40. PARASZTTRAGÉDIA

Teljes szövegű keresés

40. PARASZTTRAGÉDIA
Divatos drámaíró urak, tudják-e Önök, hogy a felső tízezren kívül még nagyon sokan élnek, szenvednek körülöttünk?
Elhiszik-e, hogy az élet nem olyan finnyás, mint az Önök tolla, és sokkal több invenciója van, mint az Önök képzelődő agyának?
Önök exkluzív hajlamaikkal még a tragikumot is oda vitték, hol „kék vér”-nek hívják a korcsvért, s hol a legnagyobb tragikum a gerincsorvadás vagy a paralízis progressziva, mert nálunk – hogy paradoxonnal éljek – még a tragikum sem egészséges.
Óh, uraim, Önök sokat képzelnek magukról és másokról is, de nagyon keveset tudnak.
Önöknél működik a szellemi arisztokrácia tudatának valami obskurus, beteges faja, mely elbizakodottá, korlátolt gondolkozásúvá teszi az embert; befogja a szemét, hogy ne lássa, amit igazi embernek látni, igazi poétának megírni érdemes…
Érzem csekély voltomat az önök híressé vált, öntelt egyéniségükkel szemben, s kérve kérem, bocsássák meg önfeledt kifakadásomat.
Íme, kárpótlásul egy-két vonással, dekadens modorban, egy életképet rajzolok, amelyet azonban – félek – nemigen fognak elolvasni.
…Nem a felső tízezerről szól ugyanis…
*
A vén Kovács Péter kiadta a lelkét.
Fekete lehetett.
Húsz évvel ezelőtt megölte az anyját a felesége kedvéért.
Elzárták 10 évre.
Mikor visszakerült Érbagosra, behúzódott a faluvégi tornácos házba, sohse’ látták többet.
De a család többi tagjait sem.
A házat kerülte még a kóbor kutya is. A Kovács gyermekekkel szóba nem állott még a tiszteletes úr sem, pedig az igen kegyes, jóravaló bibliás ember volt.
Halála hírét egy vén cigányasszony vitte meg. A temetésen a pap volt ott csak „muszájból”.
Az is elsietett, mihelyt lerótta a dolgát.
Nem vigasztalta a hátrahagyott családtagokat; úgy tett, mint három éve, mikor az asszonyt temette. Miatyánkot mondott, a többi nem az ő dolga.
Kovács Péternek három gyermeke maradt. Nagyra felnőttek mind a hárman.
Erzsi 21 éves volt már, a fiúk pedig férfikorban voltak.
Gyermekkorukban csak megvettetés, utálat volt a részük, nem is volt a szívük csak egymás számára nyitva.
Ide voltak kötve, ehhez az átkozott helyhez. Itt pedig kinek kellett volna a Kovács Péter lánya, vagy melyik lány tűrte volna el a Kovács fiúk csókját, ölelését.
Rájuk ült a végzet, nem tehettek ellene semmit.
Borzasztó este volt a temetés utáni este.
Meghalt az az ember, ki nekik apjuk, mindenük volt; aki miatt őket elátkozta a világ.
Künn esős, ködös novemberi éjjel borult a falura. Mindenütt köd, fojtó, nehéz köd.
Mintha őket akarná a világtól elzárni. Mintha a temetőt legjobban elfedné. A temetőt, hol apjuk nyugszik – ha meg tud nyugodni –, a temetőt, mely itt van a faluvégen, az ő házuk mellett!
Ott ül a három testvér a füstölő kemence mellett.
A harmadik, az idősebb fiú most jött be az ólból.
Addig csak ketten ültek a padkán: a leány és a fiatalabb fiú.
Tudtak-e beszélni valamiről? Volt-e mondanivalójuk?
A leány sírni kezdett, aztán megtörölte a szemét, később csak sóhajban szakadt fel kebléből a fájdalom.
– Mi lesz?
A legidősebbnek jutott legelébb eszébe a kérdés.
Elmenni nem lehet. Hova menjenek? Minden ősapjuk itt élt. Ezt a földet nem lehet odahagyni. Élnek tovább, elzárkózva, mert másképp nem lehet. Nem engedi a világ. A világ, mely Érbagoson is olyan önző, gonosz, mint a modern Babilonban; a világ, mely minden emberi botlásnak, tévelygésnek legelső oka, valódi szerzője.
És éltek tovább, hogyha ez élet volt. Mondjuk hát másképpen: húzták az élet terhét.
Ki képes egy olyan szívet elgondolni, melynek érzései közt az foglal első helyet, hogy engem a világ utál; nincs senkim ezen a két lelken kívül, kik velem együtt el vannak átkozva.
A vén cigányasszony kereste fel néha-néha őket.
Talán így lett minden megtudva.
A büszke bagosiak nemsokára beszéltek már Kovácsékról.
Kovács Erzsi áldott állapotba jutott. Csendőrök, orvos, bíró jött a faluba, s betetéződött egy nyomorult család végzete, átka…
*
Nem história ez, elöl címzett uraim! Igaz – bár durva – rajza annak az életnek, melyben nemcsak tízezer ember vesz lélekzetet.
Önök – ha elolvasták –, kinevetnek engem, s talán őrjöngőnek tartanak, de ismerek én egy lángelmét, mely ilyen tragikumot lát meg az életben, ilyen tragikumot önt alakjaiba.
És ez a tragikum legjobban megközelíti az igazságot.
Mi ez az igazság?
Az, hogy az ember vétkezik az emberekért, és bűnhődik az emberek által. A vétek bűnhődést érdemel, de erre a büntetésre az emberek nincsenek felhatalmazva. És hogy mégis büntetnek – ebben van az élet tragikuma!
Hauptmann Gerhart az, ki először felfedezte ezt az igazi tragikumot.
Őneki agyvelője, szíve és szeme van. Felülemelkedik az emberek felett. A plebsen és a felső tízezren is. Ezért ő olyan nagy, s ezért Önök – divatos színműíró urak – olyan kicsinyek.
Különben jó lélekből ajánlom önöknek az én igénytelen, néhány soros, de az életből másolt rajzomat.
Debreczeni Reggeli Ujság 1899. január 4.
Ady Endre

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages