Az elsőség elsősége. A magyarországi harcok kezdete

Teljes szövegű keresés

Az elsőség elsősége. A magyarországi harcok kezdete
Az 1989 előtt hazánkban megjelent munkák a magyarországi harcok kezdeteként általában 1944. szeptember 23-át jelölik meg, amikor a 2. Ukrán Hadseregcsoport 53. hadseregének 57. lövészhadteste Lökösháza–Battonya–Nagylak vonalában több ponton átlépte a mai magyar határt. E történelmi toposz a mai napig él, holott figyelmen kívül hagyja az 1944-es határokat. Magyarországnak akkor szerves része volt az 1940 nyarán a második bécsi döntéssel visszatért Észak-Erdély és Székelyföld is, ahol már egy hónapja elkezdődtek a támadó fél területnyereségét eredményező harcok.
A magyarországi harcok kezdete a Székelyföld délkeleti szegélyén következett be. E térségben az országhatár a második bécsi döntés nyomán megegyezett a történelmi magyar–román határral. Az érintett három átjáró közül a legjobban járható a Csíki- és a Háromszéki-havasok közötti Ojtozi-szoros. A Moldva felé folyó Ojtoz (Oituz) mentén a határ a vízválasztó regáti oldalán, Sósmező (Poiana Srta) keleti szegélyén volt. A szoros bent magyar területen kezdődött, s nyugati kijáratától Berecken (Brecu) át Kézdiszék irányába vezetett a műút. Félúton Sósmező és Bereck között, a szoros nyugati kijáratánál feküdt Ojtoz-telep (Oituz). Sósmezőről magyar oldalra csak az Ojtoz völgyében lehetett (nagyobb csoportoknak) bejönni, de román oldalról a Szalánc patak (Slnic) mentén is fel lehetett jönni Szaláncig (Slnic Moldova), ahonnan talajút vezetett Sósmezőre.
Az Ojtozzal párhuzamosan, attól 20-25 km-re északra, ugyancsak a Tatrosba (Trotu) folyik az Úz (Uzul). Kevésbé ugyan, de az Úz völgye is járható. Az országhatár a vízválasztótól keletre húzódott. A határtól 3 km-re volt Úzvölgy-telep (Valea Uzului). A határon állt egy régi, még k. und k. vámház, a Székely Határvédelmi Erők hadrendjében is szereplő Zollamt Úz (sic!). A határ román oldalán volt Úzmező-telep (Poiana Uzului). Az Úz völgyében nincs hágó, a folyócska mentén lehet bejönni az Úzvölgy-teleptől 10 km-re lévő Aklos-csárdáig, ahol az északról érkező Bence patak az Úzba folyik, onnan délnek átvágva a vízválasztón le lehet ereszkedni a Kászon völgyében Csíkszentmárton felé; az Aklos-csárdától nyugatra a vízválasztót még 8 km megtétele után lehetett elérni. Nagyobb csoportok csak az aklosi elágazón és ezen a két úton juthattak be Magyarországra.
Az Úztól 5-8 km-re északra, azzal párhuzamosan folyik a Tatrosba igyekvő Csobányos (Ciobnus). A három átjáró közül ez volt a legkevéssé járható. A határtól 5 km-re magyar területen volt Csobányos-telep (Ciobnis). Feljönni a határhoz csak a Csobányos mentén lehetett, miként onnan befelé Magyarországra, nyugatnak a 10 km-re lévő forrásig, majd át a vízválasztón és le az 5 km-re délnyugatra lévő Csíkmenaságra (Armeni). E völgyben sincs hágó. Az Úz és a Csobányos völgye között áll a 900–1100 m-es csúcsokkal bíró Magyarós-hegy, nagyobb csoportok számára járhatatlan völgyekkel.
A 2. és 3. Ukrán Hadseregcsoport 1944. augusztus 20-án indított iai–chiinui hadművelete és a három nappal később bekövetkezett román átállás olyan katasztrófát eredményezett a német szárazföldi haderő számára, amely nagyságrendjében – megítélésünk szerint – a Sztálingrád, Kurszk vagy El-Alamein nevével fémjelzett vereségekhez mérhető. Az Otto Wöhler gyalogsági tábornok parancsnoksága alatt álló német 8. hadsereg Moldvából történő visszavonulása során a szervezetszerű kötelékek az esetek nagyobb részében felbomlottak, több seregtest összeverődött 161részeiből alakultak (legtöbbször alkalmi) harccsoportok, amelyeket a napijelentések a parancsnok nevével említenek.
A 2. Ukrán Hadseregcsoport jobbszárnya gyorsan közeledett a Keleti-Kárpátokhoz. A 40. hadsereg ékei 24-én elfoglalták Németvásárt (Trgu Neam), s megközelítették Karácsonkőt (Piatra Neam), a 7. gárdahadsereg ékei Bákó (Bacu) elfoglalása után elérték a hegyekbe felvezető Tatros völgyét és oldalágait. 24-én a német 8. hadsereg parancsnoksága a Gyimesi-szoroson át Csíkszeredára települt, az első visszavonuló német katonák ezzel, egy nappal a román átállás után, átlépték a magyar határt. 25-én a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport törzse az Ojtozi-szoroson keresztül beérkezett Sepsiszentgyörgyre, majd 28-án a Honvéd Vezérkar javaslatára törzsszállását Szovátára helyezte át. 28-án a 6. német hadsereg parancsnoksága Sepsibesenyőre költözött át a Havasalföldről. Ezzel mindhárom német fő hadműveleti vezetési szerv magyar területre került.
Augusztus 25-én Karácsonkő keleti szegélyére vették vissza a Kirchner-csoport arcvonalát. A várossal a németek egy szeletét is tartották a moldvai Romániának. 25-én az Abraham-csoport Aknavásáron (Trgu Ocna) keresztül behátrált az Ojtozi-szoros keleti felvezető ágába. Egyes részei feljebb a Tatros völgyében Dormánfalvánál (Drmneti) az Úz, Kománfalvánál (Comneti) a Csobányos völgyébe fordultak be. 26-án újabb német harccsoport, a Gruppe Festner érkezett meg a Csobányos völgyébe, 30-án a csoport egy másik része a Gyimesi-szorosban érte el a határt. 27-én a hadseregcsoport vezérkari főnöke az Abraham- és Festner-csoportot az LVII. német páncéloshadtest parancsnokság alárendeltségébe léptette. 30-án újabb német harccsoportok kerültek a magyar határvédelem harcrendjébe. A Gyimesi-szoros védelmének megerősítésére megalakították a Scholze-csoportot, az Úz völgyében megjelent a Breith-, az Ojtozi-szorosban a Busch-csoport. Szeptember 5-ére az LVII. páncéloshadtest területén rendeződtek a parancsnoklási viszonyok, a Székelyföld déli része a 6. német hadsereg-parancsnokság vezetése alá került.
A Borgói-hágó keleti bejáratánál található Kosnáról a Székelyföldet Észak-Erdélytől elválasztó szűkület keleti felét kosnai-nyaknak is nevezték. A 8. hadsereg kötelékébe tartozó német XVII. hadtestparancsnokság augusztus 27-én a kosnai-nyak területén átvette a védelem irányítását. Az elkövetkező napokban az ebben a térségben álló magyar csapatok is alárendeltségébe léptek. Magyar részről a IX. hadtest és a Székely Határvédelmi Erők alakulatai biztosították a magyar–román határ székelyföldi szakaszát.
A szovjet Legfelsőbb Főparancsnokság hadműveleti utasításai első ízben augusztus 29-én érintettek magyar területeket. Ez a 2. Ukrán Hadseregcsoportot két részre osztotta. A jobbszárny 7. gárda-, 40. hadseregnek és 2. (Gorskov-) lovas-gépesített csoportnak a Keleti-Kárpátok hágóit kellett birtokba vennie a Máramarosi-havasoktól a hegység délkeleti csücskéig, ki kellett jutnia a Beszterce–Kolozsvár–Nagyenyed–Nagyszeben vonalra, ezzel egyben elősegítenie a hadseregcsoporthoz jobbról kapcsolódó 4. Ukrán Hadseregcsoport átkelését az Északkeleti-Kárpátokon. A balszárny 27., 53. hadseregnek és 6. gárda-harckocsihadseregnek a Duna vaskapui áttörésének irányába kellett támadnia. A hadseregcsoport balszárnyát a szeptember 5-iki következő hadműveleti utasítás fordította északnak, a Déli-Kárpátok román kézben lévő hágóin át Erdély belsejébe. A szovjet hadvezetés ezzel a manőverrel kívánta megakadályozni a 2. magyar hadsereg kijutását a Déli-Kárpátokba, illetve bekeríteni a Székelyföldön harcoló német–magyar csapatokat. A 2. Ukrán Hadseregcsoport jobbszárnyának a későbbiekben a Nyírségben fel kellett vennie az összeköttetést a Kárpátalja felől érkező 4. Ukrán Hadseregcsoporttal. Ezzel megjelent a szovjet hadvezetésnél az 1. magyar, 8. német és 2. magyar hadsereg hadműveleti szintű bekerítését célzó elképzelés. Azt, hogy a 2. Ukrán Hadseregcsoport egy hadsereg kivételével Erdélyben folytasson hadműveleteket, a bulgáriai fejlemények tették lehetővé.
Az első harcok magyar területen azonban nem ott törtek ki, ahol a szovjet csapatok elérték a határt. Kisebb román betörések augusztus 25-étől a határ szinte minden pontján előfordultak. 25-én például Marosvásárhely körzetében a román határőrség kisebb harcfelderítő vállalkozásokat indított, Brassótól északkeletre az aldobolyi román határőr őrs hatolt be Illyefalvára (Ilieni), Makónál, illetve Mezőhegyesnél egy-egy századerejű román harccsoport lépte át a határt. Az augusztus 25-től megkezdődő román határátlépések nem öltöttek komolyabb jelleget, a betört kisebb – zömmel határőr – erőket a magyar határvédelem minden esetben vissza tudta vetni a határon túlra. Tették ezt úgy, hogy az aktív határvédelem szeptember 1-jén történt elrendeléséig a határt sosem lépték át. Ez azt jelentette, hogy üldözés vagy előzetes védelmi állások felvétele céljából már át lehetett lépni a határt. Oly mértékű aktív fellépéstől, amelyet már a katonai szakterminológia is támadásnak minősít, a magyar tisztikar egy része eleve nem tartott. Somody József százados, a 21. székely határőrzászlóalj parancsnoka az átállás másnapján jegyezte naplójába, hogy “a románok délről való támadása azt hiszem nem valószínű, mert erre nem igen lehettek felkészülve és az ellenintézkedés folyamatban van.” Az események Somody vélekedését igazolták: a román haderő Erdély területén csak akkor indított támadó hadműveleteket, amikor arcvonalukra már felzárkózott a 2. Ukrán Hadseregcsoport.
Augusztus 26-án az összefüggő front (amennyire összefüggőnek tekinthető a visszavonuló német csapattöredékek és az őket üldöző szovjet csapatok sakktáblaszerű halmaza) elérte és átlépte Magyarország határát. Ez az a nap, amit a magunk részéről a magyarországi hadműveletek kezdeteként értékelünk. Ha a magyarországi hadműveletek kezdőnapjának augusztus 26-át jelöltük ezen az alapon, akkor a magyarországi harcok kezdőnapjának meghatározásánál – a fentiek alapján – vissza kell lépnünk egy napot. A szovjet csapatok 1944. augusztus 26-án átlépték a magyar határt, megkezdődtek az 1945. április 12-ig tartó magyarországi hadműveletek.
Augusztus 26-án megjelentek az első szovjet csapatok a magyar határon. Egy harccsoport elérte az Ojtozi-szoros keleti bejáratánál román oldalon lévő Gorzafalvát (Grozeti), egy harckocsikkal megerősített gyalogos kötelék 162pedig Dormánfalva irányából feljött az Úz völgyében, és átlépte a határt. (“Von Onesti drückte er in Richtung auf den Ojtoz-Pass bis Grozesti vor und nördl. davon stiess er von Darmanesti im Uzul-Tal mit Infanterie und einigen Panzern nach Westen über die ung. Grenze bis 12 km nordostw. Feltiz.”) 26-án a Csobányos völgyében is elérték és átlépték a határt, de nem hatoltak be mélyen az ország területére, amiből arra következtethetünk, hogy csak egy kisebb létszámú oldalbiztosító őrs vagy harcfelderítő járőr hatolt be a völgybe.
A térségben csekély harcértékű erők védekeztek. A 32. határvadász-zászlóalj 1. lövészszázada és 32. határportyázó-százada az Úz völgyébe települt, ez utóbbi 1. őrse közvetlen a határra (az ún. Zollamthoz), a 2. lövészszázad a Csobányos-völgybe, a határtól beljebb a Csobányos telepre és a völgyzárhoz, a 26. határvadász-zászlóalj 2. lövészszázada az Ojtozi-szorosban a határon lévő Sósmezőre. Az erődszázadok közül a 32/1. az Úz völgyében a Csuklyánka-hegy oldalában, Úzvölgy-telep keleti kijáratánál, a 24/1. Ojtoz-telepnél biztosította a völgyzárat. A 32. határvadász-zászlóalj hegyi-ágyúsütegének állásai a két völgy közötti Magyarós-hegyen voltak. Ezen kötelékeket erősítették az Úz völgyében a 11., a Csobányos völgyében a 13. székely határőrzászlóalj századai. A 11. zászlóalj szomszédja az Ojtozi-szoros irányában a 10. székely határőrzászlóalj volt. Egy-egy határvadász-, határőr- és erődszázad egyaránt kb. 200 (a visszaemlékezők szerint akkor és ott 150–160) főt számlált, egy hegyi tüzérüteg 50 főt. Az Úz völgyében a német Abraham-csoport egy század erőben az Orjos patak mentén foglalt állást, a Csobányos-völgy védőit a Festner-csoport támogatta. Az Úz völgyében, a Zollamt és az Aklos-csárda között kiépített, az Árpád-vonalba illeszkedő erődítést Mátyás-erődnek nevezték. Az ezt biztosító 32/1. erődszázad parancsnoka Némay László százados volt. A térségben még megtalálhatók voltak a m. kir. 11. gyalogezred 1916-tól kialakított állásai (így lövész-, összekötő- és óvóárkok), amelyeket a 11. székely határőrzászlóalj katonái “használatba is vettek.”
A IX. magyar hadtesttel és a Székely Határvédelmi Erőkkel szemben a 7. szovjet gárdahadsereg harcolt. Ennek arcvonalán vetették be a 2. (Gorskov-) lovas-gépesített csoportot. Az Úz völgyébe betört szovjet csoportot a források harckocsikkal megerősített gyalogos kötelékként határozzák meg. A gyalogság a 7. gárdahadsereghez, a harckocsizó kötelék a Gorskov-csoport 23. harckocsihadtestéhez tartozott. Az Úz völgyében egyébiránt a Gorskov-csoport 5. lovashadteste, az Ojtozi-szorosban 23. harckocsihadteste működött.
Az Úz völgyébe betört harccsoport 20–30 harckocsival, 26-án délelőtt meglepetésszerűen elfoglalta a határon lévő vámházat, majd Úzvölgy-telepet, s körülzárta a völgyzárat. A védők a völgyet szegélyező hegyekre húzódtak. Az erődöt délután fél négykor ürítették ki, amikor elfogyott a lőszer. A szovjet ékek – az írott források szerint – befutottak az Aklos-csárdáig. Szabó József János helyszíni kutatásai szerint azonban, miután elhagyták az Úzvölgy-telepet és az erődszázad körletét, még az aklosi elágazó és a Rugát-tető előtt elakadtak a 10 km hosszú szurdokban. Több harckocsit a Szászrégenből felszálló német Ju-87 “Stuka” zuhanóbombázók semmisítettek meg. A német forrás ugyan Poiana Uzului elvesztéséről tudósít, ám meghatározza, hogy az a határ magyar oldalán következett be (“drangen feindl. Kav.-Verbände über die Grenze bis in Gegend SW Pojana Uzul for.”). A határ magyar oldalán viszont Valea Uzului feküdt. A németek összekeverhették a két telep, Úzmező (Poiana Uzului) és Úzvölgy (Valea Uzului) nevét. Egy visszaemlékezés a Magyarós-hegyen lévő állások bekerítését is megemlíti, ami csak akkor volt lehetséges, ha a szovjet csapatok túlhaladták Úzvölgy-telepet. A német forrás 27-ére teszi Úzvölgy-telep elfoglalását, ám az egykori résztvevők egybehangzó állítása szerint az 26-án történt meg.
27-én reggel a szovjet 23. harckocsihadtest az Ojtozi-völgyben, betörve a magyar 26/2. határportyázó-század és a német Abraham-csoport védelmébe, elfoglalta Sósmezőt. A német–magyar csapatok rövid, de heves harc után nem erőltették tovább az Ojtoz völgyének kiszélesedésében fekvő nagyközség védelmét, inkább visszavonultak az Ojtozi-szoros keleti bejáratánál kiépített, a 24/1. magyar erődszázad által megszállt völgyzárhoz. Kora délelőtt még ellenlökést készítettek elő, ám 1715-kor már Sósmező nagyközség elvesztéséről futott be jelentés a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport törzséhez. (A korabeli magyar szabályzatok szerint seregtestek a kötelékek dandártól felfelé ellentámadást, csapattestek kötelékek ezredtől lefelé ellenlökést hajtottak végre.)
Sósmező közigazgatásilag önálló község volt, Úzvölgy-telep nem, ám állandóan lakott házakkal rendelkező, térben különálló település. Ilyenformán Úzvölgy-telep volt az első település és Sósmező az első község, ami 1944. augusztus 26-án, illetve 27-én Magyarország akkori területén a szovjet csapatok birtokába került.
26-án a Csobányos völgyében érték el a szovjet csapatok a Magyarós-hegy északi lábait, 27-én az Úz völgyében a délit. A 11. székely határőrzászlóaljtól a hegyen állásban lévő 1. és 2. század, a nehézfegyverszázad aknavetőszakasza, a hegyi-ágyúsüteg, illetve az oda az Úz völgyéből felhúzódott katonák (összesen mintegy 370 ember) 28-ára virradóra visszavonultak a Csobányos-völgybe. Akik északnak mentek le a hegyről, mivel nem tudtak még az oroszok jelenlétéről a Csobányos völgyében, fogságba estek, akik északnyugat felé húzódtak vissza, 28-án estére megérkeztek Csíkmenaságra. A hegyet birtokló erők megfelelő tüzérségi tűzerővel elvileg ellenőrizni tudták az Úz és a Csobányos völgyét, ezt az 1916–1917. évi harcok bizonyították. 1944 augusztusában az 1916–1917-es állások még megvoltak, a hegy védői mégsem tettek kísérletet a Csobányos-völgy tűzzel történő lezárására, mivel a váratlan román átállás miatt nem hajtották végre a tervezett erdőirtást a völgyben, s így nem látták volna a célpontokat, ha tudtak volna az ottani betörésről. Az Úz völgyében látható célokra leadtak néhány lövést, de lőszerük hamar elfogyott – a készletezésre sem maradt elegendő idő. Szabó Géza főhadnagy, a 11. határőrzászlóalj egyik századparancsnoka ezért döntött a Magyarós-hegy feladása mellett.
Aznap, amikor az első szovjet kötelékek átlépték a magyar határt, a Honvéd Vezérkar 6. osztálya semmitmondó közleményt juttatott el a sajtónak. A 11 soros kommünikéből a keleti fronttal foglalkozó három sor így hangzott: “A magyar hadsereg Kárpáti arcvonalán az elmúlt héten 163kölcsönös felderítő tevékenységen kívül jelentősebb harccselekményekre nem került sor. Az ellenség helyi támadó vállalkozásait mindenütt visszavertük.” Akkor a “vállalkozás” kis erejű harcfelderítést, s nem területfoglalásra irányuló támadást jelentett. A hadijelentés alapján az ország lakossága nem tudhatta azt, amit a Székelyföld keleti szegélyén élők már saját bőrükön tapasztalhattak: Mars rátelepedett Tündérországra...
Hogy miként sodorta el a háború forgószele a Magyarország délkeleti szegélyén álló csekélyke erőket, az nem csupán száraz tények időrendbe sorolt halmaza, de keserű érzések megtapasztalása is volt, amelyet felidézni a történteket átélők visszaemlékezéseiből lehet. Keresztes Andor, az erődszázad egykori aknavetős katonája minderről így mesél: “Amikor augusztus 23-án megtörtént a román átállás, visszarendeltek. Benn voltunk az erődben, készültségben. ... 25-én este szolgálatban voltunk, s amikor lenéztünk azon a szoros völgyön, a határon túl ... felfelé, az egész völgy tele volt kocsival ... A zúgás felhallatszott. Reggel még kivittek munkára minket. ... 9-10 óra felé jött a parancs, hogy hagyjunk azonnal mindent, az állásokat el kell foglalni. Mire az állásokat elfoglaltuk, már a határt lőtték. Olyan rohamosan jöttek fel, hogy a tőkék a gatterban voltak, s az utolsó vonatra keskenynyomközű erdei gazdasági kisvasút – RI, aki fel tudott ülni az felült, mert az Úz völgyében akkor sok nép volt. ... A gyártelep megtelt, mert az erőd felé nem tudtak jönni az aknazár meg a harckocsi-akadályok miatt, ekkor elindult egy csapat ki a Mogyoróspatakán sic!. De se lőszer nem volt, se semmi egyéb. Az aknavetőkhöz is csak ködgránát maradt, mindent ellőtünk már. Egy ... tartalékos zászlós, Erőss Dénes tanító volt a parancsnokunk. Azt mondta: Székelyek ne hagyjátok! De nem volt mivel lőni. A ködgránátokat is az oroszok közé lőttük. Parancsot kaptunk a visszavonulásra. A Rácpatakában vonultunk vissza csendesen, amikor besötétedett ... Az Úz völgyében már nem lehetet, ott oroszok voltak, felmentek gyalogsággal a Rácpatakán és visszajöttek az Úz völgyébe az erőd mögé a Sóvetőpatakán. ... Éjjel 11 órára kikerültünk a Sajtetőre.”
Boér Imre, a 11. székely határőrzászlóalj katonája, aki fenn volt a Magyarós-hegyen, hasonlóan emlékezik: “Felszerelésünk első világháborús elavult karabély, néhány tojáskézigránát, 40 db élestöltény ... Augusztus 25-ről 26-ra virradó éjjel ... gépjárművek reflektorfényét lehetett látni, felvonulóban ... reggel a feszültség előtti csend és gyanakvás lett úrrá rajtunk. Ez nem is volt alaptalan, mert körülbelül fél 10 és 10 óra között ... eldördültek az oroszok ágyúi. A tetőről távcsővel láttuk, ahogyan a lángok felcsaptak az Úz völgyi fatelepen, amelyet belőttek. ... civilek rohantak felfelé, az erőd felé. Rövidesen két orosz tank jelent meg a beton-gúla sor előtt, mindkettő vesztére. ... a telitalálat nem késett, amit tüzéreink lőttek ki a tetőről. Az oroszok mit sem törődtek vele, az út két szélén a sáncokban előrehajolva, úgymond ügettek csípőhöz szorított lőfegyvereikkel a kilőtt tankok irányába. Az erődszázad teljesítette feladatát mindaddig, amíg visszavonulásra nem kényszerült. Délfelé érkeztek a tetőre, Úz-völgyből az első hírhozók zihálva, csapzottan, már akik megmenekültek. ... Egyetlen orosz katona sem jött fel a Mogyoróstetőre, hiába volt a nagy készültség. Nem maradt más lehetőség, minthogy a Mogyoróstető Csobányos felőli ... lejtőjén levonuljunk a völgybe. ... az oroszok bevártak, és az adott pillanatban óriási tüzet nyitottak ránk. ... úgy menekült mindenki, ahogy tudott a fák között. ... Akik nem tudtak menekülni, azokat az oroszok lerohanták és elfogták. Akkora volt a zűrzavar, hogy veszteségeinkről nem tudok számot adni.”
Augusztus 26-án foglalták el a román csapatok a Brassótól délre fekvő Tömösi-hágót (Predeal) a csekély német őrségtől. Elvesztése érzékeny veszteség volt, mivel ez volt a legrövidebb és a legnagyobb áteresztőképességű átjáró a Déli-Kárpátokon, s a Bukarest–Ploieti körzetében harcban álló erős német kötelékek ezen át vonulhattak (volna) vissza Magyarországra. A hágó két oldala addig is román kézen volt, lévén a Brassói-medence a második bécsi döntés után Romániában maradt. Ott nem álltak magyar csapatok, hogy fedezzék a német visszavonulást. A brassói román összekötő törzs – utolsóként – csak e napon vált ki a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport kötelékéből. Azok a román tisztek, akik a “királypuccstól” számított negyedik napig sem álltak át, a háború végéig német oldalon harcoltak. Noha számuk csekély volt, rájuk alapozva Hitler utasítására a Bécsben székelő, Horea Sima vezette román exilkormány november 1-jétől megkezdte a román 1. SS-gáránátosezred (Waffen-Grenadier-Regiment der SS rumnische Nr. 1.) felállítását. A 2. és 3. ezred szervezését az ún. Román Nemzeti Hadsereg (Armata Naional Romn) parancsnoka, Chirnoag tábornok idő és legénység hiányában már nem kezdte meg.
Augusztus 28-án a székelyföldi határ teljes szélességében fellángoltak a harcok. A szovjet csapatok szinte minden völgyben felvették a harcérintkezést a Székely Határvédelmi Erőkkel. A Honvéd Vezérkar napi tájékoztatójából ez érzékletesen kitűnik:
“2.hds.
A./ K.Kárpát arcvonal: a Szé. hvéd. pk. védőkörletének D.részén az elg. több helyen átlépte az országhatárt. Éspedig:
az Ojtozi szorosban az elg. kb. 6–8 km. teret nyert.
A Lóbércz-n lévő saját szd. az őt É-ról megkerülni akaró elg-el harcban áll.
A Baska havasa 1367 hárp. területén saját szd. harcban áll az őt bekerítő elg-el.
Az Uz völgyében elg. pc-osok az Aklóscsárdá-ig jutottak előre. Itt lgv. gá-ink 4 elg. hk-t kilőttek. /:ebből 3 drb. T-34-es volt.:/ A harcok folyamatban vannak. Az Uz völgyből Kászonfeltiz felé orosz előreszivárgás volt megállapítható.
Elg. részek a Csobános patak völgyében a hv. po. örsöt visszavetették.
Piricskető-nél az elg. a határszöget birtokbavette.
Az Uz völgyi helyzet tisztázására Csikszentmárton körzetéből 3 zászlóaljas csop-al ellentád. van folyamatban. Ennek eredménye még nem ismeretes.”
Augusztus 28-án a Csobányos völgyében óvatosabban haladó szovjet csapatok elérték Csobányos-telepet. Másnap egy harcfelderítő járőr, a vízválasztón át, elérte Csíkszépvíz (Frumoasa)–Csíkcsomortan (oimeni)–Csíkszentlélek (Leliceni) előterét, de e községektől 9-10 km-re keletre a 32. határvadász-zászlóalj német páncélozott 164harcjárművek támogatásával megállította, mielőtt még kilépett volna a magasabb hegyek közül. 30-án a szovjet ék betört Csíkszépvízre. 31-én az állásaikból kivetett magyar alosztályok a 10. rohamtüzérosztály támogatásával visszafoglalták a községet, amelynek körzete a terep adottságai következtében az egyetlen, ellentámadás indítására alkalmas hely volt a térségben, s így eredendően ott jelölték ki a főellenállási vonalat is.
Az Úz völgyében 28-án az arcvonal három napra stabilizálódott. A 26. és 34. határvadász-zászlóalj, a 11., 12., 18. székely határőrzászlóalj, a 32/1. erődszázad, a X. székely utászzászlóalj és a X. székely híradózászlóalj részei a német Abraham-csoport támogatásával 28-án ellenlökést indítottak és elérték az Aklos-csárdát, ahol a 26. határvadász-zászlóalj körkörösen védhető támpontja mindaddig képes volt az úzi átjáró lezárására, ameddig a szomszédos völgyeken át a hátába nem kerültek. Az ellenlökés az aklosi állásokat megkerülve beszivárgott szovjet gyalogság felszámolását célozta, s azt a 27. székely könnyűhadosztály Csíkszentmártontól keletre települt nehéz tarackos ütege támogatta 15 cm-es lövegekkel. A német napijelentés szerint a magyar csapatok nem törtek át, ám azok nem is abból a célból indultak meg, hanem a helyzet tisztázására az Úz völgyében. Eljutottak az aklosi elágazóig, ahol három napon át lezárták a csíkszentmártoni irányt. Feladatukat tehát teljesítették. Az Aklostól csak 31-én vonultak vissza, a Csíkszentmárton–Pottyond (Potiond) vonalra, amelyet csak szeptember 11-én éjféltől adtak fel, amikor már megindult a Székelyföld kiürítése.
Az ellenlökés lefolyását a Sepsiszentgyörgyön összegyűjtött visszaemlékezések révén jól ismerjük. A térségben elérhető erőket 27-én Csíkszentmártonban Radnóczy Antal ezredes, a 68. határvadászcsoport parancsnoka gyülekeztette. Az összesített harcértékében három zászlóaljnyi erőt arra utasította, hogy vonalba fejlődve haladjon az Úz völgye felé, számolja fel a beszivárgott szovjet csoportokat, s az aklosi elágazó körzetében állítsa helyre az eredeti védelmi rendszert. A harccsoportot Némay László százados vezette, aki a 32/1. erődszázad parancsnokaként a legjobban ismerte a terepet. Több helyen megütköztek kisebb szovjet csoportokkal, amelyeket sikerült szétszórni. Sok hadifoglyot is ejtettek, de román katonát nem találtak. Egy résztvevő emlékezete szerint “Visszafoglaltuk ezt a részt. Nem volt masszív ellenállás, csürheként vonultak ... augusztus 28-ánál tartunk, s még egy román sincs ... az oroszok a románokat éppen úgy szedték össze, mint mást.” Az ellenlökésben a magyar harccsoport kb. 280 főt vesztett.
Augusztus 28-án egy szovjet felderítő járőr az aklosi elágazótól a Kézdivásárhelynél a Feketeügybe torkolló Kászon (Casin) völgyében lejutott Kászonfeltiz (Plieii de Sus) határába. Oda nem vonult be, a szovjet felderítő csoportoknak általában nem is szabták feladatul lakott helyek elfoglalását. Két nappal később a Kászon felső folyásánál a szovjet főerők elérték a Kászonújfalu (Casinu Nou) határában telepített völgyzárat, és elfoglalták Kászonfeltizt, Kászonaltizt (Plieii de Jos), Kászonimpért (Imper) és Kászonjakabfalvát (Iacobeni). A völgyzárnál elakadtak, illetve nem erőltették tovább a támadást Kézdiszék irányába. Az Úz völgyében harcoló szovjet csapatok erejüket nyugat felé koncentrálták, ez váltotta ki az augusztus 31-i magyar–német visszavonulást az aklosi elágazótól. A kászonújfalui völgyzárat a védők csak szeptember 9-én robbantották fel, mikor a Székelyföld 7-én megkezdett kiürítése miatt fel kellett adni állásaikat.
Augusztus 28-án egy szovjet lovas harccsoport a másik, az Ojtoznál néhány km-re délebbre Moldva irányába a Tatrosba folyó Kászon patak mentén átlépte a határt, északnak fordult, és kijutott az Ojtozi-szoros nyugati kijáratánál lévő Ojtoz-telephez. A keleti kijárathoz előző nap visszavonult német–magyar erők feladták a szorost és a telepet. Másnap a német Abraham-csoport részei, a magyar 26/2. határvadász- és 24/1. erődszázaddal Bereck irányából ellenlökést indítottak és visszafoglalták az Ojtozi-szorost, illetve Ojtoz-telepet. Az ellenlökésekre épített védelmi elgondolás itt is bevált.
Az Árpád-vonal működésének alapja ez a sajátos elgondolás volt. A völgyekben kialakított védelmi rendszer három vonalból állt. A határon székely határőr-alosztályok foglaltak elővédként állásokat. Beljebb, a szűkületekben építették ki a körkörösen védhető völgyzárakat. Itt vájták ki a földbe süllyesztett, erődszázadok megszállta bunkereket is, amelyeken nem voltak lőrések, csak egy úgy álcázott bejárat, hogy a bunkerek semmilyen irányból se legyenek láthatók. Legbelül alakították ki a főellenállási vonalat. Az elővédnek ellenséges támadás esetén halogató harcot folytatva kellett visszavonulnia. Az erődszázad addig tartotta magát a nyílt tüzelőállásokban, amíg az lehetséges volt, majd behúzódott bunkereibe, s – a mindenkori helyzet függvényében – átengedte “maga felett” a támadókat, vagy visszavonult a határvadász-zászlóalj támpontjaiba. A támadás megállítása a határvadász-zászlóalj feladata volt. A határvadászok és az állásaikba behúzódott erők ezután indítottak ellenlökést, ami az erőd visszafoglalására irányult, s nem volt célja az üldözés az eredeti állásokon túl. Az erődszázad katonái – amennyiben bunkereikben húzódtak meg – az erőd elérése után jöttek elő, s foglalták el ismét állásaikat. E harceljárást általában sikerült átültetni a gyakorlatba, s az szinte minden esetben meglepte a szovjet parancsnokokat, ami nem kis mértékben járult hozzá a magyar határvédelem sikerességéhez. A nem várt román átállás nyomán azonban gyakran nem állt rendelkezésre elegendő erő és eszköz az elvek előírás szerinti alkalmazásához, ennek tudható be az Úz völgyét lezáró Mátyás-erőd gyors elvesztése is. A viszonylag kevés ellenlökő erő pótlására nemegyszer német csapatrészeket is bevetettek.
Augusztus 30-án a német 4. hegyihadosztály részeit is bevetették az Ojtozi-szorosban, ami hozzájárult a helyzet stabilizálásához a térségben. Másfél német zászlóalj a 8. székely határőrzászlóaljjal együtt ellenlökést indított, és visszavette az előző nap elvesztett berecki határőrlaktanyát. Berecket másnap rövid időre egy harckocsikkal megerősített szovjet harccsoport elfoglalta, de a magyar–német csapatrészek még aznap kiszorították őket a faluból. Az ojtozi völgyzár és Ojtoz-telep azonban véglegesen elesett. Az arcvonal ezt követően Bereck és Lemhény (Lemnia) északkeleti szegélyén húzódott.
A Kézdiszékben szeptember 1-jén a szovjet 23. harckocsihadtest folytatta támadását, az Ojtozi-szoros felől 165behatolt Bereckre és Lemhénybe. Északról, a Veres-víz völgyében (ez keletről párhuzamosan folyik a Kászon patakkal) elérték és elfoglalták Esztelneket (Estelnic). Ezzel Kézdivásárhelytől északkeletre kijutottak a hegyek közül a Székely-medencébe. 2-án a 4. német hegyihadosztály és a 8. székely határőrzászlóalj ellenlökést indított, s időlegesen visszafoglalta a Lemhény–Bereck–Ozsdola (Ojdula) vonalat. 4-én azonban Bereck végleg elveszett. A szovjet harckocsik Ozsdoláig hatoltak. Ugyanekkor egy német ellenlökés visszavette Esztelneket az Ojtozi-szoros kijáratától északnyugatra.
Szeptember 4-én, miután a kora reggel indított szovjet támadás Berecktől nyugatra elakadt, csökkent a szovjet nyomás az Ojtozi-szorosban. A Déli-Kárpátokon való átkelés elősegítése és onnan támadás indítása céljából Malinovszkij marsall, a 2. Ukrán Hadseregcsoport parancsnoka ezen a napon vezényelte át a 23. harckocsihadtestet Brassó térségébe, amely még aznap megkezdte erői kivonását az Ojtozi-szorosból, és megindította az Ojtoz–Onyest–Foksány–Ploieti–Tömösi-hágó menetvonalon Brassó irányába.
28-án a front a Gyimes völgyében is elérte az országhatárt. Ez 20 km-re északra fekszik a Csobányos völgyénél, benne a Tatros folyik Moldva irányába. A szoros messze bent volt az országban. Attól a ponttól, ahol a folyó kilépett Magyarországról, légvonalban 12 km-t, de a Tatros több mint derékszögű kanyarulata miatt a völgyben haladva felfelé 17 km-t kellett megtenni a szoros alsó bejáratáig. A határnál, Gyimes (Ghime) községnél csak a 32. határportyázó-század teljesített szolgálatot. A völgyet feljebb két helyen zárta le völgyzár: Gyimesfelsőloknál (Lunca de Sus), a szoros bejáratánál a 32/2., s előtte 6 km-re Gyimesközéploknál (Lunca de Jos) a 32/3. erődszázadé. A felsőloki a Gyimesi-szoros bejáratát zárta le, a középloki a falu alatt a Tatrosba torkolló Hidegség völgyét. E patak völgyében felfelé haladva ugyanis rá lehetett térni a Balánbányán át Gyergyószentmiklósra vezető hegyi útra, amely a Békás-szorostól Magyarország irányába lefelé vezető völgybe torkollott, s azon át a Békás-szoros hátába lehetett kerülni.
28-án a szovjet 5. lovashadtest jobbszárnya a Tatros mentén elérte a határt, elfoglalta a román Palánka (Palanca) határvárost, s az attól 1 km-re lévő Gyimest, ám nem ért el maradandó sikert: a német Festner-csoport egy része, amelyik a Tatros völgyében Moldva felől éppen aznap ért a határhoz, a Brusturoasa felől hátba támadta a szovjet harccsoportot, s visszafoglalta Palánkát és Gyimest. A Festner-csoport azonban tovább hátrált felfelé a Tatros mentén, s 29-én a gyimesközéploki völgyzárig vonult vissza. A völgyzár alatti falvakat: Gyimest, Tarhavaspatakát (Trhui) és Gyimesbükköt (Ghime-Fget) feladta.
Sebő Ödön emlékiratai szerint, aki akkor főhadnagyi rendfokozatban a 32. határvadász-zászlóalj 4., gyimesbükki őrsének parancsnoka volt, a védelemben részt vett még az 1. székely hegyi-tüzérosztály egy ütege négy db 7,5 cm-es 1914/35 M. hegyi ágyúval, amelyek a Bilibók-hegy déli lejtőjéről tűz alatt tarthatták a Tatros völgyét a határnál, s egy század székely határőr. Beérkezett egy honvéd aknavető alosztály is, ismeretlen számú és űrméretű aknavetővel. Sebő mint rangidős átvette felettük a parancsnokságot. A német Festner-csoport részeként Sebő a 72/II. páncélgránátos-zászlóaljat azonosítja.
Magában a Gyimesi-szorosban 30-án nem voltak számottevő harcok, de a Palánkáról délre a hegyekbe a Csügés patak mentén felvezető úton a szovjet oldalőrsök felhatoltak a Csobányos völgyét északról határoló hegyekig, s (ellenállás nélkül) elfoglalták az út menti öt kis falut. 31-én Csügéstől (Ciughe) nyugatra átkelve a hegyeken, leereszkedtek a Boros patak mentén, s Gyimesközéplok és Gyimesfelsőlok között kijutottak a Tatroshoz. A középloki völgyzár, bár így a hátába kerültek, még tartotta magát. A szorosban szeptember 1-jén újabb alakulatok jelentek meg: a szovjet 6. gárda-lövészhadosztály, a román 103. hegyihadosztály, 7. nehéz-tüzérezred és 1. páncéloscsoport. A friss erők kelet felől átkeltek a vízválasztón, leereszkedtek a Tatros völgyébe, és átvágták az út- és vasútvonalat Gyimesfelsőlok és Sántatelek (Izvorul Trotuului) között. 2-án a Festner-csoport a magyar 10. rohamtüzérosztály támogatásával helyreállította az összeköttetést a völgyben Gyimesközéplok és Gyimesfelsőlok között. 2-án, 4-én és 5-én három roham érte a Sebő-csoportot, a honvédek és a székely határőrök azonban megfutamították a támadókat.
Szeptember 4-én a Békás-szorosba felvezető út mentén a német 46. gyaloghadosztály részei feladták az utolsó román falut, Ticot, miután a szovjet csapatok átkarolták ottani állásukat. A front ezen a napon a Békás-szorosban is elérte a magyar határt.
Augusztus 30-án északon, a Kosnai-nyaknál a német XVII. hadtest román területen a Dornavatrát megközelítő 159. szovjet gárda-megerődített körlet (sajátos szovjet terminológia, korábban erődvonalakat biztosító alakulatok megnevezésére) feltartóztatására magyar alakulatokat vetett harcba a német 3. hegyihadosztály arcvonalán. Ellenlökésük sikeres volt, Vatra Dornei város csak október 1-jén került szovjet kézre. A magyar 57/1. pót-gyalogzászlóalj állásait a határ román oldalán lévő magaslatokon, Florina-Suntori szórványtelepülés körzetében október 6-áig tartotta, s akkor is csak parancsra vonult vissza. Ezzel a Borgói- és a Radnai-hágónál egy hónapra elhárult a szovjet betörés veszélye. Ez fontos volt, mert a Székelyföld kiürítését követően a Kosnai-nyakat és az attól északra húzódó kárpáti arcvonalat a német hadvezetés fokozottan kívánta védeni.
Augusztus 29-én Sepsiszentgyörgytől délnyugatra, Előpataknál (Vlcele), s a várostól délkeletre, Bikfalvánál (Bicfalu) voltak elhárító harcok a betört román határőr csapatokkal. Az ott állásban lévő két magyar határvadászszázad és egy rohamszázad megtámogatására a Sepsiszentgyörgy–Brassó út tengelyében német ellenlökés indult, amely a határon túlra vetette vissza a románokat. Másnap a románok ismét átlépték a határt. Egy ezred betörését jelentették Előpatak, egy másikét Illyefalva (Ilieni)–Kökös (Chichi) körzetében. 31-én a magyar–német erők visszafoglalták a két községet, viszont elesett Előpatak. 30-án már nem a határőrséghez, hanem az I. hegyihadtesthez tartozó román csapatok lépték át a határt az Olt vonaláról, a Baróti-hegység két oldalán.
2-án a román hegyihadtest tüzérségi előkészítést követően támadásba ment át az Olt folyó mentén. A jobbszárny 166nem jutott előre, a balszárny elfoglalta Barótot (Baraolt). A 13. székely határőrzászlóalj másnap ezt a csoportot egy német páncéloscsoport támogatásával visszavetette a határon túlra. A középen támadó két csoport azonban 7-10 km mélyen előrejutott, és Köpec (Cpeni) térségében megkapaszkodott. 4-én a német–magyar csapatok Sepsiszentgyörgytől délnyugatra újabb betörési kísérletet hárítottak el. Ez önmagában még nem érdemelne említést, mégis riasztó jel volt, hogy azt szovjet katonák hajtották végre. Igaz, ez csak egy harcfelderítő járőr vállalkozása volt, de megjelenésük azt jelentette, hogy a szovjet csapatok előőrsei már bent vannak Dél-Erdélyben.
Egyre égetőbbé vált, hogy a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport aktív harctevékenységet kezdeményezzen, mégpedig hadműveleti szinten. A hadseregcsoport egészére vonatkozó hadműveleti utasítás szeptember 2-án született meg, azon a napon, amikor a magyar 2. hadsereg és a német Gruppe Siebenbürgen belépett alárendeltségébe, s fő irányelvként a Keleti-Kárpátok megtartását és a Déli-Kárpátok birtokbavételét határozta meg.
1944. augusztus–szeptember fordulóján a Keleti-Kárpátokban a front mindenütt magyar területen húzódott. Igaz, hogy a 2. Ukrán Hadseregcsoportnak nem sikerült áttörnie a hegyvonulaton, s délről kellett megkerülnie azt, de ez már nem változtatott azon, hogy Magyarország hadszíntérré vált.
Ahogyan a szovjet–román front haladt előre, katonai közigazgatást vezettek be az elfoglalt területeken. A szovjet csapatok mögött szovjet, a román alakulatok mögött román katonai közigazgatási szervek települtek. Mindenüvé megkezdték a visszatérést a román királyi közigazgatás emberei is. Szeptember 19-én a román 6. hadtestparancsnokság átvette az összes elfoglalt terület katonai közigazgatásának vezetését. Ezt azonban csak november 14-ig látta el, amikor a szovjet legfelsőbb vezetés egyetértésével Malinovszkij marsall, a 2. Ukrán Hadseregcsoport parancsnoka a magyarellenes román pogromok és kilengések miatt (például szeptember 26. Szárazajta vagy október 8. Csíkszentdomokos, bővebben lásd Kovács György: Békülő Erdély. Budapest, 1947 és Ferenczes István: Székely apokalipszis. Sepsiszentgyörgy, 2001) szovjet katonai közigazgatást vezetett be valamennyi érintett területen, az arcvonal mögötti 100 km-es területsáv helyett. A szovjet katonai közigazgatást a szovjet 40. hadsereg-parancsnokságnak kellett megszerveznie. Az intézkedéssel egyben Malinovszkij feloszlatta az ún. Maniu-gárdákat, s volt, ahol ehhez katonai erőt kellett igénybe vennie. A román királyi közigazgatás bevezetését Sztálin csak 1945. április 9-én engedélyezte, miután Groza Péter kormányának hivatalba lépését követően a romániai közállapotok konszolidálódtak. Ahogyan a hadműveletek során a 2. Ukrán Hadseregcsoport távolodott Erdélytől, a szovjet katonai közigazgatás felügyeletét Vinogradov vezérezredes, a romániai Szövetséges Ellenőrző Bizottság vezetője vette át Zmacsenko vezérezredestől, a 40. hadsereg parancsnokától.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages