60. A BÖRTÖN FILOZÓFIÁJA

Teljes szövegű keresés

60. A BÖRTÖN FILOZÓFIÁJA
Az I. fogházépület D. osztály 18. sz. cellából pompás a kilátás. Ajánlom ezt a cellát mindazok figyelmébe, kikkel apróbb kriminális balesetek történhetnek. Igen barátságos kis cella is egyébként. Én úgy kerültem volt bele, hogy Krisztus méltóságos és nagyságos szolgái kicsit módosítottak egy krisztusi doktrinát. Én megdobtam őket kemény szavak kövével, s ők rabkenyérrel dobtak engem vissza. Szolgálják jövőre is híven és békében a Mestert. Valóban én nem haragszom reájuk. Bölcs könyveket olvastam itt a cellában. Az evolúció tanulságait tárta elém mind. Nincs kikre haragudjam… Sok nyugadalmat tud adni három júniusi nap, ha vasrácsokon keresztül néz az ember a künt levő dolgokra, melyeket a három nap alatt legtöbbször csúnya hűvös eső pacskolt.
Mélységes, különös izgató és mégis megnyugtató ez a világ itt. Szinte emberibb, érdekesebb és mindenkihez közelebb fekvő konklúziókkal traktáló, mint amilyeneket Gorkij „Nachtasyl”-ja mutat. Csaknem beleszerettem a földi juszticiába e három nap alatt. Milyen kielégítő, milyen kiegyenlítő, milyen bölcs a hatalom!… Milyen imponáló erővel s nyugalommal vágja el a kauzalitások sorát. Egyet fordít a kulcson s adieu emberség, természet, determináció!… Az a bolond ötlet tartott ébren az egyik rab-éjszakán, vajon nem úgy lehetne-e csak az emberiséget örök gyötrelmétől megváltani, ha börtön-mintára rendeznők be az emberi társadalmat? Nem tagadom: ez az ötlet még most is tetszik nekem, s nem tartom úgy magamban nagyon bolondosnak. A guillotine nem vált be, a lámparúd sem, a bomba sem, a gyilok sem – a bibliáról, koránról stb. nem is szólván. Hátha a börtön beválnék?… Mindenesetre nagyon helyesen az újságírón kell a dolgot kipróbálni. A modern társadalom az újságíróból vagy a zsidóból szokta szelni a Volta-féle békacombot. Camille Desmoulins az új emberi társadalom pairjeinek nevezi az újságírókat már a francia forradalomkor.
No, mégiscsak jobb dolguk volt a régi társadalom pairjeinek. Így rémlik nekem. Azaz pardon. Az új társadalom, melyet Camille Desmoulins már 1790-ben látott, még mindig nem született meg. Ellenben a canaille címet még könnyebben megkapja ma az istentelen firkonc népség, mint anno konvent. Hogy mi a manónak kellett nekem 1877-ben világra jönnöm! Ha már muszáj volt ez a jelentkezés s nem késhetett egy becsületes, esztétikus bölcs kultúrtársadalom evolucionálásáig (annyi elégtétellel tartozom magamnak, hogy ezt a szót minél sűrűbben füstöljem most a Somló heccek aktualitása révén a klerikális orrok alá), legalább történt volna nemes diósodi stb. Ady (recte Ódy) Dávid, Bálint, Barla stb. idején, míg el nem úszott volt Menyő és még egypár falu. Jussom lett volna gőgösnek, kegyetlennek és butának lenni.
No mindegy. Az a fő és némiképpen vigasztaló, hogy a világ, az élet sohsem volt, lehetett, lesz és lehet érdekesebb és idegpusztítóbb, mint ma. Három rab-napomnak ez volt a vissza-visszatérő axiómája. Néhány száz év múlva, ha kész lesz az übermensch, aki nem éppen olyan lesz, mint amilyennek Nietzsche kigondolta, nem élhet át majd olyan érdekes dolgokat, mint mi. Én bennem, lámcsak, éppen most születhettek ilyen börtöngondolatok.
Irigyelem mégis azt a fiatal szocialista agitátort, aki tegnap óta rabkollégám s akit – látom az ablakomon – most éppen levegőt színi bocsátották le a bűzös udvarra.
Szent Gondolkozás!
Milyen boldog az az ifjú ember. Vad és fanatikus. Hívő. Most fölnéz az egyik börtöntetőre, s én esküszöm, az jut eszébe, hogy húsz év múlva erre is kitűzik a vörös lobogót.
Csupa ex-nótáriusokkal vagyok cella-sorban. Egykori tirannusai a falvaknak most csöndesek, sápadtak, fáradt nézésűek. Egy közülük kiválóan tragikomikus alak: megmaradt a pocakja. Egyébként nem érdekesek. Az a két csavargó – velem szemben – jobban izgat. Még nem ítéltek fölöttük. Raboltak, s isteni furfanggal tagadnak. Tovább a cellákban asszonyok kuslognak. Többnyire vének és piszkosak. A legérdekesebb kollégákról csak híreket kapok. A híres dandy evő uzsorás a kórházban káromkodik például. Általában csak a szürkeségek a sűrűn láthatók, akár odakint a világban. Ám tudom mégis és izgat a tudat, hogy nagy bűnökkel alszom egy födél alatt.
Áldassék végül a vörös női pongyola. Az arcot egyszer sem láttam. Polgári udvar feküdt az ablakom alatt. Ez a vörös pongyola s egy csengő női hang, tették előttem leggyakrabban kívánatossá a külső világot. Néhány óra még s kirobogok e tisztára súrolt, kulcsos, rácsos, bölcs és nyugalmas szállásról. Aztán nyargalászva, izzadva álmodhatom tovább. Szép a bér. Piros és más színű pongyolák, melyek megszűnnek értékesek lenni, mihelyst ledobódnak. Egy darab kenyér, mely talán nagyobb lesz, vaj lesz rajta, de nem okvetlenül. A gondolkozás gyönyörűsége végül, melynek eredménye egy magányos cella, már bizonyosabb.
Hát nem szép dolog ma élni?…
Nagyváradi Napló 1903. június 9.
Ady Endre

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages