A Nagy Háború

Teljes szövegű keresés

A Nagy Háború
A Központi Hatalmak 1914-ig nem tudták meggátolni geopolitikai bekerítésüket, amely az európai nagyhatalmak kétoldalú ellentéteiből fejlődött ki. Elzász–Lotharingia kérdése 1871 óta okozott konfliktust Németország és Franciaország között. Németország és Nagy-Britannia a századfordulótól rivalizált a gyarmati kérdések és a hadiflotta nagysága miatt. Oroszország a pánszlávizmusra támaszkodva használta fel a balkáni népeket az Osztrák–Magyar Monarchia és az Oszmán Birodalom ellen terjeszkedése érdekében. A német stratégia a számára legkedvezőbb esetben is Franciaország és Oroszország elleni egyidejű háborúval számolt, amelyben a győzelem megteremtené Németország kontinentális hegemóniáját, egyenrangú hatalommá emelné Nagy-Britanniával és Oroszországgal, megerősítené az Osztrák–Magyar Monarchiát belsőleg és a Balkán felé külsőleg, biztosítaná Törökország egységét és közel-keleti birtokait, s Németország (a gyakorlatban gazdaságilag és katonailag alárendelt) szövetséges államokkal és a legyőzött Franciaországgal együtt Oroszország és Nagy-Britannia mellett közép-európai gazdasági és katonai nagyhatalmat képezne (Mitteleuropa). A német politikai vezetés céljait aktív hatalmi politikával, s szükség esetén háborúval akarta elérni. Ahogy telt az idő, s kialakultak a politikai-katonai tömbök, egyre inkább a háborús megoldásban gondolkodott – igaz, a háborús megoldást helyezte előtérbe a revansra törekvő francia és az agresszív terjeszkedéstől sem visszariadó orosz vezetés is.
A német Nagyvezérkar az 1906 elejére kidolgozott Schlieffen-terv alapján hadereje túlnyomó többségével először Franciaországgal akart végezni. A Belgiumon át indítandó ún. sarlóvágás-hadművelettel 6 hét alatt tervezte térdre kényszerítését, s lassú orosz mozgósítást feltételezve, úgy vélte, hogy haderejét átdobhatja keletre, ameddig Oroszország befejezi a felvonulást. A (francia pénzen zajló) gyors orosz vasútépítések miatt azonban ez az előny 2-3 hétre csökkent. Oroszország ki akarta terjeszteni hatalmát Ázsiában és a Balkánon, s meg akarta szerezni a Tengerszorosokat (Boszporusz, Dardanellák). Nagy-Britannia 17nem csupán vezető gyarmati pozícióinak megtartásáért harcolt, hanem birtokai kiterjesztéséért és egységes láncba fogásáért is. Belgium ugyan a hódítás ellen fogott fegyvert, de a háborúban lehetőséget látott gyarmatai növelésére is – Németország rovására. Szerbia és Montenegró (más nemzetiségek bekebelezésével) egy nagyszerb birodalom létrehozására törekedett. Japán az európai háborút kihasználva meg akarta kaparintani a távol-keleti német területeket. Kialakult az a világpolitikai helyzet, amelyben már csupán egyetlen szikra hiányzott egy mindent átfogó nagy háború kirobbanásához.
1914. június 28-án Bosznia–Hercegovina székvárosában, Szarajevóban a nagyszerb célokat követő nacionalista szervezet, a Fekete Kéz (Crna ruka) tagjai lelőtték Ferenc Ferdinánd főherceg osztrák–magyar trónörököst és feleségét, Sophie von Hohenberg hercegnőt. Noha Európa önfeledten nyaralt, s élvezte az ún. boldog békeidőket, kipattant a világháború kitöréséhez vezető szikra. A szarajevói merénylet német vélekedés szerint a legelőnyösebb időpontban következett be. Berlin a diplomáciai és a katonai helyzetet egyaránt kedvezőnek ítélte. Német–angol viszonyban sikerült az érdekek egyensúlyát kialakítani a portugál gyarmatok felosztása és a Bagdad-vasút ügyében, Perzsia miatt pedig angol–orosz ellentétek bontakoztak ki. A német vezetés hitt Nagy-Britannia semlegesítésének lehetőségében, a néhány hetes francia hadjárat sikerében és az Oroszországtól katonai erővel kicsikart békében. A német haderő felkészültsége a háborúra 2-3 évvel előrébb tartott, mint a franciáé és az oroszé. A német vezetés bátorította az Osztrák–Magyar Monarchiát a Szerbia elleni támadásra, és sürgette az osztrák–magyar haderő Oroszország elleni teljes mozgósítását, hogy az tarthassa a keleti frontot, ameddig a francia földön győztes német hadsereget át nem csoportosítják Oroszország ellen.
Az osztrák–magyar vezetés a birodalom szétdarabolását célzó orosz, szerb és román tervekkel szemben meg akarta erősíteni belső pozícióit, s nagyhatalmi státuszát és érinthetetlenségét bizonyítandó ki akarta terjeszteni befolyását a Balkánon. A fenyegetettség végleges elhárításában nem reménykedett, csak az erőviszonyok kedvező megoszlásában: a katasztrófát háborúval vélte elkerülhetőnek. A katonai vezetés a merényletre megtorlásul azonnali és hadüzenet nélküli, míg a közös külügyminiszter diplomáciailag előkészített háborúval akart válaszolni. A kardcsörtetésnek egyedül a m. kir. miniszterelnök, gróf Tisza István szegült szembe.
A merénylet idején geszti birtokán tartózkodó magyar miniszterelnök június 29-én Budapesten tájékoztatta pártja, a Nemzeti Munkapárt vezetését a történtekről és azok lehetséges következményeiről. 30-án Bécsben kifejezte a magyar királynak a magyar kormány részvétét, ám ezen az audiencián politikai kérdéseket még nem érintettek. A kihallgatás után tárgyalt gróf Leopold Berchtold közös külügyminiszterrel és báró Burián Istvánnal, a király személye körüli magyar miniszterrel. 1914. július 1-jén memorandumot juttatott el az uralkodóhoz, I. Ferenc Józsefhez a szarajevói merénylet nyomán kialakult helyzettel kapcsolatos álláspontjáról. Ebben végzetes hibának minősítette, ha az Osztrák–Magyar Monarchia a merényletet használná fel Szerbia felelősségre vonására. Megítélése szerint Szerbia bűnrészességére nincs elegendő bizonyíték, s a diplomáciai helyzet sem kedvező, hiszen Románia mint szövetséges elveszett, sőt nem zárható ki egy román támadás Erdély ellen, ha a Monarchia haderejét leköti a szerb és az ennek nyomán várható orosz háború. Az egyetlen baráti balkáni állam, Bulgária, amely sakkban tarthatná Romániát, a Balkán-háborúkban kimerült. Ezek alapján a Szerbia elleni katonai fellépésre kedvezőtlennek tartotta az időpontot.
Berchtold közös külügyminiszter július 7-ére összehívta a közös minisztertanácsot a Szerbiával kapcsolatos lépések kidolgozására. Az ülés előtt a közös Külügyminisztérium kabinetfőnöke, gróf Alexander Hoyos tájékoztatta berlini útjáról Tiszát, gróf Karl Stürgkh osztrák császári miniszterelnököt és Heinrich Leonhard Tschirschky-Bögendorff bécsi német nagykövetet: II. Vilmos német császár döntése értelmében Németország támogatja a Monarchia Szerbia elleni katonai akcióját, s kívánatosnak tartja, hogy az gyorsan véget érjen. Közkeletű felfogás szerint Berlin “biankó csekket” adott Bécsnek. Az ülésen elnöklő közös külügyminiszter kifejtette: tisztázni kell, hogy nem jött-e el az ideje Szerbia egyszer s mindenkorra történő ártalmatlanná tételének. Alapvetőnek ítélte, hogy ehhez Németország már megígérte segítségét, amely ugyan háborút jelenthet Oroszországgal, ám csak így állítható meg az orosz térnyerés a Balkánon, melynek éle egyértelműen az Osztrák–Magyar Monarchia ellen irányul. Jelezte, hogy a Szerbia elleni háború esetén számít Románia és Olaszország rekompenzációs igényeire, de meg kell várni ezen országok konkrét igényekkel való fellépését. Tisza hibának tartott egy diplomáciailag előkészítetlen katonai akciót és sajnálatosnak nevezte, hogy Hoyos felhatalmazás nélkül ilyen értelemben tárgyalt Berlinben, hiszen e lépés Európa előtt rossz színben tüntetné fel az Osztrák–Magyar Monarchiát és – Bulgárián kívül – szembe állítaná minden balkáni állammal. Csak abban az esetben tartotta elfogadhatónak a katonai fellépést, ha előbb diplomáciai úton követeléseket juttatnak el Belgrádhoz, amelyeket az nem fogad el. Tisza háború esetén sem fogadta el szerb területek annektálását, s nem tartotta megengedhetőnek, hogy Németország döntsön az osztrák–magyar–szerb háború kérdéséről. Felhívta a figyelmet továbbá a Monarchia ellen Romániában folyó izgatásra, s arra, hogy Románia és Szerbia ellensúlyozására Bulgárián kívül az Oszmán Birodalmat is közelíteni kell a Hármasszövetséghez; s hogy az erőviszonyok Bulgária megerősödésével, Oroszország ázsiai válság miatti gyengülésével, valamint Németország Franciaországnál kedvezőbb demográfiai viszonyai következtében hosszú távon kedvezően változhatnak a Központi Hatalmak javára. A közös minisztertanácson két határozatot fogadtak el: a válságot gyorsan rendezni kell, illetve csak az Osztrák–Magyar Monarchia feltételeinek belgrádi elutasítása esetén történjék meg az osztrák–magyar hadsereg mozgósítása. Stürgkh ezt megtoldotta azzal, hogy feltétlenül szükséges a szerb Karadjordjević-dinasztia elmozdítása. Mivel a háború elkerülését képviselő álláspontjával a magyar miniszterelnök egyedül maradt, érveit kifejtve július 8-án újabb memorandumot juttatott el I. Ferenc Józsefhez.
Második emlékiratában kifejtette, hogy a Szerbia elleni 18katonai akcióra kedvezőtlenek a diplomáciai feltételek. Háború esetén – hiába Szerbia az elsődleges célpont – minden katonai erőt az orosz hadszíntérre kell összpontosítani, ahol gyors döntő győzelmet kell aratni, majd az ott felszabaduló erőket kell a szerb és a román határon addig védekező erők megerősítésére átcsoportosítani. Jelezte, hogy a román hadsereggel mint ellenséggel kell számolni, s fennáll betörésének veszélye Erdélybe. Ezért Szerbiának egy szigorú, de teljesíthető jegyzék elküldését javasolta, s csak ennek elutasítása esetén tartotta elfogadhatónak az ultimátumot. Ha a háború elkerülhetetlenné válik, akkor világossá kell tenni, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia nem kívánja Szerbiát megsemmisíteni vagy annektálni. Csak apró stratégiai határkiigazításokat tartott elképzelhetőnek, de kötelezni kívánta Szerbiát a háborús költségek megtérítésére és a Balkán-háborúk idején elfoglalt területek átadására Albániának, Görögországnak és Bulgáriának. Az emlékirat nyomán Berchtold tárgyalt Tschirschky-Bögendorff német követtel, aki újfent határozott fellépésre biztatta Szerbiával szemben. Berchtold erről levélben tájékoztatta Tiszát, akit ennek ellenére a július 9-i magyar minisztertanács felhatalmazott a memorandumban kifejtett álláspontjának képviseletére. Tisza ezt levélben még aznap közölte a közös külügyminiszterrel.
A közös minisztertanács következő ülésén, július 19-én véglegesítették a Szerbiának küldendő jegyzék szövegét. Az elnöklő Berchtold közös külügyminiszter javasolta a jegyzék csütörtökön, július 23-án 17 órakor történő átadását, hogy a 48 órás határidő lejárta után a mozgósítás még szombatról vasárnapra virradóra elrendelhető legyen. Az időpontot azzal is indokolta: nem valószínű, hogy a lépés híre még a francia államfő és miniszterelnök Szentpétervárról való elutazása előtt eljut Oroszországba, ami lépéselőnyt jelent a Monarchiának. A javaslatot egyhangúlag elfogadták. Tisza kérésére Conrad von Hötzendorf gyalogsági tábornok, a császári és királyi Vezérkar főnöke felvilágosítást adott a mozgósítás lehetőségeiről és kijelentette, hogy az Erdélyben maradó biztosító csapatok elegendőek lesznek a belső rend fenntartására. Románia esetleges támadása ellen nem védhetik meg az országot, de képesek lesznek a román előrenyomulás lassítására. Tisza még egyszer leszögezte a feltételeket, amelyek mellett a magyar kormány a küszöbönálló akciót támogatja. Azt kívánta, hogy a közös minisztertanács egyhangúlag mondja ki: a Szerbia elleni fegyveres fellépés nem jár hódító szándékkal, s a katonai szempontból elengedhetetlen határkiigazításokon kívül annexióra nem kerül sor. Vita után a testület Tisza kívánságait elfogadta és úgy döntött, hogy a háború megindulásakor azonnal tájékoztatják a külföldi hatalmakat az Osztrák–Magyar Monarchia hódító szándékainak kizárásáról. A szakirodalomban azóta is vitatott kérdés, mi késztette a magyar kormányfőt álláspontja megváltoztatására. Feltehetően több tényező (így a német nyomás, a Monarchia döntéshozóinak sürgetése, az uralkodó rosszallása, s Tisza követeléseinek német részről való teljesítése) együttes hatása eredményezte azt.
A szándékosan kemény feltételeket tartalmazó jegyzéket július 23-án 1800-kor adta át az Osztrák–Magyar Monarchia belgrádi nagykövete, Wladimir Giesl a szerb kormányfői teendőket ideiglenesen ellátó Paču pénzügyminiszternek. A tíz pontból álló diplomáciai irat hivatkozott a szerb kormány 1909. március 31-i nyilatkozatára, amelyben elfogadta Bosznia–Hercegovina annexióját és ígéretet tett, hogy megváltoztatja az Osztrák–Magyar Monarchiával szemben folytatott ellenséges politikáját. A Monarchia elleni propaganda betiltásán túl a Nemzeti Védelem (Narodna Odbrana) szervezet feloszlatását, a szarajevói merényletben érintett személyek elleni vizsgálat lefolytatását és abban osztrák–magyar hivatalos szervek részvételének engedélyezését követelte (amint ezt a magyar kormány engedélyezte 1868-ban az Obrenovi Mihály szerb fejedelem elleni merényletet követően), továbbá a Monarchiába irányuló fegyvercsempészet megakadályozását. Teljesítésére 48 órás határidőt szabtak. A jegyzék nemzetközi jogi értelemben nem volt ultimátum (jóllehet a kortársak is annak értékelték), minthogy a benne megfogalmazott feltételek nem kielégítő teljesítése esetén sem állt be automatikusan a két állam között a hadiállapot: csupán a diplomáciai kapcsolatok megszakítását helyezte kilátásba.
A nem kielégítőnek minősített választ követően (a szerb kormány nem járult hozzá az osztrák–magyar nyomozók szerbiai tevékenységéhez) július 25-én az osztrák–magyar közös külügyminiszter megszakíttatta a két állam közötti diplomáciai viszonyt, az uralkodó pedig elrendelte a részleges mozgósítást Szerbia ellen. A demars elfogadása a nacionalista közvélemény előtt a szerb kormány bukását jelentette volna, továbbá Belgrádot Szentpétervár is kitartásra és a háború vállalására buzdította. Nem volt elhanyagolható Belgrádból nézve az sem, hogy az orosz buzdítás egyben a francia támogatással is felért.
Raymond Poincaré francia köztársasági elnök és René Viviani miniszterelnök július 20-23. között tárgyalt Szentpétervárott az orosz vezetéssel. A tanácskozás idején annak résztvevői már ismerték a Szerbiának szánt osztrák–magyar jegyzék tartalmát. Egyetértettek abban, hogy Franciaországnak és Oroszországnak (hadereje készültségi fokának okán) kedvezőbb lenne, ha – az egyébként általuk elkerülhetetlennek tartott – katonai összecsapásra csak 1916–1917-ben kerülne sor, ugyanakkor leszögezték: nem érdekük, hogy a háború kitolódásának ára Oroszország és balkáni szövetségese, Szerbia presztízsvesztesége legyen. A két nagyhatalom el kívánta kerülni, hogy az erőviszonyok a Központi Hatalmak javára változzanak, ezért a háború kockázatát is vállalták. Ez a szemlélet volt tapasztalható az orosz minisztertanács július 24-i döntésében és a Szerbiának küldött buzdító táviratban is. A francia vezetés pedig a minél több német erő lekötése érdekében támogatta a július 29-én Belgrád védelmére hozott részleges orosz mozgósítási parancsot.
Az Osztrák–Magyar Monarchia 1914. július 28-án hadat üzent Szerbiának. Július 30-án II. Miklós orosz cár általános mozgósítást rendelt el az Osztrák–Magyar Monarchia ellen, amelyre válaszul Németország augusztus 1-jén elrendelte a teljes mozgósítást, és hadüzenetet küldött Oroszországnak, hogy ne veszítsen időt. Ugyanezen a napon mozgósított Franciaország. 2-án létrejött a titkos katonai szövetség Németország, Ausztria–Magyarország és az Oszmán Birodalom között (amely 3 hónap múlva lépett hatályba). Németország 2-án (a Schlieffen-terv szellemében) 19behatolt Luxemburgba, 3-án hadat üzent Franciaországnak, s 4-én átlépte Belgium határát. 4-én Nagy-Britannia ultimátumban követelte a belga semlegesség tiszteletben tartását, s a válasz hiánya miatt bejelentette a hadiállapot beálltát Németországgal. Másnap Montenegró, szolidárisnak jelentve ki magát Szerbiával, hadat üzent Ausztria–Magyarországnak, az pedig szolidárisnak tekintve magát Németországgal, Oroszországnak. A koalíciók egymással közvetlenül nem érintkező országai is kölcsönösen hadiállapotot hirdettek: augusztus 6-án Szerbia Németországnak, 8-án Montenegró Németországnak, 12-én Nagy-Britannia és Franciaország az Osztrák–Magyar Monarchiának, 23-án Japán Németországnak és 25-én az Osztrák–Magyar Monarchiának, 27-én az Osztrák–Magyar Monarchia Belgiumnak üzent hadat.
A szövetségi rendszerek mechanizmusa megakadályozta az osztrák–magyar és szerb konfliktus lokalizálását, noha erre a Brit Birodalom politikai vezetése komoly kísérletet tett. A kontinentális erőegyensúlyt (balance of power) Németországgal szemben az Antant révén biztosító brit vezetés 1914 nyarán nem akart háborút. Érzékelve a francia és az orosz katonai felkészülést, úgy vélte, néhány éven belül helyreáll az erőegyensúly Franciaország és Oroszország, illetve a Központi Hatalmak között, s a két tömb mellett harmadikként megőrizheti nagyhatalmi vezető státusát (splendid isolation). A júliusi válság kibontakozásakor Sir Edward Grey brit külügyminiszter e koncepció jegyében tett kísérletet az általános európai háború megelőzésére. Július 8-án tárgyalt a londoni orosz követtel, hogy Oroszországon keresztül gyakoroljon nyomást Szerbiára: engedjen az Osztrák–Magyar Monarchia követeléseinek. 9-én a német követet fogadta, hogy Németországon keresztül tompíthassa az Osztrák–Magyar Monarchia fellépését. Egyidejűleg szerette volna, ha Oroszország kifejezi: nincs támadó szándéka Németország ellen. Első közvetítési kísérletének kudarca után Grey szerette volna közvetlen tárgyalásra bírni az Osztrák–Magyar Monarchiát és Oroszországot. Szergej Szazonov orosz külügyminiszter azonban Oroszország, Franciaország és Nagy-Britannia együttes fellépését szorgalmazta Bécsben, ám ezt London nem vállalta fel, mivel még nem akarta feladni félig-meddig semleges pozícióját, így második kísérlete is kudarcot vallott.
A Szerbiának átadott osztrák–magyar jegyzék után Grey kísérletet tett, hogy az osztrák–magyar–szerb konfliktusban közvetlenül nem érdekelt négy hatalom (Nagy-Britannia, Franciaország, Németország és Olaszország) közvetítsen Oroszország és az Osztrák–Magyar Monarchia között. Július 24-én ezt közölte a három hatalom londoni követével. 26-án utasította a párizsi, berlini és római brit követet, kérjenek felhatalmazást, hogy azonnal megkezdhesse a közvetítő tárgyalásokat, s a négy kormány jelentse ki: a tárgyalások ideje alatt nem tesznek katonai lépéseket. A bécsi, szentpétervári és belgrádi brit követet arra utasította, hogy tájékoztassa a konfliktusban közvetlenül érdekelt hatalmakat a négyhatalmi közvetítési szándékról. Theobald von Bethmann-Hollweg német kancellár 28-án továbbította Bécsbe Grey javaslatát, ám mire az hivatalos formában megérkezett, megtörtént a hadüzenet. Gróf Leopold Berchtold osztrák–magyar közös külügyminiszter csak ezután fogadta a bécsi brit követet. 29-én a Monarchia hivatalosan is elutasította a brit közvetítési kísérletet. A brit vezetés ennek ellenére ismét próbálkozott. A közvetlen osztrák–magyar és orosz tárgyalásokat ugyanis Berlin és Bécs is kívánta, hogy elérjék Oroszország távolmaradását a háborútól. Szentpétervár és Párizs az osztrák–magyar katonai lépések leállításához kötötte a tárgyalások megkezdését, ám erre a Monarchia nem volt hajlandó. Ezek után Grey 29-én azt javasolta a londoni német követnek, hogy ha Belgrád elfoglalása után az osztrák–magyar hadsereg leáll, s a Monarchia a tárgyalóasztalhoz ül, a négyhatalmi közvetítés még létrejöhet. Hozzátette: orosz és osztrák–magyar háború esetén Nagy-Britannia semleges marad, ám ha Németország és Franciaország bekapcsolódik, teljesíti szövetségi kötelezettségeit. Németország a “Halt in Belgrad” lehetőségét komolyan vette, mivel Belgrád megszállása záloga lehetett az osztrák–magyar követelések Szerbia általi teljesítésének, s 30-ára virradóra javasolta is Bécsnek ennek megfontolását. A július 31-i osztrák–magyar közös minisztertanács a javaslat elfogadását két feltételhez kötötte: a szerbiai hadjárat folytatása és az orosz mozgósítás leállítása. A brit közvetítési kísérlet elbukott. Az alapját képező politikai koncepciót a belga semlegesség német megsértése végleg levette a napirendről, Nagy-Britannia is hadviselő féllé vált.
A belga semlegesség megőrzése ugyanis a brit politika sarokköve volt. A Németország és Franciaország mint nagyhatalmak közé ékelt Csatorna-parti ütközőállam politikai és stratégiai hovatartozása az elsőrendű brit érdekek közé tartozott: a Franciaországba is átnyúló Antwerpen–Dünkirchen–Calais megerődített vonal, s a Maas-parti erődrendszerek francia határig történő meghosszabbítása Belgiumot angol hídfővé változtatta. 1906-ban, a német Schlieffen-terv ismertté válásakor a brit és a belga vezérkar együttműködési megállapodást kötött. 1912-ben a Grey–Cambon szerződés, illetve az angol–francia tengeri konvenció megerősítette Nagy-Britannia kötelezettségvállalását a belga semlegesség megőrzésére. A brit–francia–belga vezérkar egyeztetett tervei szerint a belga hadseregnek a Maastricht–Luxemburg vonalon kellett feltartóztatnia egy esetleges német támadást, s biztosítania a 15 nap alatt felvonuló brit–francia hadsereg szétbontakozását a Maas keleti partján. 1914. július 31-én Belgiumban elrendelték a teljes mozgósítást. Grey utasítására a berlini és a párizsi brit nagykövet rákérdezett a belga semlegesség tiszteletben tartására. Grey egyidejűleg a semlegesség megtartására intette a belga kormányt, s katonai segítséget ígért az azt megsértő hatalommal szemben. Augusztus 2-án a német kormány ultimátumban követelte Belgiumtól, hogy engedélyezze csapatai bevonulását semlegességének “biztosítására”, mivel “nem tudta azt megvédeni Franciaországgal szemben”. 3-án Belgium ezt elutasította. A brit parlament felhatalmazta a kormányt a belga semlegesség megvédésére. A német kormány 3-án – a Franciaországnak küldött hadüzenettel egyidejűleg – hadat üzent Belgiumnak, másnap a német hadsereg átlépte a belga határt, Belgium katonai segítséget kért Franciaországtól, Nagy-Britanniától és Oroszországtól. A brit kormány (eleve teljesíthetetlen határidejű) ultimátumban követelte Berlintől 20Belgium szuverenitása és semlegessége tiszteletben tartását, s a német csapatok kivonását. Mivel a német kormány ezt visszautasította, Nagy-Britannia még aznap hadat üzent Németországnak.
1914 augusztusában két, a Hármasszövetséghez tartozó ország kívül maradt a háborún. Olaszország arra hivatkozva maradt semleges, hogy a Központi Hatalmak a Hármasszövetség előírásai ellenére nem vonták be a Szerbia elleni akció előkészítésébe. A szerződést azonban nem bontották fel, így érvényben maradt annak VII. cikkelye: ha az egyik fél a Balkánon előretör, a másikat rekompenzáció illeti meg. Az osztrák–magyar közös minisztertanács nem utasította el az olasz hivatkozást, de halasztást kért annak teljesítésére “míg Franciaországban és Oroszországban nem érnek el döntést”, így Olaszország az Osztrák–Magyar Monarchia második szerbiai hadjárata idején megszállta Albánia déli részét. 1914 decemberében az olasz kormány a semlegesség fenntartásának ellenértékeként bejelentette igényét Dél-Tirolra és az Adria-partvidék északi részére, nyomatékul egyezményt kötött Romániával az Osztrák–Magyar Monarchiával szembeni összehangolt fellépésről. A keleti hadszíntéren és Szerbiában elszenvedett katonai kudarcok után az osztrák–magyar közös külügyminiszter német nyomásra területi engedményekkel kívánta biztosítani a két ország további semlegességét, a tervet azonban a császári és királyi Vezérkar főnöke és a magyar miniszterelnök az ún. téli hadjárattal megakadályozta. Az új közös külügyminiszter, báró Burián István is mereven elutasította az engedményeket. Az Antant kapott a lehetőségen: az Olaszországgal kötött 1915. április 26-i londoni szerződés tartalmazta, hogy Dél-Tirol, Trieszt és környéke, Isztria, Dalmácia egy része és az előtte fekvő szigetek, továbbá Dél-Albánia birtoklásáért cserébe Olaszország 1 hónapon belül felmondja a Hármasszövetséget és belép a háborúba az Antant oldalán. 1915. május 23-án Olaszország hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának. Németország a lőszergyártáshoz szükséges szicíliai kénszállítmányok biztosítása érdekében másnap csak a diplomáciai viszonyt szakította meg Rómával, s a két ország között csak 1 év múlva, 1916. augusztus 26-án állt be a hadiállapot. Német tengeralattjárók azonban (császári és királyi zászló alatt) már 1915 nyarától részt vettek az olasz flotta elleni harcokban.
1914. július 31-én II. Vilmos német, másnap I. Ferenc József osztrák császár szólította fel I. Károly román királyt szövetségi kötelezettsége teljesítésére. Az Antant azonban gyorsabb volt: Franciaország már július 30-án ajánlatot tett, hogy Románia megkapja Erdélyt, ha megtámadja az Osztrák–Magyar Monarchiát. Az augusztus 3-i sinaiai koronatanács döntése alapján Románia kinyilvánította fegyveres semlegességét. Ezért cserébe Oroszország az október 1-jei titkos Szazonov–Diamandy egyezményben elismerte Románia igényét az Osztrák–Magyar Monarchia románok által is (!) lakott területeire. A Szergej Szazonov orosz külügyminisztert kirándulásra vivő Ion Brtianu román miniszterelnök a sianaiai román királyi nyári palota feletti Tömösi-szorosban áthajtatott a magyar határon, vendége előtt demonstrálva a román igényeket. Szazonov az autónak tisztelgő magyar határcsendőrök láttán azt a megjegyzést tette, hogy még nem tudják: román területen állnak.
1914 második felétől egyfajta versengés alakult ki a két nagy tömb között Románia megnyerésére. A Központi Hatalmak (főleg Olaszország 1915-ös belépése után) ódzkodtak egy újabb front megnyitásától, az Antant éppen ezzel szerette volna gyengíteni ellenfelét. A Központi Hatalmak 1915. évi balkáni sikerei (a Szerbia és Montenegró feletti háborús győzelem) után az Osztrák–Magyar Monarchia vezetése azonosult gróf Tisza István politikájával: Romániát nem koncessziókkal, hanem Bulgáriával szövetségben katonai fenyegetéssel kell semlegességre kényszeríteni. 1914. október 10-én meghalt a román király. Utóda, I. Ferdinánd már nem tartotta a rokonságot a német Hohenzollern-dinasztiával. Az Antant esélyei megnőttek. 1916. március 7-én gróf Czernin Ottokár bukaresti osztrák–magyar követ utoljára szólította fel Romániát szövetségi kötelezettségének teljesítésére. A Czernin-jegyzéket a román kormány válasz nélkül hagyta. Nem így az Antant jegyzékét: a kedvező katonai helyzetre (1916. június 4-én a keleti fronton megindult a Bruszilov-offenzíva, július 1-jén angol–francia támadás indult a Somme, augusztus 4-én olasz az Isonzó folyónál) való hivatkozással ismét a belépésre szólította fel Romániát. Brtianu július 3-án jegyzékben fogalmazta meg a román belépés feltételeit: Románia csak az Osztrák–Magyar Monarchia ellen lép fel, fegyvereket és a háború teljes tartamára napi 300 t hadianyagot kér, Oroszország katonai erővel támogatja, az Antant biztosítja Bulgária ellenében, s a háború után átengedik számára Erdélyt, Bukovinát és a Bánságot. Az Antant válasza egyértelmű volt: Románia belép azonnal vagy elveszti támogatását. Augusztus 17-én megkötötték a titkos bukaresti egyezményt Románia belépéséről. A végső döntést a belépésről a 27-i bukaresti koronatanácson hozták meg. Augusztus 27-én 2100 órakor Edgar Mavrocordat bécsi román követ átadta a román hadüzenetet gróf Burián István osztrák–magyar közös külügyminiszternek. 30 perccel korábban a román hadsereg a király közvetlen parancsára valamennyi hágóban már átlépte a magyar határt. 28-án Németország, 29-én Törökország, szeptember 1-jén Bulgária üzent hadat Romániának. Bulgária belépésének alapja az 1916. július 29-én török jóváhagyással kötött katonai egyezmény volt, amely szerint ha az Osztrák–Magyar Monarchiát olyan ország részéről érné támadás, amely Bulgáriával is határos, akkor Bulgária fegyveres erejével az Osztrák–Magyar Monarchia segítségére siet. A beállott hadiállapot az 1918. május 8-i bukaresti béke aláírásáig tartott, amely Románia története legmegsemmisítőbb katonai vereségének következménye volt. Románia 1918. november 9-én hadat üzent Németországnak, hogy biztosíthassa az 1916. augusztus 17-i egyezményben foglalt területi igényeinek teljesítését. Ez az egyezmény ugyanis tiltotta a különbékét, az Antant pedig a bukaresti békét annak tekintette, ami elvileg a román területi igények teljesítésére vonatkozó ígérvény jogvesztését vonta maga után. A román haderő 1918. október 21-étől kezdte meg ismét a magyar határ átlépését.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages