7. SAS ÉS KAKAS A VÖRÖS LOBOGÓKON
7. SAS ÉS KAKAS A VÖRÖS LOBOGÓKON
[Saját levelezőnktől]
Párizs, március 12.
Vajon micsoda elváltozások következnek ezek után már az agyakban? Meglássa akárki, hogy a francia szocialisták programjukba veszik a revánsot, s Bebel gárdája fölcsap a fölséges császár leghűségesebb ellenzékének, hogy reszkessen ez a rongyos világ az egyetlen és harcra mindig kész Germániától.
Más nem igen következhetik már. Ujjonghatnak belsejükben a német junkerek s a gall nacionalisták. Az oroszlánok nagyszerűen ugranak az abroncsokon át.
Egy temperamentumos de komoly és elismert talentumú, fiatal, aktív francia szocialistával beszélgettem tegnap. Búsan legyintett a kezével:
– Minden fölfordult, minden megváltozott, – mondta. – Már a dikcióban is csak olykor vagyunk a régiek. Nem tudom, s nem is bánom akármi lesz.
A hatalom megkóstolása bomlasztotta meg a francia szociáldemokráciát? Látásukban bizakodó, könnyűítéletű bölcsek azt mondanák, hogy igen. Pedig nem így van. Valami nagy erjedés lehet az agyvelőkben. Valami készül. Valahogyan soknak találja ma már az emberi szabadságot, önbizalmat s civilizációt még az is talán, aki ezt még önmagának sem meri bevallani. Mit lehet e sok szabadság, ez önbizalom, e fránya sok civilizáció ellen tenni? Növelni kell a militarizmus erejét.
Az utolsó komédia elmond különben mindent. A francia szocialisták nagy-nagy erőfeszítések után eljuthattak végre oda, hogy legnagyobb ellenségükön, a hadseregen, egy nagyon kicsi, rettenetes szükséges érvágást tegyenek. És mikor sor került volna operációra, ők a küzdők, kitartók, bizakodók, ügyesek és erősek, belebukdácsolnak a leggyerekesebb, legostobább vermekbe.
A német szocialisták egy része – itt fordul meg a dolog – újabb időkben afféle ócska hazafiasságot fitogtat, mely alkalmak adtán a legpuffogóbb frázistól sem riad vissza. Ez nem nagy baj. Az még kisebb baj, hogy a német szocialisták szónoka elismerte 1870-et történelmi szükségnek. Hát jó, az embert még a szocialista németnél sem nagyon lepi meg a teuton düh. De a német elvtársak nagyon rossz időben honfiaskodnak. A francia reakcionáriusok most igen-igen éberek. Az egymás között különben is meghasonlott francia szocialisták ellen sietve játszották ki a német elvtársakat. Szinte gyermekes volt ez a játék:
– Látjátok, a német szocialisták milyen lelkes német hazafiak. Azok őrzik legerősebben Elzász-Lotharingiát. Azok bezzeg nem akarják gyöngíteni a hadsereget, mint ti. Sőt azok azt is kijelentették, hogy ti hozzátok nincs semmi közük.
Amint a német szocialista teuton marad, akként él titkon a gloire mámoros vágya a leglefegyverzőbb francia szocialistában is. A játék sikerült. A francia szocialisták jó része beugrott s ma már némelyik francia szocialista nemcsak azt vitatja, hogy ő „honfibb” francia bárkinél, de szidja azokat az elvtársakat, akik a hadsereget gyöngíteni akarják.
Egyik publicistájuk a francia szocialistáknak szentimentális hangon bizonyítgatja, hogy a hazaszeretet a legmagasabb rendű emberi érzés… A bölcső, a dajkadal, a szülőföld, az anyanyelv, a közös mesék és szokások stb. A nacionalista írók nemsokára eljárhatnak iskolába a szocialista írástudókhoz.
A francia szocialistáknak az a csoportja, mely ma még az evolúció tanát többre becsüli a dajkadalnál, s mely legjobb hazafinak az igazi és egész embert tartja, egyre és egyre aggódóbban nézi, és tárgyalja a veszedelmes szimptomákat. És ez az aggódás nagyon indokolt. Az oroszlánok abroncsokon ugrálnak, a vörös lobogókra már rászőtték a német sas s a gall kakas képét. A szocialisták évtizedeket csúsznak visszafelé, s ha Bebel nem is álmodik tán arról, hogy birodalmi kancellár legyen, de már Jaurès alighanem látta magát párszor álmában hermelines császári palástban…
Pesti Napló 1904. március 15.
A. E.
