Páncélosütközetek Budapest térségében (1945. január 1. – 1945. február 15.)

Teljes szövegű keresés

Páncélosütközetek Budapest térségében (1945. január 1. – 1945. február 15.)
1944. december 24-én este Adolf Hitler – értesülve a magyar főváros csaknem megvalósult bekerítéséről – elrendelte Herbert-Otto Gille SS-Obergruppenführer, a Waffen-SS tábornoka Modlin körzetében védőállásban lévő IV. SS-páncéloshadtestének Magyarországra vezénylését egy ellentámadás céljából. A német 96. és a 711. gyaloghadosztályokat is a magyarországi hadszíntérre irányították. Heinz Guderian vezérezredes, a német szárazföldi haderő megbízott vezérkari főnöke hadászati okokból helytelenítette a megkérdezése nélkül foganatosított átcsoportosítást. A tartalékban álló SS-páncéloshadtestre ő a berlini irányban küszöbön álló szovjet offenzíva megfékezésekor számított.
A tervezett támadással kapcsolatban két változat készült. A Déli megoldás (Südlösung vagy Paula) esetében a németek Székesfehérvár északi térségéből kiindulva, a páncélosok számára igen kedvező terepen, északi-északkeleti irányban támadtak volna. A felvonuláshoz azonban öt teljes napra lett volna szükségük, és a vasúthálózat rossz állapota miatt az úton való átcsoportosításhoz 900 köbméterrel több üzemanyagot kellett volna igényelniük, mint az északi változatban. Az Északi megoldás (Nordlösung vagy Konrad) előnye a gyorsabb felvonulás és a kisebb üzemanyagigény volt, de a terep hegyvidéki jellege miatt a Komárom felől támadó SS-páncélosok manővere és harctevékenysége jelentős akadályokba ütközhetett. A két támadás-tervezet fedőnevei valószínűleg a Wehrmacht híradócsapatai által használt ábécé-rendszert vették alapul. A Paula a P betű megfelelője volt, amely a Déli megoldás esetében a Plattensee (Balaton) szóra utalt. A Konrad szó hasonló logika alapján a K betűt jelölte, s ezen az Északi megoldás kiindulópontját, Komárom (németül Komorn) városát értették.
A dilemmát Walther Wenck altábornagy, a német szárazföldi haderő vezérkarának vezetési csoportfőnöke oszlatta el, amikor 1944. december 30-án az Eszterházán tartott megbeszélésen elfogadta a Dél Hadseregcsoport északi megoldást támogató érveit. Megállapodtak Otto Wöhler gyalogsági tábornokkal, aki december 23-tól a leváltott Friessner vezérezredes helyett a hadseregcsoport új parancsnoka volt, hogy a támadás 1945. január 1-jén este északon Konrad fedőnévvel indul. Wöhler december 31-én este, a Balck-seregcsoportnak küldött táviratában a hadművelet céljaként elsősorban a Budapest és a Vértes-hegység között lévő szovjet erők szétzilálását és megsemmisítését, valamint a Budapesttel való kapcsolat megteremtését jelölte meg.
A szovjet felderítés eközben nem tudta megállapítani, hogy a németek a 4. gárdahadsereg arcvonalának melyik szakaszán készülnek támadásra, leginkább Székesfehérvár körzetét tartották veszélyeztetettnek. A német támadás súlya végül a Dunától közvetlenül délre elhelyezkedő 31. gárda-lövészhadtestet érte. A lövészhadtest parancsnoka Sz. A. Bobruk vezérőrnagy volt, aki 80. gárda-, 34. gárda- és 4. gárda-lövészhadosztályait Neszmély és Bánhida között, 53 km széles arcvonalon mindössze másfél napja rendelte védelembe. A hadtestet egy páncéltörő tüzérdandárral, egy sorozatvető-ezreddel, egy aknavető-ezreddel, két könnyű tüzérezreddel és egy légvédelmi tüzérezreddel erősítették meg. A 80. gárda-lövészhadosztály jobbszárnyán helyezkedett el a 18. harckocsihadtest 170. harckocsidandára is. A lövészhadosztályok létszáma a decemberi harcok során elszenvedett veszteségek következtében egyenként sem haladta meg az 5500 főt.
A IV. SS-páncéloshadtest az addig beérkezett erőivel 1945. január 1-jén este 19 óra 30 perckor indította meg támadását. A támadás kezdetéig a 3. Totenkopf SS-páncéloshadosztálynak 66, az 5. Wiking SS-páncéloshadosztálynak 32, a 96. gyaloghadosztálynak pedig 43 százaléka érkezett meg. A hadtest 3. SS-páncéloshadosztálya január 1-jén 97, 5. SS-páncéloshadosztálya 48, 96. gyaloghadosztálya pedig hat bevethető páncélossal rendelkezett. A balszárnyon a 3. SS-páncéloshadosztály, attól délre az 5. SS-páncéloshadosztály támadott. A 96. gyaloghadosztály 283. gránátos-ezrede Dunamocstól délre, 287. gránátos-ezrede pedig Nyergesújfalunál a Dunán át indította meg rohamát, hogy hídfőket foglaljon a déli parton, és szabaddá tegye a 3. SS-páncéloshadosztálynak a parti útvonalat. Az SS-hadtest jobbszárnyát a Breith hadtestcsoport Pape csoportja fedezte. E csoportosítás a 6. és 8. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportjaiból, a 271. népi-gránátoshadosztály zöméből, a magyar 1. huszárhadosztályból, a 208. páncélososztályból, a 219. rohampáncélos-osztályból és néhány riadó-alakulatból állt, összesen 93 bevethető páncélossal. A Konrad felmentési kísérlet sávjában a németek tehát összesen 244 bevethető páncélossal rendelkeztek.
Az 5. SS-páncéloshadosztály beérkezett erőiből a támadás végrehajtására a 9. SS-páncélgránátos-ezredből és az 5. SS-páncélosezredből két harccsoportot szerveztek. A 32 harckocsiból és négy rohamlövegből álló páncéloscsoport a Tata–Felsőgalla útvonal mentén készült előretörni, a páncélgránátosoknak pedig először Agostyánt kellett elfoglalniuk. Január 2-án reggel 4 óráig az 5. SS-páncéloshadosztály 154páncélgránátosai – helyenként súlyos helységharcban – elfoglalták Bajt, Szomódot és Agostyánt. A készenlétben álló Darges SS-páncéloscsoportot Agostyánig vonták előre. Napközben a hadosztály visszaverte a szovjetek Agostyán felé indított ellenlökését, majd folytatta előrenyomulását az Agostyán–Tarján út mentén. Az 5. SS-páncélosezredből és a 9/II. SS-páncélgránátos-zászlóaljból álló déli harccsoport Tolnától északra erős szovjet páncéltörő reteszállásba ütközött, és támadása elakadt. A páncélgránátosok nyugatról próbálták oldalba támadni a szovjeteket. Bajt az 5. SS-páncélos-utászzászlóalj foglalta el. A 9/I. SS-páncélgránátos-zászlóalj erdei harcok után reggel 9 óra körül elfoglalta Tardosbányát. Az 5. SS-páncéloshadosztály ezután azt a parancsot kapta, hogy kihasználva az éjszakát, Tarjánon keresztül Bicskéig folytassa délkeleti irányú támadását.
A 3. SS-páncéloshadosztály harckocsijai és rohamlövegei 1-jén éjfél körül elérték Dunaalmást. Másnap, január 2-án hajnalban Dunaalmás körül a súlyos harcok tovább folytatódtak. Reggel a 3. SS-páncéloshadosztály páncélgránátosai Neszmély keleti peremén már heves harcban álltak a szovjet 80. gárda-lövészhadosztály erőivel és az azokat támogató 170. harckocsidandár páncélosaival. Napközben a parti utat lezáró szovjet csapatok 16 harckocsival megerősített védelmét csak súlyos harcok után tudták áttörni, s Nyergesújfalu körzetében csak ezután sikerült egyesülniük a 96. gyaloghadosztály hídfőiben harcoló német csapatokkal. Bár a szovjetek déli és délkeleti irányból ellenlökéseket indítottak, a hadosztály páncélozott harccsoportja déli irányban folytatta a támadást. Bajót körül a szovjet gyalogság harckocsik támogatásával szilárd védelmet épített ki.
Január 3-án fél órával éjfél után az 5. SS-páncéloshadosztály folytatta támadását. Kora reggel elkeseredett helységharc során az SS-páncélgránátosok elfoglalták Vértestolnát. A helységtől délkeletre lévő erdő szélén a szovjetek elszántan védekeztek, de a németek déli és északi irányból megkerülve visszavonulásra kényszerítették azokat, és folytatták a támadást Tarján felé. A hadosztály egy másik harccsoportja Héreget vette birtokba, majd dél felé tört előre. Tarján ellen is összpontosított támadás indult, s igen heves harcok után a település 15 óra körül német kézre került. Miután a hadosztály folytatta a támadást, 16 óra 30 perc körül már Tarjántól öt kilométerre délkeletre harcolt.
Január 3-án reggelre a 3. SS-páncéloshadosztály 6. SS-páncélgránátos-ezredének csapatai heves helységharcban elfoglalták Bajnát. Az ezred erői Nagysápon át lassú ütemben délkelet felé nyomultak tovább. Napközben a szovjetek 25 harckocsival ellenlökést hajtottak végre, és újra betörtek Bajna déli részébe. A 3. SS-páncéloshadosztály csapatai újból megtisztították a falut, és 11 szovjet harckocsit lőttek ki, közülük hatot páncélököllel. A szovjetek tovább erősítették csapataikat a helységtől délkeletre húzódó magaslatokon. A német 3. SS-páncéloshadosztály egy másik harccsoportja eközben elfoglalta Nagysápot, és Bajnától északkeletre harcolt.
Január 4-én hajnali 1 órától az 5. SS-páncéloshadosztály erői Mánytól öt km-re északnyugatra heves harcba álltak. A bevezetett felderítés megállapította, hogy Bicskétől hat km-re északnyugatra erős szovjet állások húzódnak. A 3. SS- és 5. SS-páncéloshadosztályok felderítőosztagai a Mány–Bajna vonaltól öt km-re északnyugatra szovjet páncélosokat fedeztek fel. Napközben a megerősített 5. SS-páncélos-felderítőosztály Bicskétől öt km-re nyugatra szovjet páncélelhárító körletbe ütközött. A 9. SS-páncélgránátos-ezred Mánytól négy és fél km-re északnyugatra harcolt, ahol két újabb szovjet páncéltörő reteszállást azonosítottak. Aznap tovább folytak a súlyos harcok Bajna körül is, ahol a 3. SS-páncéloshadosztály csapatai a kitartóan védekező szovjet lövészek és harckocsik miatt csak lassan tudtak teret nyerni. A megerősített 3. SS-páncélos-felderítőosztály reggel Sárisáp ellen indított támadást. Napközben a hadosztály erői felszámolták a szovjetek páncéltörő reteszállásait Bajnától délre és délkeletre. Az itt bevetett páncélozott harccsoport azonban a helységtől négy km-re keletre újabb szovjet páncéltörő ágyúkba és harckocsikba ütközött. Az SS-páncélosok megkerülő manőverrel Szomor északnyugati széléig nyomultak előre. A hadosztály páncélos-felderítői elfoglalták Sárisápot, visszaverték a szovjetek páncélosokkal támogatott ellenlökését, majd folytatták támadásukat Kirva felé. A IV. SS-páncéloshadtest aznap 40 szovjet harckocsi és önjáró löveg kilövéséről számolt be, s ezek nagy része közelharcban semmisült meg. A hadtest a “Konrad” hadművelet első négy napján egyebek mellett 79 szovjet páncélos, 160 löveg és 107 páncéltörő ágyú megsemmisítését vagy zsákmányul ejtését jelentette.
Január 5-én reggel az 5. SS-páncéloshadosztály erői elfoglalták Csabdi északi környékét, majd rövid lőszer- és üzemanyag-feltöltés után folytatták támadásukat. Az SS-páncélosok Csabditól körülbelül három km-re északkeletre nyomultak előre. Az 5. SS-páncélos-felderítőosztályt Csabditól három km-re nyugatra erős szovjet harckocsi-kötelék támadta meg, ezért a beérkező 10. SS-páncélgránátos-ezred egy harccsoportját elindították, hogy segítsen a felderítőknek. A bekerített SS-felderítőket napközben végül a 6. páncéloshadosztály támadása szabadította ki. Az 5. SS-páncélosezred és a 9. SS-páncélgránátos-ezred részei Mánytól öt km-re északnyugatra támadást indítottak délkeleti irányban. A támadó páncélosok és páncélgránátosok reggel 7 óra 10 perc körül Bicskétől három kilométerre északkeletre elérték a Bicske–Mány útvonalat, majd miután lezárták a műutat, déli irányban nyomultak tovább. Miután az élen haladó 5/5. SS-páncélosszázad élszakasza elhagyta a Csabdi déli szélén állt Hegyikastély területét, a szakasz két Panther harckocsiját a szovjet csapatok kilőtték. A 9. SS-páncélgránátos-ezred zöme Csabdi és Mány körzetében a támadó csoportosítás szárnyait fedezte.
Január 5-én a 3. SS-páncéloshadosztály 6. SS-páncélgránátos-ezredének részei a Bajna–Szomor útvonal mentén az erős szovjet védelemmel folytatott harcok közepette hajnalban elérte Szomor északi bejáratát. A helység körül a németek 45 szovjet harckocsit és számos páncéltörő ágyút számoltak össze. A 3. SS-páncéloshadosztály részei napközben betörtek Szomor területére, ahol elkeseredett helységharc vette kezdetét. A 3. SS-páncélosezred áttört a helységen és délkeleti irányban két km-t nyomult előre, ahol egyesült az 5. Wiking 155SS-páncéloshadosztály 10/II. SS-páncélgránátos-zászlóaljával. A 3. SS-páncélos-felderítőosztály támadása Dágtól északnyugatra egy szovjet páncéltörő reteszállás előtt elakadt. Január 6-án reggel az 5. SS-páncéloshadosztály páncéloscsoportját Bicskétől két és fél kilométerre keletre a szovjetek bekerítették. A németek a Hegyikastély területén körvédelemre rendezkedtek be. A 9. SS-páncélgránátos-ezred nyugati, északnyugati és északi irányból Csabdit támadta, de a szilárd szovjet védelemmel szemben alig jutott előre. A hadosztály más részei elfoglalták a Mánytól nyugatra lévő erdőt, és annak keleti szélét védték a szovjetek ellenlökéseivel szemben. A hadosztály aznap már csupán 21 bevethető páncélossal rendelkezett.
Január 6-án a 3. SS-páncéloshadosztály a Dunazug-hegység útjain Zsámbék felé folytatta támadását. Egyik harccsoportja elfoglalta a Zsámbéktól négy km-re északnyugatra lévő magaslatot, de ott egy újabb szovjet páncélelhárító körletbe ütközött, ezért kelet felé megkerülte azt. Bajna délkeleti körzetéből a 3. SS-páncélos-utászzászlóalj kelet felé indított támadást. A 3. SS-páncélos-felderítőosztály ugyanakkor Sárisáptól dél felé, Kirva irányába nyomult előre. A hadosztály páncélosezrede ugyancsak Sárisáp irányából Dág felé indult támadásra, de a helységtől északnyugatra harcoló szovjet páncéltörő ágyúk és páncélosok ellenében csak lassan jutott előre. A 3. SS-páncéloshadosztály aznap már csak 44 harcképes páncélossal rendelkezett.
Január 7-én reggel az 5. SS-páncéloshadosztály páncélgránátosai elkeseredett helységharcban elfoglalták Csabdit, s eközben páncélököllel két szovjet harckocsit kilőttek. A bekerített páncéloscsoportot sikerült ellátni lőszerrel és üzemanyaggal. Január 7-én reggelig a 3. SS-páncéloshadosztály 6. SS-páncélgránátos-ezrede legyűrte a szovjetek elszánt ellenállását, és elérte Zsámbék nyugati előterét. Itt azonban a hadosztálytüzérség teljes tűzerejének összpontosítása ellenére sem sikerült a szovjet páncélelhárító körletek szétverése. A környéken jelentős mennyiségű szovjet páncélos is tevékenykedett, amelyek közül a 3. SS-páncélosezred aznap 17 darabot kilőtt. Miután a hadosztály erői Sárisáp felől egy szovjet támadást visszavertek, a délután folyamán ismét támadásba lendültek, és mintegy öt km-t nyomultak előre déli irányban.
A német támadás a kezdeti sikerek ellenére – az ötnapos, igen heves helységharcok után – a keleti-délkeleti irányban csupán 28–37 km-es előrenyomulást ért el. A IV. SS-páncéloshadtest arcvonala január 6-án este még messze volt Budapesttől. Jelentősebb sikernek számított viszont, hogy a német 711. gyaloghadosztály 6-án visszafoglalta Esztergomot. Bicske és Zsámbék előtt az SS-páncéloshadosztályok támadását a szovjet csapatok azonban megállították, mivel annak lassú üteme lehetőséget kínált a szovjet tartalékok ügyes átcsoportosítására, majd azok felhasználásával új védelmi vonal kiépítésére. A német támadás visszaverésére január 2-ától 4-én estig átcsoportosították, és harcba vetették a 18. harckocsihadtestet, az 1. gárda-gépesítetthadtestet és a 7. gépesített-hadtest részeit, valamint négy gárda-lövész- és egy lovashadosztályt, egy páncéltörő tüzérdandárt, öt önjáró tüzérezredet, öt önálló páncéltörő tüzérezredet, hat önálló tüzérezredet, három aknavető-ezredet és hat műszaki zászlóaljat. Közülük 1945. január 1-jén a 18. harckocsihadtest 150, az 1. gárda-gépesítetthadtest 246 páncélossal rendelkezett, a 7. gépesített-hadtest állományába pedig 101 harckocsi és önjáró löveg tartozott.
A németeknek jelentősebb bevethető tartalékok már álltak rendelkezésre. Noha a harcászati fölény ismét a német oldalon volt, a hegyvidéki terepen a páncélosok nehezen tudtak manőverezni, és tűzerejüket sem tudták kihasználni. A kiválóan álcázott szovjet páncéltörő lövegek és páncélosok ellen egyre inkább rászorultak a páncélgránátos-gyalogság támogatására. Ennek következtében a IV. SS-páncéloshadtest 1945. január 1. és 7. között 529 halottat, 2625 sebesültet és 358 eltűntet veszített, s megsemmisült legkevesebb 39 német harckocsi és rohamlöveg is.
Január 7-én a Breith-hadtestcsoport Székesfehérvár északnyugati körzetéből, súlypontban a német I. lovashadtest erőivel, nevezetesen a 4. lovasdandárral, 23. páncéloshadosztállyal, valamint az 1. és a 3. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportjaival Csákvár irányában támadást indított, hogy elvágja az elakadt IV. SS-páncéloshadtest előtt harcoló szovjet csapatok utánpótlási vonalait, és elősegítse a páncéloshadtest Budapest felé történő további előrenyomulását. A Balck-seregcsoport parancsnoka Wöhlernek tett aznapi jelentésében a támadás távlati céljaként azt jelölte meg, hogy a német csapatok Budaörsön keresztül törjenek be Budapestre. A Breith-hadtestcsoport január 6-án este mintegy 116 bevethető páncélossal rendelkezett.
A Csókakő és Zámoly között, a védelemben lévő szovjet 20. gárda-lövészhadtest mögött a 7. gépesített-hadtest állt tartalékban. A gépesített-hadtest az 1. gárda-gépesítetthadtest részeivel közösen a németek feltartóztatása céljából több ellenlökést indított. Ennek következtében Székesfehérvártól északra megkezdődött a második páncélosütközet.
A németek az első napi jelentéseik szerint többek között 30 szovjet páncélost, 45 páncéltörő ágyút, 14 tüzérségi löveget és öt darab 8,8 cm-es légvédelmi löveget lőttek ki, melyeket a szovjetek zsákmányként építettek be páncélelhárító tűzrendszerükbe. A németek hét páncélost veszítettek. Január 8-án Sárkeresztes és Székesfehérvár között tovább folyt a szovjet és német páncélosok küzdelme. A németek 38 páncéltörő ágyú és 60 tüzérségi löveg mellett 25 szovjet harckocsit lőttek ki, de a szovjet védelem is megsemmisített 16 német páncélost. Zámoly körül a német felderítés újabb 60-80 szovjet páncélos gyülekezését figyelte meg.
A IV. SS-páncéloshadtest arcvonalán január 8-án reggel a 3. SS-páncéloshadosztály élei szétverték a szovjetek egyik erős páncéltörő reteszállását, majd 300 méterre megközelítették a Zsámbéktól nyugatra lévő útkanyarulatot. A hadosztály a Zsámbéktól nyugatra és Mány környékén az egyre szaporodó szovjet ellenlökések miatt ezen a napon már gyakorlatilag védelemre kényszerült. Január 9-én tovább folytatódtak a harcok Zsámbék északi körzetében és Mánynál, ahol a szovjetek heves ellenlökéseket indítottak a 3. SS-páncéloshadosztály vonalai ellen. Január 10-én a Zsámbék és Mány körül folyó harcok egyre 156inkább helyi jelleget öltöttek. A 3. SS-páncéloshadosztály január 1. és 10. között összesen 145 páncélos kilövését jelentette.
Január 9-én az I. lovashadtest tovább támadott. Ez volt a “Konrad 2” hadművelet első csatanapja. A Budapest felmentésére irányuló “Konrad 2” hadművelet megindulását a szakirodalom döntő többsége ugyan január 7-től, az I. lovashadtest támadásától számítja, azonban ez a támadás 7-én és 8-án csak a IV. SS-páncéloshadtest korábbi feladatainak megvalósítását erőltető harcát támogatta, s csak január 9-én változott meg az SS-páncéloshadtest fő támadási iránya. A német Breith-hadtestcsoport lovas- és páncéloscsapatai aznap elfoglalták Borbálapusztát, Sárkeresztesről pedig kivetették a szovjet csapatokat. A hadtestcsoport erői Zámolynál újabb szovjet páncélos ellenlökésekbe ütköztek, de a kibontakozó páncélos-találkozóharcban a támadó 80 szovjet páncélosból jelentéseik szerint 68 darabot kilőttek. Zámolyt a németek csak január 11-én foglalták el, miután saját adataik alapján újabb 31 szovjet harckocsit és önjáró löveget, valamint 31 páncéltörő ágyút, négy vontatott tábori tarackot és három tehervitorlázó repülőgépet semmisítettek meg. A szovjet csapatok a település környékén 38 német páncélos kilövését jelentették.
A január 11-én befejeződött második székesfehérvári páncélosütközetben a német csapatok területnyeresége elhanyagolható volt, azonban jelentős szovjet páncélos-alakulatot kötöttek le és vertek szét. A szovjet 7. gépesített- és 1. gárda-gépesítetthadtest részeit Tolbuhin marsall máskülönben a budapesti védők, vagy a Pilis hegységen keresztül Pomáz felé törő német csapatok ellen vethette volna harcba.
A 96. gyaloghadosztály által Esztergomtól keletre birtokba vett terepszakaszról a Dél Hadseregcsoport egy kockázatos vállalkozást készített elő. A Budapesten bekerített védők súlyos ellátási helyzetének javítása céljából egy körülbelül 200 tonna ellátmányt szállító tehergépkocsi-oszlopot akartak bejuttatni a magyar fővárosba. Úgy képzelték, miután Ernst Philipp alezredes harccsoportja áttörte a szovjetek biztosító vonalait és a Duna partján vezető úton előretörve elérte Budapestet, a tehergépkocsik a harccsoportot követve jutottak volna át a gyűrűn. A német 1. páncéloshadosztály 1. páncélosezredének parancsnoka által vezetett harccsoportot a Feldherrnhalle páncéloshadosztály két, újoncokból álló, Sturmgewehr 44 gépkarabélyokkal és páncélöklökkel felszerelt páncélgránátos-menetszázada, a 284/II. gránátos-zászlóalj, egy tüzérosztály, hat lövészpáncélos, öt harckocsi és rohamlöveg, valamint három nehéz felderítő páncélgépkocsi alkotta. A páncélosokat a 3. SS- és 5. SS-páncéloshadosztály adta. A január 10-én megindult akció 11-én nehézkesen Pilismaróttól 3 km-nyire északnyugatra jutott el, de ott az északi partról érkező szovjet harckocsiágyú- és páncéltörőágyú-tűz, valamint a szovjet 93. lövészhadosztály tűzellenállása lehetetlenné tette a továbbjutást. A németek vállalkozása kudarcba fulladt.
Január 9-ére virradó éjszaka a IV. SS-páncéloshadtest a balszárnyára helyezte át támadásának súlypontját. Az 5. SS-páncéloshadosztály 10. Westland SS-páncélgránátos-ezredének megerősített harccsoportját Esztergom déli körzetében gyülekeztették, hogy a 711. gyaloghadosztály állásain keresztül délkelet felé, Szentendre és Pomáz irányába újabb támadásra készüljön fel. A harccsoportot maga a hadosztályparancsnok, Karl Ullrich SS-Standartenführer vezette. Január 11-én a Westland ezredcsoport a magyar 1. SS-rohamvadász-ezred részeivel közösen – harcérintkezésben a szovjet 10. gárda-lövészhadtest 99. lövészhadosztályával – betört Pilisszentkeresztre. Január 12-én reggel a német–magyar SS-csapatok elfoglalták a helységet, és a szovjet csapatokat további 500 méternyire vetették vissza déli irányban.
Hitler azonban ekkor már nem bízott a támadás sikerében, és még 11-én úgy döntött, hogy a támadást ebben a térségben le kell állítani. A IV. SS-páncéloshadtest páncéloshadosztályait ezután Székesfehérvártól délnyugatra egy újabb támadás céljából fogják gyülekeztetni, amely gyakorlatilag a déli megoldás céljait valósítja majd meg. A támadásban részt vevő SS-katonák – 21 km-re a magyar fővárostól – már közel látták Budapest sikeres felmentését, s a támadás leállítását ezért nem is értették. Valójában a németek ereje csak a védőkhöz vezető folyosó létrehozásához lett volna elegendő, de annak megtartására már kevés lett volna. A Budapesttől 15 km-re északnyugatra csoportosuló szovjet 5. gárda-lovashadtest 11. gárda- és 12. gárda-lovashadosztálya ezeket az erőket is feltehetően bekerítette volna. A hegyvidéki terepen kanyargó keskeny utak sem a támadókat segítették. Gille SS-Obergruppenführer mindent megpróbált a támadás folytatása érdekében, de végül engednie kellett és az SS-páncéloshadosztályok rejtett átcsoportosítása megkezdődött.
Hitler kezdetben nagy várakozással tekintett a január 1-jén meginduló német ellencsapás elé. Heinz Guderian vezérezredes január 5. és 8. között Magyarországon tartózkodott, hogy a magyar hadszíntérrel kapcsolatos további teendőket a Dél Hadseregcsoport főparancsnokával, Wöhler tábornokkal, a Balck-seregcsoport parancsnokával és Gille SS-Obergruppenführerrel megbeszélje. A kialakult német vélemény szerint a támadás sikertelensége elsősorban annak volt köszönhető, hogy a január 1-jén este elért sikereket az éjszaka folyamán nem sikerült áttöréssé fejleszteni.
Január 6-án a 2. Ukrán Front 7. gárda- és 6. gárda-harckocsihadserege Garam menti állásaiból támadást indított Komárom és Érsekújvár irányban. Ezzel kezdetét vette a második garami páncélosütközet. A támadás céljaként a szovjet szakirodalom a 4. gárdahadsereg tehermentesítését, illetve a Balck-seregcsoport IV. SS-páncéloshadteste hátának veszélyeztetését jelölte meg. Ha valóban ez lett volna a kitűzött cél, vajon miért kellett a kapott parancs szerint a 4. gárdahadsereg jobbszárnyának is támadásba átmennie Komárom irányában? Véleményünk szerint ennek az újabb akciónak a december 20-án kezdődött támadás elmaradt maximális hadműveleti céljait – a “siker kifejlesztését” – kellett megvalósítania. A IV. SS-páncéloshadtest bekerítése nem cél, csupán következmény lett volna.
A szovjetek azonban – ahogy néhány nappal korábban a németek is – alábecsülték ellenfelük képességeit. A szovjet csapatok a meglepetés érdekében tüzérségi előkészítés nélkül, éjszaka indítottak támadást a 6. gárda-harckocsihadsereg, 1577. gárdahadsereg és az önálló 27. gárda-harckocsidandár erőivel. A legkevesebb 170 harckocsival és önjáró löveggel, illetve 719 löveggel és aknavetővel meginduló támadás először meglepte Friedrich Kirchner páncélos tábornok német LVII. páncéloshadtestét. A szovjeteknek sikerült egy 15 km széles hídfőt kialakítani, és a Garam folyó nyugati partjától 16 km-t előretörni.
A komáromi dunai átkelők és Érsekújvár felé törő szovjet 5. gárda-harckocsihadtest és 9. gárda-gépesítetthadtest páncélosai azonban hamarosan beleütköztek a 14 harckocsival és rohamlöveggel rendelkező német 8. páncéloshadosztály, a 211. népi-gránátoshadosztály, a 13. páncéloshadosztály páncélvadászosztálya, a Sachsen géppuskás-zászlóalj, valamint a magyar Szent László hadosztály ellenállásába. A magyar seregtest kötelékébe ez idő tájt a szintén magyar 2. páncéloshadosztály harccsoportjának és egy magyar rohamtüzérosztálynak 11 harckocsija és rohamlövege is beletartozott.
Január 7-én a 6. gárda-harckocsihadsereg főerői elérték ugyan Komáromot, de a város északi és északkeleti előterében súlyos harcokba bonyolódtak. Velük szemben a komáromi hídfő védelmével megbízott von Roden vezérőrnagy parancsnoksága alatt a IV. SS-páncéloshadtesttől aznap átvezényelt német 208. páncélososztály 12 bevethető harckocsija, 10 nehéz páncéltörő ágyú, néhány 8,8 cm-es légvédelmi löveg és a 8. páncéloshadosztály 200-300 főnyi páncélgránátosa tartotta állásait.
A harcok hevességét jól jellemzi, hogy az LVII. páncéloshadtest jelentései szerint a német–magyar csapatok a szovjet támadás első két napján a Dunától északra 91 szovjet páncélost lőttek ki. A lehetőségeikhez mérten a magyar honvédek is kivették részüket a szovjet harckocsik elleni küzdelemből. Domonkos József tizedes, az 1. ejtőernyős-ezred katonája például 1945. január 6-án hajnali 4 órakor a párkány–nánai útelágazásnál a támadó szovjet harckocsikat bevárta, és közülük egy T–34-et 30 méterről páncélököllel kilőtt. Az 1. ejtőernyős-ezred egy másik katonája, Kocsis Imre őrmester ugyancsak január 6-án ugyanannál az útelágazásnál a támadó szovjet harckocsik közül kettőt 80 méterről páncélrémmel semmisített meg.
Miután a németek január 6-án a Duna déli partján visszafoglalták Esztergomot, Malinovszkij marsall a front tartalékából kénytelen volt a 93. gárda-lövészhadosztályt Vác körzetében a Duna északi partjára vezényelni, nehogy a németek a 6. gárda-harckocsihadsereg hátába kerüljenek.
Január 7-én a szovjet csapatok is erősítést kaptak. A 7. gárdahadsereg megkapta a 72. gárda-lövészhadosztályt és Malinovszkij marsall a 2. Ukrán Front tartalékából a 6. gárda-harckocsihadseregnek alárendelve január 8-án Farnad irányában harcba vetette a 4. gárda-gépesítetthadtestet is.
Miután a Lévától átcsoportosított német 20. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja január 10-én reggel 7 órakor 30 páncélossal Udvard körzetéből déli irányban ellencsapást indított, a szovjet támadás végképp megrekedt. A január 13-án védelembe kényszerített szovjet csapatokat a németek jelentős veszteséget okozva fokozatosan visszaszorították kelet felé. Mindezt anélkül tették, hogy a Dunától délre saját csoportosításukat jelentősebben meggyengítették volna. A helyi jelentőségűvé váló, de heves harcok csupán január utolsó harmadában hagytak alább, miután a szovjet csapatok visszahúzódtak garami hídfőjükbe, és ellenállásuk megszilárdult.
Január 17-ig a németek IV. SS-páncéloshadtestüket – a szovjetek megtévesztése végett Komáromon keresztül – új gyülekezési körletébe, Zirc térségébe szállították, hogy Székesfehérvártól délnyugatra próbálkozzanak meg a Paula helyett “Konrad 3” fedőnévre átkeresztelt déli változatú felmentő akciójukkal. A maszkirovkát (megtévesztést) ezúttal a németek hajtottak végre, és teljes sikerrel. A szovjetek ugyanis azt a téves következtetést vonták le, hogy az SS-páncéloshadosztályokat elszállítják a magyarországi hadszíntérről. A “Konrad 3” hadművelet céljaként a németek a következőket jelölték meg: előbb elérni a Dunát keleti irányban, hogy a Balaton és a Vértes között elhelyezkedő szovjet csapatokat elvágják, majd észak felé fordulva áttörni Budapest felé, hogy a budapesti védőkkel a harcászati kapcsolatot újra megteremthessék.
A súlyponti csoportosítás a 3. SS- és 5. SS-páncéloshadosztályt, az 1. és 3. páncéloshadosztályt, a 303. rohamtüzérdandárt, az 509. nehézpáncélos-osztályt, a 24/I. páncélososztályt és a 219. rohampáncélos-osztályt magába foglaló és irányító IV. SS-páncéloshadtest volt. Ezen német csoportosítás 311 bevethető harckocsival és rohamlöveggel, valamint 882 löveggel és aknavetővel rendelkezett. A támadásban a III. páncéloshadtest és az I. lovashadtest erői is részt vettek.
A támadásra készülődő német páncélosokkal szemben Sárkeresztes és a Balaton között, 35 km-es arcvonalon a 4. gárdahadsereg (G. F. Zaharov hadseregtábornok) 21. gárda-lövészhadteste 84. lövészhadosztályának egy része, valamint a 135. lövészhadtestének (P. V. Gnyedin vezérőrnagy) 252. lövészhadosztálya és 1. gárda-megerődített körlete védett. A védelmet a 252. lövészhadosztály arcvonalán készítették elő jobban. A 928. lövészezred öt km-es sávjában például három páncélelhárító körletet rendeztek be, mindegyikben nyolc-tíz löveggel. Négy-öt km-re a peremvonaltól 11 önjáró löveget állítottak tüzelőállásba. A lövészezred harcrendje két lépcsőből állt. Nádasdladány irányában a védelem mélysége az öt km-t is elérte. Az 1. gárda-megerődített körlet ennél gyengébb erőkkel rendelkezett. Kilométerenként csupán négy géppuskát, négy páncéltörő puskát, két darab 45-, illetve 76 mm-es löveget és átlagban alig több mint egy aknavetőt tudott kiállítani. A védelem mélysége itt a páncélelhárító tüzértartalék állásaival együtt sem haladta meg a másfél-két km-t. A tartalékot egy géppuskás-tüzérzászlóalj egyik százada, egy motorkerékpáros-ezred géppuskás-százada, és hét T–34 harckocsi képezte. A 135. lövészhadtest mögött a teljes arcvonalon elosztva a 7. gépesített-hadtest 63. gépesített-dandárának lövészzászlóaljai és egy önjáró tüzérezred került tartalékba. A 135. lövészhadtest sávjában csoportosult további két páncéltörő tüzérezred, egy ágyús tüzérezred és egy aknavető-ezred. A tüzérség sűrűsége arcvonal-kilométerenként 10-11 darab löveg és aknavető volt, ami azt jelentette, hogy a szovjetek itt körülbelül 350-385 löveggel és aknavetővel rendelkeztek. A hadtest arcvonalszakaszán 1587000 méter lövészárkot és 1500 méter közlekedőárkot ástak ki és rendeztek be. Az aknamezők összesen 3000 harckocsi elleni és 4500 gyalogsági aknából álltak. A 176-os magassági pont és a Balaton között elektromos műszaki zárat is telepítettek.
Január 17-én este 23 óra 10 perckor Gaedcke vezérőrnagy, a Balck seregcsoport vezérkari főnöke jelentette a Dél Hadseregcsoport vezérkari főnökének, hogy a “Konrad 3” hadművelet az előkészületek befejezése után másnap, január 18-án hajnali 5 órakor terv szerint megindulhat.
A IV. SS-páncéloshadtest január 18-án áttörte a szovjet védelmet, és gyors ütemben nyomult előre keleti irányban. A 3. páncéloshadosztály január 19-én reggel Dunapentelénél elérte a Dunát. A németek ezzel 27 óra leforgása alatt kettévágták a 3. Ukrán Frontot. Az 1. páncéloshadosztály még aznap átvágta a Székesfehérvár–Seregélyes utat, amely a körzetben védekező szovjet 4. gárdahadsereg egyik legfontosabb utánpótlási vonalát jelentette. Január 20-án a 3. páncéloshadosztály egy része észak felé fordult, de a szovjetek Adony előtt megállították. Időközben a január 18-án Bicskétől átcsoportosított szovjet 18. harckocsihadtest részei – amelyet a 3. SS- és 5. SS-páncéloshadosztályok már bekerítettek, de elegendő német tartalék hiányában azok kitörtek a bekerítésből – a német utánszállítást fenyegették. A 3. páncéloshadosztály emiatt kénytelen volt ismét dél felé fordulni.
Január 20-án a Sió-csatorna mentén Siófok és Mezőkomárom között a magyar 25. gyaloghadosztály (Kalkó Gyula vezérkari ezredes) 25. gyalogezrede vonult fel, hogy a német 1. és 23. páncélos-felderítőosztályok erőit leváltsa. A gyaloghadosztályt Tihany és Balatonfűzfő közötti védőállásából a IV. SS-páncéloshadtest jobbszárnyának támogatására vonták előre. Helyét a Balaton északi partján Tilger Ferenc vezérőrnagy 20. gyaloghadosztálya és a folyamőrdandár maradványaiból szervezett Illey csoport (Illey Tamás főtörzskapitány) vette át. Két utóbbi magyar alakulat a Balatonfüreden települt magyar II. hadtest alárendeltségébe tartozott.
A 25. gyaloghadosztály még a nap során a IV. SS-páncéloshadtest alárendeltségébe került. A Sió-csatorna biztosításának feladatát megerősített 25. gyalogezrede vette át. A magyar hadosztály nyolc feltöltött zászlóaljból és egy erős utászzászlóaljból állt. A magyar seregtest létszáma ugyan megfelelő volt, de kiképzése, fegyverzete és fegyelme meglehetősen hiányosnak bizonyult, mivel a legkülönbözőbb egységekből állították össze. Tüzérségét hat könnyű és egy nehéz üteg alkotta. Páncéltörő fegyverzete a kisebb mennyiségben rendelkezésre álló páncélöklökön és páncélrémeken kívül január 20-án este 11 gépvontatású 7,5 cm-es nehéz páncéltörő ágyúból állt. A német páncélosok után beérkező magyar honvédeket az elmúlt két nap súlyos harcainak iszonyatos képe fogadta. A 1/III. zászlóalj 9. puskásszázadának parancsnoka az alábbiakban jellemezte a környéket:
Lepsénybe beérve megdöbbentő látvány fogadott. A falu romokban volt! – Mi történt itt? – Hol van a lakosság? – kérdeztük egymástól. Egy lelket se láttunk. A látvány friss harcok nyomait mutatta. Néhány kiégett csapatszállító volt csak a faluban, de kijutva onnan, egy páncélos csatatér tárult elénk. Legalább 50-60 kilőtt harckocsi – német és orosz egyaránt – szegélyezte a műutat. Körülöttük halott katonák, a lángokból menekülő kezelő legénység. Mások, nyilván a páncélosokat kísérő gyalogság, a hősi önfeláldozás szobraivá merevedve még mindig görcsösen szorongatták a kilőtt ‘Panzerfaustok’ csövét.
De a legborzalmasabb képet a műút mutatta! Harckocsikkal eltaposott orosz katonák ellapított körvonalai – mint valami őrült futurista festő torz műve – érték egymást kinyújtva és ráfagyva a betonra. Száz és száz páncélos jármű nyomán összefüggő képet alkottak, amivel betakarták az úttestet. Nem tudtuk kikerülni – iszonyodva vonultunk át rajtuk, mint az alvilág kapuján, ahonnan nincs visszatérés.
Mi voltunk az első gyalogság, aki a német páncélos éket követte, így tanúi lehettünk a meglepetés sikerét is viselő német támadásnak. Utunk hátralévő szakaszán láttunk házakat, ahol ágyaikból ugratták ki az orosz katonákat, hátrahagyva fegyverzetüket és ruházatukat […]
Lajoskomárom volt utunk végcélja. Itt végre egyesültünk a másik két lövészszázaddal. A nehézfegyver-századot sose láttuk többet. Biztosan máshová vezényelték. A 7. és 8. század haladéktalanul megszállt egy 6 km-es védőállást a Sió-part mentén. A parancsnokságom alatt álló 9. század – mint állandó készültségben lévő tartalék – a falu szélső házaiban volt elhelyezve. Az ellenség is most zárkózhatott fel a Sió másik oldalán és egyelőre csak mesterlövészei okoztak károkat tökéletesen álcázott tüzelőállásaikból a havas túlsó parton.
A 25/II. gyalogzászlóalj Siófokról Balatonzamárdi irányában tört előre, és 15 óra körül elérte a település nyugati szélét. A tihanyi magyar tüzérmegfigyelő jelentése szerint Szántód és Szántódpuszta területén déli irányból mintegy 200 fős szovjet kötelék és nyolc harckocsi beérkezését figyelték meg. Valamivel később Zamárdinál a szovjetek kisebb felderítő csoportosítása tűzharcba keveredett a magyar csapatokkal, de a 25/II. gyalogzászlóalj páncélromboló szakasza 17 óra körül két könnyűharckocsijukat páncélrémmel kilőtte. Az erősödő szovjet nyomás miatt a magyar zászlóalj arcvonalát a későbbiekben Siófok felé vette vissza.
Január 21-én megindult a Székesfehérvár elleni német támadás. A német 1. páncéloshadosztály, alárendeltségében Ney Károly SS-Sturmbannführer magyar legénységű SS-harccsoportjával, a német 23. páncéloshadosztály részeinek támogatásával súlyos helységharcban 22-én reggelre visszafoglalta a várost, a Dunántúl egyik legjelentősebb közlekedési csomópontját.
Január 22-én a magyar 3. hadsereg (Heszlényi József vezérezredes) a nap folyamán átvette a parancsnokságot a Balaton és a Duna közötti szakaszon bevetett magyar–német fedező erők felett.
Január 25-ig a IV. SS-páncéloshadtest két SS-páncéloshadosztálya elérte a Váli-víz mentén húzódó Adony–Baracska terepszakaszt. A többszöri irányváltásokkal tarkított német páncélos-támadásokat azonban a szovjet páncélelhárító körletek és a beérkező szovjet harckocsizó és egyéb tartalékok a térségben feltartóztatták. A Budapest felé igyekvő IV. SS-páncéloshadtest aznap – immár a 3. páncéloshadosztály nélkül – már csak 50 bevethető páncélossal rendelkezett, jóllehet a heves anyagcsatában 159a németek is megtizedelték a 3. Ukrán Front utolsó tartalékaként bevetett 5. gárda-lovas- és 1. gárda-gépesítetthadtest csapatait.
A németek január 25-én este még egy utolsó kísérletet tettek a Velencei-tó és a Duna között gyorsan kiépített szovjet védelmi vonal áttörésére. A 3. SS-páncéloshadosztály és az 1. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportjai Baracska és Pettend körzetéből indítottak támadást északnyugati irányban. Január 26-án a 3. Ukrán Front már nem volt képes önerőből megállítani ezt a támadást. Ha a 2. Ukrán Fronttól korábban nem kapta volna meg a nagyjából feltöltött 23. harckocsihadtestet és a 104. lövészhadtestet, a német harccsoportok megítélésünk szerint ha Budapest védőit nem is, de a szovjet bekerítés belső arcvonalát elérték volna. Január 26-án délután egy német páncélos-kötelék, miután átkelt a Váli-vízen, és Gyúrói-majortól két km-re nyugatra harcolt, rádiókapcsolatba lépett a Budapesten harcoló Dörner harccsoporttal. A kötelék egyik parancsnoki harckocsijában azonban hamarosan vették a támadás beszüntetését és a harccsoport Vereb körüli gyülekezését elrendelő rádióparancsot is. A német csapatok ekkor voltak a legközelebb a magyar fővároshoz. A páncélosok azonban teljesítették a visszavonulási parancsot. Ennek okáról a háború után a német 6. hadsereg parancsnoka, Balck páncélos tábornok így vélekedett:
A Váli-víznél nehéz döntést kellett hozni. Azonnali előrenyomulás Budapest felé, ahogy Gille akarta, vagy először a balszárnyunkon lévő ellenséges csoportosítás megsemmisítése, amihez a IV. SS-páncéloshadtesten kívül még a III. páncéloshadtestet is bevethettük. A Budapest felé való előrenyomulás legjobb esetben is csak arra vezetett volna, hogy egy helyett két SS-hadtest lett volna a városban, hiszen a meg nem semmisített oroszokon át visszafelé vezető út nyitva tartására nem voltak erőink.
Január 27-én megindult a 3. Ukrán Front két nappal korábbra tervezett ellencsapása a Velencei-tótól északra és délkeletre. Ezzel kezdetét vette a páncéloscsata második szakasza. Mivel a IV. SS-páncéloshadtestet hivatalosan csak aznap késő délután rendelték védelembe, a német és szovjet hadműveletek nemcsak ok-okozati összefüggések miatt, de kronológiai szempontból is szervesen kapcsolódnak egymáshoz.
A front két csapásmérő csoportosításának, északon a 23. harckocsihadtesttel, az 5. gárda-lovashadtesttel és a 104. lövészhadtesttel, délen pedig a 18. harckocsihadtesttel, valamint a 30. és a 133. lövészhadtestekkel Sárosd irányában kellett csapást mérni a német csoportosítás bekerítése és megsemmisítése céljából. A szovjet csapatok a német páncéloshadosztályokat visszavonulásra kényszerítették, de nem tudták bekeríteni és szétzúzni őket, noha erre parancsot kaptak. A szovjet 4. gárdahadsereg és a 26. hadsereg támadása igen lassan haladt, és rendkívül súlyos, részben indokolatlan veszteségeket eredményezett. Egyedül a 23. harckocsihadtest több mint 100 páncélost veszített január 27-én.
A január 31-én Székesfehérvár visszafoglalására indított szovjet kísérlet meglepte a németeket. A vállalkozás az újabb jelentős szovjet veszteségek árán február 5-ig csupán annyi eredménnyel járt, hogy a város elvesztése miatt aggódó német katonai vezetés páncélozott harccsoportjait a Váli-víztől és a Dunától visszavonta, hogy egy részükkel megerősítse Székesfehérvár védelmét. A várost és környékét a német–magyar csapatok ezek után megtartották.
A III. páncéloshadtest január 28-án a magyar 3. hadsereg alárendeltségébe lépett, majd törzse a Sárvíz-csatorna és a Duna között átvette a harcvezetést. A szovjet csapatok átkeltek a Sió- és a Sárvíz-csatornán, majd tovább támadtak nyugati-északnyugati irányban. A magyar 3. hadsereg arcvonalán emiatt, a Balatontól keletre is megélénkült a szovjetek tevékenysége.
A 3. Ukrán Front parancsnoka, Tolbuhin marsall és Zaharov hadseregtábornok, a 4. gárdahadsereg parancsnoka figyelmesen tanulmányozta azokat a jelentéseket, amelyek a 20. gárda-lövészhadtest harcfelderítő vállalkozásairól befutottak. Ezek Székesfehérvártól északra a német–magyar védelem meggyengüléséről számoltak be, mivel a csapatokat a Velencei-tó és a Sió-csatorna közötti arcvonal megerősítésére vetették be. Tolbuhin ezt is figyelembe vette, amikor a Velencei-tó és a Duna között igen nehezen haladó 4. gárdahadsereg fő erőkifejtésének súlypontját ide helyezte át.
Az éjszakai menetek során január 31-én reggelre átcsoportosított 1. gárda-gépesítetthadtest és 5. gárda-lovashadtest erői a 20. gárda-lövészhadtest sávjában készültek fel a délutáni rohamra. Ezeket az erőket jelölték ki a délnyugati irányú támadás végrehajtására és Székesfehérvár visszafoglalására. Délután 14 órakor Russzijanov altábornagy 1. gárda-gépesítetthadteste, állományában 38 bevethető M4A2 Sherman harckocsival és 24 SZU–100 önjáró löveggel, az 5. gárda-lovashadtest és a 20. gárda-lövészhadtest hadosztályainak támogatásával rövid tüzérségi előkészítést követően támadásba lendült.
A támadás a német 4. lovasdandárból és a magyar 2. páncéloshadosztályból álló Holste hadosztálycsoport arcvonalát érte. A szovjetek az éppen beérkező 356. gyaloghadosztály tapasztalatlan, páncéltörő nehézfegyverek nélkül bevetett 871. gránátos-ezredét szétverték. A 4. lovasdandár tartalékai és a Feldherrnhalle nehézpáncélos-osztály Tiger B harckocsijai már harcba léptek, de a IV. SS-páncéloshadtest nélkülözhető erőit is azonnal át kellett csoportosítani Székesfehérvárhoz. A Balck-seregcsoport feleszmélve meglepetéséből, Székesfehérvártól északra ellencsapást tervezett. Ehhez a IV. SS-páncéloshadtest 3. SS-páncéloshadosztályát és az 1. páncéloshadosztályt is átvezényelték a körzetbe. A támadás harckocsi-támogatása érdekében az 509. nehézpáncélos-osztály Tiger B páncélosait és a 24/I. páncélososztály Panthereit is visszarendelték a déli szárnyról. A tüzérségi támogatásról a 17. népi-sorozatvetődandár, és az északi arcvonalról visszavont 403. népi-tüzérhadtest ütegeinek kellett gondoskodni.
A Velencei-tó délkeleti előteréből gyorsan átcsoportosított német páncéloscsapatok 1945. január 31. és február 4. között megakadályozták a 4. gárdahadsereg jobbszárny-alakulatait abban, hogy rajtaütésszerű támadásukkal Székesfehérvártól északra áttörjék a Balck-seregcsoport védelmét, visszafoglalják a kulcsfontosságú dunántúli várost, és bekerítéssel fenyegessék a Balaton és a Velencei-tó 160között harcolva visszavonuló német–magyar csapatokat. A IV. SS-páncéloshadtest erői Székesfehérvártól északra és délkeletre az ötnapos páncélosütközetben összesen 186 szovjet páncélos kilövését jelentették. Ebből 50 harckocsit és önjáró löveget az 509. nehézpáncélos-osztály lőtt ki. A németek ezzel szemben – nem végleges saját adataik szerint – ugyanezen idő alatt összesen kilenc megsemmisült páncélost veszítettek.
Február 8-án Csősz község körzetében súlyos éjszakai harcok zajlottak. A falu délkeleti részébe betört szovjet gyalogság zömét a német 6. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportjának ellenlökése kiszorította. A támadó német páncélosok, valamint a magyar 25. gyaloghadosztály 59. utászzászlóaljának és 1/III. gyalogzászlóaljának részei négy szovjet páncéltörő ágyút és egy 120 mm-es aknavetőt semmisítettek meg. A helység megtisztítása igen elkeseredett küzdelmet eredményezett.
Február 9-én Balatonbozsok és Csősz között jelentős erejű szovjet lövészalakulatok 15 páncélos támogatásával támadást indítottak, majd 12 km szélességben és három km mélyen betörtek a magyar csapatok főellenállási vonalába. Az itt védő egyik honvéd gyalogzászlóaljat szétszórták. A szovjetek Mezőszentgyörgytől délkeletre indult rohama elfoglalta Rikipusztát, Attilapusztát, valamint Garasmajort és a 147-es magaslatot. A támadó szovjetek 10 páncélos támogatásával Mezőszentgyörgyre is behatoltak. Feltartóztatásukra a magyar 25. gyalogezred egy harccsoportja indított ellenlökést, amelyet Henkey-Hönig József őrnagy 20. honvéd rohamtüzérosztályának 24 fehérre festett Jagdpanzer 38(t) vadászpáncélosa is támogatott. A magyar 25. gyaloghadosztály csapatai az 1945. január 20. és február 10. közötti harcokban jelentős veszteségeket szenvedtek. A halottak száma 567, a sebesülteké 1764 fő volt. Az 1882 eltűnt katona egy része valószínűleg átállt a szovjetekhez, de nagyobb része bizonyára hadifogságba esett.
A Székesfehérvár körül kialakult harcokban a szovjet hadseregek csaknem teljes harckocsi-állományukat elveszítették. Megítélésünk szerint február 11-én emiatt kényszerültek védelemre, még jóval azelőtt, hogy a korábbi, január 17-i arcvonalat elérték volna. A 3. Ukrán Front az eredeti helyzetet nem tudta visszaállítani. Február 12–15. között a Sárvíz-csatorna és a Balaton között már csak helyi jelentőségű harcok folytak, amelyben a német III. páncéloshadtest páncélozott harccsoportjai felszámolták a szovjetek elszigetelt csoportjait a megszilárduló német–magyar arcvonal mögött.
A csaknem egy hónapos harmadik székesfehérvári páncéloscsata február 15-én véget ért. A németek megalapozott becsléseink szerint mintegy 16 ezer katonát, valamint 202 megsemmisült páncélost veszítettek. A szovjetek vesztesége körülbelül 42 ezer főt, továbbá megközelítőleg 600 harckocsit és önjáró löveget tett ki.
A Balck-seregcsoport balszárnyán, Székesfehérvártól északra a magyar VIII. hadtest (Dr. Hankovszky Gyula vezérőrnagy) az 1. huszárhadosztállyal (Schell Zoltán ezredes) és a 23. gyaloghadosztály (Miklóssy István ezredes) részeivel védett. A Vértes-hegység erdőségeiben nagy kiterjedésben húzódó védőállása a Gánt–Vérteskozma–Tatabánya vonalban húzódott, amelyet a rendelkezésre álló elégtelen erőkkel csak támpontszerűen lehetett megszállni, s ez főként a Vértesen áthaladó utak lezárására szorítkozott. Míg a 23. gyaloghadosztály csapatai, különböző kisebb-nagyobb csoportokban és gyakran változó alárendeltségi viszonyban, német alakulatok harcászati vezetése alá kerültek, a részbeni újjászervezést követően 1945. január 5-én 4700 főt számláló, hozzávetőlegesen kilenc zászlóaljnyi erőt képviselő, s kilenc tábori üteggel rendelkező 1. huszárhadosztály egységes vezetés alatt, viszonylag egyben alkalmazhatta csapattesteit. Az egyetlen magyar lovas seregtest 1945. január 10-étől kapott újból hadműveleti feladatokat. Harctevékenységeinek java részét a szovjet túlerő által visszaszorított, vagy az ellen támadó német kötelékek tehermentesítése céljából folytatta. Előbb a Vértes nyugati részén foglalt el védőállást, majd a Székesfehérvár és a Balaton között végrehajtott sikeres német támadással egy időben, néhány eredményes ellencsapása folytán – a Körtvélyes-, illetve Kőhányáspuszta, majd a Kotló-hegy birtokbavételével – egy ideig ellenőrzése alá került a Vértes keleti része is. Csákvárnak – mint a Vértes egyik fontos kijáratát lezáró településnek – ismételt elfoglalása azonban nem sikerült, január 28-án csupán a helységtől északra magasodó Kotló-hegyet foglalták el a zömmel 4. huszárezredbeli alakulatok. Ezen a helyen azonban a messze előretörő huszárokat az ellenséges csapatok körülzárták, s ők három napig tartottak ki szorongatott helyzetükben. Egy ízben Wack Géza tartalékos zászlós szakasza bravúros és meglepetésszerű felderítő vállalkozás során bejutott Csákvárra, s nagy zűrzavart okozott az ott elszállásolt szovjet csapatok körében. Mivel a hadosztály felmentő vállalkozásai rendre eredménytelennek bizonyultak, a körülzárt csapatoknak meg kellett kísérelni visszafelé áttörni seregtestük védőállásaiba. A kritikus helyzetet a dermesztő hideg is súlyosbította. E harcokban Marjay Tamás hadnagy, a 4/1. huszárszázad egyik szakaszparancsnoka különösen kitűnt bátorságával és példamutatásával. Az 1945. március 3-i 52. számú hadosztályparancs az alábbiakban emlékezett meg Marjay hadnagy haditettéről:
(…) A Kőhányáspuszta elleni támadásnál a legsúlyosabb ellenséges tüzérségi és gyalogsági nehézfegyverek összefogott, gyilkos tüzében mint szakaszparancsnok, szakasza élén sorozatosan rohamozta meg a mélységben elhelyezkedett ellenséges támpontokat, míg áttörte az ellenség védelmi övét. Személyes példája magával ragadta szakaszát, sőt a mellette küzdő többi egységet is.
A Nagybükk elleni rohamnál egymaga két ellenséges, nehézfegyverrel megerősített támpontot semmisített meg kézigránáttal, majd rátapadva a lendületes rohamtól megrendült ellenségre makacsul üldözte azt, úgyhogy az ellenség nehézfegyvereit hátrahagyva kényszerült rendezetlenül visszavonulni. Szakasza elsőül ért fel a Kotló-hegyre, miközben négy, nehézfegyverrel megerősített támpontot küzd le.
A Kotló-hegyen az ellenség bekerítette a 4/I. huszárosztályt. Marjay hadnagy két napon át, lőszerutánpótlás nélkül, étlen, szomjan, dermesztő hidegben és hóviharban rendületlenül kitart szakaszával és egymás után közelharccal veri vissza a nyomasztó túlerő meg-megújuló támadásait. A gyűrűből való kitörési parancsra szakasza 161élére áll és elkeseredett közelharcban áttöri a két nap folyamán kiépített orosz védelmi övet. Közben szilánkos combcsont-lövéssel megsebesül, az orosz védőállás mögött fekve marad. A dermesztő hidegben keze-lába lefagy. Ilyen állapotban öt napon át étlen-szomjan, a nagy vérveszteségtől teljesen kimerülten, hófúvásban, méteres hóban, hegyről-hegyre csúszik-kúszik Marjay hadnagy az orosz védőálláson át, míg saját csapataihoz visszatér. (…)
Életét csak mindkét lába és ujjai amputálásával tudták megmenteni. Hőstettét a legmagasabb kitüntetéssel, a Tiszti Arany Vitézségi Érem adományozásával ismerték el.
A Gánt és a Kotló-hegy környéki súlyos harcokban a dunántúli méntelepek és ménesek személyi állományából megalakult méneskari lövészosztály századai is részt vettek. Felállításuk 1944 augusztusában Celldömölk körzetében Hadházy József alezredes parancsnoksága alatt történt. Három századát az 1. huszárhadosztály alakulatai között osztották szét. Az I. önálló huszárosztály 3. századát alkotó méneskari alosztály szinte teljes tisztikara – parancsnokával, Windisch József főhadnaggyal együtt – az 1945. január 23-i gánti harcokban vesztette életét. Hasonlóan súlyos veszteségeket szenvedett a 4. huszárezredhez beosztott méneskari század is, amely 1945. január 30-án a Kotló-hegyen morzsolódott fel.
1945. január és február folyamán a Dunántúlon az említett 20., 25., 23. gyaloghadosztályokon és az 1. huszárhadosztályon kívül a 2. páncéloshadosztály általában Zámoly területén hajtott végre kisebb ellenlökéseket, az Ipoly-Garam térségben súlyos veszteségeket szenvedett Szent László hadosztály Pápa térségében csoportosult, a 27. gyalog- és a 9. határvadász-hadosztály pedig szintén az arcvonal mögött, a Csallóközben várt állományának feltöltésére.
Február 16-ától a Dunántúlon hadműveleti szünet állt be. A harcok után a Margit-állás Székesfehérvár és a Balaton között visszafoglalt szakasza a németek birtokában maradt. A védővonal németek által megtisztított előtere “erkélyként” nyúlt be a Mezőföldre. Ez a “székesfehérvári erkély” lett a kiindulópontja március 6-án a háború utolsó nagyobb német offenzívájának.
Az 1945. esztendő első két hónapja a német 2. páncéloshadsereg Balaton és a Dráva között húzódó arcvonalán nyugalmasan telt. A csapatok állásaik tökéletesítésén dolgoztak, vagy legfeljebb századnyi erővel felderítő- és roham-vállalkozásokat hajtottak végre. A harctevékenység legtöbbször ezekben, a harcoló felek nehézfegyvereinek zavarótüzében, illetve mesterlövészeik ténykedésében merült ki.
A német csapatok arcvonalán január folyamán magyar erőd-alakulatokat is alkalmaztak, hogy a német erők egy részét tartalékba vonhassák. A német 71. gyaloghadosztály Nagyatád, Ötvöskónyi, Kutas és Nagybajom körzetében védő csapataihoz például a magyar Bakony ezred két zászlóalját, valamint a 211. és 214. erőd-zászlóaljakat osztották be. Az állások átadása azonban nem ment problémamentesen. A magyar katonák egy része a szovjetek hangszórókból sugárzott, magyar nyelvű propagandájának megtévesztő hatására ugyanis átment a szovjetekhez, mint ahogy ezt például február 8-ára virradóra fegyvereivel együtt a 211. erőd-zászlóalj 26 katonája tette. A német hadosztály 211. gránátos-ezrede február 15-én jelentette, hogy a magyar erőd-csapatok felszerelése igen hiányos; ellátmányukat javarészt nyersen kapják, amit először meg kell főzniük. Fegyverzetük azonban megfelelő volt: minden magyar új öntöltő puskával rendelkezett, továbbá rajonként egy MG 42 géppuskájuk, illetve zászlóaljanként egy 8 cm-es aknavető-szakaszuk is rendelkezésükre állt. A személyi állomány 70 százaléka azonban a szovjetek által már elfoglalt területekről származott, ezért érthető módon közülük az arcvonal másik oldalára sokan átszöktek, hogy reményeik szerint otthon boldogulhassanak. A német 211. gránátos-ezred a 211. erőd-zászlóalj még harcolni akaró magyar honvédjeit rajonként betagolta saját gránátos-szakaszaiba, ahol azok a későbbiekben a német tapasztalati jenetések szerint bátran harcoltak.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages