35. DIES DOLORIS
35. DIES DOLORIS
(Levél öccséhez)
Kedves Lajos! Sokáig gondolkoztam, hogy leveledre milyen hangon válaszoljak. Ez a vallomás azt bizonyítja, hogy amit te írtál, az nemcsak szívből fakadt, hanem szívhez is szólott.
Igazán szólva, levelednek minden sora meghatott. Szeretetből, aggódásból született meg minden kérő szava, s az a rész, amelyben szegény jó anyánkról beszélsz, a könnyeket csalta ki a szememből.
Bevallom, hogy érveid erősek, nagyon erősek, logikád biztos; tollad színes, hatalmas sorokat szánt; szíved tiszta, nemes; te magad a jó és szerető fiúk mintaképe vagy – és én mégis fájdalommal tudatlak, hogy megindítnod igen, de meggyőznöd nem sikerült.
A magamfajta tévelygő lelkek nem egykönnyen szoktak megtérni. Vadul rohannak, nincs akadály, mely útjaikon megállítsa őket. Nem az akarat a vezetőjük, én azt hiszem: a végzet. Eltaszítasz-e ezek után magadtól, vagy megszánva meg fogsz-e siratni – nem tudom.
Vérből való vérek vagyunk, gyűlölni egymást nem lehet – és én ebben bízom… Máskülönben hallgass meg:
…Tetszett a jó Istennek – nevezzük így – teremteni egy tudalmatlan nagyságú világot.
Ebben a világban emberek is vannak, hiszen ebből tudjuk, hogy világ van, s ez teszi lehetővé, hogy én vagyok és filozofálok.
Cogito, ergo sum. – Gondolkozom, tehát létezem.
Létezem, tehát térben és világban élek. Gondolkozom, tehát olyan a világ, amilyennek én tartom, s az én igazamból, elveimből, észleleteimből engedni valamit: öntudatos, önmagunkat ámítni akaró hazugság. Hazudni pedig betegség, beszámíthatlanság.
Azt mondják azonban, hogy az emberek óriási nagy része nem filozofál. Én nem tudom ezt elgondolni, de lehet, hogy igaz.
Azt mondják, hogy nem annyi a világ, ahány embere van, mert ez a nagy hányad egy világban él. Ez a vonás eddig hiányzott az én világom rajzából, de pótoltam már azóta.
Ha ez mind így van, akkor amit ezután mondok, az is igaz.
Tetszett a fent írt hatalomnak olyan embereket is teremteni, akik gondolkoznak.
Mi célja volt velök, alig sejtem. A tudás az élet átka, s a gondolkozás a tudás alapja.
Ezek a gondolkozó emberek pedig a legszerencsétlenebb páriák.
Küzdenek egy óriás tömeggel, ennek saját, kényelmes formái ellen, melyek millió ember életét irányítják.
Fogalmaik raktárában egy megőrjítő jelszó háborog: igazság; tetteikben egy őrült cél küzdelme dominál: magokhoz hasonlóvá tenni a világot.
A lét „igazsága” természetesen úgy hozza magával, hogy ezek a beteg Don Quijote-ok a leggyámoltalanabb, legenerváltabb emberek. A természet ős fegyverei összetörik őket, csak valami láz át-átömlő ereje táplálja az örök izgalomban égő idegeket, melyektől létük: gondolkozásuk függ.
Nagy céljuk elérésére olyan hitvány eszközeik vannak. És ezek az eszközök sem hathatnak a legyőzendő tömegre, mert nem pozitívek.
Milyen eszközök! Szép, nemes, jó, művészi, megható – ilyen jelzőkkel díszítik fel őket, pedig a tömeg szerint ezek is csak olyan utópiák, mint maga az igazság.
Mit csinál a tömeg? Születik, eszik, iszik, játszik, párosul, képzelődik és meghal.
S a Don Quijote-ok? Küzdenek, eszmetűzben égnek, teremtenek és – meghalnak éhen…
De hagyjuk az absztrakciót.
Te nem szereted, s én is könnyebben értetem meg magam.
Nem tudok, nem akarok a tömeg módjára élni. Őt magát gyűlölöm, formáit megvetem, vegetáló életétől írtózom.
Lehet, hogy az utolsó órában én is megszűnöm filozofálni, s csak érezni fogom egy talán tévesztett élet átokszerű szemrehányását, de most erre képtelen vagyok, mert – mondom – a magamfajta embernek lépteit nem az akarat – a végzet irányítja… Édesanyánk könnyeiről pedig miért beszélsz nekem? Hogy még gyötrelmesebbek legyenek hánykódó kétségeim?…
Te jó fiú vagy, egyformán szeretjük az anyánkat, de te jobban be tudod bizonyítani.
Vigasztald, gyámolítsad őt. Sirassatok meg mind a ketten, de követ ti ne dobjatok reám, legalább ti… ketten…
…És míg filozófiám könnyekbe fullad, előttem egy kép rajzolódik meg:
Egyszerű ravatal. Rajta egy ifjú halott, aki most pihen először. Úgy hasonlít hozzám, ti borultok reá: édesanyánk és te, édes jó testvérem.
Nem írok többet. Nem látok a könnyektől. Kezem reszket. Fejem majd széthasad. Édes Lajosom, bocsáss meg, áldjon meg az Isten.
Debreczen 1898. december 24.
Ady Endre
