Magyarország a XX. századi világháborúban. Összefoglalás
Magyarország a XX. századi világháborúban. Összefoglalás
1914-ben Magyarország nem tudott távol maradni a háborútól. Igaz, egy dualista birodalom elvileg egyenrangú egyik felét képezte, ám nem szabad elfeledni, hogy a közös uralkodó, a közös Vezérkar és a közös minisztériumok Bécsben székeltek. A közös vezetés háborús eltökéltségének egyedül a magyar miniszterelnök szegült szembe. Kívülről nézve ez nem volt nyilvánvaló, az 1918-as győztesek nem tettek különbséget az Osztrák–Magyar Monarchia Lajtán inneni és túli fele között. Amikor a Monarchia egészének megszüntetése hadicéllá vált, a nemzetközi politika kérlelhetetlen logikája a történelmi Magyarország felett is kimondta a halálos ítéletet. 1914 őszén a Franciaországban internált gróf Károlyi Mihály is elutasította a francia vezetők elsőként neki tett burkolt ajánlatát, hogy – a korábbi évszázadok példáján lelkesülve, amikor a Habsburgokkal szemben általában a franciák támogatták Magyarországot – alakítson a függetlenség kivívását zászlajára tűző magyar exilkormányt... 1915-től Párizsban a cseh emigráció “kártyáját” játszották meg, amit követtek a délszláv, a román, végül a rutén “lapok”.
A magyar katonák erőn felül teljesítettek a különböző hadszíntereken, leginkább a keletin, a délin (a Balkánon) és a délnyugatin (az olaszon), de eljutottak a nyugati front poklába és a Közel-Kelet kemencéjébe is. A közös hadvezetés a legmegbízhatóbbaknak tekintette őket az osztrák-németek mellett. Ez persze azzal is járt, hogy a legveszélyeztetettebb arcvonalszakaszokra 1917-től igyekeztek magyar ezredeket vezényelni, ami egyik okozójává vált a magas magyar vérveszteségnek. Az 1918 végén szervezetten hazainduló honvédek és k. und k. magyar katonák ennek ellenére képesek lettek volna a történelmi Magyarország védelmére – de hazatérve leszerelték őket.
Károlyi Mihály gróf hiába kísérelte meg, hogy Antant-barát külpolitikát kövessen és demokratizálja a belpolitikai életet, az Antant vezetése nem tekintette partnernek. Mire ráébredt, és felvállalta a fegyveres honvédelem koncepcióját (a törököknek is sikerült a sčvres-i diktátum helyett kiharcolniuk a lausanne-i békét), már késo volt. A súlytalanná vált Károlyi-féle vezetést felváltó tanácsrendszert egyfelől a magyar nemzet nem fogadta be, másfelől – nem ok nélkül – a szovjet-orosz bolsevik hatalmi formáció közép-európai meghosszabbítását látták benne. A Magyarországi Tanácsköztársaság önmagát is a tanácsköztársaságok szövetsége részeként definiálta, s nem kizárt, 255hogy ha megmarad, Magyarország a balti államokkal egyszerre válik ki az összeomló Szovjetunióból...
1919 második felében a többek által megteremtett, de mégis Horthy nevével fémjelezhető ellenforradalmi rendszer (láttuk, hogy ez akkor etnonímia volt) egyfelől a Tanácsköztársaság “visszacsapásaként” jelentkezett, másfelől az egyetlen reális alternatívát jelentette a szovjet-orosz rendszerhez való tartozás, illetve a román, szerb és cseh megszállás határmezsgyéjén egyensúlyozó maradék magyar nemzet számára. A Károlyi-rendszer kora tavaszi bukásával az adott pillanatban egy nyugati mintájú demokratikus államrend kiépítésére nem volt kilátás, a törvényes király visszatérését pedig az új szerzeményeit féltő – leendő – Kisantant miatt az Antant nem tekintette megengedhetőnek. Maradt az Antant által is “szalonképesnek” tekintett Horthy, aki egyfelől a trianoni béke aláírattatásával és becikkelyeztetésével, másfelől IV. Károly két visszatérési kísérletének megakadályozásával végleg elfogadtatta magát a győztes nagyhatalmakkal. Ráadásul az ő rendszerének keménysége kedvezett a trianoni béke nyomán összeomlott gazdaság újjáépítésének.
A korszak egyik legnagyobb – ha nem a legnagyobb – formátumú miniszterelnöke, Bethlen István gróf négy évszázad után megteremtette a független Magyarországot: újjáépítette, majd stabilizálta az ország gazdasági és pénzügyi rendszerét, csillapította a társadalmi problémákat és ellentéteket, s kitört a nemzetközi elszigeteltségből. Nem véletlen, hogy kormányfőségének évtizedét a bethleni konszolidáció kategóriájával írja le a hazai történelemtudomány. Utóda, Károlyi Gyula gróf irányításával az ország “túlélte” a gazdasági és pénzügyi világválságot – a “kezelést” csupán az “orvoskar” nem élte túl: Károlyinak és kormányának történelmi léptékkel mérve igen hamar távoznia kellett. A mór megtette kötelességét, a mór mehet...
A hatásukat Magyarországon is éreztető új világpolitikai áramlatok új erős embere, Gömbös Gyula megerősítette az országot, s nagyobb tekintélyűvé tette Európában, mint amennyi az ország valós erejéből fakadt volna. Igaz, kormányfőségének utolsó időszakára kísérlete megbukott egy olasz mintájú totalitárius állam kiépítésére. A Bethlen idejében kialakított, erősen konzervatív államrendszer akkor még elegendő belső erővel rendelkezett egy ilyen kísérlet meghiúsítására, s a magyar társadalom éppúgy nem fogadta be a jobboldali totalitarizmust, mint másfél évtizeddel korábban a baloldalit. Gömbös kísérlete elbukott ugyan, de az általa megerősített és megkeményített állam nem. Utódai, Darányi Kálmán és Imrédy Béla hellyel-közzel abból tudtak élni, illetve azt tudták továbbvinni, amit Bethlen, majd Gömbös megteremtett. S mindehhez a folytonosságot Horthy biztosította. A következő tényleges újdonságot Teleki Pál gróf és a nevéhez kapcsolt fegyveres semlegességi koncepció jelentette. Más kérdés, hogy ennek az adott világpolitikai folyamatok között mennyi realitása lehetett. A francia befolyás a térségben elkopott, London pedig egyre messzebb esett a Kárpát-medencétől.
1939-ben Magyarország távol tudott maradni a háborútól. A kormány erejéből még arra is futotta, hogy elutasítsa a német csapatszállításokat magyar területen keresztül, s ne fogadja el a burkolt német felajánlást az egykori Osztrák-Galícia egy sávjára, ha bekapcsolódik a Lengyelország elleni háborúba. A finn–szovjet téli háborúban magyar önkéntes zászlóalj segítette a testvéri finn népet, jóllehet “legmelegebb” szakaszát élte a német–szovjet együttműködés. 1940-ben a korlátozott háború európaivá szélesedett, de hazánkat ez nem érintette. 1941-ben, amikor a konfliktus világháborúvá eszkalálódott, Magyarország már nem maradt ki belőle. 1941 tavaszán bekapcsolódott Németország Jugoszlávia elleni, nyarán Szovjetunió elleni hadjáratába. A mai napig a történelemtudomány egyik vitakérdését képezi, hogy 1941-ben kimaradhatott volna vagy sem Magyarország a háborúból, s ha igen, mikor léptette volna be a német vezetés. Abban a legtöbb történész véleménye megegyezik, hogy a beléptetés a hadihelyzet romlása nyomán – akár fegyveres kényszerrel is – megtörtént volna. E sorok írója szerint legkésőbb Kurszk után.
1944 tavaszáig, a német megszállásig az ország a béke szigete maradt, annak ellenére, hogy a 2. hadsereg doni pusztulása és a megszálló erők jelenléte a Szovjetunióban a magyarországi családokhoz már elhozta a háború jeges leheletét. Az ország a körülötte zajló háborúhoz képest békés hétköznapjait élte. Menedékre találtak nálunk lengyelek, franciák, hollandok és más államok polgárai. Az országot a nagyhatalmak háborújába bekapcsoló Bárdossy László miniszterelnököt követő Kállay Miklós kormányzata már kereste a háborúból való kiválás lehetőségeit. A német megszállást követően hatalomra juttatott, Sztójay Döme vezette adminisztráció aztán mind fokozottabban szolgálta ki a Nagynémet Birodalom háborús érdekeit, s mind kevésbé védte a magyar nemzet érdekeit.
1944-ig a zsidók jogait négy ún. zsidótörvénnyel korlátozták, de a német megszállásig fizikai létüket veszély nem fenyegette. A határon túlról is menekültek hozzánk zsidók. A szuverenitás elvesztésétől viszont megindultak a deportálások. Az 1944 nyarán rövid időre még magára találó kormányzó leállította azokat, de az ősszel hatalomra került nyilasok alatt sorsuk megpecsételődött, jószerivel csak a budapesti gettóba szorultan az ostromot végigszenvedők élték meg a háború végét.
1944 tavaszától a háború a levegőből már a magyar földet is sújtotta. Ekkor még sokan bíztak abban, hogy a front nem lépi át a Kárpátokat, az ország területe nem válik hadszíntérré. Az arcvonal azonban a román kiugrás nyomán összeomlott, a hadműveletek 1944 augusztusának végére Magyarország területére tevődtek át. A Horhy nevével fémjelzett korszak utolsó miniszterelnöke, Lakatos Géza nem volt képes kivezetni az országot a háborúból, s megakadályozni, hogy annak területe hadszíntérré váljon. 1944–1945- ben a háború végigsöpört az országon, minden pusztításával és kegyetlenségével. Az országon, amelynek az utolsó pillanatban, 1944. október 15-én sem sikerült kiugrania abból a háborúból, amelybe 1941 nyarán még nem lett volna szükségszerű belépnie, s amelyből az 1918–1920 meghatározta kényszerpályán haladva nehéz lett volna kimaradnia.
A honvédek a kiugrási kísérlet kudarcával a törökkort idéző válaszút elé kerültek. Ha vállalják a további harcot a lelkiismeretük diktálta oldalon, azzal valamelyik nagyhatalom érdekeit is szolgálják. Tekintsünk el azoktól, akik 256egyiket sem választva hazaszöktek, de a szélsőségektől is: azoktól, akik még 1945 tavaszán is a német végső győzelembe vetett vak hittel hajtották végpusztulásba az országot, s azoktól, akik 1944–1945 fordulójától a kommunista hatalomátvétel feltételeinek megteremtésén munkálkodtak. A harcot 1945 májusáig folytató honvédek esküjük szellemében védték hazájukat idegen hatalmak beözönlő haderejével szemben. Ezzel – akaratlanul – a hitleri Német Birodalom továbbélését is elősegítették. Esküjüket teljesítették, s az a harcot írta elő “mindhalálig”. A debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány hadseregébe jelentkező honvédek esküjük (s a kormányzóhoz való hűségük) szellemében úgy gondolták: hazájukat szolgálják, hiszen az új kormány az antifasiszta koalíció oldalán kötelezte el Magyarországot, s felmérték, hogy a háború utáni Európában hazájuk csak úgy találhatja meg helyét, ha szembefordul Hitlerrel. Túlnyomó többségükben Magyarországot szerették volna szolgálni és menteni, szemben a vesztett háborúval (ne feledjük: Nagy-Britannia is az általuk választott oldalon állt). Ez – akaratlanul – a sztálini Szovjet Birodalom terjeszkedését is elősegítette. Hogy nem a nyilasok által hangoztatott muszkavezetés vagy a kommunizmus kiszolgálása volt a céljuk, bizonyítják az őket a Rákosi-rezsim részéről ért meghurcoltatások.
A nyilasok tulajdonképpen egyetlen dologért harcoltak: saját hatalmuk megtartásáért. Kevesen voltak köztük (s ezek száma is gyorsan fogyott az idő haladtával), akik hittek a “végső győzelemben” és a hungarista birodalom “boldog” jövendőjében.
A polgári lakosság egy része felszabadításként élte meg azokat az eseményeket, amelyek a hadműveletek eredményeképpen bekövetkeztek, így a nyilasok vagy a gestapósok eltűnését. Közülük kevesen sejtették, hogy egy kiépülő totális kommunista diktatúra áldozataivá válnak, a vöröskatonákban még nem a terjeszkedő Szovjetuniót látták. Végzetes tévedésükre hamarosan ráébredtek.
A németek keményen harcoltak Magyarország területén, sokszor keményebben, mint a franciaországi hadszíntéren. Mindazon túl, amit fentebb elemeztünk, hozzáállásukat motiválta, hogy a Vörös Hadseregnek minél később engedjék elérni a hazai (német) földet.
A szovjet vezetés, mire csapatai a Kárpát-medencébe értek, már imperialista célokat is követett. Azt azonban tárgyilagosan el kell ismerni, hogy ezzel egyidejűleg az egyszerű szovjet katonák és a fronton harcoló tisztek túlnyomó többsége komolyan hitt felszabadító küldetésében, miközben más országokat szállt meg. Akármi is történt időben és térben a front mögött, (s tudjuk, sajnos történt) ők a hitleri Németország legyőzéséért, a fasizmus és a nemzetiszocializmus megsemmisítéséért harcoltak. Ugyanazért, amiért a napjainkban irányadónak tekintett nyugati demokráciák. A “felszabadítás” kategóriát a korabeli szovjet szóhasználat Magyarország vonatkozásában nem alkalmazta. A politikai megítéléstől függő moszkvai terminológiát példázzák az 1945. június 9-én alapított harci emlékérmek, amelyeknek szövegezésükben különbséget tettek a felszabadított és az elfoglalt nagyvárosok között. Budapestet az utóbbi csoportba sorolták (Za oszvobozsdénija Belgrada, Za oszvobozsdénija Pragü, Za vzjatyije Budapesta, Za vzjatyije Berlina). A szovjet terminológiában a “felszabadítás” Magyarország vonatkozásában csak a háború után terjedt el.
A románok Erdély ismételt megszerzéséért harcoltak, a bolgárok azért, mert fegyverszüneti szerződésük alapján besorolták őket a szovjet 3. Ukrán Hadseregcsoport kötelékébe. Egyikük hadereje sem nyújtott kimagasló értékű harci eredményeket. A Tito vezette Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg szerb katonái keményen verekedtek Magyarország déli területein. Céljuk a Délvidék ismételt hozzácsatolása volt Jugoszláviához, azon belül Szerbiához. A románoknak és a bolgároknak a szovjet haderő rendszeresen segítséget nyújtott, enélkül nem egy esetben a szovjet arcvonal is összeomolhatott volna. A szerbeknek ilyen segítségre általában nem volt szükségük.
Ismert, hogy a korabeli magyar és német szóhasználat az “orosz” megjelölést alkalmazta, miként az is, hogy a Vörös Hadseregben egyaránt szolgáltak katonák a Szovjetunió valamennyi területéről. Nem jelentett nemzetiségi vagy köztársasági megkülönböztetést a hadseregcsoportok (frontok) elnevezése sem: a “Belorusz” hadseregcsoportok nem csupán fehéroroszokból, az “Ukrán” hadseregcsoportok nem csupán ukránokból álltak. Megnevezésében “Orosz” hadseregcsoport nem is létezett, e magas kötelékek elnevezése a földrajzi alkalmazási körzet függvényében alakult. Így lett például 1943. október 20-tól 1., 2., 3. és 4. Ukrán Hadseregcsoport a Voronyezsi, Sztyeppi, Délnyugati és Déli Hadseregcsoportból, vagy Belorusz Hadseregcsoport a Központi Hadseregcsoportból. A Szovjetunió hadereje egységes volt (nem számítva a partizánalakulatokat), egységes vezényleti nyelvvel, az orosszal. Hasonlóan a korábbi cári orosz birodalmi hadsereghez, csak más konkrét megjelenési formában és más ideológiai tartalommal. E birodalmi egységet, amit az 1914–1918-as világháborús szakaszban az “orosz” testesített meg, az 1939–1945-ös időszakra már az állam nevében is szereplő “szovjet” terminus szimbolizálta. A “szovjet” szó használata az “orosz” helyett – e sorok írójának megítélése szerint – helytállóbb tehát. Annál is inkább, mert ma már ismét az “orosz” kifejezést kell alkalmaznunk.
A katonaveszteségek és a költségek alakulását – ezeket fent láttuk – egyaránt befolyásolta a felek által követett ún. hadászati kultúra. E hadtudományi fogalom a hadviselés módját meghatározó szabályok és szokások összességeként definiálható. Öt modern hadászati kultúra ismert: a mozgási, az anyagi, a tömeges, a gerilla és a forradalmi. Kialakulásuk a napóleoni háborúk idején kezdődött, s az 1939–1945-ös világháborús szakasz idejére kristályosodott ki mind az öt. E folyamatban a katonai teoretikusok általában a köztes békeidőkben a háborúk során szerzett tapasztalatok alapján igyekeztek a hadtudományi elméleteket fejleszteni. A legtöbb gyakorlati tapasztalatot az 1914–1918-as világháborús periódus szolgáltatta, amelyek átültetésére a hadműveleti és a harcászati vezetésbe már a háború folyamán törekedtek. Ilyen volt például a védelem és a támadás gyors változása vagy a rohamcsoportok alkalmazásának bevezetése.
A kialakulás folyamatának lezáratlansága okán, illetve mivel az éppen akkor gyorsult fel számottevően, a hadviselő felek besorolása az öt hadászati kultúra valamelyikébe az 1914–1918-as háborús szakasz idején korántsem 257olyan egyértelmű, mint 1939–1945-ben. Besorolásuk inkább adódik az egyes hadvezetések törekvései és az ezekből adódó trendek, mint az egyes haderők konkrét esetekben követett harceljárásai alapján. A háború elején, a mozgóháború időszakában minden nagyobb hadviselőnél kimutatható a törekvés a mozgási hadászati kultúra szerinti hadviselésre, de a francia haderőnél a többihez képest kevésbé. A hosszú állásháború alatt szintén minden nagyobb hadviselőnél megfigyelhetők az anyagi elemei. A háború vége felé a német és az osztrák–magyar hadsereg inkább a mozgási irányába tért el, egyfelől a háborús kimerültség jelentkezése, másfelől a keleti hadszíntéren ismét kialakuló mozgóháború következményeképp, harmadrészt azért, mert a német hadvezetés 1918 tavaszán – a háborús kimerülést érezve – a nyugati hadszíntéren több ún. nagyoffenzívával (Großoffensive) igyekezett a döntést kicsikarni. Franciaország és Nagy-Britannia egyre inkább az anyagira alapozta hadviselését. Ez jellemezte a háborúba 1917-ben belépő amerikai haderőt is. Az orosz hadvezetés a háború kitörésétől 1917 novemberéig a tömeges hadászati kultúrát követte, a mozgási elemeivel átszőve, majd hónapok alatt áttért a forradalmira, amit 1922-ig, a polgárháború végéig követett. Törökország szintén a tömeges hadászati kultúrát követte, a Musztafa Kemal vezette felkelés és függetlenségi harc idején a forradalmi egyes elemeit felmutatva. A balkáni országok (Szerbia, Montenegró, Bulgária, Románia) hadászati kultúrája inkább tartozott a tömegeshez, de hadviselésükben kimutathatók a mozgási, Szerbia és Montenegró esetében a gerilla elemei is. A gerilla-hadviselés kialakult Oroszország, Franciaország és Belgium németek megszállta részein is, de olyan “klasszikus” partizánháború sehol sem fejlődött ki, mint a 1941–1944 között a Szovjetunióban vagy Jugoszláviában. 1919-ben a magyar Vörös Hadsereg a mozgásit igyekezett követni, az ötéves háborús tapasztalat, illetve a nélkülözésből – kevés katona, fegyver és felszerelés – következő szükség alapján.
Az 1914–1918-as tapasztalatok elméleti feldolgozása az 1930-as évekre teljesedett ki. Az újkeletű elméletek közül is kiemelést érdemel az olasz Giulio Douhet által kidolgozott légiuralom elmélete, az angol John Fuller és Basil Liddell Hart, az osztrák Ludwig Ritter von Eimansberger, a francia Charles de Gaulle és a német Heinz Guderian nevéhez kapcsolható páncélosháború elmélete, valamint a szovjet Mihail Ny. Tuhacsevszkij vezette csoport kimunkálta mélyhadművelet elmélete. Mindhárom kiindulópontja, egyben lényege az volt, hogy áttörjék a szemben álló fél – 1914–1918-ban megtapasztalt – jól megerődített, mély védelmi rendszerét.
Az 1939–1945-ös világháborús periódus idején a forradalmi hadászati kultúra nem volt jellemző. A fő hadviselő felek közül Németország a mozgási, Nagy-Britannia és az USA tisztán az anyagi, a Szovjetunió alapvetően a tömeges hadászati kultúrát követte. A gerillára példa a szovjet és a jugoszláv partizánháború, illetve a francia és az olasz partizánmozgalom. Lengyelország 1939-ben a mozgási, Franciaország 1940-ben az anyagi elveit követte. A Honvédség harcmódjaiban keveredtek a mozgási és az anyagi elemei.
A mozgási hadászati kultúra alapja a háború elején indított döntő támadás és a gyors manőverezés. A védelem szerepe csak ideiglenes. Vezetése decentralizált, viszonylag nagy teret enged a beosztott seregtest- és csapattest-parancsnokok kezdeményezéseinek. Professzionális tisztikart és jól kiképzett legénységet igényel. Erőssége, hogy meglepés esetén képes a gyors sikerre. Gyenge pontja az időveszteség és a többfrontos harc elhúzódó háború esetén egyre kevésbé alkalmas a győzelem kivívására.
Az anyagi hadászati kultúra alapja a törekvés az anyagi és erőfölény megteremtésére a hadászati szintű támadás megindítása előtt, addig elsődlegesnek tekinti a hadászati védelmet. Vezetése centralizált, bürokratikus. Viszonylag kis létszámú professzionális haderőt igényel, amelyet a hadászati támadásra való felkészülés idején nagyszámú, jól kiképzett sorozott és tartalékos állománnyal egészítenek ki. Erőssége, hogy elhúzódó háború esetén egyre nő esélye a győzelem kivívására. Gyenge pontja a lassú reagálóképesség az ellenség meglepetésszerű támadásaira, valamint a nagy anyagi és pénzügyi igény.
A tömeges hadászati kultúra alapja az ellenfél felőrlése tömeges támadásokkal. A védelem szerepe az ellenség feltartóztatására korlátozódik a támadás feltételeinek megteremtéséig. Vezetése erősen centralizált és bürokratikus. Csak a szükségesen minimális szinten képzett, nagyszámú tisztikart igényel, alapfokon képzett legénységgel és tartalékos tömeggel, akiket nem nehéz pótolni az előre kalkulált nagy veszteségek nyomán. Erőssége, hogy a haderő nagy létszáma és nagy mennyiségű (nem feltétlen korszerű) fegyverzete felőrli az ellenség erejét. Gyenge pontja a viszonylag lassú reagálóképesség és a beosztott parancsnokok csekély önállósága, illetve a nagy veszteség élőerőben és technikában.
A gerilla hadászati kultúra alapja az ellenség erejének felőrlése állandó rajtaütésekkel és utánpótlási vonalainak sorozatos elvágásával. A védelemnek így nincs szerepe. Vezetése kifejezetten decentralizált, az egyes osztagparancsnokok nagyfokú önállósággal rendelkeznek. Kisszámú, jól képzett tanácsadót, illetve politikailag elkötelezett, végletekig elkeseredett vagy fanatizált néprétegeket igényel. Erőssége a rugalmasság, a váratlanság, s hogy a hadviselés klasszikus módszereivel általában nem számolható fel. Gyenge pontja, hogy nagyvárosokhoz és/vagy erdős-hegyes terephez kötött, létfeltétele a lakosság támogatása, s hogy önmagában alkalmatlan a háború megnyerésére.
A forradalmi hadászati kultúra alapja az újítások mélyreható alkalmazása. Vezetése új személyekre és új módszerekre épül. Igényli a régi hadsereg forradalomhoz lojális legénységét és altiszti állományát, továbbá a széles néprétegek támogatását és bevonását az új hadseregbe. A régi tisztikar lojalitást vállaló részét is alkalmazza, de ellenőrzés mellett és – kevés kivétellel – csak egy bizonyos ideig. Erőssége a kiszámíthatatlanság, a váratlanság és a rugalmasság. Gyenge pontja a katonai vezetők sűrű cseréje, a haderő gyakori átszervezése és a politika állandó beavatkozása a tisztán katonai kérdésekbe.
A világháború Európában alig egy hónappal a magyarországi harcok vége után befejeződött. A Nagynémet Birodalom kapitulációs okmányát kétszer írták alá. 1945. május 7-én 0241-kor Alfred Jodl vezérezredes, a Wehrmacht Főparancsnokság (Oberkommando der 258Wehrmacht, OKW) vezetési törzsének főnöke Reimsben, a nyugati szövetségesek főhadiszállásán, a négy nagyhatalom képviselői előtt aláírta az első általános érvényű kapitulációs okmányt: “Ezennel feltétel nélkül megadjuk magunkat ... a Szövetséges Expedíciós Erők Legfelsőbb Parancsnokának és egyidejűleg a Szovjet Főparancsnokságnak.” A május 7-én 2300-kor életbe lépő általános fegyverszünet végrehajtására 48 órát adtak.
Az okmány szövegezése kismértékben eltért az Európai Konzultatív Tanácsban 1945 márciusában elfogadott ún. londoni formulától. Sztálin erre, s a szovjet hadsereg – valóban hatalmas – véráldozatára hivatkozva újabb kapitulációs aktust követelt, mégpedig Berlinben, a Nagynémet Birodalom fővárosában. A Jodl-féle okiratban egyébként az is benne foglaltatott, hogy a formális ratifikáció érdekében a fegyverletételi okmány még egyszer aláírásra kerül, a szövetségesek által megjelölt helyen és időben. Ezt elfogadták az angolszász hatalmak is. Másodjára Wilhelm Keitel tábornagy, az OKW főnöke a Berlin melletti Karlshorstban 1945. május 9-én 016-kor írta alá a német haderő éjfélkor már életbe lépett feltétel nélküli általános fegyverletételét Georgij Zsukov marsall, a szovjet fegyveres erők főparancsnok-helyettese, Carl Spaatz hadseregtábornok, az amerikai hadászati légierő parancsnoka, Sir Arthur Tedder brit légimarsall, a nyugati szövetséges haderő főparancsnok-helyettese és de Lattre de Tassigny hadtesttábornok, a francia hadsereg főparancsnoka előtt. Keitellel együtt látta el kézjegyével a fegyverletételi okmányt a német légierő részéről Hans-Jürgen Stumpff vezérezredes és a haditengerészet nevében Hans-Georg von Friedeburg flottatengernagy.
Németország fegyverletételének kettősségében, illetve általában a kapitulációs folyamat lassításában szerepet játszott a német vezetés törekvése, hogy minél több alakulat adhassa meg magát a nyugati szövetségesek előtt a szovjet csapatok helyett. Keitel erről emlékirataiban így ír: “Arról volt szó tehát, hogy a még mindig több mint 3 millió emberrel rendelkező keleti hadsereg tömegeinek lehetővé tegyük az átjutást az amerikai megszállási övezetbe, megvédjük őket az orosz fogságtól.”
Európában volt, ahol ettől eltérő időpontban hallgattak el a fegyverek. Észak-Itáliában már április 29-én aláírták a – regionális érvényű – fegyverletételt, amit május 2-án hajtottak végre, ugyanazon a napon, amikor Berlin helyőrsége kapitulált. Május 4-én írták alá az Északnyugat-Németországban, Hollandiában és Dániában, 5-én a Dél-Németországban és Felső-Ausztriában harcoló német csapatok fegyverletételét. A Bornholm-sziget helyőrsége 11-én kapitulált, a Közép Hadseregcsoport Csehországban 12-én tette le a fegyvert, s ugyaneddig tartottak a harcok a Baltikumban a Kurland-Hadseregcsoportnál. Bár az E Hadseregcsoport fegyverletétele formálisan május 5-én megtörtént, annak német, de főként horvát és délszláv csapatai Szlovéniában 15-éig harcoltak. S mindenütt, ahová sorsuk vetette őket, az utolsó pillanatig harcoltak honvédalakulatok.
