Az új államiság kiépítése Magyarországon
Az új államiság kiépítése Magyarországon
A még Horthy kormányzó által Moszkvába küldött fegyverszüneti bizottság (Faragho Gábor vezérezredes, gróf Teleki Géza, Szent-Iványi Domokos) a nyilas hatalomátvétel nyomán kint rekedt a Szovjetunióban. Vele a szovjet politikai vezetés továbbra is kapcsolatot tartott. 1944. október 18-án a szovjet kormány aznap tett kormányalakítási javaslata alapján Faraghoék önmagukat Moszkvai Magyar Bizottság néven emigráns vezető szervvé nyilvánították, s – a kormányzó nevében – kormányalakítási szándékkal léptek fel.
20-án a szovjet kormány megismételte 18-i javaslatát, elismerte Horthy államfői mivoltát és azt, hogy a még Horthy által kinevezett Lakatos-kormánnyal jogfolytonosnak tekinti a Moszkvai Magyar Bizottság által megalakítandó kormányt. A Bizottsághoz csatlakozott még két, a szovjet oldalra átment magas rangú katona: november 6-án Miklós Béla vezérezredes, a magyar 1. hadsereg egykori parancsnoka és 8-án Vörös János vezérezredes, a Honvéd Vezérkar utolsó, Horthy által kinevezett főnöke.
November 13-án Molotov szovjet külügyminiszter jelenlétében megtartották az első, 16-17-én a második, december elején a harmadik tárgyalási fordulót a kormányalakításra. Ez utóbbiba bekapcsolódtak a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front kiküldöttei is. Ekkor dőlt el, hogy (eltérően az ugyancsak a német szövetségi rendszerhez tartozott Finnországtól, Romániától és Bulgáriától, amelyeknek saját hatalmi szervei tovább funkcionálhattak) ideiglenes nemzetgyűlést hívnak össze, amely az október 20-i szovjet ajánlattal ellentétben új államiságot deklarál, majd ideiglenes kormányt választ. A moszkvai tárgyalásokon kialakult kormánylistán szereplő személyek december 12-én érkeztek Debrecenbe.
Az Ideiglenes Nemzetgyűlés összehívására Debrecenben, a Református Kollégium Oratóriumában, 1944. december 21-én került sor. Tagjai részben a már szovjet kézen lévő területeken választott képviselőkből, részben a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front által behívott és a hazatért Kommunista Párt által delegált tagokból tevődtek össze. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés a magyar állam kizárólagos képviselőjévé nyilvánította magát. Elnökévé Zsedényi Bélát, alelnökökké Sántha Kálmánt és Juhász Nagy Sándort, jegyzőkké Vörös Józsefet és Vörös Vincét választották. Ezt követte az 5 tagú Mandátumvizsgáló Bizottság megválasztása a megjelent 226 képviselő mandátumának ellenőrzésére. Második, egyben utolsó debreceni ülésére december 22-én került sor, amikor felállították az Ideiglenes Nemzetgyűlés 22+1 tagú Politikai Bizottságát, s megválasztották az Ideiglenes Nemzeti Kormányt, amely aznap fegyverszüneti kérelemmel fordult Moszkvához..
Ez utóbbi elnöke – a moszkvai kormánylista alapján – dálnoki Miklós Béla szolgálaton kívüli vezérezredes lett, az egyes tárcákat 3 pártonkívüli, 2 (május 11-től 3) kisgazda, 2 szociáldemokrata, 2 kommunista és 1 nemzeti parasztpárti miniszter kapta. Belügy: Erdei Ferenc, földművelésügy: Nagy Imre, honvédelem: Vörös János szolgálaton kívüli vezérezredes, külügy: Gyöngyösi János, pénzügy: Vásáry István (július 21-től Oltványi Imre), igazságügy: Valentiny Ágoston (június 1-jétől Bán Antal), közellátásügy: Faragho Gábor szolgálaton kívüli vezérezredes (július 21-től Rónai Sándor), népjólét: Molnár Erik, vallás- és közoktatásügy: gróf Teleki Géza, újjáépítés: Nagy Ferenc (május 11-től). A miniszterelnök volt a negyedik pártonkívüli.
Az Ideiglenes Nemzeti Kormány fontosabb intézkedései közé tartozott a Nemzeti Főtanács (ideiglenes államfői testület) 1945. január 26-i felállítása, az 1944. december 28-án Németországnak küldött hadüzenet és az 1945. január 20-i fegyverszünet aláírása, a Nemzeti Bizottságok január 4-i, illetve a népbíróságok február 5-i megalakítása, a zsidótörvények és a zsidórendeletek február 6-i hatályon kívül helyezése, a március 15-i földreformrendelet, s a Szövetséges Ellenőrző Bizottság által – nem egy esetben túlzóan vagy helytelenül – fasisztának minősített 25 szervezet és párt feloszlatása. Az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választások nyomán megalakult koalíciós kormány hivatalba lépéséig működött, az Ideiglenes Nemzetgyűlés Elnöksége november 15-én mentette fel tagjait.
A kormánydelegáció a fegyverszünet megkötésére 1944. december 28-án, a Németországnak küldött hadüzenet napján indult el Debrecenből – egyfelől új államiságot deklarálva új fegyverszünetet kellett kötni, másfelől az október 11-én Moszkvában aláírt dokumentum csupán az előzetes fegyverszüneti feltételeket tartalmazta. A Gyöngyösi János külügyminiszter vezette, Vörös János vezérezredes honvédelmi miniszterből és Balogh István miniszterelnökségi államtitkárból álló delegációval a fegyverszünet szövegét január 18-án ismertették, s miután semmi 251másra lehetőségük nem volt, 20-án módosítás nélkül mindhárman aláírták azt. Az ünnepélyességet nélkülöző formában, összehasonlíthatatlanul szűkebb határidővel, de megismétlődött, ami Apponyi gróffal és a negyedszázaddal korábbi magyar delegációval történt Versailles-ban.
Az aláírása napján érvénybe lépett fegyverszünet kötelezte Magyarországot a Németországnak küldendő hadüzenetre – ami már három hete megtörtént –; a magyar területen lévő német fegyveres erők és rendészeti szervek lefegyverzésére; egy, nyolc hadosztályból álló hadsereg felszerelésére és a szovjet haderő rendelkezésére bocsátására; a Németország elleni hadműveletek befejezését követően a magyar hadsereg leszerelésére és békeállományba helyezésére a Szövetséges Ellenőrző Bizottság felügyelete alatt; a magyar haderő és adminisztráció visszavonására az 1937. december 31-i határok mögé; a szövetséges csapatok mozgásának biztosítására a magyar kormány költségén; az összes hadifogoly szabadon bocsátására; bizonyos jogszabályok – így a zsidótörvények – hatályon kívül helyezésére; a szövetségesek területéről Magyarországra került értékek visszaszolgáltatására; a Magyarország területén lévő német hadianyagok átadására a szovjet hadseregnek; a Magyarország dunai kikötőiben lévő összes hajó átadására a szövetségeseknek; kifizetések teljesítésére és áruk rendelkezésre bocsátására a Szövetséges Ellenőrző Bizottság részére; összesen 300 millió dollár jóvátétel fizetésére a Szovjetuniónak, Jugoszláviának és Csehszlovákiának (200:70:30 arányban); a németbarát és fasiszta (mármint a szovjet vezetés által annak tekintett) politikai, katonai és félkatonai szervezetek betiltására; a szövetségesek elleni propaganda beszüntetésére; valamint Szövetséges Ellenőrző Bizottság fogadására a fegyverszünet végrehajtásának ellenőrzésére.
A békeszerződésre két évet várni kellett. Az 1947. február 10-én Párizsban az Egyesült Nemzetek és a korábban a német szövetségi rendszerhez tartozott Magyarország, Olaszország, Románia, Finnország és Bulgária között aláírt békeszerződést az Országgyűlés az 1947:XVIII. törvénycikkel iktatta be, s szeptember 17-én lépett életbe. Mindazon államok képviselői aláírták, akik egymással hadiállapotban álltak. 8 rész 42 cikkéből, 6 mellékletből, valamint 2 függelékből állt. A függelékben kapott helyet az Atlanti Charta és a fenti fegyverszünet. A béke semmisnek nyilvánította a Hitler és Mussolini közreműködésével bekövetkezett területi változásokat, s az ún. pozsonyi hídfő kiszélesítése céljából 3 községet (Oroszvár, Dunacsún, Horvátjárfalu) átadott Csehszlovákiának. Magyarország kötelezettséget vállalt, hogy az emberi jogokat és az alapvető szabadságjogokat minden, magyar fennhatóság alá tartozó személynek biztosítja, megszünteti a faji alapon és az antifasiszta tevékenység megtorlására foganatosított intézkedéseket, hogy ilyeneket a jövőben sem hoz, s hogy a jövőben nem engedélyezi fasiszta és revizionista szervezetek működését. A katonai rendelkezések szerint Magyarország 65 ezer fős szárazföldi haderővel rendelkezhetett, valamint 5 ezer fős, 90 repülőgéppel felszerelt légierőt tarthatott fenn atomfegyverek, saját meghajtású vagy irányított lövedékek birtoklásának tilalmával. A fegyverszünetet megerősítve 6 év alatt 300 millió, 1938-as vásárlóértékű dollár jóvátétel megfizetésére kötelezte az országot. A 27. cikk elrendelte a zsidókkal szemben hozott hátrányos rendelkezések által érintett javak, jogok és érdekek teljes visszaállítását vagy a méltányos kártalanítást. A 29. cikk lehetőséget biztosított a Szövetséges és Társult Hatalmaknak, hogy területükön a kölcsönösség nélkül lefoglaljanak, visszatartsanak vagy felszámoljanak min-den magyar vagyont. Magyarországnak le kellett mondania maga és állampolgárai minden követeléséről. A 38. cikk kimondta a Duna szabad hajózását minden állam számára.
Az Ideiglenes Nemzetgyűlés és az Ideiglenes Nemzeti Kormány tevékenységét, a magyar állam szuverenitását és nemzetközi jogalanyiságát erősen korlátozta a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (Szojuznaja Kontrolnaja Komisszija, Allied Controll Commission), amely az 1945. január 20-i fegyverszünet végrehajtásának szabályozására és ellenőrzésére alakult. (Németországban és általában a legyőzött országokban is hasonló szervezet vette át a főhatalmat). A szovjet–brit–amerikai bizottságban Franciaország nem kapott helyet, mivel nem állt hadiállapotban Magyarországgal. Csehszlovákia és Jugoszlávia képviselőket delegálhatott a testület mellé. Elnöke Kliment Vorosilov szovjet marsall volt, 1946. áprilisi távozása után a bizottságot helyettese, Vlagyimir Szvidorov altábornagy irányította. Az Amerikai Egyesült Államokat William Schaffer Key vezérőrnagy, majd George Hatton Weems dandártábornok, Nagy-Britanniát Aubrey Pearce Edgcumbe altábornagy képviselte. Az amerikai szekció tagja volt a magyar származású Kovách György alezredes (1946. december 27-től ezredes). A csehszlovák kormány Frantiek Barto alezredest, majd Frantiek Dastich vezérőrnagyot delegálta, a jugoszláv Obrad Cicmil ezredest. Vorosilov állomáshelyét 1945. február 3-án foglalta el Debrecenben, a testület első ülését március 26-án tartotta, majd április 12-én Budapestre költözött. A Szovjet Legfelsőbb Főparancsnokság kizárólagos irányítása alatt működő bizottság elnöke közvetlenül avatkozott be az alkotmányos, a politikai és a gazdasági életbe, valamint a kormányzati munkába. Felügyeleti joga legközvetlenebbül a fegyveres erők és a rendvédelmi testületek felett érvényesült, intézkedései szerint alakult a vezetés személyi összetétele, hadrendje és létszáma. Tevékenysége elősegítette a Magyar Kommunista Párt azokon belüli befolyásának gyors előretörését. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság 1947. szeptember 15-én tartotta utolsó ülését és mondta ki megszűnését, 2 nappal a békeszerződés életbelépése előtt.
Az 1945. január 20-i fegyverszünet előírta Magyarország bekapcsolódását a Németország elleni háborúba, s nyolc, nehézfegyverekkel ellátott hadosztályból álló hadsereg felállítását. Az előmunkálatokat nem számítva az Ideiglenes Nemzeti Kormány haderejének tényleges szervezése a január 20-án, majd 30-án (kétszer) kiadott toborzási felhívással indult meg. Öt hadosztály felállításához kezdtek hozzá, ebből kettő alakult meg.
1945. február 9-én elsőként a 6. gyaloghadosztály alakult meg Debrecenben 8488 fővel. Állományának zöme a gödöllői és a debreceni hadifogolytáborból önként jelentkezett katonákból került ki. Parancsnokává Székely László vezérkari ezredest nevezték ki. A Pavilon laktanya, a hadosztály szervezésének helye – Magyarországon egyedülállóan – 252március 4-én megszűnt hadifogolytábor lenni. Április 14-től, két nappal azután, hogy az összefüggő front elhagyta Magyarország területét, megkezdték kiszállítását az ausztriai hadműveleti területre, 27-én lépett a 3. Ukrán Hadseregcsoport 27. hadseregének alárendeltségébe. Németország fegyverletétele miatt a hadműveletekbe már nem kapcsolódott be, de részt vett a rendfenntartásban és fegyveres karhatalmi akciókban.
Az 1. gyaloghadosztály szervezése 1945. március 1-jén kezdődött a jászberényi hadifogolytáborban. A szovjet parancsnokságtól a hadifoglyok átvétele 26-án fejeződött be. A hadosztály parancsnokává Szalai Tibor vezérkari ezredest nevezték ki. Az 1. gyalogezred a Budai Önkéntes Ezred tagjainak egy részéből alakult meg, ám a nem is olyan rég szovjet oldalon harcolt magyar önkéntesek jó része hadifogolyként indult útba Jászberényből kelet felé... Április 24-én megkezdődött a hadosztály kiszállítása a hadműveleti területre. Május 4-től Ausztriában a 3. Ukrán Hadseregcsoport 26. hadseregének alárendeltségében kizárólag fegyveres rendfenntartással bízták meg. Május 13-án mindkét hadosztály kilépett a szovjet alárendeltségből, és megkezdte hazatérését. A Dunántúlon előbb az újjáépítésbe kapcsolódtak be, majd feloszlatásra kerültek.
Az 5. gyaloghadosztály szervezése április első hetében kezdődött Hajmáskéren. Parancsnokává Szász Ferenc vezérkari ezredest nevezték ki. A szovjet hadvezetés a volt 24. gyaloghadosztály április 4-én a Felvidéken átállt részeit az 5. hadosztály felállító törzsének rendelkezésére bocsátotta. Szó sem volt azonban a német oldalon kitartó 24. gyaloghadosztály egészének szervezett átállásáról, a seregtest túlnyomó többsége tovább harcolt, s cseh–morva területen érte az egy hónappal később bekövetkezett német fegyverletétel. Az 5. hadosztályt a háború befejezéséig nem sikerült megfelelően feltölteni, ezért állományának egy részét leszerelték, másik részével a többi seregtestet töltötték fel.
Február végén megkezdődött a miskolci 7. gyaloghadosztály szervezése. Parancsnokává Kaffka Zoltán vezérkari ezredest nevezték ki. Kellő számú legénység, fegyver és felszerelés hiányában azonban szervezését május 7-én leállították. Március 1-jén megkezdődött a pécsi 4. gyaloghadosztály felállítása is, azonban azt március 6-án az aznap megindult német dunántúli offenzíva miatt felfüggesztették. A 2., 3. és 8. gyaloghadosztály szervezéséhez hozzá sem kezdtek. Az új hadsereg kötelékébe tartozott még a Honvéd Határőrség, a hadihajósosztály, több intézmény, őr-, biztosító-, építő- és műszaki alakulat, valamint június 8-tól több, addig szovjet alárendeltségben működő vasútépítő-alakulat. Nem tartozott viszont bele a tragikus sorsú ún. temesvári hadosztály, amely az ottani hadifogolytáborban már 1944 decemberében megalakult, ám román közbenjárásra a szovjet hadvezetés a hadosztály tagjait visszaminősítette hadifoglyokká és Foksányon (Foani) keresztül a Szovjetunió belsejébe szállította.
Az Ideiglenes Nemzeti Kormány hadereje felállításának egyre lassuló üteme és eredményessége (a fegyverszünetben vállalt 8 hadosztály helyett 2 felállítása és késedelmes kiérkezése a hadműveleti területre) nem a debreceni Honvédelmi Minisztérium szándékain és igyekezetén, sokkal inkább a szovjet politikai és katonai vezetés, illetve a magyar államiságot erősen korlátozó Szövetséges Ellenőrző Bizottság elodázó hozzáállásán múlott. A háttérben szerepet kapott a csehszlovák, a román és a jugoszláv vezetés is, amelyek ellenérdekeltek voltak abban, hogy Magyarország katonailag is bekapcsolódjon a hitleri Német Birodalom elleni küzdelembe.
Az új hadsereget 1945 tavaszától nevezték demokratikus Honvédségnek is. Annak ellenére, hogy ez a korabeli dokumentumokban és – főként – a sajtótermékekben is gyakran előfordult, sohasem volt hivatalos megnevezés. A demokratikus jelző nem fedte e hadsereg belső, hierarchikus viszonyait. Nem voltak katonatanácsok (mint az 1918–1919-es hadseregben), a katonáknak még akkora beleszólásuk sem volt saját dolgaikba, mint a Horthy-korban, sőt zászlóaljparancsnoktól “felfelé” minden kinevezés csak a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet tagjainak jóváhagyásával történhetett meg. A hivatalos megnevezés 1945. december 25-től Magyar Honvédség volt, addig egyszerűen Honvédség.
Ahogyan korábban áttekintettük Magyarország kapcsolatát más országokkal, célszerű azt megtenni a Szovjetunió vonatkozásában is. Magyarország (olasz közvetítéssel) 1934. február 6-án vette fel a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval. A szovjet vezetés érdekelt volt Magyarország önállóságának megőrzésében, különösen azt követően, hogy a Német Birodalom megkezdte terjeszkedését a térségben. Noha Szovjet-Oroszország nem írta alá a trianoni békét, a Szovjetunió vezetői nem voltak arra hajlandóak, hogy nyilvánosan állást foglaljanak a magyar revízió mellett. Helytelenítették az első bécsi döntést mint a müncheni egyezmény részét. Mikor 1939. január 12-én gróf Csáky István magyar külügyminiszter bejelentette az ország csatlakozási szándékát az Antikomintern Paktumhoz, Litvinov szovjet külügyi népbiztos figyelmeztetése már három napja megérkezett, hogy a csatlakozás megrontja a két ország viszonyát. Csáky 13-i válaszát, miszerint Magyarország nem kívánja magát a Szovjetunió által befolyásoltatni, február 2-án szovjet részről a diplomáciai viszony szüneteltetésének bejelentése követte. Szeptember 17-én, a Lengyelország elleni szovjet támadás napján a szovjet kormány biztosította Magyarországot határainak tiszteletben tartásáról, s szeptember 24-én helyreállt a diplomáciai viszony a két ország között – ám a világ ekkor már túl volt a Molotov–Ribbentrop-paktumon.
Amikor 1940 tavaszától, a nyugati német hadjárat előrehaladtával egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a Szovjetunió vissza fogja követelni az 1918-ig az Orosz Birodalom részét képezett területeket Romániától, Werth Henrik gyalogsági tábornok, a Honvéd Vezérkar főnöke több memorandumot intézett a kormányhoz, amelyben katonai egyeztetést javasolt a szovjet Vezérkarral egy Erdélyre induló esetleges magyar támadás időzítésére vonatkozóan. A Teleki-kormány elutasította a katonai együttműködést, ám 1940 őszén megkezdte egy magyar–szovjet megnemtámadási egyezmény előkészítését. Így kívánta megelőzni Magyarország belesodródását egy esetleges szovjet–német háborúba, ezt viszont Horthy utasította el. Közben szeptember 3-án magyar–szovjet kereskedelmi és hajózási egyezményt írtak alá. Gesztusként október 30-án a Szovjetunióba engedték távozni Rákosi Mátyást és 3 elítélt 253kommunista társát. “Cserébe” a szovjet fél visszaadta az 1849-ben zsákmányolt honvédzászlókat, amelyeket az újonnan megnyitott Budapest–Moszkva vasúti összeköttetés első vonatával szállították Budapestre, 1941. március 20. és 24. között.
Noha az 1941. áprilisi német–olasz balkáni hadművelet előtt közvetlenül a Szovjetunió barátsági és kölcsönös segítségnyújtási egyezményt kötött Jugoszláviával, a magyar bekapcsolódás után Visinszkij helyettes külügyi népbiztos annyit közölt Kristóffy József moszkvai magyar követtel, hogy a szovjet kormány nem alkalmaz szankciókat, mivel nincs szándékában a “Magyarországgal kialakult jó viszonyt felborítani”. Június 23-án, a német támadás megindítása után Magyarország megszakította a diplomáciai viszonyt a Szovjetunióval. Saronov budapesti szovjet követ távozásakor úgy nyilatkozott – s a belső szovjet viszonyok ismeretében ezt nyilvánvalóan kizárólag felsőbb jóváhagyással tehette meg –, hogy a szovjet vezetés, tekintettel az ország geopolitikai helyzetére, megérti a magyar lépést, feltéve, ha Magyarország nem lép be a háborúba. Kristóffy ugyanezen a napon küldött távirata megerősítette ezt: Molotov szovjet külügyminiszter kijelentése szerint a Szovjetuniónak nincs semmiféle követelése vagy támadó szándéka Magyarországgal szemben, s nincs elvi kifogása egy további magyar revízióval szemben Erdélyt illetően, amennyiben Magyarország semleges marad. Nem tudhatjuk, később tartotta volna magát a szovjet vezetés ehhez a kijelentéséhez, vagy csupán a német támadás után egy nappal tett meg mindent, hogy elkerülje újabb országok bekapcsolódását a támadásba. Kristóffy táviratát egyébként Bárdossy László miniszterelnök eltitkolta.
Mikor 1944. augusztus végén a szovjet hadsereg elérte a magyar határt, a szovjet vezetés célja Magyarország kiugratása volt a háborúból, akár Horthyval az élen is. Noha az október 11-i előzetes fegyverszüneti feltételek a kiugrási kísérlet kudarca miatt nem valósultak meg, egy ideig még arra törekedett, hogy elkerülje a katonai megszállási rendszer bevezetését. Egyfelől szükség volt saját katonáira az arcvonalban, másfelől magyar közigazgatás működtetésével szerette volna megosztani a magyarságot. A Horthy államfői jogfolytonosságának elismerése mellett alakítandó magyar kormányban a még a kormányzó által Moszkvába küldött fegyverszüneti delegátusok és az időközben a fronton átjöttek vettek volna részt. Október végére a szovjet vezetés lépéskényszerbe került, mivel a Honvédség nem állt át, s a Moszkvában tartózkodó magyar politikusok és tábornokok elszigetelődtek. Időközben a szovjet csapatok birtokba vették Kelet-Magyarországot, a Szovjetunió Állami Honvédelmi Bizottsága ezért október 27-én a 2. Ukrán Hadseregcsoport haditanácsát bízta meg a polgári közigazgatás megszervezésével és irányításával.
A városokban és a nagyobb községekben szervezett katonai közigazgatási parancsnokságok saját apparátust nem kaptak, a magyar hivatalok helyben maradt vezetőit bízták meg a közigazgatás beindításával. Ezzel párhuzamosan a szovjet vezetés – tekintettel nyugati szövetségeseire – kínosan ügyelt a látszat elkerülésére, hogy azonnal kikiálttatják a proletárdiktatúrát. Nem tette lehetővé, hogy az új kormány kommunista vezetéssel alakuljon meg, de azt sem, hogy a magyar kommunista emigráció egésze azonnal hazatérjen, sőt egyelőre teret engedett több demokratikus pártnak és mozgalomnak. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság funkcionálása a politikai irányításon túl a gazdaság kiaknázására irányult, részben a hadsereg ellátására, részben a jóvátétel biztosítására. Hatásköre nem terjedt ki a hadműveleti területre, ahol a harcoló csapatok hadizsákmány címén lefoglalták a gazdasági és infrastrukturális létesítményeket, az iparcikk- és élelemkészleteket. Külön NKVD-s szakcsoportok keresték és vitték el a művészeti alkotásokat, gyűjteményeket, még a bankok pénztári készleteit és értékpapírjait is. Ez az eljárás az 1945. január 20-i fegyverszünet megsértését jelentette, mivel 7. pontja értelmében csak a német tulajdont lehetett hadizsákmánynak tekinteni. Az okmányban a Szövetséges Főparancsnokság ellátási kötelezettsége szerepelt, ezért az is megsértéseként értékelhető, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság 1945 nyarán a teljes, Magyarországon állomásozó szovjet haderő ellátását az Ideiglenes Nemzeti Kormány kötelességévé tette. Az e költségek jóvátételbe való beszámítására irányuló magyar kérést a szovjet vezetés elutasította. A polgári lakosságot érzékenyen érintette a szovjet katonák egy részének garázdálkodása, s a közbiztonság ezzel (is) összefüggő hiánya. Rákosi Mátyás, a Magyar Kommunista Párt főtitkára 1945. februári levelében maga írta: “…a nők megerőszakolásának tömeges esetei, fosztogatások stb. ... megismétlődnek”. A szovjet megszállási politikában ötvöződtek és ütköztek a hadicélok közvetlen és a birodalomépítés távlati szempontjai.
Miközben itthon Magyarországon új államiság született, a még az 1939. májusi választások nyomán összeült és a háború végéig funkcionáló Országgyűlés kísérletet tett a kiugrási kísérlet előtti magyar államiság jogfolytonos továbbvitelére. Ennek jogi alapja az 1945. március 26-án becikkelyezett 1944:VII. törvénycikk volt, amely az Országgyűlés mandátumát a békekötés ratifikálásától számított 6 hónappal meghosszabbította, s lehetővé tette külföldön történő összehívását. 1946 őszén a Magyar Királyság Felsőházának és Képviselőházának nyugati emigrációban élő tagjai 20 fős Intéző Bizottságot alakítottak egy exil-országgyűlés összehívására. Hosszabb előkészítés után 1947. augusztus 20-án a bajorországi Altötting városkában a két ház 56 tagja közös ülésre gyűlt össze. A báró Feilitzsch Berthold és Spett Ernő elnökletével tartott ún. altöttingi országgyűlés erőszakra való hivatkozással semmisnek mondta ki az Országtanács 1944. október 27-i határozatát Szálasi Ferenc nemzetvezetői megbízatására, alkotmányellenesnek minősítette a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlést, az általa megbízott kormányokat, s önmagát a magyar állameszme egyetlen reprezentánsává nyilvánította. Magyarország miniszterelnökévé választotta Farkas Ferenc szolgálaton kívüli vezérezredest, egyben megbízta őt az államfői jogok ideiglenes gyakorlásával. Az országgyűlés azzal zárta be ülését, hogy megbízatása tovább tart. A tanácskozás összekapcsolódott az Altöttingben ugyanazon a napon Kótai Zoltán németországi vatikáni delegátus által vezetett, tízezres magyar körmenettel.
Az exilkormány megalakulását bejelentették a három nyugati szövetséges hatalomnak. A brit és a francia megszálló hatóságok válasz nélkül hagyták a magyar jegyzéket, 254a müncheni amerikai konzulátus szeptember 3-án elutasította e magyar kormány bejegyzését. A kormány 2 tagja december 12-én levélben számolt be Horthy Miklósnak a történtekről. A nemzetközi támogatás elmaradása miatt Farkas Ferenc miniszterelnök 1949. május 29-én kormánya nevében a két házelnökhöz intézett levelében lemondott. A brit és a francia reagálás elmaradását a képviselők hallgatólagos beleegyezésnek vették. Varga Béla, az emigráció egyik vezetője ennek ellenére az altöttingi országgyűlést jogfolytonosnak tekintette, s az 1989. október 23-án kikiáltott Magyar Köztársaság első választott Országgyűlésének alakuló ülésén, 1990. május 2-án ünnepélyesen mondott le, átadva mandátumát.
Az 1944–1945-ös nyugati magyar emigráció túlnyomó többségét a Horthy Miklós kormányzóhoz hű csoportok tették ki, akik nem fogadták be a nyilasokat. (Ez utóbbiak nem kis mértékben ezért távoztak olyan távoli országokba, például Argentínába, ahol nem volt számottevő az előbbiek száma.) A m. kir. emigrációnak több vezető szerve volt. A Magyar Iroda az 1945 elején Németországba telepített Magyar Vöröskeresztből alakult ki, központi szerepét a háború áldozatai nagy számának “köszönhette”. A Bizottság a Menekült Magyarság Képviseletére még a Honvédelmi Minisztérium kezdeményezésére alakult meg 1945. április 25-én kisbarnaki Farkas Ferenc vezérezredes irányítása alatt. A Magyar Szabadság Mozgalom 1946. május 17-én alakult az emigráció összefogásának céljával. A történelmi Magyarország szlovák, ruszin, román, szlovén és horvát emigráns szervezeteinek részvételével jött létre a Duna Club 1948. április 23-án, s rövid ideig tagszervezete volt a Münchenben újjászervezett Antibolsevista Nemzetek Blokkjának is. A katonákat összefogó szervezet volt a Zákó András vezérőrnagy vezetésével 1949. január 1-jén életre hívott és a mai napig létező Magyar Harcosok Bajtársi Közössége.
Az 1944–1945-ös emigrációval az 1945–1948 közötti koalíciós időszak emigrációja kezdetben szemben állt. Az utóbbi szervezete volt az 1948. július 21-én Varga Béla, az 1945 novemberében Magyarországon választott nemzetgyűlés emigrált, de le nem mondott elnöke által alapított Magyar Nemzeti Bizottmány. Ennek ellenében hozta létre 1951-ben a m. kir. emigráció a Magyar Országos Bizottságot – altöttingi alapokon. Az emigráció harmadik, 1956-os hullámának megindulásáig az 1944–1945-ös és az 1945–1948-as emigráció összefonódott, beleértve a Magyar Nemzeti Bizottmányt és a Magyar Országos Bizottságot is. Varga Béla ezt és az altöttingi vezetők távozását követően legitimálhatta magának mindkét emigráció, ezzel mindkét Magyarország jelképes házelnökségét, s adhatta át egyszerre az 1944. október 15. előtti és az 1944. december 21. és 1948 közötti Magyarország jogfolytonosságát az 1989 utáni Magyarországnak.
