A Vlaszov-féle Orosz Felszabadító Hadsereg és a prágai felkelés (1944 – 1945)
264A Vlaszov-féle Orosz Felszabadító Hadsereg és a prágai felkelés (1944 – 1945)
A németek által sokáig csupán propaganda-feladatokra használt Vlaszov-mozgalom orosz önkénteseire (részleteiben lásd az I. kötetben) csupán 1944 őszén figyelt fel ismét az egyre nagyobb létszámhiánnyal küszködő német hadvezetés. Miután a német póthadsereg parancsnoki tisztét is betöltő Himmler, az SS birodalmi vezetője szeptember 16-án találkozott Vlaszov tábornokkal, az orosz önkéntesek ígéretet kaptak az antikommunista Orosz Felszabadító Hadsereg (Russzkaja Oszvobogyityelnaja Armija, rövidítve ROA) mielőbbi felállítására. Kezdetben Vlaszov és vezetőtársai abban reménykedtek, hogy 1945 nyaráig egy 10 gyaloghadosztályból, legalább egy páncélosezredből, tartalékalakulatokból, tisztiiskolából és jelentősebb légierőből álló fegyveres erőt alakíthatnak ki. A németek azonban egyelőre csupán egy három hadtestből álló hadsereg megszervezését helyezték kilátásba. Ez idő tájt a német Wehrmacht alakulataiban mintegy 800 ezer szovjet állampolgár – legtöbbjük volt hadifogoly – teljesített főként fegyvertelen kisegítő szolgálatot.
1944. november 23-án a németek utasítást adtak ki az 1. orosz önkéntes hadosztály – a német hadrendben 600. [orosz] gyaloghadosztályként nyilvántartott seregtest – megszervezésére. A hadosztály szervezése már november 10-én kezdetét vette. Parancsnoka az ukrán származású Sz. K. Bunyacsenko ezredes, illetve 1945 februárjától vezérőrnagy lett. Bunyacsenkót mint a szovjet 389. lövészhadosztály parancsnokát egy Sztálin-parancs alapján korábban halálra ítélték. Az orosz hadosztályt a német népi-gránátoshadosztályok szervezési utasítása és állománytáblája alapján (lásd az előző fejezetet) Münsingenben azzal a különbséggel állították fel, hogy a páncélvadászosztályban rendszeresített 14 Jagdpanzer 38(t) vadászpáncélos helyett csak 10 hasonló típusú páncélossal, és további 10 T–34 harckocsival rendelkezett. A hadosztály személyi állománya egyrészt az SS 29. (orosz) gránátoshadosztályának szánt, de át nem szervezett Kaminszkij-féle SS-dandár 3000–4000 katonájából, az SS 30. (orosz) gránátoshadosztályának szánt Siegling-dandár négy ezredének orosz önkénteseiből, valamint számos orosz állományú keleti zászlóalj és keleti tüzérosztály tagjaiból állt össze, mintegy 18-20 ezer fős létszámmal.
A 600. (orosz) gyaloghadosztály 1945. március elején érte el a hadrafoghatóságot. Folyamatban volt már a 2. orosz önkéntes hadosztály – német számozás szerint a 650. [orosz] gyaloghadosztály – felállítása is, amely megszervezéséről a Heuberg melletti gyakorlótéren 1945. január 17-én rendelkeztek. Ezen hadosztályt is a korábban már létező keleti önkéntes alakulatok tagjaiból szervezték. Amikor a 650. (orosz) gyaloghadosztály 1945. április 19-én a felállítás helyszínét elhagyta, hadrendje ugyan teljes volt, de fegyverzeti szempontból még kiegészítésre szorult. A hadosztály parancsnoka G. A. Zverev ezredes, később vezérőrnagy volt, aki korábban a szovjet 190., majd 1943. március 9-ig a 350. lövészhadosztály parancsnokaként tevékenykedett.
A 3. orosz önkéntes hadosztály – német számozás szerint a 700. [orosz] gyaloghadosztály – esetében csupán a hadosztály-törzs alakult meg, pedig 1945. február 12-i adatok szerint további 10 ezer orosz önkéntes állt még e célból rendelkezésre. A ROA főparancsnoksága a három hadosztály, néhány hadsereg-közvetlen alakulat, egy tartalékdandár és egy tisztiiskola mellett egy ugyancsak orosz önkéntesekből álló páncélvadászdandárt is kapott. A dandár – a német páncélvadászdandárokhoz hasonlóan – négy (10., 11., 13., 14.) páncélvadász-kötelékből állt. A 12. páncélvadász-kötelék kaukázusi önkéntesekből szerveződött. A páncélvadász-kötelékek egyenként három vadászcsoport 10-10 vadászkommandóját egyesítették. Egy páncélvadász-kötelékbe 35 tiszt és 275 katona, egy páncélvadászdandárba pedig 140 tiszt és 1100 katona tartozott. Minden dandár 1200 Sturmgewehr 44 gépkarabélyt és 2400 páncélöklöt kapott. Az orosz állományú páncélvadász-kötelékek 1945. március végén–április elején kerültek bevethető állapotba.
Az Orosz Felszabadító Hadsereg szárazföldi csapatainak létszáma 1945 márciusában mintegy 45 ezer fő volt. A ROA azonban némi légierővel, állományában további 5000 önkéntessel is rendelkezett. A pilóták egy része átállt szovjet katona volt. 1943-ban 66, 1944 első negyedében további 20 szovjet pilóta repült át önként repülőgépével a németekhez. A tervek szerint e köteléknek vezetési törzzsel, egy vadászrepülő-századdal (16 Bf 109 G10), egy csatarepülő-századdal (12 Ju 87), egy bombázórepülő-századdal (öt He 111), egy futár- és összekötő repülő-századdal (két Fi 156, két zsákmányolt U 2), egy kiképző-századdal (két He 111, két Ju 87, két Bf 109, két Bf 108, három U 2), valamint egy kilenc ütegből álló légvédelmi tüzérezreddel, egy kiképző légvédelmi tüzérezreddel és négy propaganda-századdal kellett rendelkeznie. Az 5. vadászrepülő-század 1945 márciusában vált bevethetővé. A csatarepülő-századot 12 Ju 88 repülőgéppel március 28-án 8. éjszakai csatarepülő-századdá szervezték át. A század április közepén ugyancsak harcképessé vált.
A ROA szárazföldi csapatainak létszáma csaknem megkétszereződött, amikor a háború vége felé a XV. (kozák) lovashadtest (Helmuth von Pannwitz német altábornagy) csapatait is Vlaszov tábornok alárendeltségébe utalták. A kozák csapatok sokáig a Balkánon, a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg partizán-kötelékei ellen harcoltak, majd formálisan a Waffen-SS kötelékébe kerültek. A hadtest 1945. április 1-jén egy hadtest-törzsből, testőr-lovasszázadból, felderítőosztályból, gépkocsizó híradóosztályból, egy-egy felállítás alatt álló rohamlöveg- és páncélososztályból, az egyenként három lovasezreddel, egy tüzérosztállyal, egy utászzászlóaljjal és egyéb megerősítő kötelékekkel rendelkező 1. és 2. kozák lovashadosztályból, és a 3. kozák hadosztályból állt. A hadtest összlétszáma mintegy 30-40 ezer fő lehetett.
1945 elején Vlaszov tárbornok csapataihoz csatlakozott az ugyancsak orosz önkéntesekből – főleg cárpárti emigránsokból és azok gyerekeiből – szervezett Orosz Biztosító Hadtest állománya is. Ezen köteléket a németek a fontosabb katonai objektumok védelmére 1941. szeptemberében Szerbiában állították fel. A “hadtest” 1943 szeptemberében – a német keretállományt nem számítva – 4769 főt számlált. Az alakulat azonban gyorsan gyarapodott, 265és hamarosan öt ezredben 16 ezer önkéntest egyesített. Ezen csapatokat 1943-tól előbb a jugoszláv partizánok, majd 1944 őszén a szovjet Vörös Hadsereg csapatai ellen is bevetették, és súlyos veszteségeket szenvedtek. Maradványaik – három gyenge ezred mintegy 4000 fővel – a ROA alárendeltségébe kerültek.
A ROA orosz önkénteseit először 1945. április 9-én, az Odera mentén vetették be korábbi honfitársaik ellen. A 600. (orosz) gyaloghadosztály Zaharov rohamcsoportja hajnali 5 órakor a német 9. hadsereg arcvonalán, Berlintől északkeletre, a szovjet 230. lövészhadosztály Neu-Lewin, Karlsbiese és Kerstenbruch helységek körüli védelmébe tört be. Az orosz önkéntesek páncélöklökkel és kézifegyvertűzzel támadták meg a szovjet páncéltörő ágyúk álcázott tüzelőállásait. Az oroszokat támogató német zászlóalj rohamlövegeivel csak később csatlakozott a korlátozott célú, de sikeres vállalkozáshoz.
Április 13-án hajnali 4 óra 45 perckor a német és orosz önkéntes tüzérség eszközei tüzet nyitottak a szovjet 33. hadsereg 119. megerődített körletének csapatai által tartott állásokra az Odera menti Fürstenberg körzetében. A 600. (orosz) gyaloghadosztály két ezrede és a német 391. biztosító hadosztály egy gyenge ezrede utász-rohamosztagok és az orosz hadosztály néhány páncélosának támogatásával reggel 8 óráig 500 méter mélyen hatolt be a szovjet állásokba. Az elszántan harcoló orosz önkéntesek több támpontot és bunkert megsemmisítettek. Az “Aprilwetter” (Áprilisi Időjárás) fedőnevű vállalkozást a német 4. repülőhadosztály 26 csatarepülőgépén kívül a ROA bevethető repülőgépei is támogatták. Az orosz–német támadás azonban a 119. megerődített körlet jól kiépített védelmével szemben délelőtt 10 óra körül elakadt.
A Vlaszov-mozgalom vezetői 1945. március 28-án a Cseh–Morva Protektorátus területén, Karlsbad (Karlovy Vary) városában megtartott ülésükön úgy döntöttek, hogy a ROA minden alakulatát – beleértve a XV. (kozák) lovashadtestet is – az Alpok egy pontján vonják össze. Ezzel az volt a céljuk, tekintve a németek egyre romló katonai helyzetét, hogy erődemonstrációjukkal felhívják magukra az angolszász hatalmak figyelmét, amelyek eddig nem mutattak érdeklődést az antikommunista orosz fegyveres erő iránt. Ennek értelmében az orosz önkéntes alakulatok megkezdték menetüket a cseh területek felé.
A cseh ellenállási mozgalom 1945. május 5-én, Berlin elestének hírére Prágában, az akkori Cseh–Morva Protektorátus fővárosában a német megszállók ellen fegyveres felkelést robbantott ki. A cseh felkelők aznap reggel elfoglalták a rádió épületét, s bejelentették a prágai felkelést. A londoni csehszlovák emigráns kormány segítséget kért a nyugati szövetségesektől. Churchill brit miniszterelnök levélben kérte az amerikai Eisenhower tábornoktól, a nyugati szövetséges csapatok főparancsnokától, hogy megelőzve a szovjet csapatokat siessen a prágai felkelés segítségére. Az amerikai tábornok azonban tartva magát a korábbi, szovjet főparancsnoksággal kötött megállapodáshoz, nem lépte át a Karlovy Vary–Pilse–eské Budejovice vonalat. Míg George Smith Patton tábornok amerikai 3. hadseregét ezen utóbbi vonalon tartotta, Karl Hermann Frank, a cseh–morva protektor a Hitler öngyilkosságát követően megalakult Dönitz-kormánytól kért segítséget. A német vezetés két német hadosztályt rendelt a prágai felkelés leverésére, mivel a Prágában állomásozó német csapatok gyenge harcértékűek voltak, páncélos- és tüzér-alakulatokkal nem rendelkeztek. Május 6-án a Forradalmi Cseh Nemzeti Tanács (CsNT), amelynek fegyveres csoportjai addigra a város nagy részét ellenőrzésük alá vonták, közvetlenül kért segítséget Pattontól. Mivel az amerikai csapatok továbbra sem mozdultak ki állásaikból, a Cseh Nemzeti Tanács a Prágától 50 km-re délnyugatra állomásozó 1. orosz önkéntes hadosztályhoz fordult. Bunyacsenko vezérőrnagy hadosztálya, amely addig a németek oldalán harcolt, nyilvánvalóan a háború utáni sorsukat szem előtt tartva, 20 ezer katonával megindult a felkelők megsegítésére.
Az orosz önkéntesek már május 6-án délután felvették a harcérintkezést a németekkel, amikor a cseh felkelőkkel kötött katonai megállapodás értelmében a Prágától északnyugatra fekvő Ruzyně repülőterét akarták birtokba venni. A repülőtéren a vadászrepülő-alakulatokkal megerősített, és Me 262 sugárhajtású repülőgépekkel felszerelt német 6. bombázórepülő-ezred állomásozott. Miután az orosz–német tárgyalási kísérletek kudarcot vallottak, az orosz hadosztály harckocsikkal megerősített 3. ezrede támadást indított. A németek minden bevethető Me 262 repülőgépükkel alacsonytámadásban lőtték az orosz csapatokat. A német repülőgépek végül áttelepültek Saazba, a földi kiszolgáló személyzet pedig másnap reggel kitört az orosz gyűrűből. A repülőtér orosz kézbe került.
A ROA 1. orosz önkéntes hadosztálya május 7-én elérte Prágát, visszaszorította az odavezényelt két német hadosztályt, amelyből az egyik a még szervezés alatt álló Wallenstein SS-páncélgránátos-hadosztály volt, majd a felkelőkkel együtt jelentősen megtisztította a várost. Május 8-ára virradóra az orosz hadosztály azonban beszüntette a harcot, és kivonult Prágából, mert a találkozást Konyev marsall 1. Ukrán Frontbeli odairányított csapataival mindenhogyan el akarta kerülni. Amikor május 9-én hajnali 4 óra 40 perckor az első szovjet páncélosok begördültek Prágába, a városban már nem voltak német alakulatok, csak német hadifoglyok.
A szovjetek üldözték a vlaszovistákat. Már magában Prágában is több mint 600 kórházban fekvő orosz önkéntest végeztek ki, és folytatták a többiek felkutatását is. Május 12-én Vlaszovot több tábornokkal és tiszttel együtt a Vörös Hadsereg elfogta, az Orosz Felszabadító Hadsereg több ezer nyugat felé menekülő tagját pedig az amerikaiak átadták a Szovjetuniónak. 1946. augusztus 1-jén a Pravda közölte, hogy Vlaszovot és 11 társát hazaárulásért és a németek részére végzett kém-, diverziós és szabotázstevékenységért halálra ítélték, és kivégezték. Túlélőik sorsában akkor kezdődött változás, amikor a szovjet Legfelső Tanács Elnöksége 1955. szept. 17-én amnesztiát hirdetett a német fogságba esett vagy önként német szolgálatba állt szovjet állampolgárok számára.
