A magyarországi hadműveletek 1945-ben
A magyarországi hadműveletek 1945-ben
A magyarországi hadműveletek negyedik szakasza, a budapesti csata átvezetett az 1944. évi hadműveletektől az 1945. éviekhez. A negyedik fázis utáni háromhetes hadműveleti szünetet még két szakasz követte. Ezek általános meghatározását a hat szakasz egységes felsorolása érdekében az 1944. évi hadműveleteket bemutató fejezetben adtuk meg.
A német vezetés nem nyugodhatott bele a Dunántúl déli és keleti felének elvesztésébe. December 11-én a Dél Hadseregcsoport főparancsnoka megkapta az OKH Hitler parancsára kiadott irányelveit a Késői szüret (Sptlese) fedőnevű hadművelet megtervezésére. Eszerint a Dunántúlon lévő és az oda irányítandó páncélos erőkkel kell támadást indítani a Balaton mellett délkeletnek, a Balaton és a Velencei-tó között dél-délkeletnek vagy a pesti hídfőből északkeletnek. Hitler a második változatot részesítette előnyben, az elsőt és a harmadikat maga az OKH is kevéssé reálisnak tekintette. Az időjárás, a felázott terep és az üzemanyag-ellátás elhúzódása addig késleltette a támadás megkezdését, míg a december 20-i szovjet offenzíva levette a napirendről – mint az október 6-i a Cigánybárót.
A Budapest felmentésére indított német hadműveletek még a magyarországi hadműveletek negyedik szakaszához tartoztak. Hitler 1944. december 24-én este e célból elrendelte a IV. SS-páncéloshadtest Magyarországra vezénylését lengyel területről. Guderian, aki utólag értesült a Führerweisungról (vezéri utasításról), helytelenítette az átcsoportosítást, mivel a harcedzett páncéloshadtestre a berlini főirányban küszöbön álló szovjet offenzíva ellenében számított. Annak parancsnoka, Herbert-Otto Gille SS-Obergruppenführer und General der Waffen-SS harcolt már bekerítésben és tört ki páncélosaival katlanból, ezért esett rá Hitler választása. A támadás célja a budapesti katlannal való harcászati összeköttetés, a Margit-vonal Érd–Balaton szakasza és Budapesttől északra a Duna-vonal helyreállítása volt – s nem az, hogy még több harckocsit juttassanak be a katlanba, ahol azokat előbb-utóbb üzemanyag- és lőszerhiány miatt felrobbantják. Végrehajtását két irányban tervezeték. A “déli megoldás” (Südlösung) Székesfehérvár térségéből indult volna, páncélosok alkalmazására kedvező terepen, ám hosszabb felvonulási időt és több üzemanyagot igényelt. Az “északi megoldás” (Nordlösung) esetén a hegyes terep nehezíthette a páncélosok tevékenységét. A döntést az utóbbi alternatíva mellett Walther Wenck altábornagy, az OKH vezetési csoportfőnöke hozta meg december 30-án. Megerősítő gyalogságként ugyancsak Magyarországra vezényelték a 96. és a 711. gyaloghadosztályt.
A Konrad fedőnevű támadás 1945. január 1-jén 1930-kor indult, a IV. SS-páncélos-hadtest szervezetszerű SS-páncéloshadosztályai, a 3. Totenkopf és az 5. Wiking mellett a német 1., 3., 6., 23. páncélos-, 96., 711. gyalog-, 271. népi-gránátoshadosztály, 4. lovas-dandár és a magyar 1. huszárhadosztály részeinek fokozatos bevonásával. Előtte a német III. páncéloshadtest 1. páncéloshadosztálya Székesfehérvártól 22 km-re nyugatra megtévesztő támadást indított Ösi elfoglalására. A szovjet felderítés megállapította, hogy német támadás készül, de azt nem, hogy hol. Mivel Székesfehérvár körzetét tartották a legveszélyesebbnek, a hadicsel bevált. A Konrad-ban – Számvéber Norbert új kutatásai szerint – 260 harckocsi és rohamlöveg indult támadásra, szemben a korábbi, főként szovjet szakirodalomra alapozott számítással, amely német fölényt mutatott ki a páncélosok tekintetében. A 3. Ukrán Hadseregcsoportnak az érintett térségben az átcsoportosított tartalékokkal együtt mintegy 450 páncélos állt rendelkezésére. Január 6-ig a IV. SS-páncéloshadtest főerői – heves helységharcok árán – 28-37 km-t nyomultak előre, s elérték a Bicske–Csabdi–Mány–Szomor–Kirva–Epöl–Dág–Csolnok–Esztergom vonalat. A 711. gyaloghadosztály január 6-án visszafoglalta Esztergomot, előzőleg a 96. gyaloghadosztály hídfőt létesített a Duna jobb partján Dunamocstól délre és Nyergesújfalunál. Zsámbék–Bicske 215körzetében azonban a közben átcsoportosított szovjet csapatok megállították a támadást.
Január 6-án a szovjet 7. gárda- és 6. gárda-harckocsihadsereg a Garam alsó folyásáról, a 4. gárdahadsereg jobbszárnya a Dunától délre támadást indított Komárom találkozó iránnyal, hogy teljesítse a december 20-i támadás eredeti célját, s annak mintegy folyományaként a Pilisben katlanba szorítsák a IV. SS-páncéloshadtestet. A Dunától északra támadó két szovjet hadsereg 9-ére elérte a Zsitva folyó Udvard–torkolat szakaszát, ám az ekkor kezdődő második garami páncélosütközetben nem érte el célját. Támadásuk a német LVII. páncéloshadtest (benne a Szent László hadosztály) szívós védekezése és a Kelet-Poroszországból átcsoportosított német 20. páncéloshadosztály január 10-i ellenlökése következtében megrekedt, sőt a szovjet csapatok némileg vissza is szorultak.
Január 7-én a Breith-hadtestcsoport (német III. páncélos- és I. lovashadtest) Székesfehérvártól északnyugatra Csákvár irányába indított támadásával kezdetét vette a Konrad 2 hadművelet. A kisegítő szárnytámadás célja a Bicske–Zsámbék vonalában elakadt IV. SS-páncéloshadtest kimozdítása volt. A szovjet 7. gépesített- és 1. gárda-gépesítetthadtest ellenlökései miatt kifejlődött a második székesfehérvári páncélosütközet (az első december 20. után). Noha 9-én a Breith-hadtestcsoport csupán Zámolynál 74 szovjet páncélost lőtt ki, Gille aznap áthelyezte támadásának súlypontját a balszárnyra. Az eredeti Konrad 2 a Sárkeresztes–Zámoly–Csákberény vonalon leállt. Gille célja – gyakorlatilag a Konrad 1 folytatásával – az volt, hogy Esztergomtól délkelet felé, Szentendre és Pomáz irányába újabb támadásra készüljön fel. 10-én a Philipp-harccsoport Esztergomtól keletre támadást indított, ám másnap Pilismaróttól 3 km-re északnyugatra elakadt, így a Budapest védőinek szánt ellátmányt szállító konvoj, aminek Philipp tört volna utat, el sem indult. Az Esztergomtól ugyancsak támadásba lendült 711. gyaloghadosztály, noha az erdőkön át tört Budapest felé, csak lassan nyert teret. 11-én a “Westland”-ezredcsoport és a magyar 1. SS-rohamvadász-ezred betört Pilisszentkeresztre, és másnap elfoglalta azt. Hozzávetőleg 20 km-re voltak a budai védők külső vonalától, de meg kellett állniuk.
Hitler még 11-én eldöntötte, hogy a támadást az északnyugat-dunántúli hegyekben leállítják, és a IV. SS-páncéloshadtestet Székesfehérvártól délnyugatra vetik be. Az újfent előkerült “déli megoldás” ellen Gille és – egyes adatok szerint maga Himmler – hiába tiltakozott. Pedig minden valószínűség szerint a Pilisből lefelé támadó csapatoknak csak a védőkhöz vezető folyosó létrehozásához lett volna elegendő erejük, megtartására már nem... 12-én Hitler döntését parancs formájában kiadták.
A IV. SS-páncéloshadtestet Komáromon át csoportosították Székesfehérvárhoz. Mivel éppen január 12-én indult meg a szovjet Visztula–Odera hadművelet, a szovjet harcfelderítés elhitte, hogy a páncélosokat visszairányították a Lengyel Főkormányzóságba. A második német hadicsel is bevált. A január 18-án 0500-kor induló Konrad 3, amelyben a IV. SS-páncéloshadtesten kívül a német III. páncélos- és I. lovashadtest is részt vett, teljes meglepetést okozott. A fő támadó csoportosítást a 3. és 5. SS-páncélos-, a német 1. és 3. páncéloshadosztály, illetve az 509. nehézpáncélos- és a 24/I. páncélososztály alkotta. A támadással kezdetét vette a harmadik székesfehérvári páncélosütközet is, összesen mintegy 300 német és magyar páncélos részvételével. A Balaton és a Velencei-tó között áttört németek Dunapentelénél 24 óra múltán kijutottak a Dunához, kettévágva a 3. Ukrán Hadseregcsoportot. Az ezt kiharcoló 3. páncéloshadosztály 20-án északnak fordult, Dél-Buda irányába, de Adonynál elakadt. Az 1. és 23. páncéloshadosztály a magyar legénységű Ney SS-harccsoporttal súlyos helységharcban 22-én reggelre visszafoglalta Székesfehérvárt. Január 25-ig a IV. SS-páncéloshadtest elérte az Adony–Baracska terepszakaszt, s este felújított támadásával másnap átkelt a Váli-vízen, de Buda felé már nem tudott áttörni.
Január 26-án Lovasberény felől, a Budapest felmentésére igyekvő német páncélosok balszárnyán szovjet ellentámadás bontakozott ki. 27-én megindult a 3. Ukrán Hadseregcsoport kétirányú ellenoffenzívája. Északról a frissen szervezett 26., délről a 27. hadsereg támadott Sárosd irányába. A német csoportosítást sikerült visszavonni, de az ekkorra már Budára szorult védők magukra maradtak. A negyedik székesfehérvári páncélosütközetben a szovjet csapatok súlyos veszteségeket szenvedtek (csak január 27-én egyedül Pettend térségében 123 harckocsit vesztettek), s Székesfehérvárt sem tudták visszafoglalni. Február 16-tól hadműveleti szünet állt be a Dunántúlon.
A Konrad 3 térnyerő fázisában Jégtörő (Eisbrecher) fedőnévvel újabb terv született a Dunántúl egészének visszafoglalására. Otto Wöhler gyalogsági tábornok, a Dél Hadseregcsoport főparancsnoka január 21-én rendelte el, hogy a Balaton délnyugati csücske és a Dráva között működő német 2. páncéloshadsereg legalább két hadosztállyal indítson támadást Kaposvár irányába, s a IV. SS-páncéloshadtest jobbszárnyán harcoló, a német 6. hadsereghez és a magyar 3. hadsereghez tartozó gyorscsoportokkal találkozva érje el a Dunát. A Jégtörő-hadműveletet erők hiányában nem indították meg.
Időközben a Felvidéken a nyugati hadszíntérről áthozott I. SS-páncéloshadtest február 17-én támadást indított a Zsitva alsó folyásáról a szovjet 6. gárda-harckocsi- és 7. gárdahadsereg ellen, párhuzamosan a Dunával. A harmadik garami páncélosütközet eredményeként 24-ére ismét a Garam mentén húzódott az arcvonal. Február 22-24. között kisebb harckocsiütközet zajlott Kémend belterületén és környékén, amelynek során a németek a még a Garam jobb partján harcoló szovjet erőket a megáradt folyóba szorították.
A nyugati hadszíntérről áthozott német 6. páncéloshadsereg (I. és II. SS-páncélos-hadtest, 1., 2., 9., 12. SS-páncéloshadosztály; egyes munkákban tévesen 6. SS-páncélos-hadsereg) március 6-án indított Tavasz ébredése (Frühlingserwachen) fedőnevű, a Dunántúl visszafoglalását célzó támadása a német–magyar csapatok által még február 16. előtt visszanyert kiszögellésből indult meg. Az utolsó ún. nagyoffenzívába (Grossoffensive) bekapcsolódtak a német 6. és a magyar 3. hadsereg részei. A szovjet 26. és 27. hadsereg a kurszkihoz hasonló, mélyen lépcsőzött védelmet alakított ki. A szovjet terminológiában ez balatoni védelmi hadművelet néven ismert. A német páncélos ékek a Balaton és a Velencei-tó között áttörtek, s 15-éig 216elérték a Gárdony–Mezőkomárom–Simontornya–Sárkeresztúr–Börgönd–Enying vonalat, de a Dunát sehol. A német páncélos erők felmorzsolódtak az egymás mögött több km mélységben kiépített szovjet páncélelhárító zárakon, sok harckocsi akadt el az olvadó, vizenyős területen. A főtámadás a Dunántúl közepén a szovjet bécsi támadó hadművelet kezdetéig, március 16-áig tartott.
A támadásba Nagybajom térségéből kelet felé, Kaposvár irányába bekapcsolódott a német 2. páncéloshadsereg XXII. hegyi és LXVIII. hadteste, a Dráván átkelve, Mohács irányába a balkáni F Hadseregcsoport LXXXXI. hadteste. Ez volt az ún. Erdei Ördög (Waldteufel) hadművelet, amelyet részben még a Jégtörő-hadműveletre kidolgozott tervek szerint indítottak meg. A 2. páncéloshadsereg ékei nem tudtak számottevő teret nyerni, de március 29-éig képesek voltak tartani még december 8-10. között elfoglalt állásaikat, s akkor is csak azért vonultak vissza, mert a 2. Ukrán Hadseregcsoport főerői a Balatont északról megkerülve már Zala vármegye centrumában jártak.
A német LXXXXI. hadtest március 6-ára virradóra öt helyen átkelt a Dráván, Valpótól és Alsómiholjáctól (Dolnji Miholjac) északra két hídfőt foglalt a bolgár 1. hadsereggel és a jugoszláv XII. hadtesttel szemben. Az átkelés kezdetben csekély ellenállásba ütközött. 7-én azonban az már erősödött, a bolgárok átmenetileg vissza is foglalták Bolmányt. A kapcsolat felvétele a Nagybajom térségéből Kaposvár irányába támadó német–magyar erőkkel nem sikerült. 8-án már mindkét drávai hídfőben védekezésre szorultak. Tíz napig a két kozák lovashadosztállyal és horvát gyalogsággal megerősített német csapatok kitartottak, súlyos veszteségeket okozva a bolgár és jugoszláv erőknek, s a bolgár védelem megerősítésére a Drávához átdobott szovjet 133. lövészhadtestnek. Miután már a főtámadást végrehajtó német 6. páncéloshadsereg is visszavonulóban volt, a LXXXXI. hadtest március 18-án megkezdte a hídfők kiürítését és a visszavonulást a Dráva déli partjára.
A március 16-án megindított ún. bécs–brűni hadművelet volt az utolsó előre tervezett, hadseregcsoportnál magasabb szinten összefogott szovjet offenzíva a keleti arcvonal déli szárnyán. A február 17-i direktíva alapján a 3. Ukrán Hadseregcsoportnak április 4-re el kellett foglalnia Bécset, s tovább haladnia nyugatnak. A 2. Ukrán Hadseregcsoport 46. hadseregének a Dunától délre részt kellett vennie a bécsi támadásban, főerőinek a Dunától északra el kellett foglalnia Pozsonyt és Brűnt, majd továbbhaladnia Pilsen felé. Az előkészületeket a német 6. páncéloshadsereg támadása megzavarta, de a szovjet hadvezetés nem engedte eltolni az időpontot, s a védelemre felhasználni a bécsi támadáshoz kikülönített 9. gárdahadsereget. Március 16-án a 4. és 9. gárdahadsereg Zámoly–Székesfehérvár között betört a német 6. hadsereg védelmébe. 19-én Mórtól délre bevetették a szovjet 6. gárda-harckocsihadsereget, de a német 6. páncéloshadsereget nem sikerült bekeríteniük. A Dél Hadseregcsoport az ötödik székesfehérvári páncélosütközet végére kivonta erőit a Balaton–Velencei-tó közéről. Székesfehérvárt csak 23-án adta fel, egy időben a Balaton-fűzfő–Székesfehérvár között kiépített Olga-állással és a Veszprém–Zirc–Kisbér vonalon húzódó Klára-állás déli szektorával. A 6. hadsereg és a 6. páncéloshadsereg visszavonult a magyar–német határon létesített Birodalmi Védőállás irányába. Veszprém 23-án, Ajka 25-én, Szombathely 29-én esett el. A Rába mentén kiépített Zsuzsanna-vonal nem hátráltatta számottevően a 3. Ukrán Hadseregcsoport ékeit. A 46. hadsereg támadása lassabban bontakozott ki. A magyar 3. hadsereg, bár bekerítésbe került Esztergom és Komárom között, 22-ére vissza tudta vonni erőit a Duna északi partjára. A 46. hadsereg 26-án újította fel támadását, s 28-ára foglalta el Komáromot és Győrt.
Észak-Magyarországon és Szlovákiában a német 8. és magyar 1. hadsereggel szemben a szovjet előnyomulás lassú volt. László Dezső vezérezredes, az utóbbi parancsnoka szakaszosan a Róza-állás mögé vonta vissza seregtesteit. A magyar 1. hadsereget és a német 1. páncéloshadsereget összefogó Heinrici-seregcsoport a Szepes–Gömör-érchegységet tartotta, a védelem súlyát a magyar hadsereg Rimaszombat–Rozsnyó, a német Kassa térségében képezte. A magyar 24. gyaloghadosztály és az 1. hegyidandár Rozsnyó térségében és az attól délre és délkeletre eső Szilicei-fennsíkon foglalt állást. Január 12-én a 4. Ukrán Hadseregcsoport 18. hadserege Kassa–Poprád–Zsolna, a 2. Ukrán Hadseregcsoport szovjet 40. és román 4. hadserege Kassa–Dobsina–Besztercebánya irányában indított támadást. Kassa és Eperjes január 19-én, Rozsnyó 23-án került a birtokukba. Februárra mindhárom hadsereg elakadt Liptószentmiklós–Besztercebánya–Garam vonalán, ahonnan a 18. hadsereg március 28-i támadása után sikerült kimozdulniuk. A 2. Ukrán Hadseregcsoport főerői március 10-én indítottak támadást Zólyom térségéből, 24-én a Trencsén–Garam alsó folyása vonalról újították fel támadásukat. 24-én indult a 4. Ukrán Hadseregcsoport 38. hadseregének támadása is a német 1. páncéloshadsereg ellen. A szovjet bécsi hadművelet dunántúli térnyerése visszavonulásra késztette a németeket, akik a Garam-vonal kiürítését március 28-ra fejezték be. Pozsony április 4-én, Brűn (Brno) 26-án, az utolsó szlovákiai helység, Csaca (Cada) 31-én került a szovjet csapatok birtokába.
Január végén az OKH hozzájárult a leharcolt magyar 1. hadsereg kivonásához a Cseh–Morva Protektorátus területére, feltöltésre. A 24. gyaloghadosztályt azonban tartalékok hiányában a lengyel területről visszatért 5. tartalékhadosztály (ami január 11-én lépett az 1. hadsereg alárendeltségébe) részeivel a német 8. hadsereg XXIX. Hadtestének kötelékében a Kisgaram (Hronec) középponttal a Garamra merőleges védőszakaszba rendelték. Február 8-tól március 31-ig tartotta állásait, majd Stubnyafürdőig visszavonulva a hadosztály egy része parancsnokai elhatározására április 6-án beszüntette a harcot. Egyedülállóan, a szembenálló szovjet parancsnoksággal kiegyezve állománya mentesült a hadifogságtól, s magvát képezte az Ideiglenes Nemzeti Kormány 5. gyaloghadosztályának. A hadsereg hátravont többi része komolyabb harcokban már nem vett részt. A honvédek egy része a cseh partizánmozgalomba való bekapcsolódása ellenére hadifogságba került, más része német, illetve hungarista alakulatokba sorolva a Vág völgyében és Sziléziában harcolt.
Április 4-én a szovjet 6. gárda-harckocsi-, 4., 9. gárda- és 46. hadsereg megkezdte Bécs ostromát, amit a császárváros 217megkímélése érdekében (ellentétben Pfeffer-Wildenbruch kitartásával) Rudolf von Bünau tábornok 13-án feladott. 15-ére a bécsi szovjet csoportosítás elérte Sankt Pölten–Krems vonalát, ahol Németország fegyverletételéig elakadt.
A szovjet 57. és a januártól a Dél-Dunántúlon harcoló bolgár 1. hadsereg csak március 29-től újította fel támadását. A szovjet 27. hadsereg Zalaegerszeg térségéből 30-án történt délnek fordítását követően, március 31. és április 1. között tudták áttörni a Margit-vonal nyugati szektorát, miután a német 2. páncéloshadsereg visszavonult. Április 2-án elfoglalták Nagykanizsát, majd a zalai olajmezőket, 3-ától megkezdték az átkelést a Muraközbe, onnan a Birodalomba (a mai Szlovéniába és Ausztriába). Április 7-9. között az összefüggő arcvonal elhagyta Magyarország akkori területét (de még nem ez volt a magyarországi harcok befejező akkordja). Április végére Bécstől délre a 3. Ukrán Hadseregcsoport balszárnya (szovjet 26., 27., 57., bolgár 1. hadsereg) elérte a Schneeberg–Semmering-hágó–Lafnitz-völgy–Radkersburg vonalat. Ott érte őket a háború vége.
A magyar haderő nagyobb része a háború végére visszaszorult vagy kitelepült a Nagynémet Birodalomba. A szervezett kitelepítés alapvetően az 1944. október 23-i magyar–német államközi szerződés alapján – lásd fent – történt. A német Dél (1945. április 30-tól Ostmark) Hadseregcsoport magyar seregtestei március végétől vonultak vissza folyamatosan osztrák területre, és folytatták a harcot arcvonalban és harcrendben elfoglalt helyük szerint. Állományukból viszont a határátlépés előtt többen visszamaradtak, és megkísérelték a hazaszökést. A rendelkezésre álló adatok szerint magyar katonai szervezetek összesen 517 helyen voltak német (és osztrák) területen.
A kitelepítésben és a harcolva visszavonuló magyar csapatok tevékenységében zavart okozott, hogy Hermann Balck páncélos tábornok, a német 6. hadsereg parancsnoka március 31-én elrendelte a magyar katonai szervezetek lefegyverzését, kivéve a Waffen-SS és a Honvéd Légierő kötelékébe tartozó alakulatokat. Ennek ellensúlyozására László Dezső vezérezredes, a magyar 1. hadsereg parancsnoka még e napon – önhatalmúlag – átvette az Ausztria területén vagy oda útban lévő összes magyar katonai szervezet feletti parancsnokságot, s elrendelte gyülekezésüket a Bruck an der Leitha–Mürzzuschslag vonal mögött. Április 1-jétől Vasváry József altábornagy, a magyar V. hadtest parancsnoka a német 2. páncéloshadsereg hadműveleti területén lévő magyar katonai szervezetek felett vette át a parancsnokságot – megelőző jelleggel, hiszen Maximilian de Angelis tüzérségi tábornok, a 2. páncéloshadsereg parancsnoka jobban becsülte a magyar katonákat, mint Balck, s nem tervezett korlátozó intézkedéseket. Mivel a jelzett alakulatok Ausztria felé vonultak vissza, Vasváry parancsa elvileg ütközött Lászlóéval. Noha a gyakorlatban nem okozott zavart, nem kis mértékben ez vezetett ahhoz, hogy Beregfy április 15-én külön parancsban szabályozta a Honvédség német területen való tartózkodását. Egy nappal korábban Lothar Rendulic vezérezredes, a hadseregcsoport új főparancsnoka adott ki irányelveket a Honvédség szervezeteivel, tagjaival és kísérőikkel (családtagok, menekültek stb.) szemben tanúsítandó bánásmódról, gyakorlatilag hatályon kívül helyezve a Balck-parancsot.
Beregfy április 26-án adta ki utolsó hadparancsát. Elrendelte a harc folytatását a végsőkig a szovjet hadsereg ellen, de azt is, hogy minden katonai szervezet a rangidős tiszt útján vegye fel a kapcsolatot a nyugati szövetségesek hozzá legközelebb eső parancsnokságával a kapituláció megtárgyalására. A m. kir. Honvédség utolsó tábornoki értekezletén, amelyet az ausztriai Bodensdorfban tartottak, Vasváry altábornagyot jelölték ki a magyar katonák képviseletére a francia, Kálmán Imre altábornagyot, a IV. honvéd kerületi parancsnokság parancsnokát az angolszász megszálló parancsnokságok felé.
A háború utolsó heteiben a legtöbb honvédalakulat a Dél Hadseregcsoport, néhány a Közép Hadseregcsoport kötelékében harcolt. Kisebb csapatrészek harcoltak más frontokon is. A 25. SS-gránátoshadosztály (Hunyadi) részeit február 8-14. között a Waffen-SS egyik legnagyobb kiképzőtábora, a sziléziai Neuhammer körzetében vetették be a szovjet előretörés lassítására. Utászzászlóalja április 30-án bekerült a passaui katlanba, de május 2-án Oberhausennél sikeresen kitört. Egy százada április 30-án a berlini katlanba szorult, s a Nordland SS-hadosztály alárendeltségében a május 1-jei kitörési kísérletben a Chausse Allén megsemmisült. A hadosztály egy harccsoportja a felső-ausztriai Timelkamnál, 5 Sherman harckocsit kilőve, megállított egy amerikai támadást. A 26. SS-gránátoshadosztály (Hungária) egy megerősített századát január 19-21. között a sziléziai Sieradztól keletre vetették be, egy zászlóalja 27-étől az Obra-csatornát védte Krieven térségében. A hadosztály Szálasiról elnevezett riadózászlóalja, állományában nagyrészt a budapesti nyilas ifjúsági szervezet tagjaival, Strigau–Strehlen körzetében február 5-től felmorzsolódott. A hadosztály másik két riadózászlóalja a Hunyadi hadosztály alárendeltségében február 14-től Neuhammer térségében harcolt. Egy harccsoport február 10-én bekerült a breslaui katlanba, s a védők közül utolsóként, május 11-én tette le a fegyvert a központi temetőben. Egy harccsoport április 13. és május 8. között Brűn–Menin térségében harcolt, egy az ausztriai Amstettennél május elején megkísérelte lezárni az autópályát, egyet május 3-án az Inn mentén a Ried és St. Martin között előretörő amerikai páncélosok ellen vetettek be. Egy tüzérosztályát április 25-28. között Regensburgtól délnyugatra alkalmazták. A hadosztály még harc- és menetképes részeit április–május fordulóján a Salzburg melletti Attersee térségében gyülekeztették, ahol amerikai fogságba estek.
A magyar 1. SS-sízászlóalj az SS-főparancsnokság közvetlen alárendeltségében február 9-től a Bober folyó mentén harcolt, majd 11-étől a Queis folyó melletti Lorenzdorfig vonult vissza. Ezt követően a stájerországi Leobennél a Wiking SS-páncéloshadosztály alárendeltségében vetették be, onnan Bruck an der Murig vonult vissza, majd kivonták az arcvonalból és az Attersee-hez irányították. A magyar Ney SS-ezred (később SS-dandár) március 29-től a Rohonc (Rechnitz)–Felsőőr (Oberwart) vonalon, április 5-8. között a stájerországi Birkfeld körzetéből Pöllau irányában, később a Lafnitz-völgy térségében több ellentámadásban vett részt, végül május 8-án az Attersee-hez irányították. A veszprémi tiszthelyettes-iskola 218Gross-Kirchbaumban (Trzesniowek) kiképzésen részt vevő 500 növendékét január elején Posenhez (Posna) irányították, erődítési munkálatokra. Beszorultak a poseni katlanba, többször harcba vetették őket, majd a sikertelen kitörés után a Kernwerk citadellába szorultak, ahol február 23-án estek fogságba – már csak 45-en.
A Szent László hadosztály a lispei olajmezőktől április első hetében Karinthiába szorult. Egy ideig a Birodalmi Védőállásban védekezett a német 2. páncéloshadsereg XXII. hegyihadtestének kötelékében, majd tovább szorult nyugatnak, s május 10-én angol hadifogságba került. Az angol parancsnokság 1945. szeptember végéig fegyverben tartotta, s karhatalmi feladatokra alkalmazta, miközben az angol csapatokat a Klagenfurt térségébe beszivárgott jugoszláv partizánok (harc nélküli) kiszorítása kötötte le. Ez volt az utolsó fegyverben lévő magyar királyi honvédalakulat a magyar (had)történelemben.
