2.4. A szembenálló német és szovjet erők jellemzése
2.4. A szembenálló német és szovjet erők jellemzése
A Dél Hadseregcsoport német hadosztályainak hadrendjéről és fegyverzetétől fentebb már részletesen szó esett. Ezúttal az alkalmazott harcászati módszerekre és egyes szervezeti kérdésekre térnénk ki röviden.
A német csapatok harcászata a háború korai éveihez képest 1942–1943-tól jelentősen átalakult. A német csapatok még 1941 második felében is páncélosok közötti összecsapásra többnyire alkalmatlan fegyverzetű harckocsikkal rendelkeztek. Az egyre nagyobb mennyiségben bevetett szovjet T–34 és KV–1 harckocsikkal szemben mind nyomasztóbb haditechnikai hátrányba kerültek. Az alakulatokra nehezedő nyomást csak a Luftwaffe Ju 87 zuhanóbombázóinak és 8,8 cm-es légvédelmi lövegeinek páncélosok elleni alkalmazásával tudták csak valamelyest enyhíteni.
A német hadiipar csupán 1942–1943-ban rendezkedett be olyan harckocsik és rohamlövegek tömeggyártására, amelyek tűzerő, páncélvédettség 109és mozgékonyság tekintetében felvehették a versenyt a tömegesen előállított szovjet páncélosokkal. Szintén ekkor kezdett emelkedni jelentősebben az előállított lövészpáncélosok mennyisége is. Ezek a harcjárművek tették lehetővé, hogy a páncélosokat támogató páncélgránátosok terepen, ellenséges tűzben is követhessék a német harckocsikat és rohamlövegeket. Miután ezek a német páncélos-típusok nagyobb mennyiségben is rendelkezésre álltak, a német páncéloscsapatok 1943-tól az új feladatoknak megfelelően alakíthatták át harcászatukat.
Az összfegyvernemi harc hatékonyabb megvívása érdekében a németek hadosztályaikat több harccsoportra (Kampfgruppe) bontva alkalmazták. A harccsoportok kétféle módon alakulhattak ki. Leggyakrabban a hadosztály saját alakulataiból (és esetleg más megerősítő erőkből) olyan összfegyvernemi kötelékeket hoztak létre, amelyeket egyszemélyi vezetés alatt, meghatározott feladat végrehajtására (például az ellenség védelmének áttörésére, fontosabb terepszakaszok, helységek elfoglalására vagy védelmére, ellenlökések végrehajtására, vagy utóvédként a főerők visszavonulásának fedezésére stb.) vetettek be. A harccsoportok mérete a megerősített zászlóaljtól a megerősített ezredig terjedt. Összetett tűzerővel és saját utánpótlási rendszerrel rendelkeztek, tehát önálló harcra képes kötelékek voltak. A cél elérése vagy a kivitelezés lehetetlenné válása után ezek a harccsoportok feloszlottak és elemeik visszatértek eredeti csapattestükhöz.
A harccsoport másik típusa volt, amikor egy szervezetszerű egység (hadosztály, ezred vagy zászlóalj) annyira meggyengült, hogy többé már nem volt képes olyan szintű feladatok végrehajtására, mint amilyeneket feltöltött állománytáblája alapján meg kellett tudnia oldani. Így például a legyengült hadosztályt hadosztály-harccsoportnak, a kivérzett ezredet ezred-harccsoportnak nevezték azért, hogy a döntéshozó parancsnokok reális erőkkel tervezhessék a harctevékenységet.
A hadosztályok harccsoportjaikat általában ezredekre alapozták. A német páncéloshadosztályok általában három, néha négy harccsoportot szerveztek. A támadás vagy ellenlökés/ellentámadás legütőképesebb eleme a páncélozott harccsoport volt, amely a páncélosezred zöméből, a hadosztály lövészpáncélosokkal felszerelt páncélgránátos-zászlóaljából, a páncélos-tüzérezred önjáró tarackokkal rendelkező tüzérosztályából, a páncélos-utászzászlóalj lövészpáncélosokon szállított utászszázadából, a páncélozott járművekkel felszerelt páncélgránátos-ezredtörzsből és annak beosztott önjáró gyalogsági lövegeiből állt. Ezt egészítették ki az önjáró légvédelmi gépágyús vagy légvédelmipáncélos-szakaszok, az utánpótlást szállító járművek és az egészségügyi katonák.
A gépkocsizó páncélgránátos ezredek (a páncélozott harccsoportnak leadott lövészpáncélos-zászlóalj nélkül) legtöbbször egy vontatott 110tüzérosztállyal, egy gépkocsizó utászszázaddal, esetleg a páncélvadászosztály egy–két vadászpáncélos-századával közösen alkottak harccsoportot. Feltéve, hogy voltak ilyenek, hiszen az alföldi páncéloscsata elején a legtöbb német páncéloshadosztály páncélvadászosztályának zöme (két század) Németországban volt átszervezés alatt.
Különleges esetekben a páncélos-felderítőosztályt páncélosokkal erősítették meg, és gyorscsoportként (Schnelle Gruppe) alkalmazták szárnybiztosításra vagy megkerülő manőverekre.
A páncélgránátos-hadosztályok két gépkocsizó páncélgránátos-ezredükből oly módon szerveztek harccsoportot, mint a páncélos-hadosztályok hasonló ezredei. A különbség csak az volt, hogy itt az ezredeket a hadosztály páncélososztályának általában rohamlövegekkel felszerelt századai is támogatták. Értelemszerűen ezek a hadosztályok páncélozott harccsoportot csak akkor állíthattak fel, ha kivételes módon voltak lövészpáncélosai és önjáró lövegei.
A német páncélos- és páncélgránátos-hadosztályok általában kis mennyiségű bevethető páncélozott harcjárműveiket (harckocsikat, rohamlövegeket, vadászpáncélosokat, önjáró lövegeket és lövészpáncélosokat) a nagyobb ütőerő, a jobb vezethetőség és a kölcsönös tűztámogatás érdekében igyekeztek összpontosítva alkalmazni. Ezért a hadosztályokon belül úgynevezett páncélozott harccsoportokat vagy páncéloscsoportokat (németül Gepanzerte Kampfgruppe, illetve Panzergruppe) hoztak létre. Ezeket gyakran más seregtestek páncélos kötelékeivel is megerősítették.354
Senger und Etterlin, F. M. v.: Die Panzergrenadiere. Geschichte und Gestalt der mechanisierten Infanterie 1930-1960. (München, 1961) 83. o.
Az ilyen csoportosítások a keleti fronton rendszerint egy (ritkábban kettő) páncélososztályból, egy (páncélozott) páncélgránátos-zászlóaljból355 (különböző fedélzeti fegyverzetű lövészpáncélosokon), egy önjáró páncélos-tüzérosztályból (két üteg 10,5 cm-es Wespe önjáró löveggel és egy üteg 15 cm-es Hummel önjáró löveggel), valamint egy páncélos-utászszázadból álltak. Gyakran ide osztották be a seregtest páncélos-felderítőosztályát is, de itt felderítő feladatok megoldása helyett inkább könnyű páncélgránátos-zászlóalj szerepkörben alkalmazták.
A lövészpáncélosokkal előírás szerint felszerelt német páncélgránátos-zászlóaljnak 1944-ben nagyobb volt a tűzereje, mint 1940-ben egy páncélososztálynak! Lásd erről Fleischer, Wolfgang – Eiermann, Richard: Die motorisierten Schützen und Panzergrenadiere des deutschen Heeres. (Wölfersheim-Berstadt, 1999) 107. o.
A páncélozott harccsoport mintegy 1000–1200 méter széles arcvonalon támadott. Az élen két páncélosszázad két-két szakasza haladt ék-alakzatban. Mögéjük zárkóztak a századok harmadik szakaszai. A páncélosszázadokat követték páncélozott járműveken (parancsnoki lövészpáncéloson vagy parancsnoki harckocsiban) a harccsoport elemeinek (osztály- és zászlóalj-) parancsnokai és vezetési csoportjai, illetve maga a 111harccsoport parancsnoka. Őket az önjáró tüzérosztály, a páncélgránátosok lövészpáncélos-zászlóalja, egy páncélos-utászszázad és a biztosító (egészségügyi, műszaki karbantartó- stb.) alakulatok követték. A szárnyakat egy–egy páncélosszázad biztosította. A harccsoport harcrendjének mélysége körülbelül 1200 méter volt.356
Guderian, Heinz: Panzer – Marsch! Aus dem Nachlass des Schöpfers der deutschen Panzerwaffe. Bearbeitet von Generalmajor a.d. Oskar Munzel. (München, 1955; a továbbiakban: Panzer – Marsch) 97. o.
Ezek a páncélozott harccsoportok többnyire a hadosztály páncélosezredének (páncélososztályának) vagy valamelyik páncélgránátos-ezredének parancsnoka után kapták elnevezésüket, aszerint hogy ki irányította őket. A páncélososztályból és lövészpáncélosokkal felszerelt páncélgránátos-zászlóaljból álló úgynevezett vegyes páncélosezred (Gemischtes Panzer-Regiment) kialakításával az 1945. mintájú német páncéloshadosztályok szervezetét szabályozó – 1945. március 25-én kelt – – utasítás ezt a jól bevált megoldást átvette ugyan a páncélos seregtestek állandó hadrendjébe, de ebből a szervezési irányelvből a háború végéig már alig valósult meg valami.357
Nehring, Walther K.: Die Geschichte der deutschen Panzerwaffe 1916-1945 (Augsburg, 1995; a továbbiakban: Nehring) függelék 1–2. o.
A páncéloscsoportok által elért sikereket a páncélvadászosztályok rohamlövegei és vadászpáncélosai (ritkábban páncélvadászai) által támogatott – jórészt tehergépkocsikon szállított – páncélgránátos-gyalogság szélesítette ki. Az ezután beérkező általános gyalogság – már ha volt – általában beásta magát és a beérkező páncélvadász-kötelékekkel védelemre rendezkedett be, vagy éppen felkészült egy újabb támadásra.
Védelem esetén a németek lehetőség szerint beásták magukat, megszervezték a tüzérség, a páncéltörő-, gyalogsági- és nehézfegyverek tűzrendszerét, a meglepetésszerű ellenséges betörések ellen pedig kis létszámú, de nagy tűzerejű harcelőőrsökkel biztosították magukat. A főellenállási vonalban raj- és szakasz-védőkörleteket létesítettek, lehetőség szerint mélységben tagolva. Azonban 1944-től a német általános és páncélgránátos-gyalogság egyre nagyobb létszámhiánnyal küzdött, s ez sokszor megakadályozta az elfoglalt terepszakaszok alapos megszállását, a védelem mélységben való kiépítését, illetve a páncélosok közelbiztosítását az ellenséges páncélvadász-gyalogság ellen.
A német (általános, páncélgránátos- és hegyivadász-) gyalogság harcászata és tűzrendszere a nagy tűzgyorsaságú 7,92 mm-es MG 34 vagy MG 42 típusú általános célú géppuskákra épült. Kétlábú állványról vagy „csípőből” könnyűgéppuskaként (golyószóróként) használták őket, háromlábú állványról pedig tartós tűz lövésére is alkalmas nehézgéppuskaként. A lövész-, később gránátos-raj egy, a páncélgránátos-raj két 112könnyűgéppuskával rendelkezett. Ezek tűzerejét egészítették ki a katonák többségénél megtalálható 7,92 mm-es Kar 98 karabélyok, 9 mm-es MP 40 géppisztolyok, különböző kézigránátok, valamint a raj egy tagja által kezelt puskagránátvető. 1944-től a raj néhány tagjánál mindig volt Panzerfaust (páncélököl) is, amely a páncélosok elleni közelharcban kiválóan bevált. A létszámukban megfogyatkozott német rajok, ha géppuskáik és páncélökleik még megvoltak, eredeti tűzerejük nagy részét megőrizhették. Ez a háború végén jelentősen hozzájárult a német védelem helyi sikereihez. Az MP (később Sturmgewehr) 44 gépkarabély jóval kisebb mennyiségben állt rendelkezésre, de kiválóan egyesítette magában a géppuskák tűzgyorsaságát a karabélyok pontos tüzével. A gránátos- és páncélgránátos-zászlóaljakon belül felállított rohamszakaszokat is – – amennyiben lehetőség volt rá – ilyen fegyverekkel szerelték fel. A gépkarabéllyal felszerelt rohamszakasz azonban közel sem volt általános jelenség.
A német gyalogság jelentős tűztámogatást kapott a századok nehézfegyver-szakaszainak nehézgéppuskáitól és 8 cm-es aknavetőitől, a zászlóaljak nehézfegyver–századaiban alkalmazott 2 cm-es légvédelmi gépágyúktól és 12 cm-es nehézaknavetőktől, valamint az ezredek 7,5 cm-es és 15 cm-es (olykor önjáró) gyalogsági lövegeitől is.
A német szárazföldi haderő (beleértve a Waffen-SS-t is), mind támadásban, mind pedig védelemben igyekezett jól megszervezni az egyes fegyverfajták együttműködését. Rajszinten a könnyűgéppuskák sorozatainak támogatásával felváltva szökelltek előre, vagy húzódtak hátra a katonák. Akik fedezékbe értek, karabélyukból, géppisztolyukból, öntöltő puskájukból vagy éppen gépkarabélyukból leadott lövésekkel segítették társaikat az előre- vagy hátrajutásban. A mesterlövész és a puskagránátvető-lövész kissé lemaradva támogatta rohamozó vagy visszavonuló társait. A raj minden tagjánál voltak nyeles vagy tojás kézigránátok, amelyeket támadáskor és védelemben egyaránt használhattak.
Szakaszszinten a rajok támogatták egymást. Századszinten már közepes (8 cm-es) aknavetők és nehézgéppuskák is bekapcsolódtak a tűztámogatás rendszerébe. A zászlóalj nehézfegyverei (12 cm-es aknavetők, 7,5 cm-es gyalogsági lövegek és páncéltörő ágyúk) és az ezred-közvetlen századok tüzérségi és légvédelmi tűzeszközei tovább növelték a tűzerőt. A (gépkocsizó) páncélgránátos-ezred358 tűzrendszere 1944-ben az alábbiak szerint épült fel:
A lövészpáncélosokkal felszerelt páncélozott páncélgránátos-zászlóalj tűzrerejét lásd külön.
113Alakulat
|
Élőerő ellen
|
Tábori erődítés ellen
|
Páncélos ellen
|
Légi célok ellen
|
Szervezet
|
|---|---|---|---|---|---|
Rohamkülönítmény vagy raj
|
Pisztoly
Géppisztoly Karabély Gépkarabély Öntöltő puska Könnyű-géppuska Puskagránát Kézigránát |
Kézigránát
Puska-gránát Páncélököl |
Puskagránát
Páncélököl |
–
|
1+9 fő
|
Szakasz
|
Mint a raj
|
Mint a raj, továbbá páncélrém
|
Mint a raj, továbbá páncélrém
|
–
|
Három raj, szakaszparancsnoki osztag
|
Század
|
Mint a szakasz, továbbá nehézgéppuska és közepes aknavető
|
Mint a szakasz
|
Mint a szakasz
|
–
|
Három szakasz, nehézfegyver-szakasz, századparancsnoki osztag, málhaosztag
|
Zászlóalj
|
Mint a század, továbbá nehéz aknavető
|
Mint a század
|
Mint a század
|
2 cm-es lgv. gépágyú
|
Három század, egy nehéz-fegyver-század, zászlóalj-törzs híradóosztaggal, és ellátó század
|
Ezred
|
Mint a zászlóalj, továbbá nehéz gyalogsági löveg, 2 cm-es légvédelmi gépágyú és lángszórók
|
Mint a zászlóalj, továbbá nehéz gyalogsági löveg és lángszóró
|
Mint a zászlóalj
|
Mint a zászlóalj
|
Két zászlóalj, gyalogságilöveg-század, utászszázad, ezredtörzs híradószakasszal és motor-kerékpáros-lövészszakasszal
|
A gyalogsági alapú csapatok közül a lövészpáncélosokkal felszerelt (páncélozott) páncélgránátos-zászlóaljak rendelkeztek a legnagyobb tűzerővel, de ezekből a páncéloshadosztályokban általában csak egy volt.
A zászlóalj-törzsben hat (géppuskával felszerelt) lövészpáncélost rendszeresítettek. A három páncélgránátos-század egyenként 23–23 lövészpáncélosból állt. Egy században fedélzeti fegyverként 18 géppuska, négy nehézgéppuska, két közepes (8 cm-es) aknavető, hét 2 cm-es gépágyú és kettő 7,5 cm-es rövid csövű L/24-es harckocsiágyú volt. A páncélgránátosok egyéni fegyvereit 18 könnyűgéppuska és 13 darab 8,8 cm-es kézi páncéltörő rakétavető (páncélrém) egészítette ki.
114A zászlóalj nehézfegyver-százada 17 lövészpáncélossal rendelkezett. Fedélzeti fegyverzetüket 11 géppuska, négy nehéz (12 cm-es) aknavető és hat 7,5 cm-es rövid csövű L/24-es harckocsiágyú alkotta. A zászlóaljat egy ellátó század szolgálta ki.
A páncéloshadosztályok páncélgránátos-ezredeinek egyike olyan törzzsel rendelkezett, amelyet szintén kilenc lövészpáncélossal láttak el, így a páncélozott harccsoportok vezetési törzseként is szolgálhatott. Ennek az ezrednek az ezred-közvetlen utászszázada (14 közepes lövészpáncélos birtokában) páncélozott volt. Az ezred önjáró gyalogságilöveg-százada is rendelkezett öt lövészpáncélossal.
A hadosztály távolharc-képességét általában a (páncélos-) tüzérezredek alkották, amelyek löveganyagukkal tűztámogatást adtak a csapatoknak. Rendszerint egy tüzérosztály egy ezredet támogatott. A lövegek mennyisége, űrmérete, típusa és a vontatás módja a hadosztály fegyver-, illetve csapatnemétől függött.
A harcászati felderítésről a (páncélos-) felderítőosztályok gondoskodtak. Ezek a zászlóalj méretű kötelékek alapfeladata nem elsősorban a harc volt, hanem az ellenség elhelyezkedésének, erejének és szándékainak felfedése. Az osztály páncélos- és páncélgránátos-hadosztályok esetében páncélgépkocsikkal is rendelkezett, amelyek a terepen gyorsan mozogva kutatták fel az ellenséget. A páncéloshadosztályokban ezen kívül egy század féllánctalpas páncélgépkocsi (Sd.Kfz. 250/9), két–három (könnyű és közepes lövészpáncélosokkal felszerelt) páncélos-felderítőszázad, egy nehézfegyver-század és ellátó század alkotta a felderítő köteléket.
A többi hadosztály-típusban a lövészpáncélosokat terepjáró személygépkocsik, általában úszóképes VW-Schwimmwagen járművek helyettesítették. A gyaloghadosztályban felderítő feladatokra a kerékpárral felszerelt hadosztály-közvetlen lövészzászlóaljat alkalmazták. A hadosztályok mozgékony felderítő kötelékeiket gyakran szárnyaik biztosítására, tartalékként ellenlökésekre vagy visszavonulás esetén, utóvédként, a menetoszlopok fedezésére is bevetették.
A német hadosztályok utászalakulatai nem csupán műszaki zárak, aknamezők létesítésére és felszedésére, állások építésére, hídverésre vagy hídrobbantásra, vagy az utak karbantartására voltak kiképezve és felszerelve. Ezek a kötelékek voltak az első világháborús német rohamcsapatok egyenes ági leszármazottai, amelyek gyalogsági fegyverzetükön kívül aknavetőkkel, géppuskákkal, lángszórókkal és különféle robbanóanyagokkal rendkívül hatékonyan harcoltak tábori erődítések ellen vagy folytattak helységharcot beépített területen. A páncéloshadosztályokban egy századuk és egy szakaszuk általában lövészpáncélosokkal is fel volt szerelve. E járművek közül néhány kettő–kettő beépített lángszóróval is rendelkezett.
115A páncélvadászosztályok vadászpáncélosai, rohamlövegei vagy páncélvadászai és vonatott nehéz páncéltörő lövegei a hadosztály mozgékony páncéltörő tartalékát alkották, amelyeket az ellenséges harckocsik és önjáró lövegek betörésének elreteszelésére vetettek be. Ilyenkor ezek az eszközök legtöbbször rejtett lesállásokból, meglepetésszerűen nyitottak tüzet. A kötelékek vadászpáncélos-századai gyakran a hadosztály gyalogsági elemeit támadáskor is támogatták.
A hadosztályok légvédelmi tüzérosztályai igen sokrétű tűzerővel rendelkeztek. A 8,8 cm-es légvédelmi lövegeket a közepes magasságon repülő légi célokon kívül páncélosok és erődelemek ellen is megsemmisítő hatással vethették be. Közvetlen irányzással tábori tüzérség gyanánt is használhatták őket. A 2 cm-es és 3,7 cm-es légvédelmi gépágyúk főleg az alacsonytámadásokat végrehajtó repülőgépek ellenfelei voltak, de legalább ilyen gyakran nyitottak tüzet élőerőre vagy egyéb, gyengén páncélozott földi célpontokra is. A lövegekből és gépágyúkból gyakran ütegnél kisebb, vegyes tűzerejű harci különítményeket is összeállítottak, amelyek a gyalogság harcát támogatták.
A hadosztály szétbontakozott csapatai között a vezetékes és rádiós híradókapcsolatot a híradóosztályok megfelelő századai építették ki és állították helyre, ha azt az ellenséges tűz megrongálta volna. A páncélos- és páncélgránátos-hadosztályokban a híradócsapatok rádió adó-vevő rendszerekkel és antennákkal felszerelt lövészpáncélosokkal is rendelkeztek.
A sebesülteket először az alakulatoknál létesített kötözőhelyeken látták el, majd a súlyosabb eseteket az egészségügyi osztály mentőgépkocsi-szakaszai a hadosztály tábori kórházába szállították. A németek halottaikat is mindig igyekeztek visszahozni a tűzvonalból (akár harc árán is) és tisztességesen eltemetni.
A hadosztály lőszer-, üzemanyag- (vagy takarmány-) és élelmiszerkészleteit a vonatalakulatok tehergépkocsi- és/vagy fogatolt járművei szállították. A csapatok a hadosztály vételező helyén vehették át az ellátmányukat.
A hadosztály gépjárműveit karbantartó század javította. A páncélos- és páncélgránátos-hadosztályoknak többszintű javítási kapacitás-rendszere volt, amelynek a hadosztályon belül a páncélos-karbantartó osztályok voltak a „csúcsszervei”. A tábori körülmények között nem javítható technikát általában vasúton a Nagynémet Birodalom valamelyik üzemébe küldték nagyjavításra.
Az élelmezésről (az előre csomagolt élelmiszerféleségeken túl) a hadosztályok hentes- és pékszázadai gondoskodtak. A rokonokkal, ismerősökkel való kapcsolattartás eszköze a hadosztály tábori postahivatala kezén átment levelezés volt. A cenzúra persze minden katonailag fontos (vagy csak annak látszó) részt töröltetett a levelekből.
116A német harceljárás sikerének egyik legmeghatározóbb feltétele mindenkor a kielégítő légi támogatás volt. 1943 nyarától a nagyszámú, mesterien álcázott és nagy tűzerejű szovjet védelmi támpont lefogása és megsemmisítése a német csatarepülő-alakulatok hatásos tevékenysége nélkül, csupán a páncéloscsapatok önerejéből – a legkiemelkedőbb egyéni teljesítmények ellenére – nehézkes és veszteségterhes megoldásnak bizonyult.
Elegendő saját vadászrepülőgép-védelem hiányában ezeket a földi célokat támadó repülőgépeket a szovjet vadászrepülőgépek elűzhették az égről csakúgy, mint a szovjet harckocsi-tartalékok ellen, vagy az áttört páncélosok feltartóztatására bevetett német páncélvadász-repülőgépek (például Ju 87 G és Hs 129 B2) kötelékeit. Amennyiben viszont a németek rendelkeztek kellő vadászrepülőgép-mennyiséggel (persze ez messze nem jelentett német légi fölényt), a szovjet repülőgépek (elsősorban csata- és vadászrepülőgépek) jelentős mennyiségi fölénye kevésbé befolyásolta hátrányosan a földön zajló küzdelmet.
A keleti fronton harcoló német páncéloscsapatok támadásának eredményessége tehát nagyrészt a levegőben dőlt el, akár a nyugati és délnyugati frontok esetében. A német hadászati védelemre jellemző aktív védekezés során az azonnali ellenlökéseket, illetve megtervezett ellentámadásokat indító német páncéloscsapatok a keleti fronton mégis kevésbé érezték a szükséges mértékű légi támogatás hiányát, s a szovjetek minden vezetési hiányosságát villámgyorsan kihasználták, majd hatalmas – de szovjet részről gyorsan pótolható – veszteségeket okoztak a Vörös Hadsereg csapatainak.
Az egyre inkább szaporodó szovjet betörések ellen követendő harceljárást, az ellenlökések és ellentámadások menetét 1944 szeptemberében egy német páncéloshadosztály keleti fronton szerzett tapasztalatai alapján a következőképp foglalták össze:
„1. Az ellenséges betörést közvetlenül követő ellenlökés mindig eredményre vezet. Az ellenségnek nincs ideje védelmének kiépítésére és nehézfegyverei előrevonására (Pakfrontok359 és tüzérségi állások kiépítésére).
Páncéltörő ágyúk arcvonala.
2. A helyi tartalékokat (harckocsikat, rohamlövegeket és lövészpáncélosokat együtt a gyalogsággal) a főharcvonal360 mögött úgy kell elhelyezni, hogy a támadás minden irányban bármikor lehetséges legyen.
Németül Hauptkampflinie (rövidítve HKL). A korabeli magyar katonai terminológia ezt főellenállási vonalnak nevezte. A gyakorlatban ezt a csapatok fegyvereinek tűzrendszere, a szélességben és mélységben rendszertelenül tagolt ellenállási fészkek és támpontok alkották. Az ellenség felé eső széle volt a peremvonal. Lásd Lexikon 117. o.
1173. Az ellenlökést abban az esetben is azonnal meg kell kezdeni, ha tüzérségi vagy nehézfegyverek által biztosított támogatás pillanatnyilag nem elérhető. Mérvadó a meglepetés!
4. Harckocsikkal, illetve rohamlövegekkel, valamint a rájuk ültetett gyalogsággal vezetett éjszakai ellenlökések szinte mindig eredményesen végződnek, mivel az ellenség ilyen vállalkozásokra nincs felkészülve és az ellenséges gyalogság összezavarodik. A felültetett gyalogság egyúttal a harckocsikat is védi a páncélromboló osztagoktól.
5. Nappal nem szabad a gyalogságot harckocsikra ültetni, hanem a páncélozott harcjárművekről leszállva kell harcolnia. Különben súlyos veszteségeket szenved, mert a harckocsik minden fegyver tüzét magukra vonják.
6. Egy tervszerű ellentámadás előkészítéséhez elegendő időt kell biztosítani a csapatok számára, hiszen olyan teljesen kiépített védelmű ellenséget támadnak, akinek volt ideje védelmi vonalának kiépítésére, s melynek páncélelhárító körleteiben a 30-40 darab páncéltörő ágyú sem ritkaság.
7. Egy ilyen módon megindított tervszerű ellentámadásnál célszerű az ellenséges gyalogság állásait még pirkadat előtt saját gyalogság és utászok felhasználásával áttörni. Az aknazárakat és akadályokat ezek távolítják el. Ez által megteremtődik a lehetőség a páncélosok előretöréséhez. A páncélosok fő feladata az ellenség mélységébe betörni és a kitűzött támadási célpontokat elérni, de semmiképp sem a terepen visszamaradt páncéltörő ágyúkat megsemmisíteni. Ez a feladat a támogató gyalogságra hárul.
8. Egy ilyen ellentámadás sikeréhez a meglepetés nélkülözhetetlen (minden előkészület titkosítása; elővigyázatos rádióforgalmazás, felderítés és megfigyelés; mozgás csak éjjel; rádiórejtjelezés!).” 361
Lásd Nehring i.m. függelék 40. o.
A német páncéloscsapatok akkor harcolhattak a szovjet hadianyagfölény ellen a leghatásosabban, ha gyors ellenlökéseket indítottak és a már megindult szovjet offenzívába sikerült oldalról, a szárnyakra mért csapással beletámadniuk. Az ekkor kialakuló páncélos-találkozóharcban jobban érvényesülhetett a német páncélostechnika tűzfölénye és a németek rugalmasabb harcvezetési felfogása. A német parancsnokok az általuk vívott mozgó harctevékenység közepette, az állandóan változó harchelyzethez igazodva általában nem adtak alárendeltjeiknek részletes parancsokat. Ez rádión való vezetéskor, pokoli harci zajban igen nehézkes is lett volna. A parancskiadás során legtöbbször csak a megvalósítandó feladatot határozták meg. A részleteket az alárendelt parancsnokokra bízták, akik a helyszínen jobban el tudták dönteni, mi a jobb megoldás, s a bekövetkező váratlan eseményekre is könnyebben tudtak reagálni. Ezt Guderian vezérezredes így fogalmazta meg:
118„Az ember egy menetjegyet kap a végállomás megnevezésével. A legmegfelelőbb útvonalat, a különböző kerülőket az utazóra kell bízni.” 362
Panzer – Marsch 45. o.
Többek között ennek köszönhetően sikerült a rendkívül megcsappant bevethető páncélos-állománnyal rendelkező német páncélos seregtesteknek olyan sokszor feltartóztatni a túlerőben lévő szovjet csapatok gyalogsági és harckocsi-rohamait, s eközben jelentős veszteséget okozni nekik. Viszont a mélyen tagolt, jól kiépített szovjet védelem áttörése a német csapatoknak a háború második felében már egyre nagyobb nehézségeket – s ezzel együtt súlyos saját veszteségeket – okozott. E jelenség a magyarországi harcokat fokozottan jellemezte.
A szovjet magasabbegységek esetében nem állnak rendelkezésre olyan részletes fegyverzeti adatok, mint a német, vagy akár a magyar csapatok esetében, ezért kénytelenek vagyunk az alakulat-típusok szervezési állománytábláit ismertetni. Ezek viszont csupán arról tájékoztatnak, hogy egy–egy alakulatnak milyen erőkkel és eszközökkel kellett volna rendelkeznie, s nem arról, hogy mi állt rendelkezésére valójában.
A szovjet szárazföldi csapatok gerincét a lövészhadtestek alkották. A szovjet lövészhadtestek 1944 őszén általában két–három lövész- vagy gyalogságként alkalmazott légideszant-hadosztályból, egy hadtest-közvetlen tüzérdandárból363 (két tüzérezred, öt–öt ütegben 20 darab 100 mm-es ágyú és 20 darab 152 mm-es tarack), és egyéb megerősítő alegységekből álltak.
Zaloga, Steven J. – Ness, Leland S.: Red Army Handbook 1939–45. (Sutton Publishing, 1998; a továbbiakban: Red Army Handbook) 133. o.
A lövészhadosztályok zöme az európai háború végéig még nem az 1944. december 18-i új előírások által megszabott szervezettel harcolt, hanem egy korábbi állománytábla alapján, amelyet 1943. július 15-én rendeltek el.364 Ez alapján a szovjet lövészhadosztály hadosztályparancsnokságból, három lövészezredből, egy tüzérezredből, egy páncéltörő tüzérosztályból, valamint egyéb ellátó és kiszolgáló alegységekből állt. Főbb létszám- és fegyverzeti adatai a következők voltak:365
Red Army Handbook 34. o.
Red Army Handbook 35. o.
119Személyi állomány:
|
9380 fő
|
Géppisztoly:
|
1084
|
Puska és karabély:
|
6274
|
Golyószóró:
|
494
|
Géppuska:
|
111
|
50 mm-es aknavető:
|
56366
1944–1945-ben ezeket az eszközöket már ritkán használták.
|
82 mm-es aknavető:
|
83
|
120 mm-es aknavető:
|
21
|
Páncéltörő puska:
|
212
|
45 mm-es páncéltörő ágyú:
|
48
|
76 mm-es löveg:
|
32
|
122 mm-es tarack:
|
12
|
Gépjármű és tehergépkocsi:
|
124
|
Vontatójármű:
|
15
|
A lövészezred három lövészzászlóaljjal (egyenként három lövészszázaddal, egy géppuskás-századdal, egy aknavető-századdal és egy 45 mm-es ágyús szakasszal), egy géppisztolyos századdal, egy 45 mm-es ágyús üteggel (hat csővel), egy 76 mm-es ágyús üteggel (hat csővel) és egy 120 mm-es aknavető-üteggel (hét csővel) rendelkezett. A gárda-lövészezredeknek két géppisztolyos százada volt, s nyolc 120 mm-es aknavetője. A gárda-lövészszázadok egy helyett két géppuskával rendelkeztek, a gárda-géppuskás-századnak kilenc helyett 12 géppuskája volt. A gárda-lövészzászlóaljak egy további 45 mm-es lövegekkel rendelkező páncéltörő szakaszt is kaptak.367
Radzijevszkij, A. I. (szerk.): Az ezred harcászata (Budapest, 1979; a továbbiakban: Radzijevszkij 1979) 1. számú vázlat és 9. o.
Az összfegyvernemi hadseregek általában kaptak egy hadsereg-közvetlen ágyús tüzérdandárt is, amely két osztály (egyenként 12 darab) 152 mm-es ágyútarackból, és egy osztály (12 darab) 122 mm-es ágyúból állt. Ezen kívül a kapott feladatnak megfelelően a hadseregek alárendeltségébe önálló harckocsi-, rakéta-sorozatvető-, páncéltörő-, légvédelmi- és önjáró tüzéralakulatokat is utalhattak.
A szovjet gépesítetthadtest az 1944 őszén érvényben lévő szervezési előírások szerint három gépesítettdandárral (bennük egyenként három gépkocsizó lövészzászlóaljjal és egy harckocsiezred 39 páncélossal), egy harckocsidandárral (65 harckocsival), három önjáró tüzérezreddel, egy aknavető-ezreddel, egy légvédelmi tüzérezreddel, egy sorozatvető-osztállyal, egy motorkerékpáros-zászlóaljjal, egy utászzászlóaljjal, egy híradózászlóaljjal és egyéb kiszolgáló alegységekkel rendelkezett.368 Főbb létszám- és fegyverzeti adatai a következők voltak:
Radzijevszkij, A. I. (szerk.): A hadosztály harcászata (Budapest, 1980; a továbbiakban: Radzijevszkij 1980) 2. számú vázlat.
120Személyi állomány:
|
16 ezer 442 fő
|
Közepes harckocsi:
|
183
|
SZU–76 önjáró löveg:
|
21
|
SZU–85 önjáró löveg:
|
21
|
ISZU–152 önjáró löveg:
|
21
|
82 mm-es aknavető:
|
100
|
120 mm-es aknavető:
|
54
|
Löveg:
|
80
|
BM–13 sorozatvető:
|
8
|
A szovjet harckocsihadtest 1944 őszén három harckocsidandárral rendelkezett, egyenként 65 harckocsival. Lövészerőit gépesítettdandár helyett egy gépkocsizó lövészdandár jelentette (harckocsik nélkül). Állományába továbbá egy könnyű tüzérezred és három önjáró tüzérezred tartozott. Egyéb vonatkozásban szervezete megegyezett a gépesítetthadtestével. Főbb létszám- és fegyverzeti adatai a következők voltak:369
Radzijevszkij 1980 i.m. 3. számú vázlat.
Személyi állomány:
|
12 ezer 10 fő
|
Közepes harckocsi:
|
207
|
SZU–76 önjáró löveg:
|
21
|
SZU–85 önjáró löveg:
|
21
|
ISZU–152 önjáró löveg:
|
21
|
Löveg:
|
36
|
82 és 120 mm-es aknavető:
|
94
|
BM–13 sorozatvető:
|
8
|
A Vörös Hadsereg még 1945-ben is 26 lovashadosztállyal rendelkezett. A hadosztályok teljes létszáma mindössze körülbelül 6000 fő volt. A hadosztályok törzsből, egy híradószázadból, egy felderítő-századból, három lovasezredből, egy harckocsiezredből (két század összesen 21 harckocsival), egy tüzér-aknavető ezredből (nyolc 76,2 mm-es löveg és 18 darab 120 mm-es aknavető), egy légvédelmi géppuskás-ütegből (18 légvédelmi nehézgéppuska), egy műszaki (utász-) századból, valamint ellátó alegységekből szervezték őket.
A feltöltött lovasezredek 1138 katonából álltak. A szervezés sok szempontból megegyezett a lövészalegységekével, de a lovasság több géppisztolyt kapott. A négy lovasszázad egy–egy szakaszát kizárólag ilyen egyéni sorozatlövő lövészfegyverekkel szerelték fel. A csapatok megtartották jellegzetes lovassági szablyájukat is. Az ezred aknavető-századának három szakaszában összesen 12 darab 82 mm-es aknavetőt rendszeresítettek. Az ezred-közvetlen üteg négy 76,2 mm-es gyalogsági löveget kapott. A lovasezrednek volt egy páncéltörő ágyús ütege is négy 45 mm-es páncéltörő ágyúval, és több kisebb harcbiztosító és hadtáp-alegysége.
121A lovashadosztályokat a legtöbbször lovashadtestekben vetették be. Ezek három lovashadosztályból, egy hadtest-közvetlen aknavető-osztályból, egy páncéltörő tüzérezredből, egy légvédelmi tüzérezredből, egy sorozatvető-tüzérezredből, egy önjáró tüzérezredből (általában 21 SZU–76), valamint egyéb ellátó és harcbiztosító alegységből álltak. A lovashadtestek teljes létszáma mintegy 21 ezer fő volt. A háború utolsó két évében a lovashadtesteket általában már csak gépesített- vagy harckocsihadtestekkel együtt, úgynevezett lovas-gépesített vagy lovas-harckocsicsoportokban vetették be. Így hadműveleti feladatok végrehajtására is alkalmasak voltak.370
Red Army Handbook 114–116. o.
A szovjet harcászat és hadműveleti tevékenység az úgynevezett „mély hadművelet” elméletén alapult. Az elmélet kidolgozásában vezető szerepet játszott M. Ny. Tuhacsevszkij marsall (1893–1937), aki áldozatul esett a sztálini tisztogatásoknak. Az elmélet lényege: az ellenfél védelmének teljes mélységű, egyidejű lefogása, majd a kiválasztott irányban a védelem harcászati mélységének gyors áttörése, s ennek nagy mélységben történő kifejlesztése. A siker érdekében az erőket négy lépcsőbe csoportosították:
– a rohamlépcső harckocsikkal és tüzérséggel megerősített lövészhadtesteinek feladata a harcászati mélység áttörése volt;
– a sikerkifejlesztő lépcső harckocsi-, gépesített- vagy lovashadtest(ek)ből álló gyorscsoportja az áttörés után került bevetésre és a az ellenség arcvonalán ütött résen át támadva szélesítette ki azt s került az ellenség hátába;
– a légi lépcsőt (a légierő és a légideszant-csapatok) a védelem mélységének lefogására alkalmazták;
– a tartaléklépcsőből pótolták a veszteségeket.371
– a sikerkifejlesztő lépcső harckocsi-, gépesített- vagy lovashadtest(ek)ből álló gyorscsoportja az áttörés után került bevetésre és a az ellenség arcvonalán ütött résen át támadva szélesítette ki azt s került az ellenség hátába;
– a légi lépcsőt (a légierő és a légideszant-csapatok) a védelem mélységének lefogására alkalmazták;
– a tartaléklépcsőből pótolták a veszteségeket.371
Lexikon 311. o. Megjegyzendő, hogy a légi lépcső feladatait általában csak a légierő hajtotta végre, hiszen a légideszant-erők nagy része lövészalakulatként harcolt.
A szovjet harckocsizó-alakulatok az 1941 nyarán bekövetkezett katasztrófából 1942 októberére tértek magukhoz. Az október 16-án kiadott 0325. számú direktíva megtiltotta az újonnan felállításra kerülő harckocsihadtestek megosztását, a siker kifejlesztése érdekében összefogott bevetésüket írta elő. Ezzel szemben az önálló harckocsidandárokat a szovjet hadvezetés mint a gyalogságot közvetlenül támogató harckocsi-alakulatokat szándékozta alkalmazni. Ezek számára elrendelték a roham alatti, menetből való tüzelést. Fő feladatként az ellenséges gyalogság megsemmisítését jelölték meg. A gyalogsággal való szoros együttműködés érdekében a harckocsik 400 méternél távolabbra nem szakadhattak le a 122lövészalegységektől.372 Noha az elgondolás helyesnek bizonyult, állandóan kevés volt az ilyen feladatok végrehajtására alkalmazható harckocsizó egységekből. Többek között emiatt maradt a háború végéig igen alacsony a szovjet csapatok harcászati mélységet áttörő harcának üteme.373
Az egyetemes és magyar hadművészet fejlődése az ókortól napjainkig. Szerkesztette: Dr. Füzi Imre. (Budapest, 1986; a továbbiakban: Füzi) 268. o. Megjegyzendő, hogy a szovjetek harckocsihadosztályokat ekkor már nem, illetve még nem szerveztek. A szovjet harckocsihadtest ereje megközelítőleg egy teljesen feltöltött 1944. mintájú német páncéloshadosztály erejével (191 harckocsi és vadászpáncélos) egyezett meg.
Füzi 279. o.
1943 nyarától a gyalogságot támogató harckocsik harcrendjét ismét lépcsőkre osztották. Az első lépcsőben T–34 közepes, míg a másodikban T–60 és T–70 könnyű harckocsik támadtak. Sok esetben a németektől átvett új harcjármű-fajtával, a német rohamlövegek módjára alkalmazott önjáró lövegekkel is megerősítették őket. 1943 végétől a szovjet harckocsizó csapatok alap-harckocsija a T–34 lett.374
Red Army Handbook 88. o.
1944-től átlagban már 20–30 darab gyalogságot közvetlenül támogató harckocsi és önjáró löveg jutott minden arcvonal-kilométerre.375 Ettől kezdve az önálló harckocsidandárokat és -ezredeket a lövészcsapatok harcrendjében, a harckocsi-veszélyes irányokban helyezték el. Védelemben mozdulatlan „tűzfészekként” alkalmazták őket. Ellenlökések esetén összevontan támogatták a támadó gyalogságot.376 1944-től a szovjetek egyre gyakrabban alkalmazták támadásaik során a 10–20 harckocsiból álló kisebb csoportokat. Ezek élén ISZ–2 típusú nehézharckocsik rövid harcfelderítéseket végeztek, magukra vonták a németek páncélelhárító eszközeinek tüzét, és ezáltal felfedték azok állásait.377
Füzi 286., 293. o.
Füzi 316. o.
HL KTB/Hgr. Süd Ia. Nr. 13733/44 geh. vom 18. 12. 1944 Anlagen (627. tekercs).
A szovjet páncélelhárító képesség a háború kezdeti időszakában nem volt kielégítő. A németek először 1943 elején Harkovnál, majd nyáron a kurszki csatában tapasztalták meg, hogy a szovjet páncélelhárítás is új alapokra helyeződött. A szovjet csapatok páncélelhárító körleteket hoztak létre a védelem egész mélységében (ezeket hívták a németek Pakfrontnak). Ezek általában nyolc 76 mm-es és négy 45 mm-es vagy 57 mm-es páncéltörő löveget, illetve 50–70 darab páncéltörő puskát kaptak. A lövészszázadok páncélelhárító támpontjait zászlóalj-szinten csomópontokban, az ezredeknél körletekben vonták össze. A szovjet lövészhadosztály ezen kívül utolsó – harmadik – állásának előterében is berendezett egy–két páncélelhárító körletet. Bár 1943 nyarától a szovjet csapatoknál megjelentek a 57 mm-es páncéltörő ágyúk, a Panther, Tiger E, 123majd a Tiger B harckocsik ellen később is be kellett vonni a tábori tüzérség közvetlen irányzással tüzelő 122 és 152 mm-es lövegeit is.378
Füzi 306., 315. o.
A szovjet lövészgyalogság harcászatát a háború második felében alapvetően két harcmód jellemezte. A nagy hadműveletek első szakaszában, az ellenség harcászati mélységének áttörésekor általában igen veszteségterhes tömegtámadásokat hajtott végre, mivel az időtervet tartania kellett. Ha az egyik rohamozó hullám elakadt, a támadást újabb tartalékok bevetésével megismételték.
Kisebb vagy kevésbé fontos támadások, illetve helyi összecsapások során a szovjet katonák már jobban kihasználhatták leleményességüket. Ennek egyik mesteri formája az úgynevezett „beszivárgás” volt, amikor kisebb, de jól felszerelt alegységek az éjszaka leple alatt átlopakodtak az ellenséges állások között, és ott befészkelték magukat. Felszámolásuk általában nem volt könnyű, s ez a taktika a németek idegeit jócskán megviselte. Ugyancsak kiválóan harcoltak a szovjet lövészek éjszakai körülmények között, erdőkben és a településekért vívott helységharcok során.379
Liddell Hart, B. H.: Die Rote Armee (Bonn, é.n.; a továbbiakban: Liddell Hart) 15. o.
A szovjet gyalogság jelentős mennyiségű 7,62 mm-es PPS 41 és PPS 43 géppisztolyt, valamint sok öntöltő puskát használt, de alapfegyvere a cári időkből származó, majd korszerűsített 7,62 mm-es 1891/30 mintájú Moszin-Nagant ismétlőpuska és karabély volt. Ez utóbbi fegyvert a szovjet mesterlövészek távcsöves változatban halálos pontossággal használtak.
A tűzerő fokozására rajonként egy 7,62 mm-es „Degtyarjov” DP golyószórót is rendszeresítettek. A csapatok általában már az 1943-ban rendszeresített SZG–43 „Gorjunov” géppuskát használták, de még nagy mennyiségben rendelkeztek a nehéz és korszerűtlen 1940 mintájú „Maxim” típussal is.
A szovjet gyalogság 14,5 mm-es páncéltörő puskái 1943-től a német harckocsik és rohamlövegek ellen – viszonylagos pontosságuk ellenére – már nem sokat értek, de a lövészpáncélosok és felderítő páncélgépkocsik páncélzatát még átütötték. A kiválóan célzó szovjet páncéltörőpuska-irányzók sok német harckocsi-parancsnokot lőttek ki a lövegtoronyból, amikor azok a jobb tájékozódás kedvéért nyitott búvónyílásból vezették páncélosuk harcát. A szovjet lövészek ennek ellenére kénytelenek voltak a német páncélosokkal hatásos egyéni kézi páncéltörő fegyverek nélkül, csupán páncélrobbantó kézigránátokkal és „Molotov-koktélokkal” felszerelkezve szembeszállni. A lövészszázadok 82 mm-es és a lövészzászlóaljak 120 mm-es aknavetői gyakorlott kezelőszemélyzettel rendkívül pontos és pusztító tűzre voltak képesek, főleg élőerő ellen.380
Red Army Handbook 189-194. o., 203. o.
124A szovjet hadvezetés az ellenség védelmének áttörésére 1944–1945-ben az áttörési szakasz minden kilométerére öt–hét lövészzászlóaljat, 200–250 löveget és aknavetőt, 20–30 harckocsit és önjáró löveget, valamint kettő–négy utászszázadot vont össze.381
Radzijevszkij 1979 21. o.
Egy 1944 júliusában, a németek által a magyar csapatoknak kiadott harcászati összefoglaló az alábbiakban foglalta össze a szovjet támadások módszereit:
„1. Gyalogság és tüzérség: ellenséges tüzérségi 2–3 órán át tartó pergőtűz után következik a nagytömegű gyalogság támadása. Sikerült betörés esetén az ellenség a betörési hely két oldalának felgöngyölítésével igyekszik a rést tágítani.
2. Páncélosok: a gyalogsági támadások alatt a páncélosokat óvatosan alkalmazzák, a gyalogságnak a mélységi övből tűztámogatást nyújtanak. A sikerült betörést az áttörés kieszközlése érdekében követi a nagytömegű páncélos támadás. Az áttörés után, páncélos ékek a mélységbe törnek előre tekintet nélkül a lemaradt részekre, abból a célból, hogy fontos tereprészeket birtokba vegyenek. E célból gépesített alakulatok szorosan együttműködnek a páncélosokkal.
3. Légierők: a támadás megindításakor az ellenség csatarepülők tömeges – 100 gép tüzérosztályonként – bevetésével lefogja a saját tüzérséget, ugyanakkor az összes – a megtámadott vonalak mögötti – utánpótlási és közlekedési utat az ellenséges légierők megfigyelése alatt állanak úgy, hogy a saját közlekedés nagyon nehéz és csak nagy veszteségek árán folytatható. A saját felderítők ellen számos vadászt vetnek be úgy, hogy ritkán lehetséges az ellenséges vonalak mögötti terület betekintése.”382
HL M. kir. 7. honvéd gyaloghadosztály iratai. Hadműveleti napló mellékletei, I. fejezet 31/a melléklet 6. o.
A bevett harceljárás szerint, ha a harckocsikkal és önjáró lövegekkel, valamint tüzérséggel támogatott lövészgyalogság áttörte az ellenség harcászati mélységét, harcba vetették a harckocsizó és gépesített (néha a lovas-) erőket. Amennyiben a gyalogság nem tudta teljesen áttörni az ellenség vonalait, a harckocsi- és gépesítetthadtesteket az áttörés befejezésére vetették be, de ekkor a páncélos-veszteségek jelentősen megnövekedtek. A szovjet gyalogsági és harckocsi-támadások zömét besulykolt módon hajtották végre, ahol „fentről” szinte minden lépést előre meghatároztak. Az alárendelt parancsnokok olyan térképeket kaptak, amelyeken színes vonalak jelölték a támadás irányát és az elérendő célokat. Ez a vezetési felfogás szinte semmi teret sem engedett az egyéni kezdeményezéseknek. A támadást szigorúan betartott sávokban hajtották végre, amely az első világháború viszonyaira emlékeztetett.383
Liddell Hart 16. o.
125A „debreceni támadó hadműveletben” a szovjetek azonban Malinovszkij marsall előzetes tervei alapján sok ponton eltértek ettől a módszertől, és ez később a hadművelet kimenetelére nézve igen jelentős következményekkel járt.
A Vörös Hadsereg állományában csupán elvétve voltak megtalálhatók alaprendeltetésükben a lövészeket szállító páncélozott szállító járművek (német viszonylatban lövészpáncélosok), amelyekről gyengébb ellenséges védelem esetén leszállás nélkül is lehetett harcolni. A szovjetek a második világháborúban ilyen harcjárművet nem gyártottak. Az angolszászoktól kapott mintegy 3808 M2 és M3 típusú járművek különböző változatait főleg mozgó vezetési pontokként, önjáró páncéltörő eszközként és önjáró légvédelmi eszközként alkalmazták a harckocsizó és gépesített csapatoknál.384
Utóbbihoz lásd Zaloga, Steven J.: US Half-Track of the World War II. (London, 1991) 21–31. o.
Emiatt a harckocsizó és gépesített alakulatok gyalogságát azokkal a tehergépkocsikkal szállították, amelyeket az főleg az Egyesült Államok szállított a Szovjetuniónak.385 A tehergépkocsik azonban ellenséges tűzben, vagy nehéz terepen nem követhették a páncélosokat, s ezért a harckocsiknak időről időre be kellett várni a gépkocsizó lövészerőket.386
A szovjet ipar 1941–1945 között 314 ezer 676 tehergépkocsit gyártott, de ezek zöme a terepet nem bírta. Az USA-tól a Szovjetunió 376 ezer 617 darab tehergépkocsit kapott, s ennek nagy része a kiváló terepjáró képességű 2 és fél tonnás US-6 Studebaker típus volt. Lásd Red Army Handbook 187. o.
Liddell Hart 16. o.
Ha a gyorsaság létfontosságú volt, a gyalogság „deszantként” felkapaszkodott a páncélosokra. Ez viszont a harckocsikat akadályozta a tűzharcban, mert lövészekkel megrakva nem tudták elfordítani lövegtornyaikat. Ráadásul a páncélosokra zúduló elhárító tűz a szovjet gyalogság soraiban is nagy veszteségeket okozott.
Támadásban a szovjetek általában több harckocsi-kötelékkel operáltak. Először a német vonalakra merőleges utakon indultak meg. Ha a támadást megerősített ellenséges támpont akasztotta meg, a szovjetek – a német eljárástól eltérően – kikerülték és ott csak gyenge lekötő erőket hagytak, majd igyekeztek a támpontot minden irányból megkerülni és bekeríteni, s csak ezután felszámolni.387
Friessner 246. o.
A szovjet hadvezetés felső szintjén általában igen jó képességű katonák tevékenykedtek, nagy részük a német tábornokok elismerését is kivívta. Ugyancsak elismerően nyilatkoztak a németek sok alegységparancsnokról is. A szovjet tisztikar középső rétege azonban gyenge teljesítményt nyújtott, mert szinte jobban félt elöljáróitól s saját döntései következményeitől, mint magától a német hadseregtől. Erre meg is volt az oka, hiszen a németek gyakran hallgattak le olyan rádióbeszélgetéseket, 126amelyben szovjet tiszteket halálbüntetéssel fenyegettek meg, ha késlekedtek egy–egy elakadt támadást megismételtetni.
A csapatokat sokszor erőszakkal űzték előre, és hátulról lőhették le őket, ha haboztak.388 A szovjet hatóságok csak a 1942 nyarán mintegy 13 ezer 500 saját katonájukat – több mint egy teljes lövészhadosztály állományát – lőtték agyon különböző okokból.389
Liddell Hart 11-12. o.
Beevor, Antony: Sztálingrád. A keleti front fordulópontja 1942-1943. (Budapest, 2000) 14. o.
A szovjet harcvezetést nehezítette, hogy szinte teljesen hiányoztak a páncélozott vezetési pontok, s nagy volt a hiány motorkerékpárokban is. Ha egy írásbeli parancsot kellett valahova eljuttatni, a feladatra sokszor harckocsit kellett alkalmazni. Mivel a hosszadalmas, minden részletre kiterjedő utasításokat és parancsokat rádión szinte lehetetlen volt továbbítani, a páncélosok „futárszolgálatára” számos alkalommal került sor. Egyéb iránt még a háború végén sem rendelkezett minden szovjet harckocsi és önjáró löveg rádió adó-vevő készülékkel.390
Liddell Hart 16. o.
