volt ahhoz, hogy az osztrák hadvezetőséget ismét a legnagyobbfokú passzívitásba vesse vissza és Turin falai mögött várja be a Bonaparte részéről immár biztosra vett támadást. Alig van okunk kételkedni, hogyha ez bekövetkezik, akkor a Turinnál vívott döntő csata is minden valószínűség szerint a franciák győzelmével végződött volna. Ámde Bonaparte mást gondolt, amennyiben a döntő összeütközés előtt nemcsak jónak, hanem szükségesnek is vélte, hogy ezt megelőzően seregét új alapra fektesse és a felette nehezen járható Nagy Szent Bernhard helyett a Szent Gotthardon át vezető utat tegye meg főhadműveleti és utánszállítási vonallá. Hogy ez okvetlenül szükséges és helyes volt-e, arra nézve elágazók a vélemények. Mint már fentebb említettem, jó magam is azt hiszem, hogy Bonaparte, miután oly szerencsésen sikerült az Alpokból kibontokoznia, bátran megkockáztathatta volna az egyenes és legrövidebb irányban való előnyomulást a Turinnál gubbasztó osztrák sereg felé, azonban a Milano felé való kitérésnek is megvoltak a maga nagy előnyei.
Amikor Melas a francia seregnek Milano felé történt elvonulásáról értesült, tényleg a legokosabb, amit tehetett, az Alessandriába való vonulás volt, miáltal Bonaparte-nak Genua felé való útját elvágta. Csak az volt a baj, hogy az osztrák sereg csak június 8.-án vagyis ép aznap hagyta csak el Turint, amikor a villámgyorsan gondolkozó és cselekvő Bonaparte a bántatlanul megtörtént Po-átkelés után már Casteggio-nál egyesítette seregét, hogy kettős túlerővel rávesse magát a teljesen izoláltan álló Ott-csoportra. Ha Melas valóban Alessandriából már legkésőbb május utolsó napjainak egyikén kellett volna elindulnia mert csak így lehetett neki reménye, hogy a Milanoban, tehát baloldalában álló francia sereg zavaró közbelépésének elkerülésével juthasson át a stradellai szoroson s onnan tovább Piacenza felé.
Az is szerencsétlen gondolat volt, hogy Ott csoportját egyedül és izoláltan az ellenség torkába rendelték előre. Mindezek a dolgok arról tanuskodnak, hogy a földerítő szolgálat az osztrákok részén igen gyenge lábon állhatott; a hadseregparancsnokság ugyanis híreit úgyszólván kizárólag kémek útján szerezte be.
Mennyire más a kép, amely a franciák részén tárul elénk. Az a gyorsaság, amellyel Bonaparte milanoi dolgait elvégezte és egyúttal a Po folyón való átkelését biztosította, valóban elismerésreméltó. Mindez a június 2. és 5-ike közötti időben, tehát alig 4 nap alatt történt. Határozottan kitűnik ebből, hogy ő a hadművészetnek mennyire gyakorlott és minden tekintetében kiváló mestere volt.
Melas, bár a francia sereg Casteggionál eléje került és útját állta az osztrákok Piacenza felé szándékolt előnyomulásának, most már csak döntő csata révén tudta és akarta eredeti szándékát, a Piacenzára való előnyomulást megvalósítani és ez ellen kifogást emelni valóban nem lehet. Bonaparte a fölényben levő osztrák lovasságra és tüzérségre való tekintettel nem minden aggodalom nélkül tekintette e döntő összeütközés elé s ezért a terep előnyeit segítségül híva, eleinte védelmi magatartásra határozta el magát, de amikor ellenfele a habozást látta, még azt a szívességet is megtette neki, hogy leszállt a marengoi síkságra, ahova Melas, illetve Zach a döntő összeütközést feltétlenül irányítani akarta. A mód és eszköz, amellyel ezt Zachék elérhetni vélték, mostani szemmel nézve mindenesetre különös, de tudjuk, hogy nemcsak az osztrák hadvezetőség, hanem maga Bonaparte is nagy súlyt helyezett a kémek alkalmazására, egyrészt a hírszerzés, másrészt az ellenséget félrevezető különböző koholt hirek terjesztése révén. Nem valószínű, hogy Bonaparte csakis a Zach, illetve mindkettőjük kémei által előadott felvilágosítás és tudósítás nyomán határozta volna el a marengoi síkságba való leszállást; azt a szívességet pedig egyáltalában nem tette meg ellenfeleinek, hogy Salé felé vezesse seregét, hogy azt ilyenformán a veszélyes oldal- és háttámadásnak tegye ki, ahogyan azt Zach egészen bizonyosra vette, amennyiben a maga támadó intézkedését egészen erre az alapra fektette. Ily körülmények között a szándékolt oldalozó és háttámadásból semmi se lett, hanem tisztán arctámadás következett be, mely utóbb Ott altábornagy teljesen önálló és amellett igen helyes elhatározása folytán vált átkaroló támadássá, hanem nem a Zach által kontemplált módon és irányban, azaz az ellenség balszárnya és oldala felé, hanem épp ellenkező, az ellenség jobb szárnyát és oldalát találó észak-dél irányban.
Nem mondhatnók, hogy Bonaparte június 14-iki csatavezetési tevékenysége valami elsőrendű és kifogástalan lett volna. A La Poype- és Chabran-hadosztályok meghagyása a Po balpartján és Desaix kikülönítése Rivalta felé a döntő csata küszöbén határozottan nagy hiba volt, mint nemkülönben az is, hogy seregét a csata előestéjén nem tartotta eléggé együtt, aminek oka az volt, hogy ő 14-ikére még nem várta a döntő összeütközés bekövetkezését s végül az sem volt helyes, hogy ő elkésve, csak délelőtt 11 óra felé érkezett a csatatérre, amikor már annak sorsa úgyszólván el volt döntve. Elegendőszámú tartalék sem állván rendelkezésre, a csata első felvonásának tragikus végét már nem volt képes ellensúlyozni. Mind e hibák és mulasztások legfőbb okát a földerítő szolgálat hiányosságában kell keresnünk. Ezt a szolgálatot akkoriban, mint láttuk, még Bonaparte is főképpen rendszerint megbizhatatlan kémek útján végeztette, akik többnyire mindkét hadakozó fél szolgálatában állottak és híreiket a legtöbb esetben csak elkésve juttathatták el rendeltetésük helyére. Ennek nyomasztó és kínzó hatását Bonaparte is a legnagyobb mértékben átérezte s ezért június 13.-án személyes szemrevételezés révén akart magának az ellenfél helyzetéről és szándékáról felvilágosítást szerezni, de ez a törekvése ugyancsak teljes kudarccal végződött s így lázas sietséggel megint csak a kémek útján várt hírek átvétele céljából Pontecurone-ba igyekezett, de a Scrivia áradása ezt is lehetetlenné tette. Könnyen érthető tehát, hogy minő töprengések közepette hajthatta le fejét a francia fővezér a június 13-ikáról 14-ikére hajló éjszakán, míg végre valamiképpen mégis megtudta, hogy az osztrák sereg nemcsak hogy nem vonult el Alessandria környékéről, hanem máris megkezdte támadását a Bormida folyón át. Most aztán hamar átlátta, hogy saját hadserege ezzel az ellenséges támadással szemben igen előnytelen helyzetben van s mindenekelőtt az elkövetett hibák legnagyobbikát igyekezett helyrehozni. Desaix csoportját a hadsereghez leendő bevonuláshoz utasítván. Ellenben a S. Giuliano-nál és még annál is hátrább álló seregrészek előrerendelése tekintetében még most is késlekedett és saját maga szintén elkésve indult el az előrelátható csatatér színhelyére, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Marengo körül kifejlődött küzdelem határozottan a franciák vereségével végződött. A S. Giuliano-nál szinte váratlanul bekövetkezett óriási fordulat látszólag elsősorban szintén nem az ő, hanem főkép az épp jókor beérkező Desaix érdeméül tudható be. Ennek a nagyenergiájú tábornoknak és frissen harcbadobott csapatjainak tulajdonítható, hogy a meglehetősen felbomlottan hátráló sereg csapatjai megemberelték magukat és hamarosan új ellenállás kifejtése céljából gyorsan új harctagozást vettek fel. Végül meg kell még jegyeznünk, hogy Kellermann bravúros közbevágása, amely a S. giulianoi küzdelemben úgyszólván a végső döntést előidézte, szintén nem Bonaparte, hanem a lelkes és tettvágyó Kellermann javára irandó, bár utólag ezt az érdemet is Bonaparte saját magának vindikálta, azt állítván, hogy Kellermannak ő adott parancsot a közbevágásra, mit viszont ez határozottan kétségbevont és tagadott. Egyáltalában jellemző, hogy Bonaparte utólag sok mindenfélét más színben akart feltüntetni, így többek között azt is állította, hogy a francia sereg a csata első részében sem szenvedett döntő vereséget, hanem, hogy az a kedvezőtlen általános helyzetre való tekintettel önként kezdte volna meg az ő parancsára visszavonulást.
Nevezetes, hogy az osztrákok részén szintén volt egy bravúros lovasroham, amely ugyancsak nem részesült kellő méltánylásban. Ez Frimont ezredesnek magyar huszárokkal parancs nélkül a francia gárda oldala és háta ellen végrehajtott támadása volt. Tulajdonképpen ez döntötte el a marengoi csatának első, a franciákra határozott vereséggel végződött felvonását. A magyar huszároknak ez a derekas viselkedése annál elismerésreméltóbb, ha tekintetbe vesszük, hogy még ugyanaznap S. Giulianonál az egyik dragonyos ezred mily kishitűen és ocsmányul viselkedett. Frimont lelkes rohama által a konzuláris gárda szétrobbantatván, a franciák egész csatavonala megingott és rendetlen összevisszaságban zúdult vissza S. Giuliano felé.
A helyzetnek ezt a kedvező fordulatát természetesen nyomban ki kellett volna használni, amit azonban az osztrák fejek lassú gondolkozásmódja lehetetlenné tett. Ez bizony nagy hiba volt, mely csakhamar oly rettenetesen bosszulta meg magát, hogy ahhoz hasonló példát hiába keresünk a nemzetek és népek hadtörténelmében. Az osztrák csapatok ezúttal is derekasan küzdöttek, de a legfőbb vezetés minden kritikáin aluli volt.
A marengoi csata megnyerésének Bonaparte szempontjából óriási hordereje volt, mert tulajdonképpen ez alapozta meg csakhamar bekövetkezett tüneményes magasságba történt, egész Európa, sőt az egész világ által méltán megcsodált gyors felemelkedését.