c) Zimony és Nándorfehérvár ostroma és eleste.
Szabács elestének napján, 1521. július 7-én Nándorfehérvár még derekasan tartotta magát. Ez részben annak is volt köszönhető, hogy annak várfalait és egyéb erődítéseit ama 10.000 aranyból, amelyeket Ernst Zsigmond pécsi püspök végrendeletileg a hatalmas erősség karbahelyezésére visszahagyott, gondosan kijavították. Egyébként a vár nagyon hiányosan volt felszerelve. Lövegeit, amelyeket Szapolyay 1515-ben Zsarnónál elvesztett, még nem pótolták; lőszere, élelme se sok volt, és bár sikeres védelmére legalább néhány ezer ember kellett volna, védőrségének száma alig haladta meg a 700-at. Miután a várba Héderváry Ferenc, az ifjú Török Bálint és ennek gyámja, Sulyok István, már nem tértek vissza, ott a parancsnokságot Oláh Balázs és a Héderváry által helyetteséül kijelölt Csulai Móré Mihály al-bánok, illetve alkapitányok vezették. Alattuk alsóbbrendű tisztek gyanánt szerepeltek: Morgay János, Bárdy László, Both János, Káldy Miklós, Ovcsarievics Péter és Utjeszenics Jakab.
A Nándorfehérvárral szoros viszonyban álló Zimony védelméről a horvát származású, derék Szkublics Markó gondoskodott 350 főnyi naszádossal és felfegyverzett városi polgárral; tűzérségi anyaga mindössze 3 hitvány tarackból állott, lőszere és élelme pedig alig néhány napra volt elegendő.
A török irreguláris lovasság, az ide is előre küldött akindsik, akikhez Khoszrev szendrői pasa csapatai is csatlakoztak, június 25-én értek Nándorfehérvár alá. A várbeliek erre sürgősen kértek segítséget Budáról, ahonnan azt az értesítést vették, hogy Báthory István nádor parancsot kapott, miszerint hadával a Szerémségbe vonuljon s hogy onnan mind Szabács, mind Nándorfehérvár segítségére legyen. Ámde tudjuk, hogy a bán hadai csak Száva-Szent-Demeterig jutottak s aztán újból a Duna bal partjára húzódtak vissza.
Khoszrev pasa tíz napon át hiába ostromolta a várat, de mivel sem hajóhada, sem a kellő számú ostromszerei nem voltak, ő a vár erődítéseiben a szárazföld felől nem sok kárt tehetett.
Július 5-én érkezett meg Piri nagyvezír hada a vár alá; vele egyenlő magasságban haladt előre a tűzérséget szállító hajóhad is a Dunán, és nyomban intézkedett az ágyúk kirakása iránt, amelyeket emberi erővel vonszoltatott a vár felé. Ezt a vár őrsége észrevevén, a törökök előrejutását élénk tüzeléssel igyekezett megakadályozni. Hogy a várat nemcsak dél, hanem nyugat felől is bekeríthesse, a nagyvezír Khoszrevnek 500 janicsárral és néhány faltörő ágyúval megerősített csoportját a Száva balpartjára szállította át, egyben meghagyván neki, hogy Zimonyt hatalmába kerítse. Miután Szkublics a vár feladását megtagadta, Khoszrev azt nyomban ostrom alá fogta s megfelelő tűzérségi előkészítés után július 12-én általános rohamot intézett ellene. Amikor a törökök behatoltak a várba, a lakosság és a naszádosok egy része kegyelemre megadta magát, ellenben a vár vitéz parancsnoka, Szkublics Márk, mintegy 100 főnyi segítő társával végső ellenállásra és küzdelemre határozta el magát. A halálra szánt csapat, miután mintegy 400 töröknek oltotta ki az életét, mind egy szálig elesett, vagy sebesülve fogságba került. Szkublicsot haldokolva vitték a nagyvezír elé, aki a rettenthetetlen hőst dühében egyik hadielefántja által tiportatta össze.
Zimony ilyenformán elég gyorsan török kézre került, de Nándorfehérvárral július végéig Piri pasa nem csak hogy nem boldogult, hanem a vár ostroma, a várőrség ébersége és felette tevékeny magatartása folytán, úgyszólván alig haladt előre. A bevett Zimony földig leromboltatván, Nándorfehérvár most már nyugat felől is körülfogatott és az ostrom immár ebből az irányból is megindulhatott, Az ostromágyúk rengeteg lőszer felhasználásával idővel több rést törtek ugyan a falakban, de a július hava folyamán intézett 14 rohamot a magyarok mindannyiszor szerencsésen visszaverték. A védelem lelke Oláh Balázs alkapitány volt, aki nemcsak magyar vitézeire támaszkodva, hanem a szerb lakosság által is támogatva, a törökök minden erőlködését meghiusítá s e mellett igen gyakran végrehajtott kitörései közben sok török ágyút szegezett be s 19 török lobogót kerített hatalmába.
Belgrád hosszantartó eredménytelen ostroma nagyon felbőszítette a még mindig Szabács előtt álló Szulejmánt, aki Szabács szerencsés megvétele után előnyomulását immár tényleg egyenesen Buda felé akarta folytatni s így haragjában parancsot küldött Piri nagyvezírnek, hogy a rengeteg áldozatba kerülő ostrommal hagyjon fel. Egyúttal a szultán egyik bizalmasát, Musztafa pasát Belgrád alá küldte, hogy az ottani állapotokról meggyőződést szerezve, jelentést tegyen. A nagyvezír meg lévén győződve Belgrád fontosságáról, sokáig habozott az ostrom abbahagyásával, mi miatt a szultántól ismételten rosszaló és kifogásoló parancsokat kapott. Ezek hatása alatt azonban végre mégis engedett, a Száván több helyen kikötőhídakat csináltatott, amelyeken „a sereg legnagyobb része átkelt a podgyászokkal és jószágokkal,” hogy a folyó balpartján csatlakozzék a Szabácsnál álló fősereghez. „A feslett erkölcsű gyaurok látván ezt a dolgot, fölmentek a vár falaira, örömükben ágyúztak, megfújták a trombitákat, verték a dobokat, tornyaikban harangoztak és kelepeltek, szóval rendkívül örvendeztek.”
Alighogy a nagyvezír seregcsoportja megkezdte az elvonulást, egyszerre csak újabb futár érkezik Szulejmán alábbi parancsával: „Vezírem Musztafa pasa boldogságos udvaromba jövén, trónom zsámolya előtt előterjesztette a tényállást a várra vonatkozólag, minek következtében arra irányozom világhódító hadjáratom gyeplőjét. Az ágyúkat hozasd vissza és a felséges Isten segélyével teljes bizonyosságban fogj hozzá a vár elfoglalásához.
Erre a nagyvezír nyomban visszafordult, seregcsoportját hajókon újból a Száva jobb partjára szállította át és egyúttal intézkedett, hogy az ágyúkat vívő hajók is visszaforduljanak. Mindez megtörténvén, a csapatok ismét régi helyeiket foglalták el és az ostrom újból kezdetét vette, majd „több helyen közeledő árkokat nyitva a földben, az árok széléig hatoltak” s így a harc ezután a legnagyobb intenzitással éjjel-nappal újból tovább folyt.
Július 31-én Szulejmán szultán is Nándorfehérvár alá ért a szabácsi seregcsoporttal s az ostrom fővezetését átvevén, a déli fronton a Duna és a Száva között a bal szárnyon Piri pasa nagyvezír, a jobb szárnyon pedig már a fentebb említett Musztafa pasa újonnan alakított seregcsoportját helyezte el. A zimonyi oldalon a Száva–Duna között Achmed pasa foglalt állást a ruméliai hadtesttel; itt ütötte fel főhadiszállását maga a szultán is. Augusztus 2-án Achmed pasa megszállotta a Zimony és Nándorfehérvár között a Duna két ága által képezett Czigány-szigetet (mely utóbb Nagy Tábor sziget elnevezést nyert), ahonnan sokkal közelebb lehetett férkőzni a vízivárhoz s a következő napon már ez oldalról is működtek a török ágyúk a vár ellen. Miután a várfal itt a leggyengébben volt kiképezve, abban csakhamar rés után rés keletkezik, aminek a szultán annyira megörül, hogy Achmed csapatjainak augusztus 4-én rohamot parancsol, de hiába; az idő előtt elrendelt támadás, amely állítólag 5000 török életébe került, visszaveretett.
Augusztus 8-án a szultán egyszerre három oldalról intéztetett rohamot a vár ellen. A vitéz védők oly hősiesen viselkedtek, hogy számuk 700-ról 400-ra olvadt le, de azért még sem tudták megakadályozni, hogy a vízivár az ellenség kezébe ne kerüljön, ami aztán a város feladását is maga után vonta. „A fényes győzelmet nagy öröm és vígság követte; a tornyokra feltűzték az iszlam zászlóit s megszólalt a tábori zenekar.”
A megmaradt őrséget Oláh Balázs a fellegvárba vezette vissza; odamenekült a rác lakosság nagyobb része is, akiket Oláh alkapitány és Both hadnagy csak Móré Mihály határozott parancsára eresztett be.
Ezt az augusztus 8-iki ostromot örökíti meg Ortelius 1603-ban Nürnbergben kiadott Chronologiájának a XI/4. számú mellékleten reprodulkált rézmetszete, amely Nándorfehérvárt a Duna balpartjáról nézve mutatja s mely a várhegy délkeleti oldalát túlmeredeknek ábrázolja. Az Ortelius-féle rézmetszethez Kiss Lajos (Nándorfehérvár bukása 1521-ben 582. old.) a következő megjegyzést fűzi: „Az Ortelius-féle kép ezt a jelenetet (t. i. az augusztus 8-iki támadást) ábrázolja. Itt két irányban tör előre az ellenség: a keleti és délkeleti kapu felé. Mindkét kapu fölött nagy torony emelkedik. A keleti kaput észak felől a Duna, kelet felől a Dunából messzire behatoló, vízzel telt széles árok védelmezi. Az ároktól balra futó árkot látunk, ettől balra a rajz bal szélén kissé emelkedett helyen, sánckosarak vannak s közöttük ágyúk. Dél felé (a város bal széle fölött) a magasabb helyeken szintén ütegek tűnnek fel s ezek mögött a külső vonalon a tábori sátrak látszanak. A keleti (dunai) kapu előtt terjedelmes partsík van, melyre hajókon szállítják a törököket. A vízállás ekkor, a magyarok szerencsétlenségére alacsony volt, s a Száva és Duna szélén a falak alatt sok helyen száraz partsík emelkedett ki; ezeket e törökök megszállották s innen a megrongált falakra tódultak. A kép szerint egy csapat török már egészen a keleti kapu előtt csoportosul s a hajók szakadatlanul hordják ide az ellenséget. Ugyanekkor a mezőség felől (a Duna és az árok alkotta félszigetszerű nyelven) egy másik török csapat futólépésben rohan a délkeleti kapu felé. A falakat és tornyokat már senki sem védelmezi. A kapuk be vannak törve s az ellenség szabadon vonulhat be a városba. A lakosság a várost elhagyván, a fellegvár kapuja felé menekül. A törökök azonban nem üldözik őket, hanem a város piacán csoportosulnak s hosszú lándzsáikat vállra vetve várakoznak kívülről jövő társaikra. A fellegvár őrsége ellenben harckészen áll a falakon s hatalmas lövésekkel üdvözli az ellenséget.”
A vízi vár és a város bevétele után a szultán az ostromgyűrűt még szorosabbra vonta, az előbbre vitt ostromágyúkból fokozottabb tüzelést fejtett ki és egyidejűleg az egyik francia vagy olasz renegát tanácsára elrendelte a vár főbb bástyáinak aláaknázását, ami ellen a védők nem sokat tehettek. A folytonos ágyúzáson kívül a törökök a fellegvárt több helyen fel is gyújtották, amit azáltal értek el, hogy éjjelente nyílvesszőkre erősített üszköket lövöldöztek a fellegvár épületeire. Fokozta a helyzet súlyos voltát, hogy Móré Mihály a törökökhöz átszökvén, árulóvá lett és nemcsak a vár gyöngébb pontjait jelölte meg, hanem a szultán egy megbízottjával az egyik réshez menvén, Oláh Balázst nagy ígéretekkel a vár feladására ösztönözte, de ez nem tántorodott meg hűségében.
Augusztus 12-én a szultán újból felszólította a vár parancsnokát annak feladására, de Oláh ismét tagadó választ adott, mire augusztus 16-án új általános roham következett, amelyet azonban ismét nem elég erélyesen hajtottak végre. A délkeleti fronton Piri nagyvezír és Piri pasa támadása nem volt valami erélyes és komoly s így nem sok eredményt értek el, de Achmed janicsárjai véres küzdelem és nagy erőfeszítés után megmászták a falakat és kitűzték azok ormára a lófarkas török zászlókat. E kemény küzdelem közepén Both és Morgay hadnagyok is életüket vesztették és a janicsárok egy része egészen a vár piacáig hatoltak előre. De csakhamar ott terem Oláh Balázs és estig újból sikerül neki a föllelkesített parányi haddal a törököket a fellegvárból kiverni.
Másnap, augusztus 17-én, a törökök szünetet tartottak, mely alatt Móré ismét csábító ajánlatokkal közeledett a fellegvár falának egyik réséhez, de Oláh válasza most is elutasító maradt. Erre a küzdelem ismét újult erővel indult meg, amelynek folyamán a várbeliek helyzete napról napra rosszabbá vált; a falak, gyengébb bástyák, tornyok egymás után felmondták a szolgálatot, a lőszer, élelmiszer erősen fogyott, sőt fogytán volt már az ívóvíz is.
Augusztus 20-ika táján tudta meg Szulejmán, hogy a Szerémségbe egy erős ellenséges seregcsoport – a nádor hada – tört be, minek folytán Piri pasa nagyvezírt Szalánkeménbe rendelte, ahol tudvalevőleg a török hajóhad egy része horgonyzott. Szulejmán azt hitte, hogy hamarosan tekintélyes fölmentő magyar sereg érkezik Nándorfehérvár alá, miután azonban a nádor hada hamarosan újból a Duna északi partjára húzódott vissza, az aggodalom csakhamar feleslegesnek bizonyult. Annál kétségbeejtőbb lett napról napra a fellegvárbeliek állapota, akik a végsőkig kimerülve már mindenben nyomasztó szükséget kezdtek szenvedni.
Augusztus 24-én Szulejmán szultán még nagyobb igéretekkel a vár feladására akarta bírni Oláh Balázst, de ez következetesen megmaradt eredeti elhatározása mellett, hogy legvégsőig kitart, ellenben, hogy a falak rendbehozatalára és egyéb sürgős munkák elvégzésére időt nyerjen, öt napi fegyverszünetet kért a szultántól, amit viszont ez tagadott meg.
Augusztus 25-én az ostromágyúk még az eddiginél is fokozottabb tevékenységet fejtettek ki, másnap pedig a törökök új általános rohamra kelnek, de ismét siker nélkül. Ezúttal több török vezető sebesült meg,. Oláh és hős maroknyi csapata újból kiűzi a behatolt ellenséget a fellegvárból. Az ismételt kudarcok láncolata, amelyek eredmény nélkül rengeteg ember életébe kerültek, már nem csak feldühösítették, elkeserítették, hanem állítólag a végső eredményt illetőleg már kishitűvé tették a hatalmas szultánt, aki állítólag már a művelet abbahagyásának gondolatával kezdett foglalkozni, amidőn egy szerencsés véletlen döntő fordulatot adott a dolgoknak. Másnap, augusztus 27-én ugyanis légberöpült a fellegvár legmagasabb tornya, amelyet a magyarok felváltva „Kölestoronynak”, vagy „Mérföldes toronynak” (Milliaria) a törökök és szerbek pedig „Nebojszenak”, „Ne félj toronynak” neveztek. Erre a törökök nyomban új általános rohamot intéztek, mely mindkét részről a legelkeseredettebb küzdelmet váltja ki, amelyben maga Oláh Balázs is megsebesül. A fellegvárat fokozatosan mindig több és több török lepi el, úgy hogy a magyarok csakhamar a Czillei-palotában és a többi házakban kénytelenek menedéket keresni. De ekkor Káldy Miklós a megmaradt maroknyi néppel még egy végső erőfeszítést tesz és a betolakodott törököket kiűzvén, még egyszer megmenti a fellegvárat a már biztosra vett elveszéstől.
Ez öldöklő tusák után azonban Oláhnak már csak 72 vitéze maradt, akiknek fele vele együtt többé-kevésbé súlyosan meg volt sebesülve. Ekkor történt a fentebb említett árulás is. Ehhez járult, hogy másnap, augusztus 28-án, valami vallási ügyből kifolyólag a magyarok és szerbek között viszálykodás támadt, melynek az lett a vége, hogy most a szerbek a további ellenállás hiábavalóságát hangoztatva, türelmetlenül kezdték a vár feladását követelni. Ily körülmények között Oláh a szultánnal alkudozásokba bocsátkozott, amelyeknek az lett az eredménye, hogy Szulejmán a várőrséget hitlevélben biztosította, hogy az a nőkkel és gyermekekkel együtt fegyveresen elhagyhatja a várat. Ez augusztus 29-én meg is történt. A török táborban mindnyájukat fényes igéretekkel arra csábították, hogy legyenek törökökké. A szerbek hajlandók voltak az ajánlatot elfogadni, a magyarok nem. Utóbbiakat tehát kivezették a táborból, de alig lépték át annak sáncait, a nagyszámú fegyveres kíséret körülfogta őket és mindnyájukat leölte. A szerb katonák és lakosok jó szolgálatait és engedékenységét azzal jutalmazta a szultán, hogy mindnyájukat bántatlanul Konstantinápolyba szállíttatta, ahol azok az egyik külvárosban letelepíttetvén, ez a városrész a Belgrád nevet nyerte.