Honvéd seregtestek a Nagy Háborúban
21Honvéd seregtestek a Nagy Háborúban
A hagyományos értelmezésű első világháborúban Ausztria–Magyarország fegyveres erőinek felépítése a többi hatalomhoz képest rendhagyó volt. Az utóbbiaknak általában egy haderejük volt, amely – klasszikusan – haderőnemekből és az azokat alkotó fegyvernemekből épült fel (kivéve a Német Birodalmat, ahol három haderő létezett: a birodalmi vagy császári, a porosz királyi és a bajor királyi). Az Osztrák–Magyar Monarchia hadszervezetébe hat haderő tartozott. A két haderőnem, a szárazföldi haderő és a haditengerészet az 1868. december 5-én szentesített, a véderőről szóló 1868:XL. törvénycikk, illetve a honvédségről és a népfelkelésről szóló XLI. és XLII. törvénycikk alapján együtt hatféle (5+1) fegyveres erőt állított ki.
Az osztrák–magyar szárazföldi haderő a bevethetőség és a kiképzés foka szerint három vonalra tagolódott. A birodalom egész területéről kiegészített, német vezényleti nyelvű császári és királyi (cs. és kir., kaiserliche und königliche, k. u. k., 1889-ig cs. kir.) közös Hadsereg (Heer) alkotta az első vonalat, amelynek ügyeit a közös Hadügyminisztérium intézte, élén a közös hadügyminiszterrel, illetve a cs. és kir. Vezérkar (Generalstab). A második vonalat a magyar (és horvát) vezényleti nyelvű és kiegészítésű magyar királyi (m. kir., königliches ungarische, k. u.) Honvédség, valamint az Ausztria ún. örökös tartományaiból kiegészített, német vezényleti nyelvű császári-királyi (kaiserliche-königliche, k. k.) Landwehr képezte. Mindkettő élén honvédelmi miniszter és főparancsnok állott. A harmadik vonalat 1886-tól a csak háborúban felállítandó m. kir. Népfelkelés, s a birodalom “Lajtán-túli felében” a – népfelkelésnek megfelelő – cs. kir. Landsturm jelentette.
A korabeli forrásokban a magyar királyi (m. kir.) előtagot jelzőként használták, így kis kezdőbetűkkel írták. Így volt ez a XX. századi világháború teljes, 1914–1945 közötti időszakában. Napjaink szóhasználatában a Honvédség egészére mint testületre – az egyes alakulatokra nem – elfogadható a tulajdonnév gyanánt alkalmazott nagy kezdőbetűs írásmód is, tehát a Magyar Királyi Honvédség.
Az osztrák–magyar haderőn belül négy fegyvernem létezett. Alapvető a gyalogság volt ennek harctevékenységét egészítette ki az áttörő, szárnybiztosító, hézaglezáró biztosító és harcfelderítő erőnek, illetve mozgékony tartaléknak szánt lovasság a gyalogság tűztámogatására és az ellenség megerődített állásainak és erődítményeinek leküzdésére hivatott tüzérség valamint a harcbiztosítást végző és különleges eszközökkel harcoló műszaki csapat. Mindegyik fegyvernem csapatnemekre tagolódott.
A gyalogságot “felülről lefelé” hadosztályokra, dandárokra, ezredekre, zászlóaljakra és századokra tagolták. A több hadosztályt egyesítő hadtestben és az azokat összefogó hadseregben (ami csak háborúban állt fel) más fegyvernemek és csapatnemek is képviseltették magukat. A lovasság ezredekre, osztályokra és századokra oszlott. A tábori tüzérséget ezredekbe, osztályokba, ütegekbe szervezték, s azokat a gyaloghadosztályoknak és a hadtesteknek rendelték alá. A zászlóaljakba szervezett vártüzérséget az erődrendszerben helyezték el. A műszaki csapathoz a háború előestéjén árkász-, utász-, hidászzászlóaljak, vasúti- és távíróezred, valamint légjáró-, autó-, hadtáp- és szállítócsapat tartozott.
A cs. kir. Landwehrben 1908-ban, a m. kir. Honvédségben 1913-ban szervezték meg a tábori tüzérséget, addig azokat csupán gyalogos és lovas fegyvernem alkotta. A műszaki csapat gyakorlatilag a háború során vált önálló fegyvernemmé. A Honvédség és a Landwehr szervezési elvei megegyeztek a közös Hadseregével, legmagasabb szervezeti egységük a hadosztály volt. A háborúban e hadosztályokat beosztották a cs. és kir. hadtestek kötelékébe, m. kir. és cs. kir. megnevezésük megtartásával.
A birodalom katonai közigazgatása katonai területekre és azokon belül felállított hadkiegészítési kerületekre (a m. kir. Honvédségben honvéd kerületekre és honvéd kiegészítő kerületekre) oszlott. A háború kitörése után, 1914. július 31-én a haderő egészét irányító cs. és kir. Vezérkar szervezetéből Frigyes főherceg tábornagy vezetésével megalakították a Hadsereg-főparancsnokságot (Armee-Oberkommando, AOK), a haderő és a hadműveletek tényleges irányítója azonban Franz Conrad von Hötzendorf gyalogsági tábornok (1915. június 23-tól vezérezredes, 1916. november 24-től tábornagy), majd 1917. március 2-től Arthur Arz von Straussenburg vezérezredes vezérkarfőnök volt. Az új uralkodó, IV. Károly gyakorolni kívánta legfelsőbb hadúri jogait, így 1916. december 2-án maga vette át az AOK főparancsnokságát. 1918. november 3-án még az osztrák–magyar haderő főparancsnokának nevezte ki báró kövessházi Kövess Hermann tábornagyot, aki november 11-től december 20-i nyugdíjba helyezéséig az AOK-t vezette, de szerepe elsősorban már csak a vezetési szerv felszámolására korlátozódott.
Itt kell megjegyezni, hogy a vezérkarfőnök (Chef des Generalstabes) 1945-ig nem volt azonos a vezérkari főnökkel. Az előbbi közvetlenül a teljes haderő főparancsnoka mögött következett, mint a Vezérkar élén álló legmagasabb katonai vezető, az utóbbi az egyes seregtestparancsnokok közvetlen segítője volt. A vezérkari főnök vezette az egyes hadseregek és hadtesetek főhadiszállását, a hadosztályok törzshadiszállását és a dandárok vezérkari osztályát. 1945 után, a szovjet szervezési elvek átvételével 22a korábbi vezérkarfőnök megnevezése vezérkari főnökre, a korábbi vezérkari főnöké törzsfőnökre módosult, s ezt a terminológiát használja az 1990 utáni Magyar Honvédség is. 1945 előtt a katonai vezetési szerveknél szolgálatot teljesítő tisztek – megfelelő tanfolyamok elvégzését és vizsgák letételét követően – külön állománykategóriába, az ún. vezérkari testületbe kerültek át. A vezetési szervek részletesebb leírását és vezetőik felsorolását a Magyar Királyi Honvédség szervezete című fejezetben, lejjeb adjuk meg.
Dandártól “felfelé” az egyes alakulatok seregtestnek számítottak, vagyis alkalmasnak tekintették azokat önállóan is hadművelet megvívására. Ezredtől “lefelé” a többi alakulat csapattestnek minősült. Az önálló lovashadosztályok alkották az ún. sereglovasságot, a gyalogos seregtestek kötelékébe beosztott lovas csapattestek az ún. csapatlovasságot. E besorolási rendszer a m. kir. Honvédség vonatkozásában 1945-ig fennmaradt.
Ausztria–Magyarország haderejének minden alkotója – a rendszer megalkotóinak szándékától majdhogynem függetlenül – a háború logikájának egyenes következményeképp egymással vállvetve harcolt valamennyi fronton. Küzdelmük részletes leírása szétfeszítené e tanulmány kereteit, így a részletekbe menően csupán a m. kir. Honvédség seregtestei harci útjának felvázolására szorítkozhatunk. Annyi azért megállapítható, hogy bizonyos arcvonalszakaszokon az átlagoshoz képest több magyarországi feltöltésű alakulat harcolt. Ilyen volt példának okáért a galíciai fronton Przemyl erődrendszere vagy a délnyugati hadszíntéren az Isonzó (Soa) völgye és a doberdói-karszt.
A XX. századi világháború első, 1914–1918 közötti szakaszában a m. kir. Honvédséget 15 gyalog- és 2 lovashadosztály alkotta. A m. kir. nagyváradi 20. honvéd gyaloghadosztályt az 1914. július 25-i részleges mozgósításkor mobilizálták. Augusztus 23-tól 1915. május 21-ig a 2. hadsereg VII. hadtestének kötelékében a keleti hadszíntéren harcolt, ahol részt vett a rohatyni (augusztus 29-30.), a humienicei (szeptember 8.), a czerkaszyni (szeptember 9.), a koniowai (október 13-15. és 19-21.), a rosztokai (novem-ber 6.), a zagorzi (november 7.), a lukowei (november 11-14.), a radoszycei (november 22.), a sztropkói (december 10.), a Duklai-szorosi (december 12.), a czarnorzeki (december 15-17.), a Bialobrzeg-magaslatok környéki (december 21.), a barwineki (december 26.), a ladomiermezői (1915. január), a laborczfői (február 5. és április 2.), a Homonna, Olyka, Borosnya környéki (április 3. és május 3.), valamint a sanoki (május 7-17.) harcokban. 1915 májusában átvezényelték a délnyugati hadszíntérre, ahol június 6-tól július 3-ig az Isonzó felső folyásánál lévő Krn-hegytömbnél, majd július 11-től 1916. november 3-ig Rubbina, Palazzo, Doberdo és a Monte San Michele környékén harcolt. 1916. november közepétől újra az orosz fronton küzdött, s részt vett a buzanyi csatákban. 1917 szeptemberében visszavezényelték az olasz frontra, szeptember 12. és október 26. között a Monte San Gabriellénél, október 27-28-án a Monte Santónál és az Isonzó partján harcolt, fedezve a caporettói áttörést végrehajtó német 14. hadsereg szárnyát. 1918. januártól az összeomlásig a Monte Tomba, a Monte Monfenera, Quero és Segusino körzetében küzdött. Gyalogságát a nagyváradi 39. gyalogdandár (3., 4. honvéd gyalogezred) és a budapesti 81. gyalogdandár (1., 17. honvéd gyalogezred) alkotta. A 81. gyalogdandár 1918-ban a 40. hadrendi számot kapta. Tüzérségét a 20. tüzérdandár, lovasságát a 4. honvéd huszárezred 3. és 4. huszárszázada adta. A hadosztály parancsnoka 1913 márciusától Csanády Frigyes altábornagy, 1914 novemberétől Johann Niki altábornagy, 1915 januárjától Nagy Pál vezérőrnagy, 1915. június 22-től báró Lukachich Géza vezérőrnagy, 1918 februárjától (megbízott parancsnokként) Viktor von Mouillard vezérőrnagy, 1918. március 24-től április 28-ig Tamássy Árpád táborszernagy, 1918 májusában Rudolf Seide altábornagy, végül 1918 májusától Stadler István vezérőrnagy volt.
A m. kir. szegedi 23. honvéd gyaloghadosztályt szintén 1914. július 25-én mozgósították. A szerb hadszíntérre szállították, de a gyors orosz felvonulás miatt bevetésre ott már nem került. Augusztus végére átszállították a keleti hadszíntérre, szeptember 6-11. között részt vett a janowi harcokban. Szeptember 14-től október 12-ig, az első ostrom idején a przemyli erődrendszerben bekerítésben harcolt, mint a védősereg mozgó tartaléka és kitöréseket végrehajtó csoportosítása. November 8-tól, az övvár második körülzárásától a védősereg főerejét adta. A december 15-18-án Namulowa, Poportenka, Szybencia irányába intézett kitörési kísérlet után december 20-21-én Na-Gorach térségében harcolt. A hadosztály verte vissza az 1915. február 19-i és a március 13-i orosz rohamot. A március 19-i utolsó kitörési kísérlet során Mosciska irányába támadott, de 68%-os veszteséget szenvedett, és vissza kellett térnie az erődök fedezetébe. Amikor március 22-én a várat feladták, a hadosztályt feloszlatták. Az ostromot és az orosz hadifogságot túlélők 1918. március–október között térhettek haza, miután a Központi Hatalmak háborús győzelme folytán az 1918. március 3-i breszt-litovszki béke aláírásával Szovjet-Oroszország gyakorlatilag kapitulált. A hadosztály gyalogságát a szegedi 45. gyalogdandár (2., 5. honvéd gyalogezred) és a lugosi 46. gyalogdandár (7., 8. honvéd gyalogezred), tüzérségét a 23. tüzérdandár (cs. és kir. 20. tábori ágyúsezred), lovasságát a 4. honvéd huszárezred 1., 2. huszárszázada alkotta. Parancsnoka 1914 júliusától Heinrich Daempf altábornagy, 1914. szeptember 5. és 1915. március 22. között fogarasi Tamássy Árpád altábornagy volt.
A m. kir. pozsonyi 37. honvéd gyaloghadosztály parancsnoksága az 1914. augusztus 4-i általános mozgósításkor alakult meg. A seregtest augusztus 18-tól érkezett a keleti hadszíntérre, s az 1. hadsereg V. hadtestének kötelékébe került. Augusztus 23-tól szeptember 20-ig Polichnától Tarnowkán át Wiszlokáig vonult vissza. Az októberi előretörés során 23-án Nowo Alexandryáig jutott. November 17. és december 15. között Jangrotnál, december második felében Zakrow és Zurawniki körzetében védőállásokban harcolt. 1915 januárjában a 3. hadsereg kötelékében ismét az V. hadtest alá rendelték. Részt vett a január végi előrenyomulásban, 24-én Dwernik, 25-27-én Lutowiska körzetéig jutott előre, február 11-ig az Ostres-magaslatot védte, majd a San folyó bal partjára, március végén pedig az Északkeleti-Kárpátok gerincére rendelték vissza. Április első felében csapattesteit különböző seregtestekhez osztották szét, majd április 16-tól hadsereg-tartalékban 23részeit újraegyesítették. Május 1-8. között a Stinka-hegyhátat tartotta, majd részt vett a visszavonuló oroszok üldözésében. Júniustól augusztus 26-ig a VIII., majd a X. hadtest kötelékében a Tarnobrzog-magaslattól Kranik és Egersdorf térségén keresztül a Lesna folyóig tört előre. Szeptember 12-től a 7. hadsereg XXVIII. hadtestében harcolt a bucaczi hídfőnél. 1915 októberétől a 4. hadsereg X. hadteste kötelékében Meszozanica–Baszlaki körzetében tartós védelemre rendezkedett be. 1916. június 7-től, a Bruszilov-offenzíva kifejlődése után vonult vissza, július–augusztusban a Styr partját védte. Szeptember második felében átszállították az erdélyi hadszíntérre. Részt vett az ellentámadásban és a kárpáti hadműveletekben: Ratosnya (október 2-8.), Gyergyó-Borszék (október 12.) és a Tölgyesi-szoros (október 16.) visszafoglalásában. Novembertől a 7. hadsereg XI. hadtestének kötelékében a Bitea Arzurilov–Vrf. Albina-magaslat–Tiblesal-magaslat vonalat tartotta megszállva, nagyjából a magyar határon. Az 1917. december 9-i román fegyverszünet után is állásaiban maradt. 1918. április közepén a hadosztály tüzérségét átszállították az olasz hadszíntérre, augusztusban követte a zöm is. Itáliában a gyalogság kiképzésben részesült, majd szeptember 10-17. között a nyugati hadszíntérre szállították, ahol Straburgtól délnyugatra ismét kiképzésen vett részt. Az arcvonalba a harcok befejeződése miatt már nem került ki. A hadosztály gyalogságát a pozsonyi 73. gyalogdandár (13., 18. honvéd gyalogezred) és a nyitrai 74. gyalogdandár (14., 15. honvéd gyalogezred), tüzérségét a 37. tüzérdandár, lovasságát a cs. és kir. 5. huszárezred 5., 6. huszárszázada alkotta. Parancsnoka 1914 augusztusától Adrian Wieber altábornagy, 1915 márciusától Tabajdi Kálmán vezérőrnagy, 1916 júniusától végig Johann Haber altábornagy volt.
A m. kir. kolozsvári 38. honvéd gyaloghadosztály parancsnoksága az általános mozgósítás után, 1914. augusztus 8-án alakult meg. A hadosztályt a keleti hadszíntérre szállították, ahol a 2. hadsereg XII. hadtestébe osztották be. Első harcait augusztus 24-én a monasterzyskai előretöréskor, majd 29-30-án Merbutownál vívta. A második lembergi csatát (szeptember 9.) követő általános visszavonulás után az Uzsoki-szoros északkeleti előterét védte, s annak térségében visszafoglalta Fenyvesvölgyet (szeptember 28.), Siankit (október 6.), Turkát (október 9.) és Topolnicát (november 1.). November 10-én az Ung völgyének védelmére visszavonult a magyar határ mögé. December 11-én Tapolytarnó körzetében támadásba lépett, és a limanowai csatában az orosz VIII. hadtestet visszavetve december 12-én elérte Neu-Sandezt, 19-én Tuchowot. A támadás leállítása után 1915. február 8-ig a staszowkai magaslatokat védte, majd március 14-től az Oblazce-magaslaton foglalt állásokat. Április 3-tól a német Déli Hadsereg Bothmer-hadtestének kötelékébe került. A május 2-i gorlicei áttörést követően, üldözve az oroszokat, május 17-re elérte Neudorfot és Delawát. Június elején kivonták az arcvonalból feltöltésre. Július 23. és augusztus 5. között előretört a Zota-Lipa folyóig, majd szeptember 2. és október 24. között a Szeret völgyében Cebrowig. A november 1-5. közötti siemikowcei ütközetben a hadosztály 14 orosz ezred ellen küzdve harci útja legnagyszerűbb győzelmét aratta. December 29-ig hadsereg-tartalékként pihent Kozován. 1916. január 11-től április 9-ig a cs. és kir. VI. hadtest kötelékében az Osowce–Bobulince–Kujdanow vonalon kiépített állásokat tartotta. Április 11-től június 15-ig ismét a német Déli Hadsereg alárendeltségébe lépett mint annak tartaléka. A nyár folyamán a 76. gyalogdandár a cs. és kir. 32. gyaloghadosztályhoz beosztva komoly veszteségeket szenvedett (Cebrow június 5., Nagorzanka június 8., Barysz július 4., Lazarowka augusztus 10.). Augusztus 13-tól 1917. március 10-ig a hadosztály Koniuchy térségében vívott állásharcot. Március 11-től július 22-ig a német XXVII. hadtest parancsnoksága alá tartozott Demianownál. Az 1917. december 7-i fegyverszünet után a cs. és kir. XXV. hadtesthez osztották be és továbbra is állásban maradt Dzwinogradnál. 1918 februárjának második felében átszállították az olasz hadszíntérre. Április 15-től a III. hadtest kötelékében védekezett a Mezza Selva–Canove–Monte Sisemol vonalon. Június 15. után egy erős olasz támadás során súlyos veszteségeket szenvedett, ezért kivonták az arcvonalból. Július–augusztusban Horvátországban teljesített karhatalmi szolgálatot. Augusztus végétől október 30-ig a 11. hadsereg XIII. hadtestének részeként újfent a Monte Sisemolt védte. A hadosztály gyalogságát a kolozsvári 75. gyalogdandár (21., 22. honvéd gyalogezred) és a nagyszebeni 76. gyalogdandár (23., 24. honvéd gyalogezred), tüzérségét a 38. tüzérdandár, lovasságát a cs. és kir. 2. huszárezred 1., 2. huszárszázada alkotta. Parancsnoka 1914 augusztusától lovag bebenburgi Karg János altábornagy, szeptembertől Nagy Pál vezérőrnagy, november 24-től Szurmay Sándor altábornagy, 1915 januárjától Stefan Bartheldy altábornagy, 1915 júniusától Csanády Frigyes altábornagy, 1916 júniusától Molnár Dezső altábornagy volt.
A m. kir. kassai 39. honvéd gyaloghadosztályt az 1914. augusztus 4-i általános mozgósításkor állították össze és a keleti hadszíntérre szállították, ahol a 4. hadsereg VI. hadtestébe került. Augusztus 26. és szeptember 1. között Tarnawatkánál esett át a tűzkeresztségen. Rövid visszavonulás után a II. hadtest kötelékében részt vett az október 4-én indult támadásban, s 7-én elérte Wislokát, 12-én a San folyót. Az 1. hadsereg veresége miatt azonban vissza kellett húzódnia Krakkóba. December 7-ig a várost védte, majd átirányították Limanowa térségébe. A limanowai csatában kiharcolt december 11-12-i győzelem után Dobrotynig tört előre, majd ott állásba vezényelték. 1915. április 24-én a német Mackensen-seregcsoportba osztották be. Részese volt a május 2-i gorlicei áttörésnek és az üldözésnek, amelybe Jaroslaw térségében kapcsolódott be május 15-től. 20-28-án átkelt a San folyón, és június 9-én Zolkiewig jutott. Július végén átcsoportosították Cholm körzetébe. Augusztus 26-án ott volt Breszt-Litovszk elfoglalásánál. 28-án rövid időre a német Déli Hadsereg alárendeltségébe került. Szeptember 14-17-én már újra az osztrák–magyar VI. hadtest kötelékében harcolt a Strypa partján. Félesztendős állásharc után 1916. június 9-én, a Bruszilov-offenzíva térnyerése miatt visszavonult Kutuzowig. Július 14. és augusztus 9. között állásokat épített Monasteryzyskánál, majd 27-éig Horozankánál védekezett. Ekkor kivonták az arcvonalból és az erdélyi hadszíntérre szállították, ahol az osztrák–magyar 1. hadsereg kötelékébe került. Október 2-ig Mikháza, 24Kálkörtvefája, Hétbükk területén volt védelemben. Az október 6-i támadás során átcsoportosították a VI. hadtesthez. Feladata az Úz és a Csobános völgyeinek lezárása volt a Keleti-Kárpátokban. Decemberben az oroszok elfoglalták a hegygerinceket, így a hadosztály fenyegető helyzetbe került. 1917. március 8-án visszavette a Magyarós-hegyet, és novemberig ott maradt állásban, akkor áthelyezték a Slanic völgyébe, ahol 1918 februárjáig harcolt. Márciustól júliusig Magyarországon teljesített karhatalmi szolgálatot a budapesti és a temesvári honvéd kerület területén. Július közepén az olasz hadszíntérre vezényelték. Augusztus 15-től november 2-ig a Sasso Rossót tartotta, 3-án Perginében az egész hadosztály olasz hadifogságba esett. Gyalogságát a kassai 77. gyalogdandár (9., 11. honvéd gyalogezred) és a miskolci 78. gyalogdandár (10., 16. honvéd gyalogezred), tüzérségét a 39. tüzérdandár, lovasságát a cs. és kir. 15. huszárezred 1., 2. huszárszázada alkotta. Parancsnoka 1914. augusztus 9. és 1915. szeptember 25. között Hadfy Imre altábornagy, szeptember végétől Dáni Balázs vezérőrnagy, 1916 novemberétől Breit József altábornagy volt.
A m. kir. budapesti 40. honvéd gyaloghadosztályt az 1914. július 25-i részleges mozgósításkor alakították meg, és augusztus 7-én a balkáni hadszíntérre irányították. 17-én érkezett Viegradba, a Drina nyugati partjára. A 6. hadsereg XV. hadtestének kötelékében szeptember 9. és október 31. között a Crni vrh és a Kulite-magaslaton harcolt. November 9-én támadásba ment át, 15-én elérte Valjevót, november 23-tól december 6-ig a Ljig partján biztosította a VIII. és a XIII. hadtest tevékenységét. A december 6-i szerb támadás elől visszavonult Manjelosz–Grgurevci körzetéig, ahová 23-án érkezett be. 1915 januárjában a keleti hadszíntérre vezényelték át, ahol a Szurmay-csoportba osztották be. Január 25-én az Uzsoki-szorosnál érte el az Északkeleti-Kárpátokat. Január 26-tól május 2-ig a Krokossa–Szcawinka vonalat tartotta. A május 2-i gorlicei áttörést követő előrenyomulás során elfoglalta Neudorfot (május 17-20.) és Delawát (június 1.). Június 23-án nagy veszteségekkel átkelt a Dnyeszteren. Július 5-13. között a Konstantowka–Kamionka vonalat tartotta, majd folytatta az előretörést. Szeptember 1-jén Bojarka–Dorogostaj térségében átkelt a Styren. 18-án az Ikwa folyónál védelemre rendezkedett be. A 26-i átkelés után Murawica körzetében épített ki állásokat. 1916. január elején átkerült a 2. hadsereg XI. hadtestének kötelékébe, és a Bruszilov-offenzíváig Rarancze–Toporoutz körzetében folytatott állásharcot. Június 11-től visszavonult délnyugat felé Kirlibabáig, július 6-án támadásba ment át, ám megrekedt a Capul–Medul–Tatárka-magaslatok vonalán. Egyévi állásharc után, 1917. július 26-án csatlakozott az aznapi német támadáshoz. Augusztus 2-án elérte Szucsavát, 5-én felszabadította a csángó falvakat, és a Hadikfalva–Andrásfalva–Istensegíts vonalon épített ki védelmet. 1918. március 22-én kivonták, július végéig gyalogságát Horvátországban karhatalmi feladatokra alkalmazták. Augusztustól a háború végéig a 11. hadsereg XVI. hadtestében a délnyugati hadszíntéren harcolt, a Sasso Rosso és a Monte Asalone magaslatokon több tucat olasz rohamot vert vissza. Gyalogságát a budapesti 79. gyalogdandár (29., 30. honvéd gyalogezred) és a pécsi 80. gyalogdandár (6., 19. honvéd gyalogezred), tüzérségét a 40. tüzérdandár, lovasságát a cs. és kir. 8. huszárezred 5., 6. huszárszázada alkotta. Parancsnoka 1914 júliusától Braun József altábornagy, szeptembertől Tabajdi Kálmán vezérőrnagy, decembertől Eduard Plank altábornagy, 1915 júniusától Festl Lehel altábornagy, szeptembertől Nagy Pál altábornagy volt.
A m. kir. budapesti 41. honvéd gyaloghadosztály parancsnoksága már 1913-ban felállt Budapesten, ám a csapatokat az 1914. augusztus 4-i általános mozgósításkor rendelték alá. A keleti hadszíntérre, a 3. hadsereg XIV. hadtestébe került. Szeptember 3-án e hadosztályból és a cs. és kir. 19. gyaloghadosztályból alakították meg a 4. hadsereg XVII. hadtestét, és Rawa-Ruskára rendelték. A második lembergi csata (szeptember 11.) után Jodlowkáig vonult vissza, október 3-án támadást indított és Jaroslawig jutott, de a Varsó irányából érkező orosz támadáskor ismét visszahúzódott (november 4.). Súlyos veszteségei miatt összes csapattestét a 82. gyalogdandár parancsnoksága alatt vonták össze. December 8-ig Wrzaszowicén pihent, ekkor Limanowa térségébe irányították. A limanowai győzelem után, 12-étől előretört. December 20. és 1915. február 8. között a Dunajec folyónál, Glow és Pasieka között harcolt. A hadosztály szervezete 1915. január 12-én, létszámfeltöltés után állt fel újra. Február 8-14. között átszállították a Kárpátokba, ahol a XVI. hadtestbe került, s májusig a Berechi Cisna–Maniow közötti állásokat tartotta. Részt vett a 4. hadsereg lublini támadásában, június 27-én már a Tanew forrásvidékén harcolt. Május végén a 40. gyalogdandárt idegen seregtestbe osztották be, helyét augusztus 9-ig a 73. gyalogdandár vette át. Augusztus 17-én a hadosztály elérte a Bugot, 26-án átkelt a Lesnán, szeptember 26-án a Styren. Szeptember 29-től 1916. június 6-ig a Berestiány–Karpilowka vonalon állt. Június–júliusban a Bruszilov-féle “gőzhenger” nagy veszteségeket okozott a hadosztálynak, amely augusztus 1-jétől december 6-ig Wielickánál tartotta állásait. 1917. február 10-15-én felváltották és a délnyugati hadszíntérre szállították. Ott először az Isonzó-hadsereg tartalékaként hegyikiképzésen vett részt. Május 12-27. között a X. isonzói csata során 17 olasz rohamot vert vissza. Július 28-tól augusztus 20-ig tartalékban pihent, szeptember 4-én eredménytelen támadást vezetett Selótól keletre. A caporettói áttörés során október 26-án megfutamította a vele szemben védelemben lévő olaszokat, november 9-én átkelt a Livenzán, 14-én a Piavén. 1918. január 15. és február 12. között a 6. hadsereg II. hadtestének tartaléka volt Lago és Tarzo területén, majd állásharcot folytatott Moriago és False di Piave között. A XIV. hadtest kötelékében részt vett a montellói csatában (június 16.), amelynek során vissza kellett vonulnia. Július 3-tól október 24-ig a Chiesola–Marbatelli vonalat tartotta. A novemberi olasz támadás elől vissza tudott húzódni, november 8-án tette le a fegyvert és gyalogmenetben Szentgotthárdra vonult. Gyalogságát a szatmárnémeti 40. gyalogdandár (12., 32. honvéd gyalogezred) és a veszprémi 82. gyalogdandár (20., 31. honvéd gyalogezred), tüzérségét a 41. tüzérdandár, lovasságát a 4. honvéd huszárezred 5., 6. huszárszázada alkotta. Parancsnoka 1914 áprilisától novemberig Johann Niki altábornagy, 1915 januárjától Schay Gusztáv altábornagy, 1915 júliusától 25Schamsula Rudolf altábornagy, 1918 október–novemberének folyamán (megbízott parancsnokként) Georg Ritter von Sypniewski vezérőrnagy volt.
A m. kir. zágrábi 42. honvéd gyaloghadosztályt az 1914. július 25-i részleges mozgósításkor a szerb hadszíntérre vezényelték. Az 5. hadsereg XIII. hadtestének kötelékében tört előre (Zwornik augusztus 12., Krupanj augusztus 16., Loznica augusztus 20-21.). Szeptember 12. és október 14. között a Batar-hídfőt védte, október 17. és november 7. között a Guevo-hegyhátat. A második Potiorek-offenzívában november 9-én elfoglalta Jatabicet, 16-án Kolubarát, s 21-én már a Ljig mentén harcolt a Zakinac-magaslatnál. A december 5-i szerb ellentámadás elől a Szerémségbe vonult vissza, ahonnan a keleti hadszíntérre vezényelték át. 1915. február 1-jén a Tatár-hágón át indított támadást, 20-án Krasnáig jutott, majd május 10-ig a Toporoutz–Rarancze vonalat védte. 13-án visszavonult a Pruth menti Hlinitza-hídfőig. Június 9-től előretört és visszavette régi állásait Dobronoutznál, amiket 1916. június 4-ig, a Bruszilov-offenzíva megindulásáig megtartott. Június 10. és július 5. között Oknán és Iwanowcén át a Bystrzyca bal partjára vonult vissza. Augusztusban az orosz támadás megakadt, egy évre állásharc alakult ki Jakobény–Czokanestie térségében. 1917. július elején a Kerenszkij-offenzíva visszaverésében való részvétel után előretört, és augusztus 24-én átlépte a Bystrzycát. 27-én állt meg Bojantól keletre. Szeptember elején Ruchotinnál felváltotta a német 83. gyaloghadosztályt. Az orosz demoralizáltság miatt ekkortól nagyobb volumenű harccselekményekre már nem került sor a keleti fronton. 1918 februárjában a hadosztályt az olasz hadszíntérre szállították, a 11. hadsereg VI. hadtestébe került. Február 10-től június 14-ig a Monte Sisemol és a di val Bella magaslatokat tartotta. Június 15-én rohamra indult, ám tartós eredményt nem ért el a szívósan védekező olaszok ellen, akik július 17-én gáztámadást hajtottak végre. 19-én eredeti állásaiba vonult vissza, 23-án felváltották és pihenésre hátravonták. Szeptember 21-től október végéig a Monte Asalonén volt állásban. Gyalogságát a zágrábi 83. gyalogdandár (25., 26. honvéd gyalogezred) és az eszéki 84. gyalogdandár (27., 28. honvéd gyalogezred) alkotta, tüzérségét a 42. tüzérdandár, lovasságát a 10. honvéd huszárezred 3., 4. huszárszázada adta. Parancsnoka 1914 augusztusától báró Stefan von Sarkoti altábornagy, 1914. november 11-től 1915. április 12-ig és júniustól július 3-ig gróf Johann Salis-Seewis altábornagy, 1915 április–májusában (megbízott parancsnokként) Karl Stracker vezérőrnagy, majd 1915 júliusától Anton Lipoak altábornagy, 1916 februárjától Lukas njari altábornagy, 1917 márciusától ismét Lipoak altábornagy, júniustól Michael Mihaljevi altábornagy, 1918 májusától Theodor Ritter von Soreti altábornagy volt.
A további hét m. kir. honvéd gyaloghadosztály 1914-ben, a világháború kitörésekor nem létezett. A m. kir. 51. honvéd gyaloghadosztályt 1915. február 21-én a Kornhaber-hadosztályból alakították meg. A keleti hadszíntéren harcolt a 4., május elejétől a 2., decembertől a 7., 1916. július végétől a 3. hadsereg kötelékében. 1916. november elején Erdélybe vezényelték, a német 9. hadsereg alárendeltségébe. A megsemmisítő román vereség után, 1917 márciusától visszakerült az orosz frontra, a 3. hadsereghez. 1918. június közepén az olasz frontra szállították, ahol előbb a Boroevi-hadseregcsoport, majd a 6. hadsereg kötelékében harcolt. Gyalogságát a 200. és 201. (1918. júliustól 101. és 102.) gyalogdandár (301., 302. és 300., 305. honvéd gyalogezred), tüzérségét az 51. tüzérdandár alkotta. Parancsnoka 1915. február 21-től Kornhaber Adolf táborszernagy, 1915 októberétől Foglár József vezérőrnagy, 1916 augusztusától Tanárky Béla vezérőrnagy, novembertől (megbízott parancsnokként) Viktor von Mouillard vezérőrnagy, 1917 januárjától Benke Adalbert altábornagy, 1918. július 17-től augusztus 4-ig (megbízottként) Létay Gyula vezérőrnagy, 1918 júliusától Daubner Sámuel vezérőrnagy volt.
A m. kir. 53. honvéd gyaloghadosztályt 1914 októberében alakították meg, és abban a hónapban fel is oszlatták.
A m. kir. 61. honvéd gyaloghadosztályt 1916 októberében a cs. és kir. 61. gyaloghadosztályból hozták létre, s 1917 februárjában megszüntették. A cs. és kir. 1. hadsereg kötelékében az erdélyi hadműveletekben vett részt. Parancsnoka 1916 júliusától decemberig Konrad Grallert von Cebrów vezérőrnagy volt.
A m. kir. 64. honvéd gyaloghadosztályt a caporettói áttörés után, 1917 novemberében alakították meg a cs. és kir. 53. gyaloghadosztályból. A 2. Isonzó-hadsereg kötelékében végig az olasz fronton harcolt. Hadrendjét a 127. gyalogdandár (6., 19. népfelkelő gyalogezred), a 128. gyalogdandár (1., 3. népfelkelő gyalogezred) és a 64. tüzérdandár alkotta. Parancsnoka 1917 november–decemberében Karl von Stöhr altábornagy, decembertől Theodor Beki von Bovi altábornagy, 1918 júniusától Rudolf Seide altábornagy volt.
A m. kir. 70. honvéd gyaloghadosztályt 1915. szeptember 18-án alakították meg az ún. erdélyi csendőrhadosztályból. 1916. június elején az orosz frontra szállították, ahol a 4. hadsereg kötelékébe került. November elején visszavezényelték az erdélyi frontra az 1. hadsereghez. 1918. június közepén az olasz hadszíntérre csoportosították át. Hadrendjét a 207. gyalogdandár (113., 115. honvéd gyalogezred), a 208. gyalogdandár (33., 314. gyalogezred) és a 70. tüzérdandár alkotta. Parancsnoka 1915. szeptember 18-tól Goldbach Antal vezérőrnagy, 1916 augusztusától Sorsich Adalbert gyalogsági tábornok, 1918 májusától Berzeviczy Béla vezérőrnagy volt.
A m. kir. 74. honvéd gyaloghadosztályt 1917 áprilisában alakították meg a Papp- és a Sávoly-dandárból. 1918. június közepéig az orosz, attól az olasz hadszíntéren harcolt. A 306., 307. honvéd és az 5. népfelkelő gyalogezredből állt (két dandárba sorolt négy ezred helyett három hadosztály-közvetlen ezred alkotta, ami akkor rendhagyó volt, de a második világháborúban általánossá vált). Parancsnoka 1917 áprilisától Konrad Grallert von Cebrów vezérőrnagy, októbertől Perneczky Jenő altábornagy, 1918 októberének és novemberének folyamán Benke Adalbert altábornagy volt.
A m. kir. 155. honvéd gyaloghadosztályt 1917 novemberében a cs. és kir. 155. gyaloghadosztályból alakították meg. A román, majd 1918. február elejétől az orosz fronton teljesített szolgálatot. Május közepétől bevonták Ukrajna katonai közigazgatásába. Hadrendjét a 129., 130. 26gyalogdandár és a 155. tüzérdandár alkotta. Parancsnoka Felix Ritter Unschuld von Melasfeld altábornagy volt.
A m. kir. budapesti 5. honvéd lovashadosztályt az 1914. augusztus 4-i általános mozgósításkor a keleti hadszíntérre, a 2. hadsereg kötelékébe irányították. Már augusztus 17-én – XIX. századi mintájú “klasszikus” – lovasrohamot intézett a védelembe vonult oroszok ellen, ám az 50%-os veszteségeket okozó gorodoki ütközet meghátrálásra késztette a hadosztályt, amely parancsnokát is elvesztette. Október elején a 2. hadsereg csatlakozott a német támadáshoz, a hadosztály az Uzsoki-szoroson át nyomult előre, ám az előretörés létszám- és lőszerhiány miatt kifulladt. A hadosztályt ezt követően átvezényelték a 3. hadsereg kötelékébe, ahol feladata elsődlegesen a felderítés és a területmegszállás volt. 1916 februárjában a Kárpátok hágóinál vetették harcba, március elején orosz támadásokat vert vissza. 25-én Stecowarán részt vett a XI. hadtest zaleszcyki hídfőtámadásában. Április 29. és május 12. között Toporowcénél volt állásban, majd Marschall német tábornok rendelkezésére bocsátották. A przemyli erődrendszer visszafoglalását követő támadás során a 7. hadsereg kötelékében elfoglalta Zaleszcyk városát. Szeptember végétől, az arcvonal megszilárdulásával, részenként alkalmazták. 1916. június 4-én – parancsra – harc nélkül kiürítette a sinkowi hídfőt, és visszavonult a Bruszilov-offenzíva elől. Augusztus közepén Jamnicánál orosz rohamokat vert vissza, 24-én veszteségei miatt kivonták. 1916 szeptemberében az erdélyi hadszíntérre csoportosították át. 1917. július végéig az Apor-csoport kötelékében Vatra Dornei térségét védte, majd október 18-ig a 8. és a 11. lovashadosztályt segítette. 1918 márciusától Ukrajnában vasútbiztosítási, helyőrségi, karhatalmi és portyázó szolgálatot látott el. Novemberben csoportokra bomolva tért haza. A hadosztály két lovasdandárral alakult meg 1914-ben. A budapesti 19. lovasdandár (1., 8. honvéd huszárezred) 1916 novemberében megszűnt, a zalaegerszegi 23. lovasdandárt (6., 7. honvéd huszárezred) 1918 szeptemberében 9. lovasdandárrá számozták át. A hadosztály kötelékébe tartozott az 5. lovas-tüzérdandár. Ütközetlétszáma 3800 lovas, 8 géppuska és 4-12 ágyú volt. Parancsnoka 1913 márciusától 1914. augusztus 18-i hősi haláláig Froreich Ernő altábornagy, augusztustól lovag Apor Sámuel altábornagy, 1917 augusztusától Viktor von Mouillard vezérőrnagy, 1918 februárjában rövid ideig Otto Schwer Edler von Schwertenegg altábornagy, február–március folyamán (megbízott parancsnokként) Hegedűs Pál vezérőrnagy, 1918 márciusától ismét Mouillard vezérőrnagy volt.
A m. kir. debreceni 11. honvéd lovashadosztályt az 1914. augusztus 4-i általános mozgósítás után a keleti hadszíntérre irányították, a 3. hadsereghez. A tűzkeresztségen augusztus 15-én Sztojanownál esett át. 24-én Kamionka–Strumilowánál kozák lovassággal ütközött meg. Szeptemberben a 3. és 4. hadsereg közötti rést fedezte halogató harccal, s folyamatos hátrálás közben 29-éig Jankowa térségéig vonult vissza. Ettől október 18-ig hadsereg-tartalék volt, majd az 1. hadsereg V. hadtestének kötelékében november 9-ig Krakkó északi előterébe hátrált. November 26-tól Dombra térségében harcolt, december 2-án újra előrenyomult. December 8-tól 12-ig Limanowától délkeletre a Jabloniec-vonulaton sikeresen tartóztatta fel az orosz támadásokat. December 17-én Zaklicin térségébe, a 3. hadsereg kötelékébe irányították, ahol a 3. és 4. hadsereg összeköttetését biztosította. 1915. április végéig a Gribowtól Uscie Ruskieig terjedő területen több kisebb ütközetben vett részt, majd a német 11. hadsereg kötelékébe lépett és csatlakozott annak támadásához (május 7. Dabrowa, május 10. Starawies). Júliusban az újonnan alakult Bug-hadsereg alárendeltségébe utalták. A Bug bal partján tört előre (június 24. Turynka, július 7. Krylow, július 25-31. Huczna-torkolat, augusztus 5-18. Matcze–Dubienka, augusztus 24. Mizowo, szeptember 8. Mukoszyn). Szeptember elején a 4. hadsereg északi szárnyán nyomult előre, 21-én átlépte a Stochod folyót. Október 10-től a Hauer-lovashadtesthez tartozott. Novemberben, amikor az arcvonal megmerevedett, Galuziótól keletre rendezte be állásait. Az 1916. júniusi Bruszilov-offenzíva során sikeresen védte állásait, ám a lucki áttörés nyomán “túlszaladó” oroszok július 6-án az 5. és 9. honvéd huszárezredet bekerítették, azok állománya hadifogságba esett. 10 nap múlva a hadosztály maradványait kivonták, és Szászrégen térségébe szállították. Augusztusig feltöltötték, és az 1. osztrák–magyar hadsereg parancsnoksága alá helyezték. A Mt. Rusulni–Mt. Sarulni vonalon foglalt védőállást. November végétől 1917 júliusáig a Botosul és a Dadu-magaslatot védte. Július–augusztusban a Moldova völgyéig tört előre, majd 1918 januárjáig a Stermnina-magaslaton maradt. Februárban állásba ment Mardzinánál. Május 13-tól innen csoportosították át az olasz hadszíntérre, a 6. hadsereghez. Június 19-22. között a XXIV. hadtest előretörését támogatta a Montello-magaslatnál, majd a II. hadtest kötelékében a Moriago védőkörletet szállta meg (Bosco, Falze di Piave). Október végén harcolva vonult vissza, és Farkasfalvánál érte el a magyar határt. A hadosztályt a szegedi 22. lovasdandárból (2., 3. honvéd huszárezred) és a kassai 24. lovasdandárból (5., 9. honvéd huszárezred) állt. A 22. lovasdandár 1916 decemberében megszűnt, a 24. lovasdandárt 1918 szeptemberében 21. lovasdandárrá számozták át. Tüzérségét a 11. lovas-tüzérdandár adta. Parancsnoka 1913 márciusától Nagy Gyula altábornagy, 1914 decemberétől gróf Ferdinand von Bissingen und Nippenburg altábornagy, 1915 decemberétől Czitó Károly vezérőrnagy, 1916 októberétől Jóny László vezérőrnagy, 1918 márciusától Hegedűs Pál vezérőrnagy volt.
1914-ben a honvéd huszárság még megpróbálkozott a napóleoni világháborúban kialakult és az 1848–1849-es szabadságharcban is alkalmazott klasszikus lovasrohamokkal, amikor a lovas kötelékek kétsoros zárt rendben, erőteljesen (s ha lehetett, meglepetésszerűen) támadtak az ütközet eldöntésére, illetve az ellenség megveretésének teljessé tételére. A gyorstüzelő fegyverek rohamos elterjedése és az állásháború kialakulása azonban ezt a harcmódot idejétmúlttá tette. Noha a lovasrohamok eredményeztek kisebb-nagyobb sikereket, az aránytalanul nagy veszteségek arra késztették a hadvezetést, hogy a lovasságot gyalogság gyanánt állásokba vezényeljék. Korábbi harctevékenységi fajtáik közül a harcfelderítés, a szárnybiztosítás, a fedezés és a portyázás maradt meg.
Az emlékezetes lovasrohamok zöme 1914 augusztusának 27második felében a keleti hadszíntéren zajlott, az ún. határcsaták keretében, az osztrák–magyar hadseregek hadászati lovas felderítő vállalkozásai során. Augusztus 15-én a 11. honvéd lovashadosztály 24. honvéd lovasdandára (5. és 9. honvéd huszárezred 2-2 századdal) Sztojanovnál indított lovasrohamot. Az erdőn áthatolt 4 század tűztámogatás nélkül, 1800 lépés távolságról rohamozta meg és kényszerítette visszavonulásra az orosz gyalogságot, s a rohamhoz felfejlődő orosz lovasságot. 24-én este a hadosztály Kamionka–Sztrumilovától északra erős kozák lovas csapatra bukkant, amelynek tüzérségét mind a négy huszárezred bevonásával indított lendületes lovasrohammal harcképtelenné tette.
Augusztus 17-én az 5. honvéd lovashadosztály 23. honvéd lovasdandárának (6., 7. honvéd huszárezred) lovasrohama, illetve a cs. és kir. 15. lovasdandár (2. dragonyos-, 11. ulánusezred) átkaroló támadása Gorodoknál szorította vissza az orosz csapatokat; 18-án a Satanovnál megtámadott lovashadosztály a gorodoki ütközet folytatásaként parancsnokát, 24 tisztjét és 450 fő legénységét vesztette el.
Augusztus 16-án Vlagyimir-Volinszkijnál a cs. és kir. 2. lovashadosztály 5. ulánusezredének egy százada indított elvetélt lovasrohamot a beásott orosz gyalogság ellen. 21-én a cs. és kir. 4. lovashadosztály (18. és 21. lovasdandár, állományában a 9. dragonyos- és 13. ulánus-, illetve a 15. dragonyos- és 1. ulánusezred) vezetett sikeres lovasrohamot az orosz lovasság ellen Jaroszlawiczénél. 23-án Bucsacznál a cs. és kir. 1. lovashadosztály 6. lovasdandárának 14/II. huszárosztálya rohamozta meg az orosz lovasságot, de támadását nem tudta tovább fejleszteni. Néhány lovasroham még 1915-ben is előfordult. Május 13-án a cs. és kir. 12. huszárezred felderítő osztaga Barkoviczénél egy ilyennel törte át az orosz gyalogság állásait, s foglyokat és hadizsákmányt ejtett. Az utolsó sikeres lovasrohamot a hadosztály-közvetlen cs. és kir. 8/2. huszárszázad hajtotta végre Gontovánál.
Bő negyed századdal később a lengyel föld ismét magyar huszárrohamot látott – az utolsót a hadtörténelemben. A német I. lovashadtest, amelynek kötelékébe tartozott a m. kir. 1. lovashadosztály, 1944. július 3-5. között Luniniec körzetéből Timkowicze–Kleck térségébe vonult vissza, ám a gépesített szovjet erők a szárnyakon gyorsan törtek előre. A Vattay Antal altábornagy, hadosztályparancsnok által elhatározott roham a súlyos veszteségek ellenére sikeres volt, mivel a magyar lovas seregtest kivágta a fenyegető gyűrűből a német lovashadtestet, a szovjet parancsnokok pedig mindenre számítottak inkább, csak “klasszikus” lovasrohamra nem. Páncéltörő ágyúkkal nem lehet villogó szablyák ellen felvenni a harcot. Horthy Miklós kormányzó ezért kitüntetésként október 2-i hatállyal az 1. lovashadosztálynak a huszárhadosztály nevet adományozta.
A XXI. század elején Magyarországon még mindenkinek mond valamit a baljóslatú Don-kanyar történeti-földrajzi fogalom. Az ott 1943 elején történt katasztrófa megrázta az egész magyar társadalmat. Negyed századdal korábban – magyar szempontból is – hasonló nagyságrendű tragédiát takart a Przemyl név, amit a magyar bakák csak Semislinek mondtak. Nagyapáink még elkomorultak, ha ezt a helységnevet hallották.
A XIX–XX. század fordulóján a stratégák még úgy gondolták, a hadászati fontosságú pontok megerődítésével, s a megerődített pontok, korabeli szóhasználattal övvárak hadműveleti szintű összekapcsolásával az ellenség támadása megállítható, főerői elvéreztethetők, ami záloga lesz a saját hadsereg győzelmes hadjáratának. E koncepció jegyében épült ki a XX. századi világháború kezdetéig Ausztria–Magyarország államerődítése, amely – ellentétben a francia, a belga vagy az orosz erődrendszerrel – nem képezett összefüggő rendszert. Przemyl és Krakkó Oroszországgal, Pétervárad és Szarajevó Szerbiával, Trient és Trieszt Olaszországgal szemben épült ki, akárcsak Pola és Cattaro haditengerészeti támaszpontok erődítései. A karinthia fronton létesítették Predil, Malborgeth és Raibl erődjét. Románia felé nem épültek erődítések – a szövetséges felől nem vártak támadást... Az egyes várak a hadra kelt sereg hadtáp-bázisául is szolgáltak.
Az osztrák–magyar erődrendszer tagjai közül egyedül Przemyl élt át (két) ostromot. A San folyó menti, szabálytalan kört formázó, 30-55 km kerületű erődrendszer központja Przemyl városa volt. A védelem gerincét alkotó váröv a várostól 5-10 km-re húzódott. A védelmi rendszer 8 védőkörletből állt, az első kettő alkotta a belső vármagot. 1-1 védőkörletet 1-1 dandár szállt meg, amelyet a vártüzérség és 1-1 árkászszázad támogatott. A védelem alapját az állandó erődök képezték, rugalmasságát az előtérállások biztosították. Többféle erődöt építettek ki. Az övfőerődök hálózatát överődök és övtámpontok egészítették ki. Az egyes erődök több elemből álltak: gyalogsági állások, töréspontjain páncélkupolák alatt elhelyezett gyorstüzelő ágyúkkal, géppuskákkal figyelőállások; lövésbiztos kazamaták (óvóépítmények) a lőszer-, élelmiszer- és egyéb készletek elhelyezésére, tetejükön forgatható páncélkupolák alatt a távolharc-tüzérség lövegeivel; 5-6 m mély és széles akadályárok az ellenség felől függőleges falakkal, a sarkokban pásztázó tűzre alkalmas oldalazóművekkel, oldalain az erődtérköz pásztázására szolgáló gyorstüzelő ágyúkkal és géppuskákkal. Az ehhez hasonlóan kialakított közelharcerődben nem helyeztek el messzehordó lövegeket. Az erődön belül föld alatti folyosók húzódtak, az erődelemeket lövészárkok kapcsolták össze, drótakadályokkal és aknamezőkkel erődítve. A lövészárkokat futóárkok kötötték össze az óvóhelyekkel. Hadászati jelentősége a San és Visztula folyó vonala és a galíciai vasúthálózat lezárása volt, továbbá az orosz hadsereg mozgásának akadályozása a Monarchia belső részei felé. 1914 nyarán a Galíciában felvonuló 3. és 4. hadsereg hadianyag- és élelemellátó bázisaként is funkcionált. A békehadrend szerint a vár őrsége 85.000 ember és 3700 ló volt, parancsnoka 1914 januárjától Kusmanek Hermann gyalogsági tábornok.
Az oroszok kétszer zárták körül (első és második przemyli csata). Az első ostrom 1914. szeptember 17-től október 12-ig tartott, amelynek során az övvár 9 és 1/2 orosz hadosztályt kötött le, és 70 ezres veszteséget okozott. A második ostrom alatt, 1914. november 4-től 1915. március 22-ig 10 hadosztályt tartott lekötve. Ekkor a gyűrű 130.767 (60%-ban magyar) katona, 30.000 polgári lakos és 21.484 ló körül zárult be. A negyedszázaddal későbbi doni tragédiához hasonló katasztrófát a második ostrom hozta meg.
28A cs. és kir. Hadsereg-főparancsnokság (Armeeoberkommando, AOK) 1914 augusztusában még úgy hitte, csak addig kell kitartani a sokkal nagyobb létszámú orosz hadsereggel szemben, amíg a németek a Schlieffen-terv alapján gyorsan legyőzik Franciaországot, s áthozzák főerőiket keletre. A legjobb védekezés pedig a támadás... Tervei szerint a Visztula és a Bug között északi irányú támadással kellett meglepni és megsemmisíteni a még felvonulásban lévő orosz főerőket. Két dologban is tévedett. Egyrészt az orosz mozgósítás sokkal gyorsabban lezajlott, mint ahogyan Bécsben és Berlinben számították, másrészt az orosz főerőket nem a feltételezett Varsó–Iwangorod–Breszt-Litovszk térségben vonták össze egy Németország elleni offenzívához, hanem két csoportban északkeleten és délkeleten, Kelet-Poroszország és a Monarchia ellen.
Az augusztus 18-án meginduló lembergi hadjáratban a Lublin–Cholm irányába támadó osztrák–magyar főerők jobbszárnya és háta ennélfogva kezdettől veszélybe került. Az ún. határcsatákban aratott kezdeti sikerek (a cs. és kir. 1. hadsereg augusztus 23-25-i győzelme a kraniki csatában és a 4. hadseregé az augusztus 26. és szeptember 1. közötti komarowi csatában) megerősítették az AOK-t téves helyzetértékelésében. Az “eredmény” nem sokat váratott magára... 26-án az osztrák–magyar főerők Varsó irányába fordultak. Másnap két orosz hadsereg (3. és 8.) indult meg délkeletről az osztrák–magyar jobbszárny ellen. Az oroszokat a Szerbiából átcsoportosított 2. hadsereg bevetésével sem sikerült megállítani, a Gnila-Lipa folyó vonalán kijelölt új főellenállási vonal augusztus végére összeomlott. Az orosz 3. hadsereg szeptember 11-én elfoglalta a Monarchia legnagyobb keleti városát, Lemberget (Lwów, Lvďv). Az AOK aznap elrendelte a visszavonulást. Az 1., 3. és 4. hadsereg a Wisoka folyó mögé, a 2. a Duklai-szorosig hátrált. Galícia nagy része és Bukovina egésze elveszett. A kiürített területen csak bekerített przemyli erődrendszer maradt osztrák–magyar kézen.
A védősereg 65 1/2 gyalogzászlóaljból, 7 lovasszázadból, 4 tábori tüzérütegből, 43 vártüzérszázadból, 49 népfelkelő tüzérosztályból és 8 utászszázadból állt. A gyalogság többségét népfelkelők adták, így a magyar és szlovák legénységű m. kir. 97. gyalogdandár, az ukrán cs. kir. 85. lövész- és 93. gyalogdandár, a lengyel cs. kir. 111. gyalogdandár és az osztrák cs. kir. 108. gyalogdandár. Az egyetlen soralakulat a magyar legénységű szegedi m. kir. 23. honvéd gyaloghadosztály volt fogarasi Tamássy Árpád altábornagy parancsnoksága alatt.
Az övvárat a Radko Dimitrijev altábornagy parancsnoksága alatt álló orosz 3. hadsereg vette ostrom alá. Október 5-7-én a heves tüzérségi előkészítés után a délkeleti erődök ellen indított orosz roham az erődcsapatokhoz tartozó magyar népfelkelők hősies védelmében elakadt, majd a 23. gyaloghadosztály ellentámadása visszavetette az orosz IX. hadtestet megindulási állásaiba. A gyakori kitörések szétzilálták az ostromgyűrűt, sőt esetenként segítették a galíciai hadmozdulatokat. A védők, elsősorban a mozgó tartaléknak kijelölt 23. gyaloghadosztály egységei, 18 nagyobb kitörést hajtottak végre.
Október 12. után, felszabadulva az első ostrom alól, az AOK parancsára a védősereg egy része bekapcsolódott a mozgóháborúba, s a raktárakban őrzött készletek nagyobb részét átadták a 2. és a 4. hadseregnek. Az AOK logikusan intézkedett, ám rosszul döntött. Tévedésének áldozata a przemyli erődrendszer volt. Amikor az AOK parancsát kiadták, a főerők még lendületben voltak, amikor végrehajtották, már elakadtak, s nemsokára megkezdték a visszavonulást. A második ostrom idején a legnagyobb probléma a szűkös élelemkészlet volt, amelyet már nem sikerült feltölteni, illetve az, hogy a gyűrűbe szorult katonáknak nem volt téli ruházata.
Az AOK és a német hadvezetés (Oberste Heeresleistung, OHL) megállapodása alapján szeptember 28-án Kattowitz–Beuthen térségéből két német (8., 9.), a Kárpátokból négy osztrák–magyar (1., 2., 3., 4.) hadsereg indított összehangolt támadást az orosz főerők bekerítésére. A hadművelet kezdetben sikeres volt: a németek október elején elérték Varsót, az osztrák–magyar erők felmentették Przemylt. Az oroszok azonban Varsó és Iwangorod erődrendszerének fedezetében nagy erőket összpontosítottak (2., 4., 5., 9. hadsereg), majd a német 9. és az osztrák–magyar 1. hadsereget megállították, s az előbbit Sziléziába, az utóbbit Krakkó térségébe szorították vissza. Az arcvonal déli szárnyán harcoló erők feladták a San folyó vonalát, október második felében a 2. hadsereget az orosz 8. hadsereg a Kárpátokba való visszavonulásra kényszerítette. Az oroszok az első varsó–iwangorodi csatát követően november 4-ére másodszor is körülzárták Przemylt.
Az orosz 11. hadsereg parancsnoka, Nyikolaj Szelivanov gyalogsági tábornok okult az első ostrom tapasztalataiból, és nem siettette a közvetlen támadást az egyes erődök ellen. Több mint három hónapon keresztül csak tüzérséggel bombáztatta a várat. Első ízben február 9-16. között északnyugaton, majd 18-19-én délnyugaton, végezetül március 13-16. között északon indított rohamot, ám csupán néhány kisebb előtérállást tudott bevenni. A kétharmadrészt magyar katonákból álló védősereg ezúttal is hősiesen helytállt – mindaddig, amíg volt mit enniük. Minden rohamot visszavertek, s kitöréseikkel, amelyeket zömmel ismét a 23. honvéd gyaloghadosztály hajtott végre, szétzilálták az orosz Délnyugati Hadseregcsoport utánpótlási vonalait. Az első nagyobb kitörés 1914. december 15-18-án történt, az utolsó 1915. március 19-én Mosciska irányába, egy nappal az erődrendszer felmentésére indított támadás összeomlása után.
1915 elején a német és az osztrák–magyar hadvezetés offenzív elképzeléseit egyidejűleg végrehajtott, egymástól független, ún. kettős szárnytámadással kívánta elérni. Délen a hadjárat első eleme a január 23-tól február 27-ig tartó kárpáti téli csata volt, amelyben az osztrák–magyar 3. hadsereg és Pflanzer-Baltin-csoport, valamint a német Déli Hadsereg az orosz Délnyugati Hadseregcsoportot visszaszorította ugyan a Kárpátok lábaihoz, ám nem volt képes kiverni az oroszokat a “duklai horpadásból” és felmenteni Przemylt. Az utolsó, már kétségbeesett elem a baligorod–liskói hadművelet volt. Az osztrák–magyar Tersztyánszky-csoport: Kroupa-csoport (59. gyalogdandár, a 44. Landwehr-hadosztály), Schmidt-hadtest (29. és 32. gyaloghadosztály), XIX. hadtest (41. honvéd gyaloghadosztály, 34. gyaloghadosztály, Zanantoni-csoport), 29valamint a tartalék (27. gyaloghadosztály és 13. Landwehr-hadosztály) február 27-én lépett harcba a Lupkowi- és a Jablonkai-hágó körzetéből. Március 2-re a támadás megrekedt. Sikertelen maradt az osztrák–magyar 2. hadsereg XVIII. hadtestének a San folyó vonaláról indított február 28. és március 2. közötti kisegítő hadművelete is. A seregcsoport parancsnoka, Tersztyánszky Károly lovassági tábornok tisztában volt vele, hogy ha nem sikerül elérnie Przemylt, az elesik. Március 4-én ezért felújította támadását, s a baligorodi országút mentén lassan teret nyert, de 10-ére a mély hó és a téli viharok miatt ismét elakadt. 12-én a csoport a beérkezett Martiny-hadtesttel ismét kísérletet tett a támadás felújítására. Tersztyánszky hiába hajszolta előre katonáit a derékig érő hóban, csak a veszteségek növekedtek. Ugyanezen a napon az oroszok ellentámadást indítottak, 14-én Tersztyánszky a hadműveletet leállította. Március 17-18-án az osztrák–magyar 2. hadsereg V. hadteste és Szurmay-csoportja tett eredménytelen kísérletet egy átjáró megnyitására Przemylhez. 20-22-én újabb orosz ellenlökés indult, ezúttal a 2. hadsereg ellen. Az erődrendszer sorsa megpecsételődött.
A vár március 22-én adta meg magát. 9 tábornok, 2593 tiszt, 117.000 altiszt és legénységi állományú katona esett hadifogságba. Az övvár saját repülőszázada kirepült. A védőműveket, a hidakat, a lövegeket és a lőszereket felrobbantották. A rombolás oly mértékű volt, hogy az oroszok – noha tervezték azt – letettek az erődrendszer helyreállításáról. Amikor fordult a hadiszerencse, nem tettek komoly kísérletet várként történő beillesztésére védelmi rendszerükbe. 1915. június 1-jén szinte ellenállás nélkül jutott vissza az osztrák–magyar csapatok kezére, s az AOK csupán mint raktárbázist építtette újjá.
A harmadik przemyli csata mint korabeli elnevezés nem állta ki a történelmi távlat próbáját. A hadtörténelem galíciai tavaszi hadjárat néven foglalja össze azokat a történéseket, amelyek a przemyli övvár maradványainak visszafoglalását (is) eredményezték. A hadjárat célja nem kevesebb, mint az orosz haderő kiszorítása volt a Monarchia területéről, illetve az, hogy Olaszországot és Romániát egy nagyobb arányú győzelemmel elrettentsék az Antant oldalán való hadba lépéstől. A Conrad von Hötzendorf gyalogsági tábornok, a cs. és kir. Vezérkar főnöke által készített terv szerint a támadást a Gorlice–Jaslo vonalon kellett megindítani. A közös osztrák–magyar–német offenzíva eredménye átbillentette Przemyl mérlegét – ami nem történt meg 1943-ban a doni katasztrófa után.
A hadjárat bevezető hadművelete a német August von Mackensen vezérezredes seregcsoportjának 1915. május 2-5-i támadása volt, amely a magyar katonák hősiességét hirdető gorlicei áttörésként került a történelemkönyvek lapjaira. A seregcsoportba a József Ferdinánd Szalvátor főherceg gyalogsági tábornok cs. és kir. 4. hadserege (VI. hadtest: 12. gyaloghadosztály, 39. honvéd gyaloghadosztály; IX. hadtest: 10., 106. gyaloghadosztály; XIV. hadtest: 3., 8. gyaloghadosztály; továbbá a kombinált 4. hadosztály, a Morgenstern-csoport, és a Szende-dandár) és Mackensen német 11. hadserege (X. hadtest: 19., 20. gyaloghadosztály; XLI. tartalék hadtest: 82., 81. tartalék hadosztály Gárdahadtest: 1., 2. gárdahadosztály; kombinált hadtest: 11. bajor, 119. porosz gyaloghadosztály továbbá 3 osztrák–magyar seregtest: cs. és kir. 12. gyalog-, m. kir. 39. honvéd gyalog- , 11. honvéd lovashadosztály) tartozott, összesen 191.000 puska, 2957 géppuska, 1050 löveg és aknavető harcértékkel.
Velük szemben Radko Dimitrijev altábornagy orosz 3. hadserege állt védelemben 219.000 fővel, 679 löveggel és aknavetővel. Dimitrijev, aki Przemyl első ostromát vezette, mindent megtett, hogy megakadályozza az áttörést, ezzel a nehezen elfoglalt erőd visszavételét. Mackensen azonban meglepte: a keleti hadszíntéren első ízben került sor négyórás tüzérségi előkészítésre. A Ropica Ruska–Gorlice–Staszkowka–Rzepienik között kijelölt 16 km-es áttörési szakaszra 604 löveget és 70 aknavetőt összpontosított. A gyalogság május 2-án 1000-kor indult rohamra, és 4-5 km mélységben betört az orosz első védőövbe. Estére az áttörés a Malastow–Gromnik közötti 40 km-es arcvonalon az első állásrendszer mélységéig mindenütt sikerrel járt. 4-én második védőöv és a 15-20 km mélységben kiépített harmadik állás elfoglalásával a hadművelet befejeződött. Az orosz védelem kulcspontja a Luna feletti Pustki-magaslaton volt, amely uralta környezetét. A magaslatot a cs. és kir. 12. gyaloghadosztály 23. gyalogdandára rohamozta meg Metz Rezső vezérőrnagy parancsnoksága alatt és foglalta el érzékeny veszteségek árán.
Május 5-én megkezdődött az üldözés. A kibontakozó galíciai tavaszi hadjáratban május közepéig a harcászati sikert hadműveletivé fejlesztve az oroszokat a San folyó vonaláig, 150 km-rel vetették hátra. A május 6-13. közötti sanok–rzeszówi csata során a 4. hadsereg visszafoglalta Tarnówot és Rzeszówot. 4-én az orosz Délnyugati Hadseregcsoport főparancsnoka, Nyikolaj Ivanov tüzérségi tábornok elrendelte a 8. hadsereg visszavonulását a Kárpátokból. Intézkedése elkésett: a Duklai-szoros térségében a teljes XXIV. hadtest bekerítésbe került és felmorzsolódott. A 8. hadsereg május közepére a Przemyl–Stary Sambor–Turka vonalra vonult vissza. Az orosz hadvezetés Bukovinában a gorlicei áttörés ellensúlyozására a 9. hadsereggel támadást indított, ám az osztrák–magyar 7. hadsereggel szemben a május 9-14. közötti czernowitz–kolomeai csatában alulmaradt. A május 5-én a Lupkowi-hágó térségéből szintén üldözést bevezető cs. és kir. 3. hadsereg 11-én kijutott a Sanhoz. Május 6-án csatlakozott az üldözéshez a 3. hadseregtől jobbra harcoló 2. hadsereg és az Uzsoki-szoros térségében küzdő Szurmay-csoport, 8-án a Vereckei- és a Toronyai-hágó térségéből a német Déli Hadsereg. Megkezdődött a május 5. és június 4. közötti stryji csata. 12-én mindhárom csoportosítás hídfőket foglalt a San keleti partján. 13-án a német Déli Hadsereg visszafoglalta Skolét, a Bothmer-hadtest 31-én Stryjt. Június 3-án a Szurmay-csoport elérte a Dnyeszter felső folyását.
A Sanon való átkeléssel megkezdődött a május 14-20. közötti jaroslawi csata. A 4. hadsereg balszárnya ekkor már a Visztula felső folyására támaszkodott, s csatlakozást teremtett az 1. hadsereg jobbszárnyával. 16-án a cs. és kir. VI. hadtest és a német Gárdahadtest visszafoglalta Jaroslawot. 19-étől az orosz 3. hadsereg visszavonult Przemyl irányába. Az osztrák–magyar 3. hadsereg május 16-án 30Przemyl irányába fordult, amelyhez 24-én csatlakozott a német 11. hadsereg; megkezdődött a május 16. és június 3. közötti tényleges harmadik przemyli csata. 30-án a bajor 11. hadosztály elérte Przemylt, amit a cs. és kir. 3. és a német 11. hadsereg június 3-ára virradóra visszafoglalt.
Június 4-én a Mackensen-seregcsoport a San alsó folyásáról megindult Lemberg irányába, kezdetét vette a június 4-22. közötti harmadik lembergi csata. Június 17-18-án az oroszok kiürítették a San–Visztula közét. 19-én a német 11. hadsereg Gródeknél áttört, az Eduard von Böhm-Ermolli gyalogsági tábornok vezette cs. és kir. 2. hadsereg 22-én visszafoglalta Lemberget Alekszej Bruszilov lovassági tábornok orosz 8. hadseregétől. Június 5-én a cs. és kir. 3. hadsereg és a német Déli Hadsereg átkelt a Dnyeszteren, megkezdődött a június 5-22. közötti zydaczówi csata. 8-án visszafoglalták Stanislaut, 11-én Zalesczyket. Az orosz 11. hadsereg 22-ére virradóra kiürítette a zydaczówi hídfőt. Június utolsó hetében északon megkezdődött az Orosz-Lengyelország elfoglalását eredményező második iwangorod–varsói csata. Délen a frontvonal a Rawa-Ruszka–Lemberg-kelet–Zydaczów–Dnyeszter vonalon megmerevedett, egy évre állásháború alakult ki. Június végére a hadjárat befejeződött, Galícia és Bukovina csaknem teljes területét sikerült visszafoglalni. Az orosz Délnyugati Hadseregcsoport összeomlott, elvesztette több mint 2.200.000 katonáját és valamennyi nehézfegyverét. Az Osztrák–Magyar Monarchia vesztesége 500.000 fő volt – Przemyl nélkül.
1918 novemberében az arcvonalak megszűntek. A fegyverszünet utáni olasz támadást (Vittorio-Veneto-i csata), a románok újabb hitszegését (a határ átlépése az 1918. évi bukaresti békeszerződés ellenére), az egyéb külső tényezőket, az általános háborús kimerültséget és a hátországban és a harcoló alakulatok egy részénél hosszabb ideje tartó háborúellenes propagandát nem számítva az osztrák–magyar haderő hátraözönlését három parancs váltotta ki. Az AOK 1918. október 29-én elrendelte a csapatok visszavonulását 1917. évi állásaikba. November 1-jén legfelsőbb kézirat bocsáttatott ki, hogy az egységes haderő feloszlik, az Osztrák–Magyar Monarchia területén kialakítandó szövetségi államoknak saját hadseregeik lesznek, s a katonák megválaszthatják, hol akarnak szolgálni. Ugyanezen a napon a budapesti Károlyi-kormány rendeletet adott ki a m. kir. Honvédség csapatainak fegyverletételéről és arról, hogy a parancsnokoknak ennek mielőbbi megvalósítása érdekében érintkezésbe kell lépniük a szemben álló seregtestek parancsnokaival.
Az arcvonalak november első napjaiban kezdődő felbomlása a csapatok jelentős részénél hamar teljes összeomlássá vált. A m. kir. honvéd alakulatok eközben hazaindultak, megkísérelve a lehetetlent. A zárt rendben vonuló (szállított) hadosztályok legtöbbször elértek a határig, hogy ott az új hatalom által feloszlattassanak – holott zömükben készen álltak volna a Szent István-i határok védelmére. Bár a november 3-i padovai fegyverszünet előírta a tüzérségi anyag leadását, sok esetben magukkal hozták azt is. A hadifogságba esett seregtestek töredékei és a hadrendileg idegen nemzetiségű katonák közé tagolt magyar csapattestek zömmel csoportokra szakadtan vonultak hazafelé.
Az olasz hadszíntéren harcoló 59 hadosztályból a padovai fegyverszünet aláírása után fogságba esett 16 (ezek közül 20, illetve 3 magyarországi feltöltésű volt). A 11. hadsereg magyarországi feltöltésű seregtestei (cs. és kir. 16., 27. gyaloghadosztály, m. kir. 38., 39., 74. honvéd gyaloghadosztály) az Etsch-völgyben Bozenen át Innsbruckba meneteltek, onnan tengelyen tértek haza. A Belluno-hadseregből a m. kir. 40. honvéd gyaloghadosztály a Cadin-hágón át Innsbruck irányába, a cs. és kir. 17. gyaloghadosztály és a m. kir. 20. honvéd gyaloghadosztály a Corderole, ill. a Felső-Piave völgyeiben Toblachon át Spittal a. d. Drauba menetelt, ahonnan vasúton tért vissza helyőrségeibe. A 6. hadsereg cs. és kir. 31. gyaloghadosztálya, m. kir. 41. és 51. honvéd gyaloghadosztálya, a m. kir. 11. honvéd lovashadosztály, az Isonzó-hadsereg cs. és kir. 7., 14. és 33. gyaloghadosztálya és m. kir. 64. és 70. honvéd gyaloghadosztálya részben a Piave, a Fella és az Isonzó völgyében Villachba, részben Görzön át Laibachba menetelt, ahol bevagonírozott.
A balkáni hadszíntéren a Duna–Száva vonalon a háború végén a német 11. hadsereg harcolt, kötelékében három osztrák–magyar hadosztállyal. November 2-án megkezdődött a német és a bajor seregtestek hazaszállítása. A cs. és kir. XI. hadtest 5-én visszavonult a Duna–Dráva vonalra, majd hadosztályai bevagoníroztak, s hazaindultak Csehországba és Galíciába. Ukrajnából éppen beérkezőben volt a magyarországi kiegészítésű cs. és kir. 10. lovashadosztály, illetve a cs. és kir. 15., 32. és 59. gyaloghadosztály. A szétzüllő seregtesteket és a német 11. hadseregből hátramaradt cs. és kir. 4. lovashadosztályt feloszlatták, egységeiket keretállomásaikra szállították. A Goldbach Antal altábornagy parancsnoksága alatt Erdélyben álló erőket (m. kir. 216. gyalogdandár és két honvéd gyalogzászlóalj) elszállították és leszerelték, az Ukrajnából Orsovára vasúti szállítás alatt lévő m. kir. 155. honvéd gyaloghadosztály már el sem érhette célját. Erkölcsi szempontból a legrosszabb állapotban az Ukrajnából érkező seregtestek voltak, mivel harcban már régóta nem vettek részt, s leginkább meg voltak fertőzve a bolsevista eszmékkel.
A nyugati hadszíntéren a háború végén a Straburgtól délre kiszállított cs. és kir. 1., 35., 106. gyaloghadosztályt és m. kir. 37. honvéd gyaloghadosztályt hazaszállították és leszerelték. A törökországi fronton a háború végén 6000 osztrák–magyar katona harcolt, akik kis csoportokban, szinte szökve tudtak csak hazatérni.
