Háború és fegyverszünet között

Teljes szövegű keresés

183Háború és fegyverszünet között
A fegyverszüneti tapogatódzásokra augusztus 28-án felkért Bakách-Bessenyey György volt svájci magyar követ szeptember 5-i táviratában a berni amerikai követre hivatkozva megjelölte, hogy “Fegyverletételre vonatkozó ajánlat mindhárom fő szövetséges állam kormányához intézendő ... intézkedni kell egy megbízott vagy egy bizottság kiküldésére, mely teljhatalommal van felruházva a fegyverszünet megkötésére.” A 2. Ukrán Hadseregcsoport főerőinek átkelése a Déli-Kárpátokon, bár még tartott az 5-én indult magyar támadás lendülete, romba döntötte az új főellenállási vonal kialakításába vetett reményeket a hegység gerincén. A katonai helyzet drasztikus romlását érzékelő kormányzó szeptember 6-án tanácskozott katonaminisztereivel: Lakatos Géza kormányfővel, Csatay Lajos honvédelmi és Hennyey Gusztáv külügyminiszterrel, továbbá a Honvéd Vezérkar főnökével, Vörös Jánossal. A megbeszélésen az a nézet alakult ki, hogy a megváltozott helyzetben a Kárpátok védelme illuzórikussá vált, ideértve most már a hegység déli vonulatán túl a Keleti-Kárpátok székelyföldi szakaszát is. Egyetértettek abban, hogy ismét sürgős német katonai segítségért kell folyamodni, különben szükségessé válik a fegyverszünet kérése.
Szeptember 7-én Horthy ismét magához kérette a négy tábornokot, továbbá Ambrózy Gyulát, a Kabinetiroda főnökét és Vattay Antal altábornagyot, a Kormányzó Katonai Irodájának főnökét. A tanácskozáson megerősítették az előző nap kialakult konklúziót, s kidolgozták azokat a kérelmeket, amelyeket Magyarország fegyverszüneti feltételeiként kívántak előterjeszteni a szövetségesek felé: az ország katonai megszállása korlátozódjon a stratégiai fontosságú pontokra, a román királyi és a (titóista) jugoszláv partizánhadsereg abban ne vegyen részt, a magyar Csendőrség és Rendőrség maradjon részese a belső rend fenntartásának, továbbá Magyarországnak ne kelljen megtámadnia Németországot, s a német csapatok szabadon kivonulhassanak az ország területéről.
E feltételrendszer illuzórikus volt. A szövetséges katonai megszállás az adott körülmények között nem korlátozódhatott a stratégiai pontok megszállására, még akkor sem, ha a m. kir. Honvédség akkor és azonnal beszünteti a küzdelmet. A szovjet hadsereg már bent állt az országban, s éppen szétbontakozóban volt, hogy széles arcvonalon felvegye a harcot. Velük szemben a németek éppen újjászervezték hadseregcsoportukat. E két körülmény egyben technikailag negligálta az utolsó feltételt, amihez – Sztálin fellépésére vagy anélkül – még az angolszász hatalmak sem járultak volna hozzá. A román hadsereg kizárása volt a harmadik, akkor már teljesíthetetlen feltétel – az is bent állt az országban.
Szeptember 7-én este összeült a koronatanács. Horthy bejelentette, hogy immár elengedhetetlenül szükségessé vált a fegyverszünet kérése. Lakatos, aki előzőleg egyetértett a kormányzóval és vezető tábornoktársaival ebben a kérdésben, kijelentette, hogy a fegyverszünet problémáját az Országgyűlés elé kell vinni. A határozott katona a miniszterelnöki székben határozatlanná vált. Ambrózy jogi érvekkel állt a kormányzó mellé, ugyanezt tette Hennyey Bakách-Bessenyey tárgyalásaira hivatkozva. Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter a fegyverszünet ellen érvelt. Csatay kompromisszumos javaslattal állt elő. Kérjenek ismét német katonai segítséget, de ezúttal konkrét formában: 24 órán belül 5 páncéloshadosztályt, s ennek teljesítésétől vagy elmaradásától tegyék függővé a fegyverszünetért való folyamodást. Vörös ugyan közbevetette, hogy ez az időterminus irreális, a koronatanács mégis elfogadta a javaslatot, illetve az előzőleg kialakított fegyverszüneti feltételeket. Horthy megbízta Lakatost, hogy az ultimátumszerű követelést még aznap este közölje Veesenmayerrel és Greiffenberggel, Vöröst pedig azzal, hogy tisztítsa meg a Honvéd Vezérkart azoktól a magas beosztású tisztektől, akikre adott esetben feltétlen németbarátságuk vagy szélsőjobboldali beállítottságuk miatt nem lehetett számítani.
A szeptember 8-i minisztertanács az időközben megérkezett német választ is figyelembe véve, miszerint 4 hadosztályt (ebből 1 páncélos) azonnal, egyet a közeli napokban küldenek, s hogy Magyarországot úgy védik majd, mint Németországot, hosszas és ellentmondásos vita után felülbírálta az előző napi koronatanácsi határozatot. A minisztertanácsi határozat kimondta: “Amennyiben a német ígéretek betartatnak és pár napon belül a német segítség tényleg meg is érkezik, ... Magyarország egyelőre hajlandó a harcot folytatni, és nem hamarkodja el állásfoglalását arra nézve, hogy fegyverszünetet kérjen a szövetségesektől.” A külügyminiszter az ülésen nyíltan kimondta, hogy “Az angolszászok ... nem uralják a helyzetet és az oroszok katonai fölényük folytán ... diktálnak, nem hiszi, hogy az angolszászok hajlandók lennének külön fellépni” Magyarország érdekében. A kiugrási számítások alapja, amelyre Kállay Miklós miniszterelnökként történt hivatalba lépése óta a magyar vezetés épített, elveszett. Hennyey kijelentése felidézte az 1918-as októbert, amikor gróf Tisza István jelentette be a Képviselőházban a háború elvesztését.
A szeptember 7-i koronatanácsi határozat másnapi minisztertanácsi megváltoztatásában a feltűnően gyors német válaszon kívül szerepet játszott, hogy 7-én I. Mihály román király eljuttatta hadüzenetét Budapestre.
184A német válasz megérkezett ugyan (Lakatos miniszterelnököt Greiffenberg budapesti német katonai attasé ezért a minisztertanácsról hívatta ki), de a németek számára a 7-i magyar ultimátum nem csupán azt jelentette, hogy a magyar vezetés újabb katonai segítséget kér. Ellenkezőleg! Levonták a következtetést, hogy Magyarország végérvényesen megbízhatatlanná vált, kiugrásával most már komolyan számolni lehet és kell. Ribbentrop birodalmi külügyminiszter Veesenmayer teljhatalmú követen keresztül, az ultimátumra adott válasszal egy időben nyíltan megüzente Horthynak, hogy fegyveres erővel törnek le bármely, kiugrásra utaló kísérletet. Walther Wenck altábornagy vezetésével az OKH-n belül 8-án külön vezetési törzset állítottak fel, kifejezetten Magyarország tartására (“zur Haltung Ungarns”), továbbá a Magyarországra ezt követően átirányított törzseket és alakulatokat Budapest körzetébe vezényelték, demonstratív jelleggel.
A III. páncéloshadtest parancsnoksága Hermann Breith páncélos tábornok vezetésével szeptember 9-én érkezett Budapestre. Másnap ezt a Sandomierz térségéből Magyarországra átcsoportosított 23. páncéloshadosztállyal és a Budapest térségében állomásozó 109. és 110. páncélosdandárral alárendelték ugyan a magyar 2. hadsereg parancsnokságának, továbbá kilátásba helyezték a 22. SS-lovashadosztály, a 18. SS-páncélgránátos-hadosztály és a Balkánon harcoló 4. SS-páncélgránátos-hadosztály átcsoportosítását is, de a politikai okból Budapest térségébe irányított seregtesteket Hitler véglegesen csak szeptember 12-én bocsátotta a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport rendelkezésére.
A magyar vezetés érzékelte a Budapest körüli német csapatösszevonásokat, s nem volt nehéz kikövetkeztetnie, hogy azokról a csapatokról van szó, amelyeket az arcvonal megerősítésére kért. Greiffenbergen keresztül magyarázatot kértek. Guderian hasonlóan nyílt üzenetet küldött, mint Ribbentrop: “…nem engedheti meg, hogy a német csapatok olyan körülmények között küzdjenek a harctéren, amikor hátukban árulás lehetséges. Mi ezt már négy esetben átéltük ... Ezért most megfelelő előzetes intézkedéseket foganatosítunk.” Vagyis a szeptember 8-án megígért német segítség – az ígéretnek megfelelően – valóban rekordgyorsasággal érkezett meg, ám nem a front, hanem Magyarország tartására.
Mindez egybeesett a Székelyföld kiürítésével, amely az első nagyobb területveszteséget jelentette Magyarországnak. A kérdés már szeptember elején felmerült. A 2-án a Dél-Ukrajna Hadseregcsoporthoz az OKH-tól érkező hadműveleti utasítás lehetőséget biztosított a Székelyföld kiürítésére abban az esetben, ha a Déli-Kárpátok átjáróinak birtokbavétele nem sikerül. Az OKH ezzel az elvi engedéllyel kívánta megelőzni az ún. székely zsákban harcoló csapatok bekerítését. Azt a veszélyt ismerték fel, hogy ha a szovjet 40. hadsereg a kosnai-nyakon át, Vatra Dornei felől betör Magyarországra délnyugati, illetve a román 4. hadsereg Marosvásárhely térségéből északkeleti irányba, akkor a Székelyföldön harcoló erők visszavonására nem sok esély marad, azok katlanban rekednek. Abban a szűkületben, amely elválasztotta a Székelyföldet a földrajzi Észak-Erdélytől a kosnai-nyak és Marosvásárhely között, a Kárpátokban lévő történelmi magyar–román határtól az 1940-es belső erdélyi magyar–román határig légvonalban alig 80 km volt a távolság.
Szeptember 7-én, amikor még tartott a magyar támadás Dél-Erdélyben, de a szovjet csapatok már a Déli-Kárpátok átjáróiba értek, a német 6., 8. és a magyar 2. hadsereg megkapta a parancsot a Dél-Ukrajna Hadseregcsoporttól a visszavonulás megkezdésére a Maros mentére és az Árpád-vonalra. 17 órakor az OKH sürgönyözött a hadseregcsoport parancsnokságának, hogy Hitler megtiltotta a visszavonulást. A szovjet csapatoktól való elszakadás azonban ekkorra már megindult. Gyors egymásutánban követték egymást az üzenetek a hadseregcsoport parancsnoksága, az OKH, Greiffenberg hivatala és a Honvéd Vezérkar között. 9-én éjfél után végre távirat érkezett a hadseregcsoport parancsnokságára Hitler engedélyével a további visszavonulásra.
Friessner, aki tisztában volt a Székelyföld jelentőségével Magyarországon, szeptember 9-én Budapestre repült. Emlékirataiban azt írja, első és egyetlen látogatását Horthynál az tette szükségessé, hogy Hitler a magyar politikai érdekek figyelembevételére hivatkozva makacskodott az egyes visszavonulási ütemek engedélyezésével, s hogy ő mint a hadműveletek irányítója, a magyar politikai és katonai vezetés meggyőzésén keresztül kívánta elérni a Führer álláspontjának megváltoztatását. Ez így hihető is, ha hangsúlyozzuk Hitler meggyőzésének szándékát. Ez az, ami Friessnert valójában érdekelte, nem a magyar politikai érdekek. A későbbi történések bizonyítják, hogy mind Friessner, mind más német katonai vezetők a német politikai és katonai érdekek alapján hozták meg elhatározásaikat, szövetségeseik szempontjait a háború előrehaladtával egyre kevésbé vették figyelembe.
Friessner elsőként Greiffenberggel, majd Vörössel, utána Lakatossal, végül Horthyval találkozott. Vörös és Lakatos elfogadta Friessner érvelését, katonák lévén egyetértettek a Székelyföld kiürítésének – katonaföldrajzi okból következő – hadműveleti szükségességével. Mindketten arra kérték viszont Friessnert, hogy a visszavonulás végrehajtásának ütemezésével tegye lehetővé a magyar lakosság számára a terület elhagyását, illetve hogy lehetőség szerint kíméljék a városokat és községeket. Horthynál Friessner kieszközölte a kormányzó hozzájárulását a Székelyföld kiürítéséhez. Horthy ugyanarra kérte a hadseregcsoport főparancsnokát, mint Vörös és Lakatos. Friessner az államfőnél tett látogatást követően tájékoztatta a magyar miniszterelnököt annak eredményéről.
Szeptember 10-én Hitler fogadta Friessnert, aki kettős céllal érkezett a rastenburgi főhadiszállásra. Egyrészt tájékoztatni kívánta Hitlert a Kárpát-medencében kialakult hadműveleti helyzetről, ezen belül a vezetése alatt álló hadseregcsoport harcértékéről, terveiről és lehetőségeiről, másrészt meg kívánta szerezni engedélyét a székely zsák kiürítésére. A Führer azonban nem nagyon hagyta szóhoz jutni tábornokát. A magyar politika visszásságairól és veszélyességéről tartott monológot, s elsorolt néhány alakulatot, illetve parancsnokságot, amelyet a magyarországi politikai helyzet “tisztázására” Budapest körzetébe irányít. Mikor Friessner előhozakodott kérésével, Hitler először hallani sem akart a kiürítésről. Újabb kiselőadás következett, ezúttal a Vatra Dornei környékén fekvő mangánlelőhelyek 185fontosságáról, noha Friessner nem ennek kiürítésére kért engedélyt, ez jóval északabbra fekszik a Székelyföldtől, illetve arról, hogy a szovjet behatolás az addig semleges Bulgáriába a Tengerszorosokhoz történő kijutás céljából történt, a cári törekvések felelevenítésével, ami az angolszász hatalmakat szövetségi politikájuk újragondolására készteti. Ebben az összefüggésben Hitler ellenezte az arcvonal hátravonását. Csak akkor enyhült meg, amikor Friessner megmutatta a magyar hozzájárulást a Székelyföld kiürítéséhez. Az engedélyt ugyan ennek hatására sem adta meg, de az is eredmény volt, hogy már nem zárkózott el kategorikusan az adott esetben történő visszavonulástól.
A Székelyföld kiürítése és a Budapest környéki német csapatösszevonások hatására a kormányzó szeptember 10-ére magához kérette titkos tanácsosait. Jelen volt többek között Lakatos Géza miniszterelnök, Vörös János vezérkarfőnök, Csatay Lajos honvédelmi miniszter, Hennyey Gusztáv külügyminiszter, Bethlen István gróf, Károlyi Gyula gróf és Esterházy Móric gróf volt miniszterelnökök, Kánya Kálmán volt külügyminiszter, továbbá az augusztus 23-án Kolozsvárott megalakult Erdélyi Magyar Tanács képviseletében Teleki Béla gróf és Bánffy Dániel báró. A vezérkarfőnök hadműveleti tájékoztatóját követő vita során kialakult az álláspont, hogy Lakatos másnapra hívja össze a minisztertanácsot, ott kormányzói akaratként jelentse be a fegyverszünet kérésének szándékát, s hogy erről tájékoztatni kell a németeket, garantálva nekik a szabad elvonulást. Szó esett arról is, hogy a fegyverszüneti tárgyalások előmozdítására Nyugatra küldik Náday István vezérezredest, akinek kormányzó iránti hűségében biztosak voltak. Mindössze két nap telt el a minisztertanács ülése óta, amikor a háború folytatása mellett foglaltak állást. A magyar politikai vezetés nem vált határozottabbá, az augusztus 25-26-án megkezdődött polémia folytatódott a háború vagy fegyverszünet kérdéséről.
11-én Lakatos összehívta a minisztertanácsot, előterjesztette a fegyverszüneti feltételek (s nem a fegyverszünet) azonnali kérésére vonatkozó kormányzói akaratot, majd feltette a kérdést, hogy a kormány tagjai vállalják-e az ezzel kapcsolatos politikai felelősséget. A bejelentést követő vita nyomán, Bonczos Miklós belügy-, Jurcsek Béla földművelésügyi és Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter hozzászólásai által befolyásoltan Lakatos úgy döntött, lemond. Horthy ezt nem fogadta el, mint új főhadsegédének, Vattay Antal altábornagynak kijelentette, “nem mentheti fel a kormányt, mert ezt a kormányt is csak nagy küzdelem után tudta kinevezni, arra pedig már nincs idő, hogy újból a németekkel vitatkozzon, és harcoljon egy új kormányért.” Az este tízkor másodszor összeülő minisztertanácson Lakatos bejelentette, hogy a kormányzó elállt szándékától. Vöröst felkérték, utazzon a német főhadiszállásra, a német szándékok kipuhatolására és annak elérésére, hogy a német seregtesteket Budapest térségéből a front megerősítésére csoportosítsák át.
Vörös, aki egyébként is rendelkezett a Führer meghívásával, szeptember 12-én tett látogatást Rastenburgban. Az értekezleten jelen volt Friessner, részt vett Greiffenberg és Himmler, illetve az esti helyzettájékoztatókon rendszeresen jelen lévő magas beosztású tábornokok és főtisztek. Hitler áttekintette az egyes hadszíntereket. Finnország kiugrásával, illetve Románia és Bulgária átállásával példálózva megfenyegette Magyarországot: a három országhoz hasonlóan a bolsevizmus rabszolgájává válik, ha nem tart ki Németország oldalán. Elmondta, hogy megítélése szerint a Szovjetunió most a Tengerszorosokhoz való kijutásra összpontosít, s hogy ez belátható időn belül szembefordítja nyugati szövetségeseivel, ami döntő fordulatot eredményez a háború menetében. A balkáni és magyarországi arcvonal mindenáron való tartását ennek fényében alapvetőnek minősítette, külön is kiemelve a Honvédség kitartásának fontosságát. A háború kilátásait összességében optimistán ítélte meg. 1945 elejére nagy erejű offenzívát helyezett kilátásba, amely Magyarországról kiindulva Románia visszaszerzését célozza majd. Tábornokait kitartásra szólította fel, a történelem előtt felelőssé téve őket a rájuk bízott arcvonalszakaszok megtartásáért, s az 1918-as háborús év utolsó hónapjaival, illetve Nagy Frigyes hétéves háború alatti stratégiájával példálódzott nekik. Intelmei természetesen Vörös vezérezredesnek is szóltak.
A Honvéd Vezérkar főnöke, akit az értekezlet után Hitler négyszemközt is fogadott, egyfelől biztosította a Führert a kormányzó és a magyar nemzet hűségéről és kitartásáról, másfelől kérésekkel és problémákkal hozakodott elő. Kérte a négy napja megígért német katonai segítség megadását a szovjet csapatok feltartóztatására, illetve a lengyel területen harcoló magyar alakulatok hazaengedését, amire Guderian két alkalommal is (augusztus 23-án és 31-én) ígéretet tett. Problematikusnak nevezte a parancsnoklási viszonyokat a térségben, s kérte, hogy a magyar területen harcoló szövetséges csapatok felett magyar tábornok gyakorolja a főparancsnokságot. E felvetésében Vöröst nem csupán a nemzeti büszkeség vagy a katonai célszerűség vezette, hogy egy térségben egy főparancsnokság működjön. A fegyverszüneti várakozások ismeretében szerette volna saját kezében tudni az összes magyar seregtest vezetését. Hitler, aki a háborúnak ebben a szakaszában tőle már szokatlan módon tárgyalópartnerét is hagyta szóhoz jutni (ilyesmi addig legfeljebb Mussolinivel és Antonescuval fordult elő), ígéretet tett a kérések teljesítésére, sőt nagy mennyiségű fegyver és lőszer szállítását helyezte kilátásba. A hadműveleti vezetést illetően azonban ragaszkodott ahhoz, hogy az német kézben legyen. Hitlert sem csupán az egy térségben egy főparancsnokság elve vezérelte. Egyrészt okult a romániai példából, ahol mindössze három nap kellett az arcvonal teljes összeomlásához az átállás nyomán, másrészt ekkor már készült Magyarország kiugrásának megakadályozására.
Hitler ígéretei, s nemkülönben, hogy hozzájárult a Budapest térségébe irányított német alakulatok hadműveleti területre történő átvezényléséhez, tagadhatatlanul hatást gyakoroltak Vörösre. Hazatérése után a Legfelső Honvédelmi Tanács előtt számolt be tárgyalásairól. Igyekezett meggyőzni a testületet, hogy a háborút folytatni kell, ezáltal meggyőzni az ország megbízhatóságáról a németeket, akik így továbbra is segíteni fogják honvédő harcát a bolsevizmus európai térnyerése ellen.
Szeptember 16-án báró Bánffy Dániel, az Erdélyi Párt és az Erdélyi Magyar Tanács egyik vezetője emlékiratban fordult a kormányzóhoz az azonnali fegyverszünet érdekében. Hasonló memorandumot juttatott el Horthyhoz 20-án 186a Magyar Front is. A kormányzó a memorandumok készítésének hetében, ha lassan is, de elszánta magát a cselekvésre.
Szeptember 13-án gróf Zichy Ladomér magyarországi és szlovákiai kettős birtokos Keremcsén (Besztercebányától délre) találkozott a szlovák 2. partizándandár politikai biztosával, a szovjet Fjodor Makarov alezredessel. Zichy a kormányzó nevében rákérdezett, hajlandó-e a szovjet kormány fegyverszüneti tárgyalásokba bocsátkozni Magyarországgal, s fogadni e célból egy magyar delegációt. Makarov, Molotov szovjet külügyminiszterre hivatkozva (aki a magyar fegyverszüneti delegációval tárgyalva már nem akart tudni az ún. Makarov-levélről) jelezte a Szovjetunió fogadási készségét, s 14 pontba foglalva az akkori körülmények között jól hangzó ígéreteket tett. Ezek közé tartozott, hogy Magyarország maga választhatja meg kormányformáját, a Szovjetunió nem fog belpolitikai nyomást gyakorolni, a népszavazást fogja szorgalmazni Erdély hovatartozását illetően, s hogy a román csapatokat azonnal megállítják, illetve a magyarországi bombázásokat felfüggesztik, amint a magyar fegyverszüneti delegáció Moszkvába érkezik. A levél 19-én Vörös János vezérezredesen keresztül a kormányzóhoz érkezett, aki aznap este fogadta Zichyt is. A Makarov-levél által keltett remények később illúziónak bizonyultak.
Bakách-Bessenyey, aki nem tudott a Zichy-féle titkos kapcsolatfelvételről, szeptember 19-én azt sürgönyözte, hogy “Szándékunk komolysága is kétes ... mindaddig, amíg legalább tárgyalások folytatására meghatalmazottak kiküldve vagy kijelölve nincsenek.” 21-i üzenetében a magyar fegyverszüneti feltételeket és a nyugati várakozásokat illetően egyértelműen leszögezte, hogy “Másról, mint feltétel nélküli megadásról szó sem lehet. Reménytelen azt képzelni, hogy angolszászok saját csapataikat fogják feláldozni, hogy minket, akik végig kitartunk ellenük (sic!) az oroszoktól és saját kis szövetségeseiktől megvédjenek. Egyetlen, amit még tenni lehet, feltétel nélküli fegyverszünetet felajánlani”.
A Zichy-Makarov találkozó, Bakách-Bessenyey újabb üzenetei és a tovább romló hadihelyzet megérlelték a kormányzóban az elhatározást, hogy nem halogathatja tovább a magasabb szintű kapcsolatfelvételt a szövetségesekkel. Még 11-én este kijelentette Vattay előtt, hogy ha kell, a kormány kikapcsolásával is maga veszi kézbe a fegyverszünet ügyének intézését. Felkérte Nádayt, kezdje meg a tárgyalásokat, aki 22-én titokban Casertába repült, az olaszországi szövetséges csapatok főhadiszállására. Maitland Wilson tábornok főparancsnok fogadta, ám közölte vele, hogy csak a feltétel nélküli megadás felajánlását követően hajlandók tárgyalásokba bocsátkozni. Náday megpróbált táviratozni, de rossz rejtjelkulcsot vitt magával, üzenetét Budapesten így nem tudták megfejteni. Mint önként hadifogságba lépő tábornokot internálták, küldetése nem járt eredménnyel. Annak ellenére sem, hogy a brit diplomácia a Náday és a Budapest közötti kapcsolat helyreállítására a magyar fővárosba juttatta a Vatikánban dolgozó Magyary Gyula pátert, aki késve érkezett, s bár a kormányzóhoz is bejutott, az események alakításába nem tudott beleszólni.
Nádayval egy napon indult Szlovákián át a Szovjetunióba báró Atzél Ede zászlós vezetésével egy nem hivatalos küldöttség, kipuhatolni a szovjet vezetés szándékait.
Szeptember 24-én a kormányzónál bizalmas értekezletet tartottak. A tanácskozáson, ahol jelen volt a kormányzó kisebbik fia, Ambrózy, Vattay, Bánffy és Zichy, megegyezés született hivatalos fegyverszüneti delegáció küldéséről Moszkvába. Horthy, miután rokona és bizalmasa, a Honvéd Folyami Erők parancsnoka, dr. Hardy Kálmán vezérfőkapitány (altábornagynak megfelelő rendfokozat) egészségi állapotára hivatkozva nem fogadta el a felkérést, Faragho Gábor altábornagyot bízta meg a küldöttség vezetésével. A választás nem volt a legszerencsésebb. Igaz, Faragho korábban Moszkvában szolgált mint katonai attasé, s beszélte az orosz nyelvet is, de megbízatása pillanatában ő volt a Csendőrség főfelügyelője. E testület Moszkvában negatívabb megítélés alá esett, mint a Honvédség. Sztálin nem csupán a deportálásokat írta számlájára, de még a baloldal elleni fellépést is. E megítélés rányomta bélyegét Faragho fogadására, “nem jutott” neki más tárgyalópartner, “csak” a vezérkar főnökének helyettese, Fjodor Kuznyecov vezérezredes. A delegáció két tagja, gróf Teleki Géza, a néhai miniszterelnök fia és Szent-Iványi Domokos miniszterelnökségi tanácsos, az ún. “kiugrási iroda” főtanácsadója, akit Horthy rendkívüli követté és meghatalmazott miniszterré nevezett ki, Moszkvában “fajsúlytalan” volt.
A fegyverszüneti előkészületek szálai szeptember utolsó dekádjától az ifjabb Horthy Miklós vezette, “kiugrási iroda” néven emlegetett, de jure nem létező “csúcsszervben” futottak össze. A polgári előkészületek koordinálásáért Ambrózy Gyula, a Kabinetiroda főnöke, a katonaiakért Vattay Antal altábornagy, a Kormányzó Katonai Irodájának főnöke volt felelős. Vattayt gyakorlatilag sikertelenségre kárhoztatta, hogy közvetlen parancsadási joggal semmilyen katonai szerv vagy alakulat felé nem rendelkezett.
A Faragho-delegáció szeptember 28-án indult útnak, titokban. Kudar Lajos csendőrezredes és gróf Zichy Ladomér segítségével jutott el Zólyomig, onnan (a szlovák partizánok egyik parancsnokságáról) szovjet repülőgép vitte Moszkvába, ahová október 1-jén délután érkezett meg. Horthy közben szeptember 25-én vezérezredessé nevezte ki Faraghot, de a kinevezés a honvédelmi miniszteri ellenjegyzés hiányában nem került bejelentésre.
A “fegyverszüneti vonal” aktivizálódásának gyorsan megszületett az első eredménye. Igaz, nem arról az oldalról, ahonnan azt a kormányzó és szűkebb környezete várta. Szeptember 26. és október 2. között megbeszélés-sorozat zajlott Hitlernél a magyarországi helyzetről. Eldőlt, hogy újabb fegyveres akciót hajtanak végre Magyarországon, ha annak vezetése megkísérli a kiugrást a háborúból, s hogy ez esetben Szálasi Ferenc lesz a legfelsőbb magyar vezető. Szálasit augusztus 24-én fogadta először Veesenmayer. Nem volt evidens, hogy a németek újabb beavatkozásukat a Nyilaskeresztes Párt–Hungarista Mozgalomra alapozzák, amelynek Szálasi volt a pártvezetője. Tavasszal még Imrédy Bélát szerették volna látni a kormányfői székben. A román átállást követően szóba került még Bárdossy László volt miniszterelnök, Ruszkay Jenő nyugalmazott vezérezredes és Baky László volt belügyi államtitkár is. 187Fokozatosan alakult ki, hogy a nyilasok bevonására építsék Horthy eltávolítására és a kiugrás megakadályozására irányuló terveiket, tulajdonképpen a “nincs jobb” elve alapján. Mindenesetre Szálasi hajlandónak mutatkozott minden német igény teljesítésére, ráadásul még némi tömegbázist is fel tudott mutatni.
Szeptember 13-án a németek tudtával Szálasi megbízott egy törzset a hatalomátvétel előkészítésével. A párt fegyvereseit Kovarcz Emilnek és Székessy Istvánnak, a Rend és Védelem nevű pártmilícia parancsnokának és helyettesének kellett felkészítenie, a fegyverzetről és a lőszerről Mosonyi István ellátási felelős gondoskodott, a Honvédség átállításának megszervezését Beregfy Károly vezérezredes, a Póthadsereg Parancsnokság parancsnoka, a Rendőrségét és a Csendőrségét Vajna Gábor helyettes pártvezető kapta feladatul, a kinevezendő polgári és katonai vezetők listáját Gál Csaba, az “országépítési” terveket Kőfaragó-Gyelnik Vilmos pártfunkcionáriusoknak kellett összeállítania. A nyilas “vezérkarba”, amely a 22. SS-lovashadosztály pasaréti törzsszállásán működött, bevették a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetsége vezetőit, dr. Ney Károlyt és Rajniss Ferencet.
Szeptember 16-án Szálasi már a katonai helyzetről tárgyalt Greiffenberggel, 22-én a politikai helyzetről és a személyi kérdésekről Winkelmann-nal. 26-án Hitler végérvényesen Szálasit választotta, s megbízta Veesenmayert – akinek javaslatára hozta meg döntését – Szálasi biztonságának garantálásával. A teljhatalmú birodalmi követ még aznap közölte a nyilas pártvezetővel a Führer döntését, s megkezdte vele a tárgyalásokat a hatalomátvételről, illetve a kormánylistáról. Október 2-án Veesenmayer a Führer azon döntését is közölte Szálasival, hogy az államfő és a kormányfő szerepét egy személyben, de a jogfolytonosság biztosításával kell átvennie. Ez utóbbi javaslat, amelynek célja a magyar köztisztviselői és honvéd tisztikar megnyerése volt, szintén Veesenmayertől származott.
Veesenmayer figyelt arra is, hogy – lehetőség szerint – biztosítsa a szélsőjobb egységét, illetve a kialakítandó új vezetés ne csupán egy lábon álljon. Felvette a kapcsolatot a gróf Pálffy Fidél vezette Magyar Nemzeti Szocialista Párttal, az Imrédy Béla irányította Magyar Megújulás Pártjával, továbbá benne volt a Törvényhozók Nemzeti Szövetsége összehozásában. A Jaross Andor elnökletével október 9-én megalakult szervezetnek tagja volt a Nyilaskeresztes Párt–Hungarista Mozgalom, a Magyar Nemzeti Szocialista Párt, a Nemzeti Szocialista Front, a Magyar Élet Pártja, a Magyar Megújulás Pártja és az Erdélyi Párt. Ugyancsak megalakult a Felsőházi Tagok Nemzeti Szövetsége.
A németek nem bíztak mindent a nyilasokra és az egyéb szélsőjobboldali szervezetekre, nekik a hatalomátvételben csak kisegítő szerepet szántak. Szeptember 25-én Magyarország teljes területét német hadműveleti területté nyilvánították, s inkognitóban Budapestre érkezett Otto Skorzeny SS-Obersturmbannführer, az 502. SS-ejtőernyős-zászlóalj (október 4-étől az SS-Jagdverband) parancsnoka, aki már több sikeres (mai terminológiával) kommandós akciót vezetett. Ő szabadította ki például Mussolinit is a Gran Sassóról.
26-án Budapestre települt át Ulrich Kleemann páncélos tábornok, korábban Kréta szigetének parancsnoka. Törzsével átvette a német seregtestek újjászervezésének irányítását. Természetesen nem volt véletlen, hogy az akkor még az OKH közvetlen alárendeltségében lévő Kleemann-hadtesttörzs (Korpsstab Kleemann, Auffrischungsstab Kleemann) éppen a magyar fővárosba települt. Megismétlődött a két héttel korábbi szituáció, csakhogy amíg a Breith-törzset és az annak alárendelt alakulatokat néhány nap múltán a frontra vezényelték, addig a Kleemann-törzs maradt. Később Kleemann lett a Szolnok felől a tiszántúli harcokba október 19-én beavatkozó német IV. páncéloshadtest parancsnoka.
Ugyancsak 26-án a német 13. páncéloshadosztályt a szintén újjászervezés alatt álló 10. páncélgránátos-, 20. páncéloshadosztállyal és 109. páncélosdandárral együtt (25-én a 110. páncélosdandárt beosztották a 13. páncéloshadosztályba) a Kleemann-törzsnek rendelték alá. Budapestre vezényelték a 17. páncélgránátos-dandár törzsét is. 29-én Friessner intézkedett, hogy a 13. és 20. páncélos-, s a 10. páncélgránátos-hadosztály valamennyi csapatrészét vonják ki az arcvonalból és bocsássák Kleemann rendelkezésére. Október 3-án a 109. páncélosdandárt Miskolc térségébe vezényelték át, ahol a Feldherrnhalle páncélgránátos-hadosztály kötelékébe lépett. 5-én a Feldherrnhalle hadosztály a Kleemann-törzs alárendeltségébe lépett. Az október 6-i szovjet offenzíva miatt a németek több alakulatot a fronton kényszerültek bevetni, de maradt elegendő katonai erejük a magyar fővárosban és környékén is. Közéjük tartozott az akkor legkorszerűbb Tigris B harckocsikkal felszerelt 503. nehézpáncélos-osztály, amely részt vett a Vár ostromában és a 22. SS-lovas-hadosztály, amelynek alosztályai szállták meg a főváros stratégiai pontjainak egy részét.
A nyilasok hatalomra segítésére Budapesten külön katonai terv készült. A Panzerfaust fedőnevű akció előkészítéséről október 2-4. között Budapesten tárgyalt Wenck altábornagy. A megbeszéléseken részt vett Greiffenberg, Winkelmann, Kleemann, Skorzeny és a budapesti német követség képviselője, továbbá két magyar főtiszt.
A közben Moszkvába érkezett Faragho ugyanúgy nem rendelkezett teljes körű kormányzói felhatalmazással, mint Náday, noha ennek fontosságára mind Bakách-Bessenyey táviratai, mind Makarov levele felhívták a figyelmet. Faragho október 6-án feladott, második táviratában kénytelen volt azt külön megkérni. Horthy a felhatalmazást a fegyverszüneti feltételek aláírására 9-én este távirati úton küldte meg, majd futár útján írásban is eljuttatta Moszkvába. Nemes József őrnagy 11-én este indult útnak, de Molotov elfogadta a távirati meghatalmazást is. Ez persze lassította a fegyverszüneti tárgyalásokat.
Faragho, akárcsak Náday, feltételeket is vitt magával. Ez utóbbiak szerint az ellenségeskedéseket azonnal be kellene szüntetni, vagyis gyakorlatilag megállítani a szovjet és a román csapatokat, a német csapatoknak szabad elvonulást biztosítani, illetve az ország megszállásában brit–amerikai csapatoknak is részt venni. Faragho Moszkvában átnyújtotta Horthy Sztálinnak címzett levelét is, amelyben a kormányzó magyarázkodott Magyarország hadiállapotba kényszerülése miatt, s méltányos elbánást kért a magyar nemzetre. Sztálint külön felbőszítette, hogy a levél angol nyelven íródott.
188Molotov október 8-án éjszaka tárgyalt először Faraghoékkal. Átnyújtotta – egyoldalú közlés formájában – a fegyverszünet szovjet Külügyminisztérium által kidolgozott előzetes feltételeit, azzal, hogy magyar részről kizárólag a feltétel nélküli megadást fogadják el. Kezdett megismétlődni, amitől a magyar vezetés a leginkább tartott: az 1918 késő őszi szituáció. Faragho 9-én este távirati úton továbbította az előzetes fegyverszüneti feltételeket Budapestre. Ezek szerint Magyarország köteles tíz napon belül visszavonni közigazgatását és haderejét az 1937. december 31-i határokon belülre, megszakítani minden kapcsolatot Németországgal és hadat üzenni annak, s fogadni egy szovjet vezetés alatt álló háromhatalmi szövetséges ellenőrző bizottságot. Molotov közölte azt is, hogy a feltételek elfogadása esetén a szövetségesek készek Moszkvában megtárgyalni és megkötni a végleges fegyverszüneti szerződést, illetve hogy a Szovjetunió katonai segítséget nyújt Magyarországnak a német csapatok elleni hadműveletekben.
Horthy 10-én Lakatos miniszterelnökkel, Hennyey külügy-, Csatay honvédelmi miniszterrel, Vörös vezérkarfőnökkel, Vattay főhadsegéddel és Ambrózy kabinetiroda-főnökkel vitatta meg a feltételeket. Nem tudták elfogadni Németország megtámadását, szerették volna, hogy ne előzetes fegyverszüneti feltételek, hanem végleges fegyverszünet aláírása történjék, s az aláírás után kezdődjenek tárgyalások a fegyverszüneti feltételekről. Mindezek ellenére, miután más lehetőség nem volt, Horthy 2230-kor rádiótáviratban jelezte Faraghonak az előzetes fegyverszüneti feltételek elfogadását. 11-én este egy újabb táviratban Budapest visszaismételte a feltételeket, s a kiugrás előkészítése érdekében kérte a Duna–Tisza közén támadó szovjet csapatok megállítását.
Ez utóbbira a szovjet hadvezetés ígéretet tett, ám a támadás felfüggesztésére kiadott parancs nem vonatkozott a 2. Ukrán Hadseregcsoport Tiszántúlon harcoló főerőire és az Erdélyben, illetve a Kárpátalján tevékenykedő csapatokra. A szovjet csapatok gyakorlatilag így éppen ott nem álltak meg, ahol a legnagyobb ütemben törtek előre. A románok megállításáról pedig szó sem esett. Más kérdés, hogy a szovjet főerők megállítása nem segítette volna a kiugrást. Ellenkezőleg: megnövelte volna a németek cselekvési szabadságát Magyarországon, hiszen csapataik lekötöttsége az arcvonalban csökken. Így történt ez a varsói felkelés idején is, csakhogy amíg ott a szovjet vezetés politikai érdekeinek az felelt meg, hogy a németek szétzúzzák a londoni emigráns lengyel kormánynak engedelmeskedő Armija Krajowa főerőit, addig Magyarországon nem akarták szétveretni a m. kir. Honvédséget a németekkel, inkább elérni – román és bolgár minta szerinti – átállását vagy legalább a front magyar csapatok általi megnyitását.
Október 11-én hajnali négykor Faragho bemutatta Horthy hozzájárulását a moszkvai Külügyminisztériumban, majd este nyolc előtt egyoldalúan parafálta a Magyarország és a szövetséges hatalmak közötti előzetes fegyverszüneti feltételeket.
A Magyarországnak átnyújtott előzetes fegyverszüneti feltételek lényegileg különböztek az 1943. szeptember 9-én Isztambulban átvettektől. Azok gyakorlatilag érvényüket vesztették Magyarország német megszállásával. A brit Külügyminisztériumban 1944 áprilisában szerkesztett, “Az angol érdekek Délkelet-Európában” címet viselő dokumentum már azzal számolt, hogy Magyarországot a szovjet haderő fogja megszállni, a brit legfeljebb jelképesen lehet jelen. Az amerikai Külügyminisztérium május 1-jén kelt tanulmánya a magyar fegyverszünetet a német megszállókkal szemben tanúsított magatartástól tette függővé, leszögezve, hogy a fegyverletételt lehetőleg a háborúba lépésért felelős politikai csoportosítástól volna kívánatos elfogadni.
Augusztus 11-én a brit kormány az Európai Konzultatív Tanácsban kezdeményezte a Magyarországnak szóló fegyverszüneti feltételek kidolgozását, ami egyértelműen jelezte: a magyar vezetés reményeivel ellentétben már maga sem tekintette érvényesnek az 1943. szeptember 9-i feltételeket. Megjelent a magyar közigazgatás és fegyveres erők visszavonásának követelése az 1937. december 31-i határok mögé, s a teljes szakítás Németországgal, jóllehet London még nem kívánta előírni Magyarország hadbalépését Németország ellen, csupán a magyar területen tartózkodó német katonák és egyéb állampolgárok internálását. Bele kívánta viszont foglaltatni a hadifoglyok azonnali szabadon bocsátását, a szövetséges csapatok szabad mozgásának biztosítását, részükre a magyar és a magyar haderő által lefoglalandó német hadianyagok átengedését, a faji törvények és rendeletek azonnali hatályon kívül helyezését, a háborús bűnösök büntetőeljárás alá vonását, illetve szövetséges ellenőrző bizottság fogadását. Az amerikai kormány 15-én elfogadta a brit kezdeményezést, s maga is javasolta annak elfogadását. A javaslat mégsem került napirendre, mivel szovjet részről akkor még nem dolgoztak ki előzetes fegyverszüneti feltételeket, az angolszászokét pedig nem kívánták elfogadni.
Az október 8-án Faraghoéknak bemutatott előzetes fegyverszüneti feltételeket a szovjet Külügyminisztériumban dolgozták ki – az angolszász hatalmak megkérdezése nélkül. Bár október 9-18. között Moszkvában tartózkodott Churchill brit miniszterelnök és Eden külügyminiszter, Molotov csak 13-án mutatta be nekik észrevételezésre a már aláíratott dokumentumot. Mindketten azonnal hozzájárultak a tárgyalások folytatásához a szovjet előzetes fegyverszüneti feltételek alapján, az amerikai Külügyminisztérium hozzájárulása pedig távirati úton, 14-én érkezett meg. Hiába volt meg azonban október közepére az akarat, a kiugrási kísérlet bukása és a nyilas hatalomátvétel új helyzetet teremtett, a kapcsolat felvételét Magyarországgal új alapokról és újonnan kellett kezdeni. Még akkor is, ha Faraghoék megkísérelték a jogfolytonosság továbbvitelét (erről külön fejezet szól).
189

A magyarországi harcok kezdete, 1944. augusztus 26-31.

A magyarországi harcok vége, 1945. április 11-12.
190

Osztrák–magyar kórházvonat Lavocsnénél, I. világháború (HL)

A 109. számú kórházvonat Pátrohánál, II. világháború (UD)

Huszárjárőr Galíciában, I. világháború (HTM)

Huszárszázad menetben az orosz pusztában, II. világháború (UD)

Kerékpáros járőr az ukrán pusztában, I. világháború (HTM)

A 22. gyalogezred kerékpáros szakasza bevetés előtt Oroszországban, II. világháború (UD)
191

1911/16 M. 30,5 cm-es mozsár Tirolban, I. világháború (HTM)

1911/16 M. 30,5 cm-es mozsár a Donnál, II. világháború (HTM)

1907/12 M. Schwarzlose géppuska, I. világháború (UD)

1907/31. M. Scwarzlose géppuska, II. világháború (BZ)

Tábori segélyhely Galíciában 1916-ban, I. világháború (HTM)

Zászlóalj-segélyhely a keleti fronton 1942-ben, II. világháború (HTM)
192

„A Hazáért mindhalálig!” Tisztavatás a Ludovika Akadémián, 1942. június 18. (HTM)

A keleti frontra induló jászberényi 1/II. harckocsizászlóalj búcsúztatása (BZ)

Arccal a front felé. Honvéd díszmenet Jászberényben (BZ)

A komáromi 22. gyalogezred csapatszállító vonata (UD)

Partizántámadás után... (UD)
193

„Parancsnok Úr! Hosszú még az út?” (UD)

„Igen? Akkor használjuk ki az időt!” (UD)

Ebéd a pihenőben (UD)

Az utolsó néhány száz kilométert már gyalog kell megtenni… (UD)

Útközben. Magyar katonák Kijevben (UD)

Gyalogmenetben sem egyszerű. Szükséghíd (UD)

Elértük a Dont... (UD)
194

Magyar huszárjárőr Tyim városában (UD)

Tábori mise a Don mentén, 1942 (UD)

Jön utánunk a nehézfegyverzet…
…előrevonás a tyimi áttörés után, a háttérben Hoffher traktor (UD)

Jön utánunk a nehézfegyverzet…
… a 6. könnyű-tüzérosztály előrevonása a Donhoz (UD)

Magyar kerékpárosok menet alatti pihenőben (UD)

Olasz katonák a keleti fronton – nem csupán a Honvédségnek voltak kerékpáros gyorscsapatai (HTM)
195

Szálláshely a Don-kanyarban – I. (UD)

Szálláshely a Don-kanyarban – II. (UD)

Fürdőszoba a Don-kanyarban (UD)

„Édes Fiam! Tényleg ennyire sürgős?” (UD)

Lehetnénk a Marosnál is... (UD)

„Istenem, mit tartogatsz még?” (UD)
196

„Itt vannak a katona bácsik!” (UD)

Magyar katonák és és orosz milicisták (UD)

Ma csak ennyi jut... (UD)

Ma a lakoságnak is jut! (UD)

Magyar katonák élelmet osztanak orosz gyermekeknek, 1942. június 27. (HTM)

„Mi ezt otthon úgy csináljuk...” (UD)

„Mi meg ezt itt így csináljuk...” (UD)
197

A vizet őrizni kell! Don-kanyar, 1942 (HTM)

Pihenő a fedezékben (UD)

Az első állás lövészárka a Don mentén (HTM)

Épül a lövegállás. Prozsjelok, 1942. május 29. (UD)

Tábori távbeszélő vonal (UD)

Harckocsiakasztók Alsóvereckénél, 1944 nyara (HTM)
198

Jól esik a meleg „zupa” a nyirkos orosz őszben (UD)

Megjött az Orosz Tél! (UD)

1943. január 29. Hideg van az olimi gyűrűben (UD)

Itt a gép már nem megy el... (UD)

Visszavonulás… (UD)
199

1905/08 M. 8 cm-es könnyű tüzérüteg tüzelőállásban – még a Nagy Háború fegyverei is szolgáltak (UD)

1936/39 M. 81 mm-es aknavető (UD)

1936 M. 4 cm-es Bofors légvédelmi gépágyú vontatása (BZ)

1939 M. 21 cm-es tarack vontatása 1937 M. Hansa–LLoyd közepes tüzérségi vontatóval (UD)

1938/42 M. Botond terepjáró gépkocsi (BZ)

1929/38 M. 8 cm-es légvédelmi ágyú (UD)
200

Ansaldo kisharckocsi (BZ)

Csaba felderítő páncélgépkocsi (BZ)

Toldi A20 könnyű harckocsi (BZ)

Toldi B40 könnyű harckocsi (UD)

Turán-40 közepes harckocsi és kezelőszemélyzete (BZ)

Turán-75 nehéz harckocsi (BZ)

Zrínyi rohamtarack (BZ)
201

Pz.V (Panther, Párduc) nehézharckocsi magyar kezelőszemélyzettel… (BZ)

... és ellenfele, a szovjet T-34/76 közepes harckocsi (UD)

Magyar Ju-86K-2 távolfelderítő repülőgépek egy tábori repülőtéren (UD)

Magyar He-46 közelfelderítő repülőgépek (HTM)

Magyar Re-2000 Héja vadászgép a Don menti Ilovszkoje tábori repülőterén, 1942. október (HTM)

A GYŐR páncélos őrnaszád 1929/38 M. 8 cm-es légvédelmi ágyúval a tornyában (HTM)
202

A német 503. nehézpáncélos-osztály Pz.VI/II. (Tiger II., Királytigris) harckocsija a Buda Várban, 1944. október 15. (HTM)

A szolnoki pályaudvar az 1944. június 2-i bombázás után (UD)

Magyar Turán-40 harckocsik torkolattüze Tordánál alkonyatkor, 1944. szeptember (RI)

Pihen a Szent László gyaloghadosztály katonája – valahol a Dunántúlon, 1945 kora tavaszán (HTM)

Székely huszárok 1944 őszén Erdélyben (HTM)

Szovjet T-34/85 közepes harckocsi Tatánál, 1944/1945 telén (HTM)
203

Sebesültek összegyűjtése ütközet után, I. világháború (HTM)

Sebesültek összegyűjtése ütközet után a Don-kanyarban (UD)

Orosz hadifoglyok Lavocsnénél, az első uzsoki betörés idején, I. világháború (HL)

Orosz hadifoglyok Tyim térségében, II. világháború (UD)

Osztrák–magyar katonák hadifogságban, Hilkovo, 1917 (HTM)

Balázs-Piri Andor hadnagy angol fogságban az aschbachi hadifogolytáborban, 1945 (HTM)
204

Ők már nem térnek haza... – I. (UD)

Ők már nem térnek haza... – II. (UD)

Ők már nem térnek haza... – III. (UD)

A bolgyirjovkai magyar katonatemető 1942-ben (HTM)

A bolgyirjovkai magyar katonatemető 2003-ban (HTM)

A 2003. május 28-án avatott II. Magyar Központi Katonai Temető, Rudkino, Don-kanyar (HTM)

A rudkinói magyar katonatemető munkaszolgálatos parcellája (HTM)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages