A Tölgyesi-szoros és a Maros völgye
245A Tölgyesi-szoros és a Maros völgye
Ivás István egykori tizedes, rajparancsnok visszaemlékezése.116
116 Hargita Népe, 1995. augusztus 22. sz.
„Az 1944. augusztus 23-i román fordulat után a mi katonai alakulatunk, a gyergyószentmiklósi 2. székely határőr zászlóalj – amelyikben én is szolgáltam, őrvezetői rangban, mint rajparancsnok – gyergyóbékási magyar–román országhatárra volt kihelyezve. Ebben az alakulatban csak 45 évnél idősebb és 20 évnél fiatalabb (18–19 év korosztályú) székelyek teljesítettek katonai szolgálatot. [...] Velem együtt mintegy 90 szászrégeni járásbeli volt először besorozva, hat hónapig kiképezve, majd oda beosztva. Ezeknek a székely határőr zászlóaljaknak a feladata nem a határ őrzése volt, hanem annak megerősítése.
A határt határőr alakulatok, a határvadászok (sorkatonák) őrizték. Ezeken a határrészeken – Bélbortól egészen a gyimesi zónáig – a Gyergyótölgyesen állomásozó 21-es hegyi határvadász zászlóalj alegységei látták el, biztosították a határ őrzését. A békási határzóna őrzését a fent nevezett zászlóalj első százada biztosította. Miután a szovjet–román fegyverszünetet megkötötték, és a román hadsereg a németek ellen fordult, a román határőröket a határról bevonták. Úgyszintén magyar határőrzőket is, és a Békási-szoros alsó felében kiépített erődökben helyezték el.
Így aztán a nagy túlerővel és harci tapasztalattal rendelkező szovjet csapatok ellenállás nélkül napokon belül elérték a mi sebtében kiépített harci-védelmi állásainkat.
A szovjet hadsereg gyors előrehaladását megkönnyítette az is, hogy a román hadsereg szembefordulása miatt a németek gyenge ellenállást fejtettek ki, és a Keleti-Kárpátokban húzódó magyar–román országhatárig meg sem álltak. Csak itt, a mi zászlóaljunktól jobbra foglaltak el védőállást.
A mi alakulatunk, az egész II. zászlóalj, mintegy 600 fő, a Kecskés nevű hegyen foglalta el védőállását. Az első századot egy 246kelet felé kiugró hegycsúcsra mint előőrsöt tették ki. Az én századomat, amelyiknek Márton András főhadnagy volt a parancsnoka, csak 19–20 éves, fiatal, úgynevezett levente katonák alkották. Ez a század az előőrstől balra volt felállítva egy erdő szélén.
Az első ütközet 1944 augusztus utolsó napjaiban történt meg. Az első orosz aknavető lövedékek úgy déli 2 óra körül csapódtak a mi körzetünkbe, de nemsokára már az orosz 72 lövetű dobtáros géppisztolyok ropogása is eljutott hozzánk, amikor az előretolt állásaink közelébe értek. Akkor ott fent elég kemény, kitartó harc alakult ki. Az ott harcoló idősebb és fiatal székely katonák, habár csak az első világháborúból visszamaradt régi karabélyokkal voltak, voltunk felszerelve, elég sok ideig, úgy 3-4 óra hosszáig ellenálltak. De mivel a terep erdővel borított volt, a támadók könnyebben a védők közelébe férkőzhettek, s hogy a bekerítést elkerüljék, visszavonulásra kényszerültek, és amikor a mi védővonalainkkal egy vonalba értek, megálltak. Újra felfejlődtek, és újabb védelmi állásokat foglaltak el, várva, hogy az őket hátraszorító oroszok újabb támadást kezdeményezzenek. De ez mindnyájunk meglepetésére akkor nem következett be. Közben alkonyodni kezdett, és egy ideig az ellenség nem mutatkozott, nem zaklatott. Így aztán egész éjjel éberen, riadókészültségben őrködtünk reggelig.
Az a tény, hogy az előző napi támadók nem követték a visszavonulókat, azt jelenthette, hogy a támadó orosz egység talán csak egy kisebb felderítő csoport lehetett, akik bevárják alakulataik zömét, hogy azokkal együtt támadjanak. Ez a feltételezés másnap beigazolódott.
Az első ütközet utáni második nap délig csendben telt el. Ekkor a parancsnokság elhatározta, hogy fel kell deríteni a harci helyzetet, vissza kell menni az előző nap elhagyott előőrs-állásokhoz. Erre a célra kiválasztottak 50 fiatal katonát, köztük voltam én is, és két tiszt és három altiszt vezetésével elindultunk előre; fel arra a kiemelkedő hegyre, ahol az előőrs század előző napi állásai voltak. Amit itt most leírok, lehet, hogy furcsának, talán hihetetlennek tűnik, de való igaz volt. Az történt ugyanis, hogy az alatt az idő alatt, amíg mi egy erdei ösvényen az erdő közt, bükk és fenyőfák közt libasorban jobbra-balra figyelve mentünk felfelé a már említett elhagyott állásokhoz, semmi mozgást nem észleltünk 247és elég hamar akadály nélkül fel is értünk a hegyre, amelyen volt egy kis tisztás is.
Az előző nap a visszavonulók által hátrahagyott felszerelés – lőszer és még konzervek is – érintetlenül ott voltak. Akkor nem tudtuk felfogni, hogy ez hogy is történhetett meg. De később, amint látni fogjuk, érthetőbbé válik, vagyis hogy ez csak egy csapda volt. Meggyőződvén, hogy a közelünkben nincsenek oroszok, egy kis pihenő után összeszedtük az ott talált tárgyakat és visszaindultunk. Azonban a visszatéréskor már nem mentünk együtt ugyanazon az úton, ahol felmentünk, hanem egy rész a terep másik oldalán tért vissza. Az én csoportom az előző úton ment.
Amikor a hegyoldal lankásabb és az erdő sűrűbb részére értünk, egyszerre csak váratlanul heves lövöldözés, váratlan támadás ért. Ösztönösen beugrottunk a jobb oldalon lévő sűrűbb fák, bokrok közé és a ránk tüzelők irányába mi is lőni kezdtünk, de előbb azt sem tudtuk, honnan lőnek. Csak egy újabb sorozat után vettük észre, hogy a lövöldözők orosz géppisztolyosok voltak, akik felmásztak a bükkfákra, derékszíjukkal odakötözték magukat, úgy tüzeltek ránk. Percek alatt elég komoly csetepaté keletkezett. Közben észrevettük, hogy a fák között, a földön is vannak, s golyószóróval lőnek ránk. Mi is lövöldöztünk vissza, de nem sok eredménnyel. Fekvés közben észrevettem, hogy előttünk úgy 100 méterre két orosz előnkbe akar kerülni, el akarnak fogni. Ekkor egy sorozatlövés közben elkiáltottam magam: fussunk jobbra be a sűrűbe. Így is történt. Onnan nem messze az erdő elég lejtős és sűrű fiatal fákkal borított volt, és ez lehetővé tette, hogy elkerüljük, hogy lelőjenek vagy elfogjanak.
Mintegy fél óráig törtettünk a sűrűben, amíg végre kiértünk az erdő szélére, egy tisztásra, jóval távolabb a kiinduló helyünktől. Hogy hányan tértek vissza a felderítőcsoportból, sose tudhattam meg, mert nem egy alakulattól valók voltunk és közben beesteledett és el kellett foglalnunk az előző napi védőállásainkat. Ott őrködtünk egész éjjel, de reggelig semmi mozgást nem észleltünk. Már akkor és később is megállapítottuk, hogy az oroszok erdőben éjjel nem támadnak, csak felderítő-zavaró akciókat hajtanak végre. Ha akkor éjjel nem is, azonban reggel alig virradt, már elkezdődött az igazi első ütközet, amikor az egész védővonalunkon általános támadás 248kezdődött. Először, mintegy tájékozódásként, a géppisztolyosok bújtak ki az erdőből, de amikor látótávolságra jöttek, és a mi géppuskáink, golyószóróink is megszólaltak, és azok állásait felfedezték, nemsokára elkezdték aknavetőkkel lőni, a mi védőállásainkat. De mivel mi a lövészgödreinkbe voltunk behúzódva, bennünk nem tettek kárt, azonban elég hamar telibe találták a hozzánk legközelebb lévő géppuskafészket.
Ettől a perctől megkezdődött az oroszok előrenyomulása. A mi ellenállásunk a nagy túlerővel szemben hatástalan és értelmetlen volt. Szerencsénkre ezt a helyzetet belátták idős, jó öreg parancsnokaink is, akiknek a nevét ide lejegyzem: Róvó Ferenc főhadnagy zászlóaljparancsnok, Molnár Ágoston főhadnagy, a IV. század parancsoka, dr. Márton András főhadnagy, az én századom parancsnoka és mások, akikre már nem emlékszem. Látván a tarthatatlan helyzetet, még idejében, mielőtt teljesen felmorzsoltak vagy elfogtak volna, elrendelték a gyors visszavonulást. Így aztán leereszkedtünk a völgybe, a Békást [és] Tölgyest összekötő, az országhatárral párhuzamos útra. Elég gyorsan, szinte szaladva vonultunk Tölgyes irányába, az oroszok pedig, látva, hogy nincs ellenállás, nem siettek olyan nagyon. Így a távolság köztük és köztünk eléggé megnövekedett és lehetővé vált, hogy lassabban haladjunk visszafelé.
Azonban alig mentünk pár kilométert, motorkerékpárral szembe jött velünk Adolf Győző őrnagy, a tölgyesi 21-es határvadász zászlóalj parancsnoka, géppisztollyal a kezében. Megállította csapatunkat és kiadta a parancsot, hogy foglaljunk el tüzelőállást és lőjünk vissza az oroszokra, mert itt kell megvédeni a hazát. Ennek a parancsnak úgy színlelésből eleget is tettünk. Mi egy páran az úttól balra levő kis kukoricatáblába vonultunk. Eközben odaérkezett a mi egységünkhöz tartozó két páncéltörő ágyú, melyeket egy-egy pár ló húzott. Azokat ott az út szélén tüzelőállásba állították, és csak úgy vaktában leadtak egy-egy lövést. Mire a második lövést leadhatták volna, már az oroszok aknavetőből oda is lőttek, és az egyik ágyúba befogott két lovat telibe találták, és velük együtt az ágyút kezelő két katonát is halálosan megsebesítették. Ez az esemény az őrnagy úr szeme láttára ment végbe. Ekkor már belátta ő is, hogy egyelőre ezzel az erővel az oroszokat feltartóztatni nem lehet, és elrendelte a visszavonulást; ő is megfordult, és visszament a saját alakulatához. 249Mivel meggyőződtünk, hogy az oroszok csak akkor támadnak, lőnek reánk, amikor mi visszalövünk, mi nem lőttünk vissza, csak sietve haladtunk tovább és ők sem lőttek, csak ritkán eresztettek utánunk, az úttól jobbra és balra egy-egy aknavető lövedéket. Így aztán több kilométer gyaloglás után elérkeztünk a Balázs nevű vízválasztó hegyre, nem a csúcsra, hanem az úgynevezett Balázs-nyakára. Ott megálltunk és pihenőt rendeltek el, később pedig valamiféle főtt ételt, talán babgulyást kaptunk. Itt meg kell említenem, hogy visszavonulás közben nemsokára, ahogy Adolf őrnagy visszatért a saját zászlóaljához, találkoztunk a 21-es határvadászok egyik – jól felszerelt – alakulatával, amely mintegy felváltott bennünket, és ahogy értesültünk, ideiglenesen meg is állította az orosz előrenyomulást.
Ha csak az első ütközet történetét beszélném itt el, akkor, miután a Békástól visszavonuló zászlóaljunk a Balázs-tetőre ért, történetemet be kellene fejeznem. De mivel védekező harcunk itt még nem ért véget, az elsőt követte a második és még nagyon sok ütközet, amelyekben alakulatunk részt vett. Helyénvalónak találom, hogy a többi ütközet alkalmával végbement érdekesebb, különlegesebb történéseket, eseményeket itt alább vázoljam.
Szóval, miután a Balázs-tetőn egy pár órát pihentünk, zászlóaljunkat elindították ki, a Tölgyes község központjától keletre lévő, Hegyesnek nevezett, nagyon magas hegy tetejére, [...] egyenesen az első vonalba, ahol aztán ádáz harcok és sok véráldozat árán, gyenge felszerelésünk ellenére, a Vécsei-kézigránátok segítségével mintegy tíz napig ellenálltunk a naponta többször is rohamozó oroszoknak. Az esetleges félreértés elkerülése végett meg kell említsem, hogy ezen a frontszakaszon, az úgynevezett Tölgyesi-szorosnál, a tíz napig tartó ellenállás úgy volt lehetséges, hogy a német és magyar parancsnokságok ide összpontosítottak minden rendelkezésükre álló katonai erőt. Úgymint: a Moldova területéről visszavonult német csapatmaradványokat (gyalogos[oka]t és számos nehézfegyvert), a szorosban húzódó országút két oldalán előre elkészített, kiépített erődítményekben elhelyezett, jól kiképzett és jól felszerelt, már említett 21-es határvadász zászlóalj egyik egységét, a szorostól jobbra és balra felállított I. és II. székely határőr zászlóaljat és még általam nem ismert magyar katonai egységeket.
250Így aztán, miután a szembenálló szovjet frontparancsnokság meggyőződött, hogy ezen a frontszakaszon, főleg a szoroson áttörni nem tudnak, az általuk már jól ismert és jól bevált cselhez, a bekerítési módszerhez folyamodott. E célból egy 100–150 főből álló könnyűlovas egységgel, a terepet jól ismerő helyi civilek, (románok) vezetésével egyik, a hegyek közt lévő völgyön fölmentek a hegyek ormára, és az ott lévő erdei utakon eljutottak a Tölgyestől 20–22 km-re lévő Borszékig. Az ott állomásozó magyar katonaság az ott megjelent oroszok hírére, nem tudván, hogy milyen erővel jönnek, elhagyta az ott lévő erődítményeket és visszavonult Maroshévízre. Mikor a Tölgyesen állomásozó német és magyar frontparancsnokság tudomást szerzett arról, hogy a nyugatra vezető út Borszéknél el van zárva, a teljes bekerítést elkerülendő, parancsot adott az általános visszavonulásra.
De mivel a Borszék felé vezető úton nyugat felé menni már nem lehetett, az útirányt Ditró felé adták meg, vagy más, a gyaloglás által járható völgyeken. Az ezt követő visszavonulási parancs után két napra érkeztünk meg a Maros folyó utolsó szorosához, a szalárdi alagúthoz, ahol a tölgyesihez hasonló, de talán még erősebb, sziklákba beépített erődítmények voltak [...]. A Maros folyóba, a szorosban betontömbökből tankakadályok voltak rögzítve. A fent már említett frontszakaszról visszavonult katonai egységek a Maros folyó jobb és bal oldalán, a Kelemen- és Görgényi-havasok hegyein a fenyő- és bükkerdőkben foglaltak [...] védelmi állásokat. Itt aztán [...] a rengeteg erdőkben elég erős ellenállást fejtettünk ki, mert csakúgy, mint az előző frontszakaszon, a Maros folyóval párhuzamos országúton a gépjárművek (tankok, gépkocsik stb.) részére egyedül járható útszakaszon az orosz harci erők áttörni nem tudtak. Így aztán – igaz, hogy nagy véráldozatok árán – több mint három hétig kitartottunk, és csak október 9-én rendelték el az általános visszavonulást.
Mikor az említett utolsó védőállásokból, a szalárdi zónából alakulatunk a Maros folyó bal partján (átellenben) lévő szülőfalum, Magyaró község közelébe érkezett, egy pár falumbeli és más szomszédfalui bajtársaimmal a csapattól lemaradtunk, és az éj leple alatt hazamentünk. Ezzel, az első ütközettől mintegy negyven napig tartó harcoknak a végéhez értem.”
251A Maros völgye volt a Kárpát-védelem egyik legsebezhetőbb iránya. Ha ott nagy erőkkel sikerül bejutni az Erdélyi-medencébe, az egész védelmi rendszer összeomlik, mert az volt az egyetlen harckocsikkal is jól járható irány. Erős védelmi rendszert építettek ki: a szokásos, egymás mögött védő két völgyzár mellé egy harmadikat is beiktattak a Maros szorosában Palotailva–Szalárdtelep között. Ott mintegy zsákba lehetett csalogatni a támadót. Az elöl lévő gyergyótölgyesi és borszéki völgyzárakat viszonylag rövid harc után fel kellett adni, mert a szárnyaik nyitottak voltak, és könnyen meg lehetett őket kerülni. A román átállást követően nem volt elegendő idő, sem erő a völgyzárak közötti hézag lezárására. Ivás István akkor és ott nem tudhatott a 2. Ukrán Front sikereiről, csak azt érzékelte, hogy vissza kellett vonulni. Bizonyos azonban, hogy azt minden esetben parancsra tették. A Székelyföld katonai kiürítése során kulcsszerepe volt a szalárdtelepi völgyzárnak, amit védőik mindaddig sikerrel tartottak, míg feltétlenül szükséges volt. Így a szovjet gyorscsoportok nem tudták megakadályozni a szervezett visszavonulást.
