Utószó
281Utószó
Közel egy évtizeden át kutattam a magyar királyi honvédség 1944-ben, a Kárpátokban folytatott harcait. Sok veteránnal beszéltem, sok levéltári forrást feldolgoztam, végigjártam a harcok helyszíneit, tehát az emberek, események közel állnak hozzám. Nagyra értékelem apáink, nagyapáink katonai teljesítményét, helytállását. Hogy senki elfogultsággal ne vádoljon, beszéljen helyettem Hans Friessner vezérezredes, a német „Dél” hadseregcsoport parancsnoka, aki kifejezetten ellenszenvvel viseltetett irányunkban. Memoárjában120 lesújtóan nyilatkozott a magyar csapatok teljesítményéről, többek között őket okolta a háború elvesztéséért. Ennek ellenére meglepő lelkesedéssel szólt a Keleti-Kárpátok védőiről. Eltúlozta ugyan a német csapatok ott betöltött szerepét, de elég, ha mi tudjuk: az Árpád-vonalat nem németek építették, és zömében nem német csapatok védték.
120 Hans Friessner: Árulások, vesztett csaták. Co-Nexus Print-teR Kiadó, Budapest, 1992.
„…A Keleti-Kárpátokban, ahol a Székelyföld kiürítésével párhuzamosan szintén hátrább kerül az arcvonal, a német és magyar hegyivadászok kimondottan hegyi háborút vívnak. A harctér itt helyenként 2000 méter magasságban van. Meredek hegyoldalakon, szűk szurdokokban, hegygerinctől hegygerincig húzódnak az áttekinthetetlen vonalak, sokhelyütt nagy távolság választja el egymástól a magukra utalt támpontokat. A szövetséges csapatok, szívósan védekezve a hágókon, hetekig tartják a legfontosabb átjárókat. Gyakran előfordul, hogy egyes támpontokat teljesen körülzárnak, mivel az ellenség észrevétlenül beszivárog a sok kis mellékvölgyön és a hegyi ösvényeken. Az Ojtozi-, a Gyimesi-, a Békás- és a Tölgyesi-szoros, valamint a Borgói- és a Radnai-hágó – de különösen az említett négy szoros – hosszú évek múltán is tanúskodik az akkor szeptember–októberben vívott, elkeseredett harcokról. Hegyeik és erdeik magukon viselik a gránátesők mély nyomait. Napokig visszhangoznak a hegyek a tömegesen rohamozó ellenségre zúduló nehézágyú- 282és géppuskatűztől. Véresen arat a halál, a támadók százával zuhannak le a sziklákról a mélybe. A mesterlövészek számára kiváló feltételeket nyújt a hegyi terep.
Magyarok és németek tudják, sok, nagyon sok függ helytállásuktól éppen ezen a fronton, melynek összeomlása beláthatatlan következményekkel járna Erdélyben harcoló bajtársaikra, mert az egész hadseregcsoport arcvonalának ezen a peremszakaszon van az egyik legfontosabb sarokpillére. Vállvetve harcolnak hát, olyan szívóssággal és bátorsággal, amely a legnagyobb elismerésre méltó. A Wehrmacht-jelentésekben többször is név szerint említik a hősiesen harcoló katonákat, mint például … a magyar 21. határvadász-zászlóalj, melynek Brambring nevű főhadnagya, az egyik hegyiüteg előretolt figyelőjeként, tíz katonájával tartja az egyik döntő fontosságú magaslatot a túlerőben lévő ellenséggel szemben.
Elképesztően nehéz maga a terep is. Jókora magassági különbségeket kell leküzdeni: a lövegeket, a lőszert, az ellátmányt úgy kell felvonszolni a hegycsúcsokra. A sűrű erdőkben és a sziklazugok útvesztőiben, ahová beszivárog az ellenség és csak az alkalomra vár, nem akarnak véget érni az évszak szerint is hosszú éjszakák. Csak óvatosan lehet közlekedni a kisszámú völgyvonalakon is, mert ezek állandó célpontjai az ellenséges repülőknek.
Háború a Kárpátokban! Súlyos harcfeltételek, nehéz küzdelmek. A katonák rettenthetetlenek és kitartóak, türelmesen elviselnek mindent, és küzdenek az ellenséggel, melynek itt nagy árat kell fizetnie minden elfoglalt hegycsúcsért és minden ösvényért. (120. o.)
...Hiába az ellenséges támadóerő számszerűleg sokszoros fölénye, az erdélyi hadszíntér keleti arcvonalán minden támadás megtörik. Rövid szünet után, szeptember 22-én a szovjetek újra kezdik támadásukat a tordai arcvonalszakaszon, áttörési kísérleteik azonban itt is meghiúsulnak. Szeptember 25-én kifullad a szovjet offenzíva! Kelet-Magyarországon nem sikerült áttörni az arcvonalat.” (122. o.)
A második világháborúban küzdött magyar katonáról csak az évtizedekig sulykolt megállapítások élnek a köztudatban: „rosszul felszerelt”, „rosszul kiképzett”, „fasiszta, németbérenc”, „tehetetlen, gyáva, feláldozott hadsereg”, 283„Don-kanyar, utolsó csatlós” stb. Pedig a gyengén felszerelt, nehézfegyverzettel alig ellátott, sokszor megoldhatatlan feladat elé állított magyar honvéd semmivel nem volt rosszabb katona, mint a német vagy az orosz. A hazáját védő honvéd helytállása a Keleti-Kárpátokban nagyra értékelendő, mert olyan védelmi vonalat épített ki és védett, amelyet a második világháború folyamán nem tudtak áttörni, csak megkerülni. Vannak, akik azonnal kontráznak: mit értek vele, megkerülték! Igen, így is fel lehet fogni, az összes többi erődvonalat azonban át is törték!
Az pedig, hogy a Vörös Hadsereg nem akarta volna áttörni az erődvonalat, nem igaz! A szovjet Legfelsőbb Főhadiszállás direktíváiból egyértelműen kiderül: mindent elkövettek annak érdekében, hogy ne kelljen megkerülni. A három front, az 1., 2. és a 4. Ukrán Front összehangolt támadásából csak a 2. Ukrán Front támadása nyert teret, hathatós román segítséggel, ami végül visszavonulásra kényszerítette az Árpád-vonal védőit. Történelmietlen feltevés a „Mi lett volna, ha…?” Nem is játszom ilyen gondolattal. A honvédség másodikvilágháborús szerepét, sikereit és sikertelenségeit együtt kell bemutatni. Sok szó esett eddig a sikertelenségről, a kudarcokról. Én most a helytállásról szóltam.
