52. SZÍNÉSZEK TERMÉSZETRAJZA
52. SZÍNÉSZEK TERMÉSZETRAJZA
A Debreczeni Hírlap munkatársai közül nekem jutott az a szerencse, hogy olykor-olykor tudományos kérdések fejtegetésével boldogítsam a nagyérdemű közönséget.
Szerénységem parancsolja megvallani, hogy én kézzel-lábbal tiltakoztam e megbízás ellen, de felvilágosítottak, hogy a tudományos kérdések fejtegetéséhez nem kell semmiféle tudomány, s elvégre is egy újságírónak mindenhez kell érteni.
A parancs előtt meghajoltam, s mivel már kisdiák koromban nagy hajlandóságot éreztem a természettudományok iránt – természetrajzi tanulmányok írására szántam el magam.
Legelső cikkem a színészek természetrajzáról szól. Hogy miért a színészekről? – arról nem nagyon tudnék számot adni. Valószínűleg én magam sem tudok egy rossz szokástól szabadulni, attól ti., hogy a színészekkel többet foglalkozunk a kelleténél. Na, mindegy! Írjunk a színészek természetrajzáról.
*
A színész (homo imitans) őslény. Egyik válfaja a „homo sapiens”-nek, melyet közönséges embernek nevezünk. – Benne legnagyobb mértékben feltalálhatók azok a sajátságok, melyek Darwint ismert tételének felállítására vezették.
A színész mindenekfelett utánoz. És ezt az utánzást nevetnivaló komolysággal csinálja, s meg van róla győződve, hogy ő annyi ember, ahányat imitál.
Többnyire a színpadon tartózkodik. Ezt a faalkotmányt elnevezte „világot jelentő deszkák”-nak, mely nagy mondásból csak a „deszkák” igazak.
Van más tanyája is, de ez utóbbin faji tulajdonságainak nagy részét elveszti. Ez a másik tartózkodási hely a „corchma”, sokan vendéglőnek is nevezik.
A társas ösztön nincs túlságosan kifejlődve a színészekben.
Ennek oka a borzasztó önérzetnek tulajdonítható. Ha ti. valahol színész van, az elvárja, hogy az egész társaság őneki tömjénezzen. (Ebből látható, hogy a színész a füstöt is szereti.)
Annál jobban szeret a saját fajtájával együtt lenni. Összeülnek négyen-öten, s mindegyik magát dicséri. Egymásról persze ők maguk se tartanak sokat.
Természetes tehát, hogy a színész beszél is. Hiszen ő is a „homo sapiens” egyik faja, mely a darwini „kiválasztás törvénye” útján jött létre.
Ha azonban a színész beszél, abban nincs köszönet. Jót ugyanis csak magáról beszél, vagy arról, akitől nem fél, hogy elhomályosítja.
Ha másról van szó, az egyszerűen „közönségbeli”, s ezt a szót olyan megvetéssel ejti ki, mintha a „közönségbeli”-nél nem volna az Úristennek aljasabb teremtménye.
Némelyek azt állítják, hogy a színészek nagyon sokat adnak a közönségre.
Ez azonban téves állítás. Olyan, mint egy nagy „demokrata” mondása, aki imádta a felséges népet általánosságban, de egyenkint „pfúj, paraszt!”.
A színészeknek vezetőjük is van. Nem visel kolompot, de mégis követni kell. A vezetőt állítólag még jobban gyűlöli a színész, mint a „közönségbelit”. A vezető (director actorum) rendesen „zsarnok”, „homályos eszű” és a „színészek zsírján élősködik”. A vezető azonban összetartja a nyájat, s a jelszava neki is ez: „hátrább nagyközönség!”.
Alsóbbrendű „homo imitans”-ok az úgynevezett „kóristák” (semper cantatores imitantium). Nagyjában a színészekhez hasonlítanak.
Legalsó faja a színészeknek a súgó. Neki van a leghálátlanabb szerepe. Ha ő megbicsakolja magát, vége van a dicsőségnek. Egyébként ő is lenézi a tisztelt publikumot, már amennyire a súgólyukból lenézni lehet.
Szólani kellene még a színésznőről (homo imitans feminini generis), de ez a téma szerfelett kényes.
A színésznő valóságos „mimóza”, végtelenül érzékeny. Annyi bizonyos, hogy a színész hibái szuperlativuszokban vannak meg a színésznőben.
Többet nem merek írni.
A színésznek legnagyobb ellensége a kritikus (homo morosus), ki gyakran támadja meg a színészt éles nyelvével. Különben könnyű szép szóval jámborrá tenni, s ilyenkor a ragadozóból kezes bárány lesz.
Ennyit jó tudni a színészről.
Legközelebb folytatom a természetrajzot, s egy másik „kiváválasztott” fajról, az újságíróról (scriptor cronicae aliarum rerumque) fogok egy rövid tanulmányt írni.
Az újságíróról azért írok mindjárt a színészek után, mert egyedül az újságíró az, kit a színész annyira-amennyire számba vesz.
Addig búcsút veszek a tudománytól, melynek akaratlanul munkása lettem. Így születnek manapság a tudósok!…
Debreczeni Hírlap 1899. január 21.
Adieu Bandi
