A XX. századi világháború. Bevezetés
7A XX. századi világháború. Bevezetés
A történészek számára az első és a második világháború egyformán fontos. A közérdeklődés azonban nem követi – sosem követte – a szakmát (s nem is biztos, hogy követnie kellene). Az első világháborút messze sodorta az idő, a figyelem felőle lassan elfordult. A történelem aktuálisabb témákat vetett fel, így az 1956-os forradalmat és szabadságharcot vagy a kommunista-szocialista éra közelmúltját. A második világháború iránti érdeklődés ezzel együtt is napjainkig élénk.
A XX. század közepén az emberiséget sújtó hatéves világégés hazai szakirodalma több polcot megtölt. Az e tárgyban megjelent műveket négy fő csoportba lehet sorolni, annak ellenére, hogy “tiszta” csoportok sosem léteztek, s akkor még nem szóltunk az alcsoportokról és az átmenetet képező alkotásokról. A legtöbb történész bizonyos szempontok szerint sorrendbe állítja a fő csoportokat, ám nyilvánvaló, hogy bármely besorolás bírálható. Nem is biztos, hogy szükség van sorrendre: mind a négy fő kategóriának megvan a maga helye és szerepe a hazai történettudományban.
A rendelkezésre álló adatokat minél nagyobb mennyiségben, különféle elvek alapján csoportosító, ám megítéléseket nem szükségszerűen adó, s folyamatokat kevéssé felvázoló összefoglalók sorában már viszonylag korán születtek értékálló alkotások. Sajátos helyet foglal el ezek sorában Csima János: Adalékok a Horthy-hadsereg szervezetének és háborús tevékenységének tanulmányozásához (1938–1945) című munkája, amely a HM Központi Irattár gondozásában Budapesten jelent meg 1961-ben. A kronológiai rendező elveket követő adattár igen részletesen foglalkozik a szervezeti kérdésekkel, s viszonylag részletesen a hadműveleti-harcászati történésekkel, ám az 1944–1945-ös harcokat bemutató része elnagyolt, bizonyos adatai már nem helytállóak, s hiányoznak belőle (talán politikai okból, hiszen 1961-ben jelent meg) alapvető megállapítások. Hasonló jelleget képvisel Kálmán Dániel: A m. kir. Honvédség a 2. világháborúban című háromkötetes összeállítása, amely – miután később készült, s így szerzője eleve több forráshoz jutott hozzá – Csimánál frissebb adatokat tartalmaz. E ma is kiválóan használható összeállítás legnagyobb problémája, hogy nem került kiadásra, csupán a Hadtörténelmi Levéltár Tanulmánygyűjteményében olvasható.
A magyar katonaveszteség adatszerű feldolgozását tűzte ki céljául Bús János és Szabó Péter a Béke poraikra... c. könyvvel. A sorozatnak szánt munka első kötete 1941–1944 között a keleti hadszíntéren, orosz, ukrán, fehérorosz, moldáv és lengyel területeken létesített katonatemetőket ismerteti. Első fejezetében fogalom-magyarázatokat követően értelmezi az 1929. évi genfi konvenció hadisírgondozásra vonatkozó részét, majd leírja a katonaveszteségek nyilvántartása, a személyi azonosítás, a hősi temetők kialakítása, a front-temetkezés, a hősi halottak maradványai hazahozatalának és a Hadak Útjára költözött bajtársak emléke megörökítésének rendjét. A második fejezet a keleti hadszíntéren kialakított katonatemetők közül azt a 252 sírkertet mutatja be, amelyben legalább 15 sírhelyet alakítottak ki, s topográfiai meghatározást tartalmaz további 56 olyan településről, amelynek területén 10-15 magyar katonát temettek el. E fejezet részletesen foglalkozik az ún. halálokokkal is. Mindkét fejezet bőségesen illusztrált. A harmadik részben közel 28 ezer olyan magyar katona adatai (neve, rendfokozata, születési ideje, anyja neve, bevonuláskori lakhelye, halálának oka, helye, ideje, eltemetésének helye, sírjelszáma, utolsó alakulata) találhatók alfabetikus rendben, akiknek hősi vagy a háborúval egyértelműen összefüggő halála dokumentált.
A 2001 végén kiadott második kötet (Béke poraikra...II) a történelmi magyar határokon belül 1944–1945 során életüket vesztett magyar katonák adatait dolgozza fel, elődjéhez hasonló részletességgel és még több illusztrációval (régi és mai képekkel, korabeli vázlatokkal, dokumentumokkal, naplórészletekkel, levelekkel stb.). Sorra veszi az elszakított tájegységeket: a Délvidéket, Erdélyt, a Felvidéket és Kárpátalját, s a hadműveletek leírása után helységenként megadja az ott eltemetett (ismert és ismeretlen) magyar és német (!) katonák számát. Burgenland sajnos – előttünk ismeretlen okból – kimaradt... A négy történeti-földrajzi tartományt Budapest, majd a 19 megye követi, hasonló tartalmi felépítésben. Az utolsó részben több mint 42 ezer ismert magyar katonaáldozat az első kötethez hasonló adatgazdag felsorolása található.
E fő csoporthoz sorolható – bár jellegében és felépítésében egészen más – a Magyarország a második világháborúban című lexikon, amely ábécérendben foglalja össze a korszakra vonatkozó ismereteket, még a lexikonoktól is szokatlan adatgazdagságban. Közvetített ismeretanyagának 30–35%-a új vagy helyreigazít korábban tévesen ismert (esetleg politikai okból helytelenül leírt) adatokat. A közel 1300 szócikket táblázatok, vázlatok és térképek tucatjai, több száz fénykép, bibliográfia és igen részletes kronológia egészíti ki. Az adattár és a lexikon kiadása között eltelt három és fél évtized már önmagában is indokolja az új vagy helyesbített ismeretek magas arányát, s nem szabad elfeledkezni a két összefoglaló munka kiadása között lezajlott politikai rendszerváltozásról sem, amely nagyobb lehetőséget adott az objektív és a neopozitivista történetírásra.
8Ide tartozik a Magyarország az első világháborúban című lexikon, amely több mint 1600 szócikkével és elődjéhez hasonló bő kiegészítő apparátusával megadja és megmagyarázza a második világháborús történések előzményeit, egyben alapját is. Az első világháború ismerete nélkül ugyanis nehezebben érthetőek meg a második világháború folyamatai és eseményei. Példának okáért az 1915–1917 között a Kárpátokban lefolyt állásharcokat tanulmányozva válik igazán magyarázhatóvá a magyar politikai és katonai vezetés 1944 szeptemberéig kimutatható elképzelése arról, hogy a harcok kívül tarthatók az ország határain, ha a Honvédség – német segítséggel – hosszabb ideig képes védelmezni a Kárpátokban kiépített megerődített vonalakat. Hasonló okokkal (is) értelmezhető teljesen, hogy miért döntött a magyar vezetés Románia 1944. augusztus végi átállása után a támadásról a Déli-Kárpátok hágóinak lezárására, még mielőtt a szovjet csapatok odaérkeznének. Azt sem szabad elfeledni, hogy a meghatározó beosztásokat betöltő tábornokok az első világháború idején fiatal hadnagyként-századosként harcoltak a frontokon.
Az első világháborús előzmények ismerete (is) kell annak belátásához, miért hitte a magyar vezetés 1942 elején, hogy – a Moszkva alatt történtek ellenére – a keleti hadjárat még győzelmesen befejezhető, hiszen az 1914–1915-ös kárpáti betörések, az 1916-os Bruszilov-gőzhenger és az 1917 nyári Kerenszkij-offenzíva dacára 1917–1918 fordulójára a klasszikus értelemben definiálható keleti front az orosz hadsereg összeomlása nyomán megszűnt. De ide tartozik az első világháborús lexikonban a német rohamcsapatok kialakítása és harceljárásainak leírása is, amely csírájában már az 1944-re a nyugati hadszíntér mellett épp Magyarországon kiteljesedett, a nagyfokú önállósággal bíró kis kötelékekben megvívott, feladatorientált harcászatot vetítette előre, aminek elemeit a korszerű amerikai és NATO-harcászat is átvette.
Az első világháborúban is fő hadszíntérnek számító lengyel síkságon lezajlott állásharcokat kell ismerni ahhoz, hogy érthetővé váljon a lengyel hadvezetés 1939 szeptemberében, a német támadás első hetének végén hozott intézkedése a harc folytatásáról a határok helyett az ország belső területein. Egyfelől 1914–1917 során többször is hónapokig állt a front a Visztula és a San folyók mentén, s nem egy helyen még az állásrendszerek is megmaradtak, csak fel kellett azokat újítani. Másfelől az 1919–1921-es orosz–lengyel háborúban a lengyel hadsereg egyszer már szenvedett gyors vereségsorozatot, s éppen az ország belsejébe visszahúzódva tudta – állásharcra kényszerítve – megállítani a hozzá képest nagyobb létszámú szovjet-orosz hadsereget. Az már más lapra tartozik, hogy mekkora esélye lett volna ugyanerre a fegyvertényre az erősen gépesített német hadsereggel szemben. Erre a “hadművészeti kísérletre” nem kerülhetett sor, mivel a lengyel hadvezetés terveit keresztülhúzta, hogy csapatait hátba támadta a szovjet haderő.
Az első világháborúban lezajlott várostromokat szükséges tanulmányozni annak megértéséhez, hogy miért ragaszkodott több katonai és politikai vezető – így Hitler – egyes nagyvárosok, köztük Budapest erőddé nyilvánításához és végsőkig tartó védelméhez. A több lehetséges példa közül vizsgáljuk meg Przemyl esetét. Ott is egy város mint mag köré épített védelmi rendszerben (szükség esetén magában a városban) kellett a parancs szerint a lehető legtovább harcolni. Azzal, hogy a védősereg addig tartott ki, amíg csak élelme volt, négy hónapra lekötött egy teljes orosz hadsereget. Ezzel nagymértékben késleltette az orosz hadvezetés terveinek végrehajtását, s oly mérvű veszteséget okozott az ostromlóknak, hogy másfél hónap múltán az osztrák–magyar és a német csapatok lendületes és sikeres ellentámadást indíthattak – ez volt a gorlicei áttörés.
Budapest 1944–1945-ös védői is egy város köré telepített védelmi rendszerben küzdöttek (november eleje óta), s amikor a szükség úgy hozta, (Újévtől) magában a városban. Összesen ők is lekötöttek egy hadseregnyi erőt – három és fél hónapig –, s jelentős mértékben hátráltatták a szovjet hadvezetés elképzeléseinek megvalósítását. S Budapest védelmének is ugyanez lett volna az értelme: kiinduló bázisa legyen egy nagy erejű ellentámadásnak, amely megtisztítja a Kárpát-medencét és helyreállítja a kárpáti védelmi vonalat (amelyben 1914 végétől 1917 nyaráig az oroszoknál lényegesen kisebb erők is képesek voltak hosszabb ideig kitartani). Hitler 1944 decemberében a hozzá látogató Szálasinak még ezt fejtegette, s legalább ők ketten ezt akkor még komolyan is gondolták. Igaz, Németország 1944–1945 fordulóján már nem volt abban a helyzetben, hogy egy időben két hadszíntéren indítson hadászati méretű hadműveletet (december közepe óta folyt az ardenneki offenzíva), de Hitler komolyan tervezte azt – s ő volt a döntéseket legmagasabb szinten meghozó személy. Mint Przemyl esetében I. Ferenc József és II. Vilmos.
Két nagyméretű támadásra egyszerre nem volt már lehetőség, de arra igen, hogy Hitler megkísérelje megnyújtani Budapest tartásának idejét. Ha másként nem, még azon az áron is, hogy a IV. SS-páncéloshadtestet elhozza a főiránynak számító Varsó alól. Megkísérelte megnyújtani, hogy kiinduló hídfője legyen az általa tervezett offenzívának. S lett is ilyen offenzíva, igaz csak Budapest eleste után egy hónappal, március 6-án. S a gorlicei áttörés is bő egy hónappal Przemyl feladása után következett be... Az más kérdés, hogy a Vezérrel ellentétben tábornokai a IV. SS-páncéloshadtest dunántúli hadműveleteinek más értelmet adtak, nem akarták beerőltetni azt is a budapesti katlanba, hogy ott menthetetlenül elvesszen – de a Nagy Háborúban is előfordult, hogy német vagy osztrák–magyar hadvezérek nem követték minden módosítás nélkül legfelsőbb haduruk elgondolását...
Megvan a maga helye a memoár-irodalomnak is. A hazai könyvkiadást 1989 előtt e téren a partizánemlékek túlsúlya jellemezte, ám – nyugati kiadásban – hozzá lehetett jutni komolyabb munkákhoz is. Ilyen dálnoki Veress Lajos Magyarország honvédelme a II. világháború előtt és alatt című háromkötetes, az 1920–1945 közötti időszakkal foglalkozó munkája. Az 1990 után itthon kiadott memoárok közül – a teljesség igénye nélkül – ki lehet emelni Hollósy-Kuthy László könyvét, aki a tordai csatában a 25. gyaloghadosztályt vezette, majd az Északkeleti-Kárpátokban harcoló III. hadtest parancsnokságát vette át. Emlékiratait Élményeim a második világháború alatt 1939–1945 címmel Szabó Péter rendezte sajtó alá és látta 9el jegyzetekkel. Itt említendő Tarczai Béla több kötetre rúgó munkássága a hadifogságról is. Több memoár ismert, amelyet különböző – ma már leginkább anyagi – okokból nem adtak ki, ám a történészek számára jól használhatók. Közülük példaként Damó Elemér vagy Kéri Kálmán több kötetre rúgó munkássága, Hídvégi Lajos: Fegyver alatt 1944–1945 című háromkötetes műve, Esze Jenő: A m. kir. Honvédség Erdélyért vívott hadművelete egy részének, a m. kir. 2. honvéd páncélos hadosztály Kolozsvár előterében 1944. szeptember 5. – október 11. között megvívott harcainak Hadikrónikája, s Kékkői László háromkötetes Kis Magyar Golgotája említhető meg. Ezek a Hadtörténelmi Levéltár Tanulmánygyűjteményében találhatók.
A memoárirodalom közös jellemzője a részletes leírás, ám adataik nem minden esetben helytállóak, miként értékeléseik is, s hogy egyoldalúak – tisztelet a kivételnek. Két szempontból is egyoldalúak. Egyrészt kiragadják az általuk bemutatott eseménysort az általános összefüggésekből, ha viszont kitekintést adnak, akkor azok következtetéseikben nem mindig tükrözik a valóságot. Másrészt nem minden esetben mutatják be a szembenálló fél tevékenységét, ami nélkül egy-egy eseménysor nem teljesen érthető vagy ítélhető meg. Itt említendő meg az irodalmi vénával is bíró Sebő Ödön igen szemléletes, A halálra ítélt zászlóalj. Gyimesi-szoros 1944 című alkotása.
Az általános (amennyiben ez a legjobb kategória e fő csoport megjelölésére) munkák alapvetően az átfogó kép nyújtását, az összefüggések boncolását, a folyamatok bemutatását, az elemzéseket, az összehasonlításokat etc. vállalják fel. Ez természetesen nem zárja ki, hogy elmerüljenek bizonyos részletekben, ám ez nem nevezhető általánosnak. Az e kategóriába tartozó, 1989 előtti művek használhatóságát a leginkább az korlátozza, hogy minél korábban keletkeztek, annál erősebben közvetítették a rendszer által elvárt politikai megítéléseket – nemegyszer a szakmai anyag terjedelmének vagy tartalmának rovására. Bizonyos részeik ennek ellenére a mai napig alkalmasak az ismeretközlésre. Ennek egyik megjelenítője a Magyarország felszabadítása című tanulmánykötet.
A friss kiadású általános művek igyekeznek megszabadulni a régebbi beidegződésektől – több-kevesebb sikerrel. Új összefüggéseket feltárva mutatják be a folyamatokat, illetve Magyarország helyének és szerepének alakulását a második világháborús Európában. Erre – éppen a korábbi általános munkák ideológiai töltete nyomán keletkezett hatások kiiktatása végett – igen nagy szüksége van a hazai történelemtudománynak. Arra azonban a legtöbb esetben továbbra sem alkalmasak, hogy az Olvasó (más könyvek polcról történő levétele nélkül) részleteiben is elmélyedhessen az általa megismerni kívánt eseményekben. Az új szemléletű kiadványok jellegzetes példája Romsics Ignác Magyarország története a XX. században című alkotása.
Az első világháborúról korábban keletkezett összefoglaló munkák kevéssé közvetítették az ideológiai elvárásokat, kivéve persze a háborút követő forradalmak leírását. Közös jellemzőjük viszont, hogy negatívabbnak állítják be a németeket a valóságosnál, mintegy visszavetítve a második világháború időszakára jellemző, elítélhető és elítélendő tendenciákat az első világháborúra is. Újabb keletű összefoglaló munkák az első világháborúról – legalábbis hazánkban – nem keletkeztek, leszámítva a fent említett lexikont.
A régebbi és a friss általános munkákat mintegy összeköti Dombrády Loránd és Tóth Sándor negyed évtizeddel a rendszerváltozás előtt napvilágot látott közös munkája, A Magyar Királyi Honvédség 1919–1945, amely már nem törekszik korábban tabunak számító kérdések elhallgatására. Nem szakad el ugyan az ideológiai töltettől, ám azt a korábbi kiadványoknál sokkal árnyaltabban építi be. Törekszik többet felölelni az elemzett kérdések hadtörténeti vonatkozásairól is, például leírja a 2. hadsereg 1944. augusztus–szeptemberi újjászervezését és hadrendjét is. A hadműveletekkel azonban e monográfia sem foglalkozik részletesen, megmarad a – jó értelemben vett – általános szinten.
Az általánosként aposztrofált munkák közös jellemzője, hogy “felülnézetben” közelítenek a vizsgált témához. A legfelső, legáltalánosabb szint (politikai és katonai vezetés, katonapolitika, hadászat) elemzésétől haladnak a részletek irányába. A szakirodalom negyedik csoportja az “alulnézetben” író munkáké. Ezek aprólékos kutatások után precízen leírják a legapróbb részleteket, s azok alapján állítva fel összefüggéseket, haladnak az általános, illetve a felsőbb szintek felé. A “felülnézeti” szemléletmóddal író szerzők előbb foglalkoznak nemzetközi és állami szintű jelenségekkel, folyamatokkal, döntésekkel, majd a hadseregeken, hadtesteken, hadosztályokon, ezredeken keresztül jutnak el a zászlóaljakig, századokig, egyes emberekig, ha eljutnak egyáltalán idáig. Az “alulnézetiek” az egyes embertől, a századtól indulnak, s az egyre magasabb szintű parancsnokságokon keresztül érik el az államvezetés szintjét, ha egyáltalán elérik. A két szemlélet között nincs értékrendi különbség, a “felülnézet” nem magasabb rendű az “alulnézetnél” és fordítva. Sőt: csak egymást kiegészítve, együtt alkothatnak egységes hadtörténelmet.
A negyedik kategóriába tartozó munkák jellemzője a részletesség és az igen nagy adatgazdagság. Általában egy adott történelmi eseményre vagy eseménysorozatra koncentrálnak, törekedve annak minél teljesebb feltárására és bemutatására. Használatuk ezáltal a (had)történészek számára elengedhetetlen. Korábban is születtek ilyen jellegű munkák, például Ölvedi Ignác A Budai Vár és a debreceni csata vagy Veress D. Csaba A Dunántúl hadi krónikája 1944–1945 című kötete. E művek megjelenésük idején hiánypótló jelleggel bírtak, ám kiadásuk óta adataik több-kevesebb részét meghaladták az új kutatások. Enyhe túlzással ezt a jelenséget akár a történetírás “22-es csapdájának” is nevezhetnénk. Jellegükből adódóan az e csoportba tartozó művek tartalmazzák a legtöbb tényszerű adatot és (számszerűségét tekintve) ezek mögött áll a legtöbb “kutatási történés”, ennélfogva – feltételezve a tudományos igényességet – ezeket lehet a legnagyobb energiaráfordítással és időbefektetéssel megalkotni. Ám éppen a bennük leírt adatok mennyiségéből következik, hogy esetükben fordulhat elő a leghamarabb egyes konkrét tényeik új tudományos eredményekkel való meghaladása. Igen nagy szükség van tehát arra, hogy rendre újabb és újabb “alulnézeti” munkák szülessenek.
E csoporthoz érve külön kell említeni Borus József munkásságát. Az 1953 utáni magyar hadtörténetírásban ő 10volt az első, aki német forrásanyagot is használt kutatásaihoz. Ezzel szinte predesztinálta önmagát “alulnézeti” művek megalkotására, lévén a levéltári értékű korabeli német források másból sem állnak, mint adatok jelentéséből és összefoglalásából. Időrendi elsőségén túl indokolja kiemelését az általa publikált munkák nagy száma (az e kategóriába tartozó szerzők túlnyomó többsége ugyanis – épp a fent említett energia- és időráfordítás okán – csupán néhány kiadványt jelentet meg). Nehéz helyzetbe kerül, aki historiográfiai elemzésre adja a fejét: nem könnyű kiválasztania, mely munkáit emelje ki példaként. Egyik lehet a lejjebb említett tanulmánykötetben megjelent írása a Budapest felmentésére indított Konrad-hadműveletekről, a másik – miután “felülnézeti” műveket is publikált – A magyarországi hadműveletek jelentősége a második világháború történetében címet viselő tanulmánya (Hadtörténeti Közlemények, 1964/3).
A negyedik kategória új generációját képezik azok a rendszerváltozást követően megjelent, igen részletes “alulnézeti” művek, amelyek már szemléletükben is megújultak, s a különféle ideológiák követése helyett a történettudomány XIX. századi “hőskorának” objektív pozitivizmusára törekednek. Ismét hangsúlyozva, hogy a példák kiemelése nélkülözi a teljesség igényét, ide sorolható időrendben Szabó Péter: Don-kanyar, Ravasz István: Erdély mint hadszíntér – 1944, Jakus János: A Magyar Királyi Honvédség IV. önálló hadteste és a belőle kifejlesztett 3. hadsereg működése 1944. szeptember 2-től október 5-ig terjedő időszakban, Számvéber Norbert: Nehézpáncélosok. A német 503. nehézpáncélos-osztály magyarországi harcai és Babucs Zoltán: Jászsági honvédek a II. világháborúban. “Század vigyázz! Harckocsira!” A jászberényi páncélos zászlóalj története a II. világháborúban vagy Gocz József: 3006 év hadifogság című munkája.
A közelmúltban látott napvilágot egy neves szakember és egy fiatal történész tollából egy-egy kötet a magyar főváros fél évszázaddal ezelőtti pusztulásáról. Gosztonyi Péter Budapest lángokban 1944–1945 című munkája elsősorban átfogó kép nyújtására törekszik, Ungváry Krisztián Budapest ostroma címet viselő műve a részletekre koncentrál, és igen sok idézetet citál. E két könyv jól példázza a “felülnézet” és az “alulnézet” viszonyát, egymást kiegészítő voltát. A Budapest hadszíntérré válásához vezető folyamatok felvázolása, valamint egyes eseménysorozatok, illetve problematikus kérdések elemzése azonban (talán szerzőik szándéka szerint) mindkettőből hiányzik. Megjegyzendő, hogy korábban a témáról mindössze két könyv látott napvilágot, az 1989 előtt legtöbbet publikált magyar hadtörténész, Tóth Sándor Budapest felszabadítása 1944–1945 című monográfiája és – a rendszerváltozás után elsőként – a jelen munka írójának szerkesztésében megjelent A budapesti csata 1944/1945 című tanulmánykötet. S már 2001-ben jelent meg egy következő Számvéber Norbert tollából, Konrad 3. Páncéloscsata Budapestért – 1945 címmel. E monográfia a hadtörténeti leírásokon túl új fogalmakat vezet be, vitába száll korábbi elméletekkel, sommás ítéletekkel. Bevezeti a székesfehérvári páncéloscsaták fogalmát, új és eredeti megvilágításba helyezi a páncélos hadviselés stratégiáját és taktikáját a Kárpát-medencében, s bemutatja a viszonylag önálló kis kötelékek harcászatának (fent említett) megjelenését.
Mind a négy kategóriában jelentek meg korábban ma is használható és ma már idejétmúlt alkotások, s jelennek meg újonnan igen értékes kiadványok, de olyanok is, amelyek messze állnak a tudományosság igényétől és a minőségtől. Közös jellemzőjük azonban, hogy valamilyen szinten foglalkoznak a háború-világháború-háborúvég kérdésével.
A XIX–XX. század fordulóján a világpolitikai helyzetet már a nagyhatalmak egymásnak feszülése határozta meg, bár a felszínen még tartott a “boldog békeidőknek” nevezett korszak. A szarajevói merénylet nyomán, 1914 júliusában mindenki háborút akart. A németek úgy vélték, nyugati és keleti ellenfeleik még nem készültek fel a világméretű mérkőzésre, s időt arra nem szabad hagyni nekik. Az angolok és a franciák Németországnak nem akartak több időt hagyni a háborús készülődésre, ráadásul a franciákat fűtötte az 1870–1871-es porosz–francia háborúban elszenvedett vereség miatt revans, továbbá a “gloire” és a “grandeur” visszaszerzésének vágya is. A cári udvarban úgy gondolták, itt az idő északi-tengeri, balkáni és kis-ázsiai törekvéseik valóra váltására, a nyugati nagyhatalmak háborújának “mellékvizein” szétzúzhatják a török, s térdre kényszeríthetik az osztrák–magyar birodalmat. E “tortán” csupán habot jelentett a szerb, a román és az olasz nemzeti törekvések egyre erősebb és agresszívabb jelentkezése.
Háborút akartak Bécsben is: eljött az utolsó alkalom a Jó Öreg Monarchia számára, hogy a szomszédos kis országok számára bebizonyítsa nagyhatalmi “érinthetetlenségét”. Így vélekedett az agg uralkodó és környezete, a közös külügyminiszter, a császári és királyi Vezérkar főnöke, az osztrák miniszterelnök, s a közös pénzügyminiszter. A cselekvő német támogatás volt az egyedüli feltétel, s miután az erre irányuló biztosíték is megérkezett, az uralkodó beleegyezésével mozgásba lendülhetett a háborús gépezet. Egyedül a magyar miniszterelnök, Tisza István gróf adott hangot fenntartásainak, azt az álláspontot képviselte, hogy a Monarchia számára a válság politikai megoldása a legelőnyösebb.
A Monarchia 1914-ben Szerbiának küldött hadüzenete kiváltotta a koalíciós mechanizmusok működését. Kitört a világháború, amely lezárta az addigi, az európai nagyhatalmak erőegyensúlyán és Európa vitathatatlan elsőségén alapuló világrendet, s 1945 után minden szempontból új, két – összesen három kontinensen terpeszkedő – szuperhatalom által meghatározott világrendet teremtett. A világháború, amely ebben az értelmezésben a régi, valahol a virágzó középkorban és a koraújkorban kialakulni kezdett világrend helyett az új bölcsője volt. A világháború, amely ebben a megközelítésben egy világháború volt, két fegyveres szakasszal (1914–1918 és 1939–1945), közte húszéves fegyverszünettel. A harmadik szakaszban az első szakasz “újrajátszása” történt – brutálisabb formában és eszközökkel, s új, ám valahol a XIX. században gyökerező ideológiák hátterével, de alapvetően ugyanazon folyamatok eredőjeként. Ebben az összefüggésben pedig nem juthatunk más következtetésre: a nyugati demokráciák értékrendjének győzelme szükségszerű volt.
A köztes szakasz fegyverszünetnek minősítése azért is 11indokolt, mivel a versailles-környéki békék szakítottak az évezredes béke-kultúrával. A különféle háborúkat lezáró békék egészen a XIX. század végéig arra szolgáltak, hogy megbékéltessék a legyőzött fele(ke)t. Jó példája ennek a napóleoni világháborút lezáró 1815. évi bécsi békerendszer, amely Franciaországot visszaemelte a nagyhatalmak sorába, s alkalmas volt a világméretű béke megőrzésére egy teljes évszázadon át. A XX. századra azonban ez a békekötési kultúra átadta a helyét a diktátumoknak, amelyek a legyőzöttek megbüntetésére törekedtek. Ez pedig egyenesen vezetett el a revans igényéhez, s a húszéves köztes periódus pontosan az újra-felkészüléshez kellett. A békéltetés helyett büntetés kategóriája egyaránt érvényes az 1919–1922 közötti versailles-i–washingtoni és az 1947. február 10-i párizsi békerendszerre. Mindkettő – az eddigi hivatalos értelmezésben – lezárt egy-egy világháborút. Csakhogy az előbbi valóban lezárta-e a világháborút? Ellentmondani látszik ennek az, hogy negyedszázad múltán újabb békerendszer megalkotására volt szükség, egy újabb világháború lezárására. De nevezhető-e ez újabb világháborúnak vagy inkább a negyedszázaddal korábbi újjáéledésének?
A történeti szakirodalom két világháborút tart nyilván, az 1914–1918 közötti első világháborút és az 1939–1945 közötti második világháborút. Az első kitörése egyértelmű, az Osztrák–Magyar Monarchia 1914. július 28-i hadüzenetét követően a konfliktus napok alatt világméretűvé szélesedett. Befejezése vitatott, az 1918 őszi fegyverszüneteket (a Monarchia részéről november 3., Németország oldaláról november 11.) követően egy fő- és egy mellékhadszíntéren (Oroszország a Baltikummal és a Közel-Kelet) tovább tartottak a harccselekmények. Sőt, ha ide számítjuk a Magyarországi Tanácsköztársaság 1919. évi harcait is, akkor a Kárpát-medencében sem ért véget a háború 1918 végén.
A hagyományos értelmezésű első világháborúban a Központi Hatalmak (Mittelmchte) álltak szemben az Antant-hatalmakkal. A korabeli magyar szóhasználatban Középponti Hatalmak kategória nem volt hivatalos megnevezés, de az Antant ellenfeleit összefoglaló néven földrajzi elhelyezkedésük alapján mindkét hatalmi tömb országaiban és a semleges államokban így nevezték. A Balkánon terjeszkedni kívánó Oroszország elleni érdekszövetségből fejlődött ki. A cári birodalom Ázsiában fegyverrel érvényesítette akaratát, nyugati határain (úgy-ahogy) alkalmazkodott az erőegyensúly szabályaihoz, de balkáni befolyását a XIX. században több alkalommal erővel kísérelte meg kiterjeszteni. Törekvéseit (is) ellensúlyozta az 1878-as berlini kongresszus, az 1879. október 7-i német–osztrák–magyar Kettősszövetség, s az Olaszország csatlakozásával 1882. május 20-án parafált Hármasszövetség. A Központi Hatalmakat a világháború első szakaszában négy állam alkotta. A Kettősszövetséget alkotó Németországhoz és az Osztrák–Magyar Monarchiához csatlakozott Törökország és Bulgária. Olaszország a háború kitörésekor kinyilvánított fegyveres semlegessége okán már nem tartozott a háborúba lépő koalícióhoz.
Az 1898. november 9-én meghirdetett aktív német keleti politikát mint a Tengerszorosokra (Boszporusz, Dardanellák) irányuló orosz, illetve a földközi-tengeri terjeszkedést célzó olasz törekvések lehetséges ellensúlyát a török Porta elfogadta. 1909. február 6-án az isztambuli szerződésben elismerte Bosznia–Hercegovina annexióját, a Monarchia pedig lemondott a Novibazar szandzsákról. Az 1911–1912-es olasz–török és az 1912–1913-as Balkán-háborúkban Németország és a Monarchia hallgatólagosan az Oszmán Birodalmat támogatta, mivel távlatilag arra tudott csak támaszkodni a Földközi-tenger keleti medencéjében a Hármasszövetségről egyre inkább leváló Olaszországgal és a mind agresszívabb aktivitással fellépő Oroszországgal szemben. 1914. augusztus 2-án ez utóbbi ellen irányuló német–török titkos kölcsönös segítségnyújtási szerződést írtak alá. Másnap a Porta semlegességi nyilatkozatot tett, ám egyidejűleg elrendelte a mozgósítást. Október 28-án éjszaka az orosz hadiflotta megkísérelte a Boszporusz elaknásítását. A török hajóhad üldözőbe vette, s 29-én bombázta hadikikötőit. Október 29-én Oroszország, november 2-án Franciaország, 5-én Nagy-Britannia hadat üzent az Oszmán Birodalomnak. Az a hadüzeneteket november 12-én viszonozta. December 17-én brit ösztönzésre Egyiptom üzent hadat a Portának, 1915. augusztus 20-án az Antant oldalára átálló Olaszország.
A Bolgár Cárság az 1912. október 9-én kitört első Balkán-háborúban még szomszédaival együtt harcolt a Török Birodalom ellen. A december 3-i fegyverszünetet követően, noha a március 13-i szerb–bolgár szövetségi szerződés azt Bulgáriának ígérte, Macedónia egy részét szerb és görög csapatok szállták meg. 1913. június 29-én Macedónia teljes felosztásáért a két ország megtámadta Bulgáriát. Románia azonnal, Törökország később csatlakozott a támadáshoz. Az így kirobbant második Balkán-háborút lezáró augusztus 10-i bukaresti békében Bulgáriának le kellett mondania Macedóniáról Szerbia és Görögország, égei-tengeri kijáratáról Görögország, Dél-Dobrudzsáról Románia javára. A Romániával és Szerbiával szembekerült Bulgária természetes szövetségesként adódott az Osztrák–Magyar Monarchiának és azon keresztül Németországnak. A két központi nagyhatalom ezért nyomást gyakorolt a Portával való kiegyezés érdekében Bulgáriára, amely a bukaresti békében Drinápoly (Edirne) körzetét visszaadta Törökországnak. 1915. szeptember 6-án a Monarchia és Bulgária képviselői Szerbia ellen irányuló katonai egyezményt írtak alá, amely Bulgáriának ígérte Dél-Dobrudzsát és Macedóniát. Október 14-én Bulgária hadat üzen Szerbiának. 1916. július 29-én német–osztrák–magyar–bolgár katonai megállapodást kötöttek Románia ellenében. Miután augusztus 27-én Románia megtámadta a Monarchiát, szeptember 1-jén a bolgár cár hadat üzent a román királynak.
Politikai értelemben a Központi Hatalmak legerősebb tagja kezdettől Németország volt. Fölénye érvényesült a Monarchiával szemben is, s ez a háború folyamán csak fokozódott, különösen I. Ferenc József halála után. A “harmadik helyet” Törökország foglalta el, s nála is gyengébb pozíciói voltak Bulgáriának. A német hadsereg katonailag is a koalíció legerősebb alkotója volt, s (a birodalom messze legerősebb gazdasági erejénél fogva) a háború utolsó évéig folyamatosan erősödött. A Monarchia fegyveres ereje e sorban is a második helyen állt. A török és a bolgár haderő felváltva foglalta el a két utolsó pozíciót. A 12Központi Hatalmak tagjait összekötő szövetségi szerződésekben nem intézkedtek az együttműködés konkrét kérdéseire a hadműveleti területen. Ez a gyakorlatban a két alapvető állam között a keleti, a balkáni és az olasz hadszíntéren közel paritásosan (kismértékben a németek javára) valósult meg, osztrák–magyar és német parancsnokságokat, seregtesteket és csapattesteket kölcsönösen utaltak egymás alárendeltségébe. A török és a bolgár vezetési szerveket és alakulatokat általában igyekeztek betagolni német parancsnokság alá. Az a fajta, század-szintre lemenő betagolás azonban, ami 1944–1945-ben a Tengely-csapatokat jellemezte, még 1918-ban sem valósult meg. A nyugati hadszíntéren egyértelműen német vezetés érvényesült, az ott harcoló osztrák–magyar kontingensek csupán német kötelékbe sorolt jelképes erőt képviseltek.
A Központi Hatalmak széthullása a béketapogatódzásokkal megkezdődött. Az Osztrák–Magyar Monarchia 1918 nyarára láthatóvá váló kimerülése felgyorsította a folyamatot. Robbanásszerűvé akkor vált, amikor Bulgária szeptember 25-én békét kért az Antanttól, majd 29-én aláírta a fegyverszünetet, s akkor fejeződött be, amikor a Monarchia november 3-án aláírta a padovai fegyverszünetet. Ez időre az Oszmán Birodalom már a felbomlás állapotában volt. A magára maradt és belülről forradalom által marcangolt Németország november 11-én maga is fegyverszünetre kényszerült.
Tekintettel a német–francia kontinentális és gyarmati, illetve az angol–orosz gyarmati ellentétekre, az Antant kialakulása nem volt ennyire egyértelmű. 1898–1901 között Nagy-Britannia konfliktusba keveredett Oroszországgal ázsiai, Franciaországgal afrikai érdekei miatt. Joseph Chamberlain brit gyarmatügyi miniszter és Robert Arthur Salisbury miniszterelnök (egyben külügyminiszter) a hagyományos brit elszigeteltségi politika (splendid isolation) ellenére német–angol szövetségre tett javaslatot. A megegyezés a német kormány téves helyzetértékelésén hiúsult meg: a francia–orosz közeledésben túlértékelte Nagy-Britannia kényszerhelyzetét, és mindent vagy semmit alapon követelt engedményeket. Chamberlain (1902-től külügyminiszter) és francia kollégája, Theophile Delcassé ennek hatására lezárta a gyarmati vitát: Egyiptom brit, Marokkó (a spanyol területeket kivéve) francia érdekszférába került. 1904. április 8-án írták alá a kétoldalú megállapodást, amelyben “szívélyes egyetértésben” (entente cordiale) ismerték el egymás gyarmati érdekeit. Az Antant alapjává váló egyezmény az 1907. május 16-i brit–orosz kiegyezéssel gyakorlatilag háromhatalmivá vált. Mivel közben a gyarmatok és a belga semlegesség kapcsán kialakult német–angol ellentét erősödött, a XX. század első évtizedének közepére kialakult a két alapvető európai politikai és katonai tömb. A részmegegyezésekből a vezérkarok tárgyalásai nyomán szövetségi viszony alakult ki. Az 1906. április 7-i algecirasi egyezményt követően a brit és a francia Vezérkar megkezdte Németország elleni felvonulási terveinek összehangolását. 1907. augusztus 31-én brit–orosz megállapodást írtak alá a befolyási övezetek elhatárolásáról Ázsiában, amit Franciaország elfogadott. Oroszország balkáni törekvéseit az 1908. július 19-i titkos angol–orosz revali egyezmény biztosította.
1914. augusztus 23-án Japán, szemet vetve az ázsiai német birtokokra, az Antanthoz csatlakozott. Olaszország az 1902. november 1-jei Barrére–Prinetti egyezménnyel megkezdte az eltávolodást a Hármasszövetségtől. Az 1915. április 26-i titkos londoni szerződéssel, amelyben jelentős területeket ígértek neki az Osztrák–Magyar Monarchia rovására, az Antant magához kötötte Itáliát, amely az 1918–1920-as párizsi békekonferencián már Nagy-Britannia és Franciaország mellett az Antant egyenrangú tagjaként szerepelt. 1916. augusztus 17-én az Antant vezetői a titkos bukaresti egyezményben két és félszeres területi gyarapodást ígértek Romániának, ha belép a háborúba szövetségese, a Központi Hatalmak ellen, s nem köt különbékét; s a csatolt katonai konvenció orosz–francia katonai segítséget ígért a román hadseregnek. Ezzel Romániát is a koalícióhoz kötötték, ám az egyfelől különutakat kereső politikája, másfelől a háborús vereségét követő 1918. május 8-i bukaresti béke miatt nem válhatott egyenrangú taggá. Az USA nem csatlakozott az Antanthoz, csupán társult azzal, innen ered a Szövetkezett és Társult Hatalmak elnevezés.
Oroszország az 1917. februári forradalom után a még szövetségi rendszer tagja maradt. Az Ideiglenes Kormány külügyminisztere, Pável Miljukov május 1-jén jegyzékben biztosította Oroszország szándékáról a háború folytatását illetően az angol és a francia kormányt. Az orosz hadsereg azonban 1917 második felében vereséget szenvedett és széthullott, a keleti nagyhatalom pedig a bolsevik hatalomátvétel után kivált a háborúból és a koalícióból. 1918. március 3-án Breszt-Litovszkban Szovjet-Oroszország békét kötött a Központi Hatalmakkal, s képviselői nem jutottak el a békekonferenciára.
Az Antant 1918 végén a nyugati és a délnyugati (olasz) fronton aratott győzelmével a világháború első fegyveres szakasza formailag véget ért, ám a harcok csak e két hadszíntéren fejeződtek be, keleten, a Közel-Keleten és a Kárpát-medencében folytatódtak. Közel egy évszázad távlatából kimondhatjuk: a háború mégsem ért véget. Erre vonatkozóan kortársakat is idézhetünk. Ferdinand Foch marsall, az Antant-csapatok főparancsnoka 1919 júniusában a Németországnak szánt versailles-i béke szövegét látva felkiáltott: “Uraim, ez nem béke, ez 20 évre szóló fegyverszünet!” Edward Rdz-Smygly marsall, a lengyel hadsereg főparancsnoka 1939. szeptember elsejére virradóra, mikor értesült a német támadásról, szintén felkiáltott: “Uraim, Foch marsall tévedett – de csak két hónapot...” S irodalmi Nobel-díjat kiérdemlő tízkötetes munkájában Winston Churchill, a Brit Birodalom legendás miniszterelnöke is az egy világháború tételét fejtegette.
A világháború fogalmát sem a politikus-, sem a történész-társadalom sokáig nem definiálta. Az első részletes definíció itthon csak 1996-ban született meg (a fent említett Magyarország a második világháborúban című lexikonban). A fogalom meghatározásánál a szerzői kollektíva a “felénél több” elvéből indult ki. A történészek egyre terjedő körének értelmezésében akkor beszélhetünk világháborúról, ha egy összefüggő háborúsorozat legalább három kontinensen és két óceánon folyik, valamint a részt vevő országok száma meghaladja az érintett kontinensek és óceánok országainak felét.
A világtörténelem során az emberiség érintett része világháborúnak 13érzett és nevezett olyan háborúkat, amelyek akkor egy adott kultúrkör egészére vagy nagy részére kiterjedtek, de ezen fogalom szerint nem minősíthetők világháborúnak. Ilyenek voltak az ókorban a Nagy Sándor-i háborúk (Kr. e. 332–323), a középkorban az Európa nagy részét érintő invesztitúra-háborúk (1073–1177), a keresztes háborúk (1096–1291), a két százéves háború (1066–1204 és 1337–1453), a tizenötéves háború (1591/1593–1606), illetve a harmincéves háború (1618–1648). Ezeket oikymené-háborúként lehet talán aposztrofálni, ám a történettudomány később bizonyára alkalmasabb fogalmat alkot megjelölésükre.
A fenti világháború-definíció szerint, mivel eleget tesz az abban meghatározott kritériumoknak, világháborúnak minősíthető viszont a hétéves háború (1756–1765) és a napóleoni háborúk (1791–1815) sorozata. Mindkettőben részt vett valamennyi európai hatalom, ezen túl az előbbi már kiterjedt az amerikai kontinensre és Ázsiára, az utóbbi még Afrikára is. Az egyes kontinenseket elválasztó óceánok mindkettő idején hadszíntérré változtak. Ebben az értelemben pedig az 1914. július 28-án kitört és három szakaszban (háború-fegyverszünet-háború) 1945. szeptember 2-áig (Európában május 9-éig) tartó eseménysorozat a harmadik világháborúnak minősíthető. Ez a harmadik világháború pedig – felfogásomban – átvezetett az európai középkorból az európai újkorba.
A történeti szakirodalomban második világháborúként elterjedt eseménysor 1939. szeptember 1-jén vette kezdetét, amikor a német csapatok átlépték Lengyelország határát. Ez még azonban csupán korlátozott helyi háború volt, annak ellenére, hogy megtörténtek a hadüzenetek Nagy-Britannia és Franciaország, illetve Németország között, s hogy szeptember 17-én a Szovjetunió is megtámadta Lengyelországot. Ugyancsak helyi háborúnak minősíthető a Szovjetunió Finnország elleni támadása 1939. november 30-án. A konfliktus akkor szélesedett európai méretűvé, amikor 1940 áprilisában Németország lerohanta Norvégiát és Dániát, majd május 10-én Franciaországot. A háború kontinentális maradt akkor is, amikor Németország – szövetségeseivel együtt – 1941 tavaszán leszámolt Jugoszláviával és Görögországgal, majd június 22-én megtámadta a Szovjetuniót. Világméretűvé 1941 decemberében szélesedett, amikor Japán Pearl Harbor elleni támadását követően Németország és szövetségesei hadiállapotba kerültek az Amerikai Egyesült Államokkal, Ausztráliával és az amerikai, afrikai, ázsiai brit domíniumokkal.
A hagyományos értelmezésű második világháborút elkezdő, az új értelemben vett XX. századi világháborút újrakezdő, de azt sokkal drasztikusabb formában, s ideológiai alapon (is) megvívó Németország, Olaszország és Japán vette át az egykori Központi Hatalmak szerepét. Ennek alapján német–olasz–japán szövetségi rendszerről kellene beszélnünk, a szakirodalomban és a mindennapi szóhasználatban – legalábbis Európában – mégis a német szövetségi rendszer kifejezés terjedt el. Nem véletlenül, hiszen mind az 1914–1918, mind az 1939–1945 közötti világháborús szakaszban a Német Birodalom dominanciája Európa mellette álló vagy általa birtokolt felében – a háborúvesztést közvetlenül megelőző néhány hónapot nem számítva – fokozatosan növekedett.
Külön érdekes Olaszország és Japán szerepe a XX. századi világháború harmadik szakaszának előkészítésében és folyamatában, hiszen az első szakaszt mindketten mint győztesek fejezték be. Olaszország elégedetlen volt az 1918–1920 között kapott területekkel, ráadásul győzelmét nem gazdasági fellendülés, hanem összeomlás követte. A kaotikussá váló belpolitikai helyzetből Benito Mussolini fasiszta mozgalma tudott kiemelkedni, amely a versailles-i békerendszer revízióját hirdette, s így fokozatosan és törvényszerűen átkerült az ugyancsak revíziót hirdető vesztesek oldalára. Japánt a csendes-óceáni térségre vonatkozó hegemónia igénye fordította szembe a térségbe az 1930-as években ugyancsak benyomuló Amerikai Egyesült Államokkal, az pedig az 1918–1922-es ellentétek dacára is Nagy-Britannia és Franciaország szövetségesének számított. Japán szembekerült a Mandzsúria és Mongólia felé terjeszkedni kívánó Szovjetunióval is.
A hagyományos értelmű második világháborúban, vagyis – felfogásunkban – a XX. századi világháború harmadik szakaszában a német szövetségi rendszer a Tengelyhatalmak és az oldalukon állt államok viszonyrendszereként definiálható. Nemzetközi jogi alapjai az 1936. november 25-i német–japán Antikomintern Paktum, az 1940. szeptember 27-i német–olasz–japán Háromhatalmi Egyezmény, illetve a Tengelyhatalmak és a német szövetségi rendszerhez tartozó országok kétoldalú egyezményei voltak.
A Tengely (németül Achse, olaszul Asse) eredetileg az “új rendre” törekvő német–olasz szövetség képletes elnevezése volt. 1936. október 27-én Berlinben német–olasz egyezményt írtak alá a külpolitika összehangolásáról, valamint a gazdasági érdekszférák elhatárolásáról a Duna-medencében és a Balkánon. Mussolini november 1-jén Milánóban elmondott beszédében hozta nyilvánosságra a szerződést azzal, hogy “a Berlin-Róma ív nem egy választóvonal, hanem egy tengely”, amely köré Európa többi állama csoportosulhat. 1939. május 21-én írták alá az ún. Acélpaktumot, amely kötelezte a feleket egymás fegyveres támogatására bármely, tehát támadó háború esetére is.
A Tengely és Japán együttműködésének első lépése az 1936. november 25-én aláírt német–japán Antikomintern Paktum volt, amelyhez Olaszország 1937. november 6-án jogilag eredeti aláíróként csatlakozott. A Paktum eredetileg a Szovjetunió és a Komintern nemzetközi politikai tevékenységének ellensúlyozására volt hivatott. Három részből állt: a német–japán megállapodásból és ennek pótjegyzőkönyvéből, Olaszország csatlakozási jegyzőkönyvéből, valamint a német–japán szerződés titkos pótegyezményéből. Ez utóbbi megtiltotta a szerződő feleknek, hogy politikai egyezményt kössenek a Szovjetunióval, s konzultációt vagy közös fellépést irányzott elő, ha valamely fél háborúba keveredne vele. Az 1939. augusztus 23-i Molotov–Ribbentrop-paktum gyakorlatilag hatályon kívül helyezte a titkos pótegyezményt. A német–szovjet viszony átmeneti javulásával egyre inkább a nyugati hatalmakkal (Nagy-Britannia, Franciaország, Amerikai Egyesült Államok) mint “korhadó demokráciákkal” szembeni ideológiai szövetséggé vált. 1941 júniusától elsősorban ismét a kommunizmus ellen lépett fel, s mikor a háború menete megfordult, egyre inkább Európa és az európai 14kultúrkör védelmét hangoztatta a bolsevizmus terjeszkedésétől. Az Antikomintern Paktumhoz csatlakozott – e sorrendben – Magyarország, a Mandzsukuo Császárság, Spanyolország, Bulgária, Horvátország, Finnország, a japánbarát nankingi Kínai Köztársaság, Románia, Szlovákia és a németek megszállta Dánia.
Az 1940. szeptember 27-én Berlinben aláírt Háromhatalmi Egyezmény a Nagynémet Birodalom, az Olasz Birodalom és a Japán Császárság szövetségét rögzítette. Japán elfogadta Németország és Olaszország vezető szerepét Európában, azok pedig Japánét az ún. Nagy-Ázsiai Térségben. Kötelezték magukat, hogy segítséget nyújtanak egymásnak, ha valamely, a háborúban az egyezmény megkötésének idején még részt nem vevő hatalom a szerződő felek bármelyikét megtámadja. Elsődleges célja az Amerikai Egyesült Államok távol tartása volt a háborútól, de érintette az aláírók viszonyát a Szovjetunióval is. Miután a német szövetségi rendszerhez tartozó államok sorra csatlakoztak, a korabeli szóhasználatban a Háromhatalmi Egyezmény kifejezést valamennyi aláíróra (e sorrendben Magyarország, Románia, Szlovákia, Bulgária, Jugoszlávia – ám ez közvetlen kiváltója volt a belgrádi katonai hatalomátvételnek, az pedig az ország német lerohanásának –, s Horvátország) alkalmazták. A fő aláíró hatalmak között nem valósult meg stratégiai egyeztetés. Németország olyan időpontban robbantotta ki a háborút, amikor Olaszország még nem volt felkészülve. A német haderő az olasz gyenge teljesítménye miatti katonai szükségből kapcsolódott be Olaszország ún. párhuzamos háborújába, ráadásul Olaszország 1940 őszén a Balkánra vitte a háborút, holott Németországnak a Szovjetunió elleni felkészülés közben ott a béke felelt volna meg. Az 1939. évi német–szovjet szerződések megkötése előtt a szovjet és a japán haderő a Távol-Keleten hadüzenet nélküli háborúban állt. Szeptember 16-án a két ország semlegességi egyezményt kötött, hogy mindketten elkerüljék a kétfrontos háborút. Az 1941. decemberi Pearl Harbor-i japán támadás után az Amerikai Egyesült Államoknak küldött német–olasz hadüzenet csupán szolidaritási gesztus volt Japán felé, ám ezzel a Háromhatalmi Egyezmény elvesztette eredeti célját, s a világháborút vívó három hatalom és szövetségeseik általános szövetségi alapokmányává alakult át.
Magyarország az Antikomintern Paktumhoz és a Háromhatalmi Egyezményhez egyaránt elsőként csatlakozott. A magyar politikai vezetés reménye szerint ha a Tengelyhatalmak után elsőként léphet az aláírók sorába, akkor a “primus inter pares” (első az egyenlők között) elve alapján különleges helyet foglalhat el a szövetségi rendszerben. Azt a helyet szerette volna elfoglalni Németország (és most Olaszország) mögött, amelyet annak idején Ausztria–Magyarország töltött be a Német Császárság mögött. Az Antikomintern Paktumhoz Magyarország csatlakozási szándékát 1939. január 12-én jelentette be gróf Csáky István külügyminiszter. Másnap a budapesti olasz, német és japán követ felszólította a magyar kormányt a belépésre. Csáky pozitív válasza következtében Magyarország tagsága január 13-án kész ténnyé vált, noha a szerződést csak február 24-én írták alá. A magyar vezetés az aláírás fejében politikai támogatást remélt Németországtól Kárpátalja visszafoglalásához. A magyar csatlakozást, amit Olaszország sürgetett, Berlin annak fejében fogadta el, hogy az együtt jár Magyarország kilépésével a Nemzetek Szövetségéből.
A Háromhatalmi Egyezmény aláírásának másnapján Sztójay Döme berlini magyar nagykövet – felhatalmazás nélkül – felajánlotta Magyarország csatlakozását, amit rövid idő múlva már a magyar kormány utasítására ismételt meg. A német vezetés először elutasította a felajánlkozást, mivel úgy vélte, a csatlakozást valamilyen, Németországnak tett szolgálattal vagy engedménnyel “ki kell érdemelni”. Az alkalmat hamarosan megadta a magyar kormány szeptember 30-i hozzájárulása a német tancsapatok (valójában az olajmezőket biztosító seregtestek) átvonulásához Romániába. Ezzel Magyarország területe német felvonulási területté vált, ami törést jelentett a magyar fegyveres semlegességi politikában. Az ezt érzékelő német külügyi vezetés október 12-én tájékoztatta Sztójayt a másik két aláíró hatalom beleegyezéséről a Háromhatalmi Egyezmény megnyitásához, s ígéretet adott, hogy a csatlakozás elsőségét Magyarország számára biztosítják (a nyitás a többi “kis szövetséges” ország felé tett gesztus is volt egyben). Gróf Teleki Pál miniszterelnök és gróf Csáky István külügyminiszter a csatlakozás feltételeként – sikertelenül – igyekezett elérni, hogy Berlin juttassa kifejezésre a magyar revízió további támogatását. A két magyar politikus 1940. november 20-án Bécsben parafálta a csatlakozási okmányt, amely két részből állt, az egyezmény szövegéből és egy jegyzőkönyvből. Ez utóbbi 2. pontja jogot biztosított arra, hogy amennyiben a három nagyhatalom magyar érdekeket is érintő kérdéseket tárgyal, akkor bevonják Magyarországot a tanácskozásba. E jogi lehetőség érvényesítésére a gyarkorlatban egyetlen alkalommal sem került sor.
Hazánk helyét és szerepét vizsgálva – akár a német szövetségi rendszerben, akár a nemzetközi politika porondján, akár a beléletben – látni kell, hogy a korabeli Magyarországon támogatóra egyetlen politikai csoportosulás sem számíthatott, ha nem ostorozta a nemzetet drasztikusan megcsonkító trianoni békét. Ez még a szociáldemokrácia esetében sem volt másképp. A hatalmon lévő politikai elit a reális erőviszonyokkal számolva látta, hogy Magyarország a nemzetközi közvélemény által ha el nem is fogadott, de méltányolt jogos revíziós érdekeinek nem tud egyedül, szövetségesek nélkül érvényt szerezni. Pontosabban, a magyar revízió sikerrel csak akkor kecsegtethet, ha szervesen beilleszkedik a versailles-i békerendszer általános revíziójába. Az 1930-as években pedig egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy e folyamatban Németország lesz a meghatározó tényező.
A német szövetségi rendszerhez tartozó államok három csoportra oszthatók. Hogy ez mit jelentett, kövessük Magyarország példáján. 1944 elejéig a Magyar Királyság azon államok csoportjába tartozott, amelyek Németország különböző mértékben alárendelt, ám egyértelműen szuverén szövetségesei voltak, s amelyek önként csatlakoztak a közép-európai nagyhatalomhoz. E csoportba sorolható még Finnország, Románia és Bulgária. Magyarország kezdetben, az 1920-as évek közepétől a vesztesek oldalára átsodródó Olaszország szövetségese volt. Az 1930-as évek második felétől – törekedve Itália “atyai” barátságának 15fenntartására – Németországhoz közeledett. 1943-ra végérvényesen ahhoz csatlakozott, (alárendelt) szövetségesként, de nem csatlósként. A magyar csapatokat is önként, nem német kényszer hatására küldték a frontra 1941-ben.
Az 1944. március 19-i német megszállás után Magyarország átkerült azon országok csoportjába, amelyekben ún. ellenőrzéses uralom (Kontrollherrschaft) érvényesült. Ezek formailag még önállóak voltak, ám a német haderő és rendészeti szervek jelenléte, tevékenysége erősen (de nem teljesen) korlátozta még meglévő államiságukat. E csoport tagjaként határozható meg a németek által megszállt Dánia, Quisling Norvégiája, Pétain kollaboráns Francia Állama vagy Japán esetében Bao Dai Vietnami Császársága.
A nyilas hatalomátvétel után a Hungarista Munkaállam átkerült abba a csoportba, ahol a német irányítás az élet minden területén direkt módon érvényesült. Ezen országok államisága csak papíron létezett. E kategóriába tartozott Paveli Horvátországa, Tiso Szlovákiája, a bukott, majd a németek által kiszabadított Mussolini Olasz Szociális Köztársasága, illetve 1943-ig az olasz irányítás alatt álló, Olaszországgal formálisan perszonálunióban lévő Albánia. Ide sorolhatók az ún. Nagy-Ázsiai Térségben Japán által kreált államok, így a Mandzsukuo Császárság vagy a nankingi Kínai Köztársaság. Mindegyikük kitartott Németország (illetve Japán) mellett az összeomlásig, szemléletes német megnevezéssel bis zum Ende, hiszen létükben is függtek az őket létrehozó nagyhatalomtól.
Voltak olyan, a korabeli német vagy olasz térképeken esetenként külön politikai egységként is feltüntetett tartományok, amelyek semmiféle államisággal sem rendelkeztek. Ezeket a német szövetségi rendszer nemzetközi jogi alapjai sem érintették, s a fenti 3 csoport egyikébe sem sorolhatók be. Ilyen volt a Nagynémet Birodalomba betagolt Cseh–Morva Protektorátus, Lengyel Főkormányzóság vagy a Szovjetunió megszállt részein kialakított négy német birodalmi komisszáriátus: Ukrajna, Moszkóvia, Kaukázia, Keleti Komisszariátus (Ostland). Ez utóbbi Észtországot, Lettországot, Litvániát, Lengyelország 1939-ben a Szovjetunió által annektált részeit, Fehéroroszországot (Belorussziát) és Oroszország északnyugati körzeteit foglalta magába. A déli Kaukázia és az Uralig terjedő Moszkóvia megalakítására a hadiesemények miatt csak részlegesen került sor.
A keleti területek német közigazgatásába egyes helyeken bekapcsolódtak a lakosság látszatönkormányzatai és milíciái (például az ukrán nemzeti partizánok szervezete, az UPA), sőt kialakult egy pszeudo-államszövetség, az Antibolsevista Nemzetek Blokkja. Németország szövetségesei közül a megszállt szovjet területek megszervezésében a legnagyobb szerepet Románia kapta, amely 1941. augusztus 30-án egy német–román egyezményben visszakapta Besszarábiát és Észak-Bukovinát, s annektálta Transznyisztriát a Szovjetunió rovására. Finnország 1941. december 6-án visszacsatolta az 1939–1940-es szovjet–finn téli háborúban elvesztett területeit. A Magyar Megszálló Erők ellenőrizte ukrán és fehérorosz körzetek közigazgatási főhatalma német kézben maradt.
Szerbia – egyedülállóan – a harmadik és a negyedik csoport között foglalt helyet. Az 1941-ben legyőzött és felosztott Jugoszlávia egyik utódállamaként külön országot képezett, de tényleges államisággal nem bírt. Milan Nedi miniszterelnök helyett minden tekintetben és teljhatalommal a mindenkori belgrádi német követ irányította, s nem csatlakozott a német szövetségi rendszer nemzetközi jogi alapjait képező egyezményekhez sem. Volt ellenben hadserege, amely részt vett a partizánmozgalom elleni háborúban, majd 1944 őszén harcolt az odaérkező szovjet hadsereg ellen, de seregtestei közvetlen német parancsnokság alatt álltak, s még annyi önállósággal sem bírtak, mint a Honvédség maradványai 1945 tavaszán – ez utóbbi pedig, mint látni fogjuk, igen csekély volt.
A német szövetségi rendszer ellen harcoló államok összességét a XX. századi világháború harmadik, 1939–1945 közötti szakasza idején antifasiszta koalíció névvel illették. Alapja Nagy-Britannia és Franciaország együttműködése (bizonyos értelemben az 1914–1920 közötti Antant továbbélése) volt az 1930-as években. A Nemzetek Szövetsége nem volt alkalmas németellenes szövetség kialakítására. A két nyugat-európai hatalom 1938. szeptember 30-án még az ún. megbékéltetési politika jegyében írta alá a müncheni egyezményt a két Tengely-országgal. 1939 tavaszán, amikor Németország ezt megszegve felszámolta Csehszlovákiát, már keményen léptek fel ellene. Március 31-én garantálták Lengyelország, április 13-án Románia és Görögország határait, s május 8-tól tárgyalásokat kezdtek a Szovjetunióval az 1914–1917 közötti szövetség felújításáról. 1939-ben mégsem alakult ki közöttük ilyen viszony, mivel Sztálin feltételül szabta, hogy adott esetben hadserege átvonulhasson Lengyelország és Románia területén, a brit–francia delegáció pedig ebbe nem ment bele a két érintett ország elutasító álláspontja miatt. Az augusztus 23-i Molotov–Ribbentrop-paktummal ideiglenesen a náci birodalom szövetségesévé váló kommunista birodalom csak 1941. június 22., az ellene indított német támadás után vált az antifasiszta koalíció részévé.
Az Amerikai Egyesült Államok kezdettől támogatta Nagy-Britanniát, ennek ellenére az antifasiszta koalíció formális tagjává csak 1941. december 7., a japán támadás után vált. Az 1940 kora nyarán elbukó Francia Köztársaság szerepét 1940. június 18-tól a De Gaulle által Londonban proklamált Szabad Franciaország vette át. A kisebb országok közül Lengyelország 1939. szeptember 1-jétől, a német–lengyel háború kitörésétől számítható az antifasiszta koalícióhoz, Norvégia 1940. április 9-i német lerohanásától, Hollandia, Belgium és Luxemburg 1940. május 10-től, a német nyugati hadjárat kezdetétől, Görögország 1940. október 28-tól, az ellene intézett olasz támadástól, Jugoszlávia az 1941. április 6-i balkáni hadművelettől. Csehszlovákia 1942. december 12-én az emigrációban lévő Edvard Bene és a szovjet kormány közötti szövetségi szerződés megkötésétől volt formális tag, ám gyakorlatilag 1939-től annak számítható. Románia 1944. augusztus 23-i átállásától, Bulgária az 1944. szeptember 10-én Németországnak küldött hadüzenettől tartozott a koalícióhoz, Finnország 1944. október 1-jétől, amikor hadereje harcot kezdett az országból határidőre ki nem vonult német hadsereg ellen. Magyarország helyzete speciális, mivel az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1944. december 28-án hadat üzent ugyan Németországnak, ám a Hungarista Munkaállam 161945 májusáig folytatta a harcot annak oldalán. Az antifasiszta koalícióhoz csatlakozott több ázsiai és latin-amerikai ország is. Közülük Csang Kai-Sek Kínai Köztársasága, az ún. Kuomintang emelhető ki.
Az antifasiszta koalíció tagjait is több egyezmény kapcsolta egymáshoz. Az angolszász hatalmak közös politikai alapelveit meghatározó, 1941. augusztus 12-én aláírt Atlanti Chartához szeptember 24-én a Szovjetunió, továbbá kilenc ország (Belgium, Csehszlovákia, Görögország, Jugoszlávia, Hollandia, Lengyelország, Luxemburg, Norvégia és a Szabad Franciaország) emigráns kormánya csatlakozott. 1941 decemberétől a brit és az amerikai fegyveres erők közös hadászati tervek alapján hajtották végre a hadműveleteiket. Nemzetközi jogi értelemben az antifasiszta koalíció az 1941. december 22. és 1942. január 14. közötti washingtoni konferenciájött létre, ahol 1942. január 1-jén az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, a Szovjetunió és a Kuomintang-Kína aláírta az Egyesült Nemzetek Nyilatkozatát. E dokumentumhoz eredeti aláíróként még 22 ország, s 1945. május 1-jéig további 21 állam csatlakozott. Az angolszász hatalmak és a Szabad Franciaország közös stratégiai alapelveit, a feltétel nélküli megadás elvét és a különbéke tilalmát leszögező 1943. január 13-26. közötti casablancai konferencia határozataihoz a Szovjetunió május 1-jén csatlakozott. Az 1943. augusztus 12-14-i első quebeci konferencián, az október 19-30-i első moszkvai külügyminiszteri konferencián, a november 23-26-i első kairói konferencián, a november 28. és december 1. közötti teheráni konferenciá(az antifasiszta koalíció vezetőinek első csúcstalálkozóján), a december 4-7-i második kairói konferencián, az 1944. szeptember 13-16-i második quebeci konferencián, az 1945. február 2-12-i jaltai konferencián, végül az 1945. július 17. és augusztus 2. közötti potsdami konferenciáa koalíció vezetői közös döntéseket hoztak a katonai és politikai stratégiáról, illetve a háború utáni rendezés elvi és gyakorlati kérdéseiről. Nagy-Britannia az 1944. október 9-13-i második moszkvai külügyminiszteri konferenciáa Szovjetunióval külön informális egyezséget kötött (ún. “százalékos megállapodás”) az angol és a szovjet befolyás arányáról Délkelet-Európában, amelyet azonban a gyakorlatban nem tudott érvényesíteni. Jaltában döntöttek véglegesen a megszállási zónákról a Nagynémet Birodalom volt területén, fogadták el az európai rendezés elveiről szóló Nyilatkozat a felszabadított Európáról című deklarációt, illetve a Szabad Franciaország beemelését a győztes nagyhatalmak közé negyediknek. Potsdamban döntöttek a Külügyminiszterek Tanácsának felállításáról a békeszerződések megkötésének előkészítésére, nemzetközi per lefolytatásáról a háborús főbűnösök ellen (nürnbergi perek), a németajkú lakosság kitelepítéséről Magyarországról, Lengyelországból és Csehszlovákiából, a fasisztának minősítendő szervezetek betiltásáról, továbbá (Sztálin kihagyásával) az atombomba bevetéséről Japán ellen. Lengyelország eltolásának kérdésében Jaltában és Potsdamban az antifasiszta koalíció nyugati tagjai és a Szovjetunió között súlyos ellentét keletkezett, ami hozzájárult a XX. századi világháború utáni hidegháború kialakulásához.
