Az utolsóság elsősége. A magyarországi harcok vége

Teljes szövegű keresés

Az utolsóság elsősége. A magyarországi harcok vége
A szűken vett tudományba Zielbauer György és Korom Mihály kutatásai nyomán már az 1980-as évek első felében bekerült, hogy a magyarországi harcok 1945. április 11-13-án Körmend–Szentgotthárd térségében értek véget. A hivatalos álláspont továbbra is április 4-ét és Nemesmedvest képviselte. E tanulmány szerzője az 1980–1990-es évek fordulóján az érintett területet magyar és osztrák oldalon egyaránt lejárta, felkutatta az állások máig fellelhető maradványait, felkereste a helytörténészeket, plébánosokat, áttanulmányozta a historia domusokat. A levéltári, a könyvészeti és a csapattörténeti anyagokon túl helyszíni tapasztalatait is felhasználta akkori, Zielbauer György és Korom Mihály egy évtizeddel korábbi következtetéseivel nem mindenben egyező megállapításaihoz, melyek itt következnek – nem első publikáció gyanánt –, s amelyeket tudományosan azóta nem cáfoltak.
A Guderian vezérezredes által 1944. szeptember 22-én kiépíteni elrendelt Birodalmi Védőállás (Reichsschutzstellung) a Német Birodalom délkeleti határait zárta le, s Ausztria akkor annak része volt. A Körmend–Szentgotthárd szakaszon a Birodalmi Védőállás első védőöve a domborzatot követve jórészt a határ magyar oldalán húzódott. Szükségszerű, hogy a védővonalakat a magaslatok ellenség felé eső lejtőin alakítsák ki. Ennek következtében lakott települések és hegyközségek maradtak a védelem ún. peremvonala mögött a német–magyar csapatok birtokában Magyarország területén április 4-ét követően is.
Az összefüggő front 1945. március 30-án érte el ezt a térséget. A Birodalmi Védőállás “Steiermark” szektorának “Güssing” védőszakaszában (Szentgotthárd-dél–Moschendorf-észak) lezajlott harcokban a Dél Hadseregcsoport német 6. hadserege IV. SS-páncélos-hadtestének 1. és 3. páncéloshadosztálya (Rábafüzes, illetve Nemesmedves–Pinkamindszent térsége), vele szemben a 3. Ukrán Hadseregcsoport 27. hadserege 104. lövészhadtestének 93. lövészhadosztálya (Pinkamindszent–Vasalja térsége) és 33. lövészhadtestének 202. (Csákánydoroszló körzete) és 337. lövészhadosztálya (Felsőrönök–Rábafüzes térsége), továbbá a 18. harckocsihadtest 110. harckocsi- és 32. gárda-gépesítettdandára vett részt. Tíz napon keresztül folytak a váltakozó eredményű harcok. Hol a szovjet csapatok törtek be a védővonalba, hol a német–magyar erők foglaltak vissza egy-egy települést annak előterében. A legtöbb lakott hely többször is gazdát cserélt. E harcok közben esett el Nemesmedves, valóban április 4-én. 10-én Heiligenkreuznál (Rábakeresztúr) a frissen beérkező szovjet 37. lövészhadtest (108. gárda-, 316. és 320. lövészhadosztály) támadásba ment át. Ehhez jobbról csatlakozva vették birtokba az utolsó magyarországi területsávot 11-12-én a visszavonuló német–magyar csapatokat követő fenti szovjet erők.
A nyugati végeken a szovjet hadseregnek a községek birtokbavétele után külön kellett elfoglalnia azok hegyközségét, ám a számára idegen terep- és településviszonyok között a község-mag birtokbavételét tekintette mérvadónak. Településszerkezetét tekintve ilyen volt a Szentgotthárd melleti Rábafüzes is. A szovjet 337. lövészhadosztály parancsnoksága március 31-én jelentette elfoglalását, jóllehet a község 1945-ben meglévő 274 lakóházából 161 csak április 11-én került a birtokukba. A 161 ház a “hegyvidéken” volt, ami Nyugat-Magyarország ezen övezetében nem összefüggően lakott területet jelent, hanem kisparcellákat, elszórt lakó- és gazdasági épületek sorával. Ilyen jelleggel bírt Rábafüzes-hegyközség is, a Rákosi-kori kitelepítésekig. A peremvonal, kettészelve a hegyközséget, a 324,4 magassági pont–Csókás-hegy–Csóka-hegy déli lejtőin húzódott. Miután a szovjet csapatok a község-magot március 31-én elfoglalták, a Köves-mező a senki földjévé vált. Egy kisebb központ is volt itt: a Levente-hegy tövében romjaiban még megtalálható Lang-kocsma, amely csak április 11-én került szovjet kézre, a hegyvidék többi részével együtt. A terep nem tette lehetővé védelmét, mivel egy észak-dél irányú völgy kiszélesedésében épült. Felette, a hegyoldalakon voltak a lövészárkok, amelyek viszont a Lang-kocsma elfoglalását tették lehetetlenné.
Rábafüzes elfoglalása mégsem tehető 11-ére, mivel tényleges központját a községháza, az iskola és az összefüggő polgárházak alkotta főutca képezte, a Lang-kocsma 219térsége pedig külterületi, másodlagos központ volt. Az arcvonal elvágta az elesett faluközponttól, amely ugyan március 31-ét követően többször gazdát cserélt, ám április 3-ától végérvényesen a szovjet csapatok birtokolták.
Rábafüzes térségét a Szentimre-teleppel a Sánta-völgy köti össze. A védőállások az Alsó-Sánta-völgyet lezáró lejtőkön épültek ki. A településszerkezetileg Rábafüzes hegyközségéhez csatlakozó völgyet a németek egy időben adták fel azzal. 11-én ugyanis parancsot kaptak a német 6. hadsereg parancsnokától, hogy adják fel magyarországi állásaikat, s vonuljanak vissza Németújvár (Güssing) irányába. Hermann Balck páncélos tábornok azt szerette volna elkerülni, hogy a 10-én Rábakeresztúrnál észak felé áttört szovjet csapatok bekerítsék a IV. SS-páncéloshadtestet.
Szentimre-telep, az akkor kicsiny hegyvidéki központ ma már csak nyomokban lelhető fel. Az 1990 tavaszán aláírt magyar–osztrák egyezmény értelmében helyreállított templom egy dombon áll, maga a templom Felsőrönöké volt. A védőállásokat a templomdomb déli és keleti lejtőin alakították ki. A templom maga is megerődített pont volt. Falán még 1990 elején is kézi- és nehézfegyverekből származó belövések voltak. A Felsőrönökről a telephez vezető út egy hosszanti völgyben vezet, amelynek két oldalán, a lejtőkön további állásmaradványok fedezhetők fel. A templomot és az azt akkor körülvevő telepet a szovjet csapatok a németek visszavonulása nyomán április 11-én foglalták el, 1-2 órával azután, hogy birtokukba került Rábafüzes-hegyközség.
Szentimre-teleptől keletre fekszik Nemesmedves. A peremvonal a kettő között a Rám-hegy–Suszter-hegy–Magyar-hegy vonalat követte. A falu közelében, a Savanyú-hegyen egy körkörösen védhető német vezetési pont maradványai találhatók. A község belterülete április 4-én végleg szovjet kézre került, a határában lévő vezetési pont viszont csak 11-én kora délután. A falu történetével foglalkozó munkákban így jelentek meg a község területén 11-éig hullámzó harcokra történő utalások.
A peremvonal innen keletre “valamelyest kapcsolódott a ... Magyarbüks település körzetében” kiépült védőállásokhoz, olvashatjuk a térség történetét bemutató tanulmányban. Magyarbükstelep vagy Magyarbüks (mindkét neve hivatalos volt, az előbbi egybeírt formában), Csákánydoroszló külterülete közvetlen a határnál, Nemesmedvestől keletre 4 km-re feküdt, a határral párhuzamos hegyvonulat osztrák oldalán, de még magyar területen. A légvonalban az anyaközségtől 4,5 km-re lévő, azzal össze nem függött Magyarbüks helyét ma már csak egy házrom jelzi. A peremvonal első árokrendszere Magyarbükstől délre húzódott, a Konicsár-dombok lejtőin, nem egészen 1 km-re a budapesti (8-as) főút- és vasútvonaltól. A korábbi munkák és az ismert források nem írnak külön Magyarbüks elfoglalásáról. Az állások elhelyezkedése, a terepviszonyok és a történések azt valószínűsítik, hogy ez április 11-én történt, s ezt erősíti meg a Birodalmi Védőállás feladását elrendelő német parancs is. A német forrásokban nem található utalás az állások áttörésére a Konicsár-dombokon április 11. előtt, azokból az derül ki, hogy a védők csak 11-én, a parancs vételét követően adták fel állásaikat és vonultak vissza a Strém patak völgyének irányába. A harcok Magyarbüksöt fekvésénél fogva elkerülték, a front április 11-én délután egyszerűen “túlfutott” rajta, addig megszakítás nélkül a német vonalak mögött volt.
A probléma azonban nem ennyire egyszerű. Egy visszaemlékező (aki 1945-ben Erdélyből odamenekült gyermek volt) szerint Magyarbüksre már április 1-jén kelet felől, a Strém völgyében szovjet katonák érkeztek. Az egy tiszt vezette néhány fős harcfelderítő járőr, érkezési irányából ítélve, a Körmendtől északra álló 104. lövészhadtesthez tartozhatott, nem a Magyarbüksre 11-én, a német visszavonulás után dél felől bevonult 33. lövészhadtesthez. A visszavonuló csapattöredékek között juthatott át a patakmederben. A közbeeső napokban állásokat ásatott a lakosokkal a település nyugati határában, az erdőben. A kicsiny falu körzetét 1-jét követően sem hagyta el, több km-re a német vonalak mögött elrejtőzve várta be saját csapatait, nem kockáztatta meg a visszatérést a megszilárduló német vonalakon keresztül – nem sejtve, hogy 10 napot kell várnia. Magában a faluban semmilyen katonaság sem maradt. Mindez nem befolyásolta a térségben zajló eseményeket, miután elszigetelt volt, ráadásul azt dokumentumok sem támasztják alá.
A fentiek alapján Magyarbüks tekinthető az utolsónak a különálló települések közül, amelyik a szovjet csapatok birtokába került Magyarország mai területén, néhány órával Szentimre-telep eleste után, amit viszont kifejezetten az utolsó pillanatig védtek a németek. A két helység közti sorrendiséget az indokolja, hogy a szovjet csapatok hullámmozgás-szerűen, Heiligenkreuztól Körmend felé lendültek mozgásba, miután ugyanilyen hullámban indult meg a németek még a 10-i áttörést követően elrendelt visszavonulása is.
A védővonal a Konicsár-domboktól a Nagycsákányt Magyarbükssel összekötő műút mentén északnak fordult, majd 1,5 km után a határral párhuzamos dombvonulat déli szegélyén húzódott Kemestaródfától 1 km-re nyugatra, a 256-os magassági pontnál állott Heccs-kunyhóig. Ott visszafordult nyugatnak a dombvonulat északi lejtőjén, majd élesen északnak fordulva a Strém-patak–Luising (Lovászad) íven érte el Pinkamindszent nyugati határában a Dénes-majort. Ez felveti Vasalja korábban elfogadott április 3-i elfoglalási dátumának felülvizsgálatát, amely nem tartozott bele az előre kiépített állásrendszer védte területbe. Visszavonuló német csapattöredékek a nagyhét hétfőjén keleti irányból jelentek meg Vasalja és Kemestaródfa térségében, magyar alakulatok csak két nappal később. A másnap érkező újabb németek hevenyészett állások építésébe fogtak. Nagypénteken ezzel felhagytak, s elvonultak Pinkamindszent felé. Az utolsó német és magyar katonák nagyszombaton déli fél kettőre elhagyták Vasalját. Nem sokkal később beérkeztek a szovjet csapatok. 1945-ben nagyszombat március 31-ére esett. A Historia Domus szerint a községtől délkeletre 1 km-re lévő Bagóné-erdőben március 31-től szovjet csapatok táboroztak: “a szovjet katonák. Éjjel ellepik a környéket.” A Vasalját Kemestaródfával és a 8-as úttal összekötő utat keletről a Bagóné-erdő határolja. A Birodalmi Védőállás sarokpontja, a Heccs-kunyhó Vasaljáról csak ezen át érhető el. A szovjet jelenlét az erdőben lehetetlenné tette az összeköttetés 220fenntartását Vasalja és a kiépített állásrendszer között.
Pinkamindszent belterülete a falut Körmenddel összekötő úttal együtt március 31. óta szovjet kézen volt. Vasalja ebből az irányból is elszigetelődött. A Vasaljától nyugatra 2,5 km-re található Lovászad dombvonulaton épült, ezen húzódtak a kiépített állások. A Pinka folyó két oldalán, csaknem teljesen kitöltve a két falu közét, vizenyős lapály terült el. Ezen harcjárművek haladására alkalmas út nem vezetett át. Gyalogos csoportok közlekedése is bizonytalan volt, kivált tavaszi hóolvadáskor. A terület ráadásul a Bagóné-erdőből közvetlen irányzással belőhető. Mindezek ismeretében nehezen tételezhető fel, hogy a Bagóné-erdő és Pinkamindszent elvesztését követően a németek Vasalja védelmét erőltették volna – 2,5 km-rel a hátuk mögött előre kiépített állásokkal. Pinkamindszent falukrónikája szintén arra utal, hogy Vasalja már március 31-én elesett: “Ugyanezen a napon a bekerítés veszélye elől Ausztriába visszavonult német hadsereg nyomában ... a szovjet hadsereg Körmend–Pinkamindszent vonalig a körmendi járás északi részét” elfoglalta.
A kiépített védővonal a Pinkamindszenttől 2 km-re nyugatra húzódó dombvonulattal lépett be ismét magyar területre. Lovászadtól északnak a dombvonulat, amelyen a peremvonal kiépült, Pinkamindszent határához tartozik. A Pinkamindszent és a dombvonulat közti vizenyős lapályt két töltés szelte át, a németújvári úté és a vasúté. A vasút a Zengő-hídnál érte el a dombvonulatot, amelytől nyugatra a Tamás-erdő és az ún. Proletárföldek találhatók. Az utóbbi középpontjában, az első vonaltól nyugatra állt a Pinkamindszent külterületét képező Alsó- vagy Kapuy-major. A peremvonal mögött 1 km-re lévő major körkörösen megerődített német vezetési pont volt. A dombvonulat és a falu között, a Pinka jobb partján a közúti hídnál álló Felső- vagy Dénes-major március 31. és április 12. között a senki földjén feküdt. A védők tűzzel lefogták a lapályt. A védőállásokat tüzérségi vagy légi rombolásuk nélkül gyakorlatilag lehetetlen volt megközelíteni.
A Körmend felől érkező szovjet 93. lövészhadosztály, miután Pinkamindszent belterületét március 31-én menetből birtokba vette, megkísérelt lendületből továbbhaladni nyugatnak, azonban a töltésekre szoruló harckocsikat a németek egyesével lőtték ki, eltorlaszolva a lapályon átvezető átjárókat. A front a tavaszi hóolvadáskor járhatatlan lapály, a Sásomi-rét két oldalán megmerevedett. Amikor az április 10-i rábakeresztúri szovjet áttörést követően 11-én összeomlott a német védelem a Rábafüzes–Nemesmedves szakaszon, a Pinkamindszent külterületein védekező alakulatok is felkészültek az elrendelt visszavonulás végrehajtására. Csakhogy 12-én hajnalra a délről (s nem keletről, a falu felől) érkező szovjet páncélos ékek már a Kapuy-major és az attól nyugatra fekvő Heiligenbrunn (Szentkút) közé kerültek. A német 3. páncéloshadosztály II/3. páncélgránátos-zászlóalja Helmuth Seifert százados vezetésével 0230 után ezért kitöréssel indította meg visszavonulását a németújvári úton. A Pinkamindszent belterületén álló szovjet 93. lövészhadosztály részei e visszavonulás után tudtak mozgásba lendülni, s a lapályt leküzdeni. Átszaladva a Dénes-major körzetén elérték a Kapuy-majort. Mai ismereteink szerint ez a két major volt az utolsó, szovjet csapatok által elfoglalt házegyüttes Magyarország mai területén.
A magyarországi hadműveletek befejezésével kapcsolatban három dátumhatár állapítható meg tehát:
– április 4: Nemesmedves elfoglalása után közigazgatásilag önálló községet a német–magyar csapatok már nem tartottak
– április 11: a különálló települések közül Magyarbüks került utolsóként a szovjet csapatok kezére ugyanezen a napon, de néhány órával korábban esett el a szintén különálló Szentimre-telep és további 1-2 órával hamarabb a vele a “hegyvidékkel” összefüggő Rábafüzes-hegyközség
– április 12: a Pinkamindszenthez tartozó Dénes-, majd Kapuy-major szovjet csapatok általi birtokbavételével Magyarország mai határain belül véget értek a hadműveletek.
A fent elmondott eseményekkel kapcsolatban igen lényeges, hogy azok során a front mint összefüggő arcvonal hagyta el az ország területét. Ez az, ami miatt a fenti történések jelentik a magyarországi hadműveletek befejezését. Bármi, ami ezt követően zajlott le, már más kategóriába tartozik. A történelmi eseményeket, azok kezdetét és végét célszerű konkrét történésekhez kapcsolni. Esetünkben ilyen az összefüggő frontvonal és vele a harcoló seregtestek kilépése a nyugati magyar országhatáron.
Nem tekinthetők mérvadóknak a befejező dátum meghatározása szempontjából azok a dokumentumok, amelyek egyes helybéli lakosok lőtt seb általi haláláról tudósítanak, noha vannak, akik ennek alapján ítélik meg, hogy melyik községet illeti meg az “utolsóság elsősége”. Ilyen meggondolás alapján a háború még sokáig nem ért volna véget, hiszen a már távolodó arcvonalból napokig érkezhettek eltévedt lövedékek, később pedig az erdőkben bujkáló katonák okozhattak lőtt sebeket.
Van nézet – Zielbauer György ezt képviseli –, hogy Szentpéterfa volt az utolsó, szovjet csapatok által elfoglalt magyar község 1945-ben. Ezen megállapítás azonban nem állja meg helyét, mivel egyrészt a község maga március 31-én elesett, másrészt a Pinka folyó vizenyős lapálya az annak nyugati oldalán húzódó dombvonulattal együtt ott már osztrák területen található. A Birodalmi Védőállás peremvonalát – mint láttuk – a dombvonulaton építették ki, amely egyébként észak felé szerves folytatása a Pinkamindszenttől nyugatra húzódó dombgerincnek. Az igaz, hogy itt a védőállásokat a németek csak április 13-án adták fel, de az állások osztrák területre estek. A falu nyugati széle maga a határ. Az összefüggő arcvonal Szentpéterfa térségében tehát március 31-étől nem magyar területen húzódott, hanem attól néhány száz méterre nyugatra.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem