56. HIMFY DALAI
56. HIMFY DALAI
(Vígjáték három felvonásban, egy előjátékkal. Írta: Berczik Árpád.
A debreceni színház premierje 1899. január 20-án.)
A méltóságos úrnak ez a legújabb darabja. Őneki ugyanis irodalmi ambíciói vannak, s ezeknek az ambícióknak a betöltésén már igen régen munkálkodik a méltóságos úr.
Igazán, milyen szép dolog!
A miniszteri tanácsos úr nemcsak tudomást vesz a magyar irodalomról, hanem lealacsonyodik azok közé a skriblerek közé, kik méltóságos urak sohasem lesznek; akik írnak, mert szívük parancsolja, s nem óhajtanak tanácsosi karriert csinálni.
Szóval Berczik Árpád ismét írt egy darabot. Témáját nagyon ügyesen választotta meg. Ő igen exponált állású úriember, nem írhat mindenféle dolgokról. Nem óhajt problémákat fejtegetni, s talán tudomást sem vesz arról, hogy egy sereg szürke ember a társadalom reformjára gondol, s ezt a reformot szolgálja a színpadon egy-egy, az élet harcából kiragadott drámai epizóddal.
Dehogyis vesz tudomást! Hát problémák is vannak a világon? – kétkedik a méltóságos úr. Hiszen az élet nagyon ügyesen van berendezve. Az embernek tekintélye, állása van, komázik a grófokkal, finom havannát füstöl, urasan él – hát mi kell még egyéb?
Tudnivaló, hogy olyan magas állásban levő úriembernek nincs ideje, hogy a más bajára is gondoljon. Nem elég, hogy gazdagítani kívánja a magyar irodalmat?…
A tanácsos úr tehát megvetéssel fordul el a prózai gondokkal telt, közönséges élettől, s az előkelők finom ösztönével találja meg azt a kort, mely az ő disztingvált, előkelő egyéniségével harmonizál; mely korban sem szocializmus nem volt, sem a házasság nem volt közel a csődhöz. Nagyon hálás kor ez. Az írónak sem szemre, sem szívre nincs szüksége; a szemetet elkerülheti, az aranyat még csillogóbbnak láthatja; nem kell analizálni, mert mi szükség van lélektanra egy múlt századbeli cselekményű darabnál?…
A Berczik vígjátéka Kisfaludy Sándor és Szegedi Róza jól ismert szívviszonyát meséli el színpadi formában. A nyelv, a mese olyan, amire még 20 évvel ezelőtt is azt mondták volna, hogy költői. Színes, csillogó a darab nyelvezete, de így nem beszéltek soha, s írni sem írtak egy idő óta. A mese gyengén kigondolt s módfelett naiv. A darab komikuma a leggyengébb helyzetkomikum. Az alakok egy-kettő kivételével a leghalványabban rajzoltak.
Egy-egy fordulat talán képes megkacagtatni bennünket, de abszolút hatásról a darabban szó sincs. Amilyen kicsinyes a tárgy, olyan sekélyes a darab is; mi, századvégi emberek csak mosolyogni tudunk ezeken a naivságokon, melyek néha egy mosolynál is nagyobb eredményt érnek: valósággal meghatnak…
De értsük meg a dolgot.
A mi korunk tagadhatatlanul egy forrongó, átmeneti korszak. Soha annyi ellentét, annyi probléma nem nehezedett egy korra, mint amennyi a mi korunkra.
Ennek az átmeneti korszaknak nagy gondolkozókra, irányítókra van szüksége. Ezeknek pedig egyedüli terük a színpad. A reform folyik, a színpad ma már az Ibsenek, Sudermannok s a Hauptmannok katedrája, honnan átható, harsogó hangon szól egy eljövő jobb kor isteni jóslata.
Még ilyen lángszellemektől is önzés volna azonban monopolizálni a színpadot. Nem is teszik ezt.
Ők is óhajtják, mi is óhajtjuk azokat a darabokat, amelyek egy letűnt korban játszanak, amelyek egy letűnt korszakból elhozzák az eszmét, leszűrik a tanulságokat.
A Berczik darabja távolról sem ilyen…
De nézzünk más szempontot is!
Berczik darabját azért dicsérik sokan, mert a nemzeti irányt követi. Egy rövid disztinkciót legyen szabad nekem itt tenni:
Az irodalomban nincs jogcíme annak, ami csupán nemzeti – általános emberi vonások nélkül. Az örök emberi hassa át a nemzeti irány produktumait, mert csakis így számíthatnak komoly értékre, igazi sikerre.
A Berczik darabjának ez az érdeme sincs meg. Goethe egy olasz költőről írt: Torquato Tassóról, s ez a darabja örökbecsű, hatalmas, művészi és mégis német alkotás.
Berczik egy magyar költőről írt magyarul – fájdalom, nem mondhatunk többet róla.
Írt egy vígjátéknak keresztelt, korrajz-babérokra vágyó, irodalomtörténeti tárgyú darabot, mely az előadáson kívül egyéb elismerésre nem számíthat. Azt is az író társadalmi állásának tulajdoníthatjuk, hogy a nemzeti színházon kívül több vidéki színpad is felvette repertoárjába.
Komjáthy is előadatta.
Az előadásban annyi haszon volt, hogy még jobban meggyőződhettünk T. Halmy Margit és Fenyéri öntudatos művészetéről, Sziklay hatalmas komikai vénájáról és Szabó Irma bájos, poétikus alakítóképességéről.
A debreceni közönség nagy része szívesen fogadta Himfy dalait, de az a nem nagyszámú intelligens, műértő közönség, mely az egész előadás alatt tartózkodóan, hidegen viselkedett – az én véleményemnek ad igazat.
Berczik dilettáns, ki magas társadalmi állásának súlyával elnyomja a protekció nélküli, hivatásos írókat. Az ő írói kvalitását s darabjának értékét akkor ismerjük meg igazán, ha összehasonlítjuk egy más darabbal, melynek címe Katonák, szerzője pedig egy zseniális kezdő: Thury Zoltán.
Én a magam részéről ezt a címet adnám Berczik darabjának:
„A méltóságos úr vígjátékot ír”.
Debreczeni Főiskolai Lapok 1899. január 25.
Ady Endre
