Harcok a bekerített Budapesten (1944. december 25. – 1945. február 13.)
Harcok a bekerített Budapesten (1944. december 25. – 1945. február 13.)
1944. december elejétől az SS IX. hegyihadtestének arcvonala Alag–Fót–Mogyoród–Isaszeg–Vecsés–Soroksár vonalában, innen pedig a Csepel-szigeten keresztül Nagytétényig húzódott. Alag és Fót között a német Feldherrnhalle páncéloshadosztály részei védtek. December 21-én a hadosztálynak kilenc Panther harckocsijából és 13 StuG. III rohamlövegéből öt-öt páncélos volt bevethető. Egyebek mellett a hadosztálynak a december 15-i adatok szerint volt még legalább két Flakpanzer IV légvédelmi páncélosa, hat Panzer IV L/70 vadászpáncélosa, 13 Hummel önjáró tarackja, egy Wespe önjáró tarackja és 154 lövészpáncélosa. Az utóbbi harcjárművekből 25-öt 15 mm-es háromcsövű nehézgéppuskával, ötöt pedig lángszóróval szereltek fel.
December 20-án ezen német páncéloshadosztály alárendeltségében több magyar alakulat is harcolt. A budapesti karhatalmi zászlóalj, mely harcerejét 500 fő, 318 puska, hat golyószóró, 10 géppuska, négy gránátvető, négy aknavető, 39 géppisztoly jelentette, Alagtól délre másfél km-es arcvonalon védett. A különleges műszaki csoport, Sodró László ezredes 201., 202., 203. utászzászlóaljai állományába, illetve fegyverzetébe 34 tiszt, 26 tiszthelyettes, 811 fő legénység, 441 puska, öt géppuska, 13 géppisztoly és 48 páncélököl tartozott. E csapatok a megyeri vízművek, Rákospalota északi és Csömör északi körzetének vonalában létesítettek védőállást, éjjel pedig ugyanebben a vonalban biztosítottak, alárendeltségükben a 320 fős 301. csendőr-zászlóaljjal. A 135 fős I. önálló huszárosztály két golyószóróval, 70 karabéllyal, egy gránátvetővel és 14 géppisztollyal rendelkezett, s alárendeltségében a négy tisztet, 142 fő legénységet, 97 puskát, hat géppisztolyt és hat aknavetőt számláló 42. gyalogezred aknavetőszázadával Alagon állt tartalékban. A 160-180 fős budapesti rendőr-zászlóalj a Feldherrnhalle páncéloshadosztálynál az alagi majorban biztosítást s járőrszolgálatot látott el.
Mogyoródnál az Ercsi térségéből idevont magyar 10. 162gyaloghadosztály védekezett. Harcértéke az alábbi volt: 850 fő harcos-létszám, 19 golyószóró, két géppuska, 17 darab 8,1 cm-es aknavető, kilenc 12 cm-es aknavető, 10 könnyű páncéltörő ágyú, 10 nehéz páncéltörő ágyú, öt 10 cm-es tábori tarack, hét 10,5 cm-es tábori tarack, és négy 15 cm-es tábori tarack.
A magyar seregtesttől keletre a német 13. páncéloshadosztály részei helyezkedtek el, amelyeknek a 10. gyaloghadosztályt is alárendelték. A hadosztálynak december 30-án egy Panzer III, egy parancsnoki Panzer III, egy tüzérségi megfigyelő Panzer III és hét Panther harckocsija, négy Panzer IV L/70 vadászpáncélosa, két Flakpanzer IV légvédelmi páncélosa, kilenc Hummel önjáró tarackja, öt 15 cm-es önjáró gyalogsági ágyúja, hét felderítő páncélgépkocsija, ebből egy Sd.Kfz. 234/2 Puma és 89 lövészpáncélosa volt. Az utóbbiak közül 12 harcjárművet 15 mm-es háromcsövű nehézgéppuskával, hatot pedig lángszóróval szereltek fel.
Isaszegnél a magyar 12. tartalékhadosztály állásai húzódtak, melynek harcos-létszáma december 20-án 76 tiszt és 1183 fő legénység volt, fegyverzetébe pedig 65 golyószóró, két géppuska, 37 aknavető, hat 12 cm-es aknavető, 14 páncéltörő ágyú, 11 darab 8 cm-es tábori ágyú, kilenc 10,5 cm-es tábori tarack, három 15 cm-es tábori tarack tartozott. Pécel és Maglód között – együtt a magyar Billnitzer-csoport csaknem rohamlövegek nélküli rohamtüzérosztályaival – a magyar 1. páncéloshadosztály zászlóalj erejű maradványai védtek. Vecséstől északra a 8. SS-lovashadosztály, ettől délre Soroksárig pedig a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály rendezkedett be védelemre. December 30-án a 8. SS-lovashadosztálynak 20 Jagdpanzer 38(t) vadászpáncélosából hét, a 22. SS-önkéntes-lovashadosztálynak pedig 17 hasonló harcjárművéből három volt bevethető. Az utóbbi SS-hadosztálynak alárendelt 102. SS-rendőr-páncélosszázad december 30-án még biztosan két Panzer III harckocsival és négy olasz gyártmányú M42 Samovente rohamlöveggel rendelkezett. A Csepel-sziget északi csücskében a 380 fős 4. huszárezred állásai húzódtak. (A Budapestet védő, illetve támadó csapatok hadrendjét a függelék tartalmazza.)
A magyar csapatok felett a budapesti I. hadtest parancsnoka, Hindy Iván altábornagy szűkebb törzsével csak fegyelmi és utánpótlási szempontból parancsnokolt. A hadtest törzsének nagyobb részét Dépold Miklós vezérőrnagy vezetésével már december 5-én Komáromba és Győrbe telepítették át. A hídfőben eredetileg parancsnokló VI. hadtest-parancsnokság 1944. november végén feloszlott.
Budapest megerődítése folyamatosan zajlott. A Duna nyugati partjának teljes hosszában Albertfalvától Óbudáig támpontokat emeltek ki, valamint tüzelőállások készültek lövegek és géppuskák részére. Az erődítések nagy része betonból épült. A Várhegy és a Citadella oldalában is állások létesültek. A szilárdabb és jó kilövést biztosító lakóházakba betonból géppuska-tüzelőállásokat készítettek elő. Az erődítések előtt az alsó rakparton aknákat telepítettek, a rakpart teljes szélességében pedig drótakadályt húztak. A Duna-hidakat előkészítették a robbantásra, a budai oldalon minden hídfőben egy-két nehéz légvédelmi löveg vonult állásba.
December 24-én a szovjet csapatok az SS IX. hegyihadtestének arcvonalán nagyszámú páncélossal Etyekről előretörve behatoltak Biára és Budakeszire. Előrevetett osztagaik Budakeszitől öt km-re északkeletre jártak. A Feldherrnhalle páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja és a 8. SS-lovashadosztály felderítőosztálya aznap sikertelen ellenlökést hajtott végre ellenük. Estére a 2. gárda-gépesítetthadtest 4. gárda-gépesítettdandára már Zugligetben, önálló 30. gárda-nehézharckocsiezrede pedig ISZ–2 nehézharckocsikkal a Lipótmezőn harcolt.
December 25-én a szovjet 46. hadsereg erői Pilisvörösvárról harckocsikkal támogatott támadásokat indítottak Budapest budai része ellen. A fővárosba betört szovjet harckocsik jelentős részét a védők kilőtték. A szovjetek behatoltak Budafokra, elfoglalták Pesthidegkutat, de Budaörstől nyugatra súlyos harcokban visszaverték azokat. Egy szovjet páncélos-ék Budakeszi–Pesthidegkút irányából előretörve a Zugligeten keresztül megközelítette az Új Szent János kórházat. A Budapest őrzászlóaljat, egy csendőr-zászlóaljat, valamint a 7. rohamtüzérosztály négy StuG. III rohamlövegét és három Zrínyi rohamtarackját magába foglaló Veresváry László alezredes parancsnoksága alatti magyar harccsoport a szovjet páncélosokat Budagyöngye–Kecskehegy vonaláig szorította vissza, ugyanekkor azonban a Budafok–Budaörs irányából érkező szovjet támadás elől egy német–magyar harccsoport a Kelenföld-vasúti töltés–vasúti híd vonalára kényszerült visszahúzódni. A Kelenföldi pályaudvartól a Rózsadombig a hadianyag-gyárak ezredekbe szervezett munkásalakulatai védtek. A Rózsadombot az Egyetemi Rohamzászlóalj szállta meg. A 10. honvéd rohamtüzérosztály 1. ütege 11 Zrínyi rohamtarackkal Csáthy Dénes főhadnagy parancsnoksága alatt december 24. és január 2. között Buda délnyugati részén 17 szovjet páncélost lőtt ki.
Az SS IX. hegyihadtest-parancsnoksága a pesti hídfőből még december 24-én megkezdte a 8. SS-lovashadosztály átcsoportosítását, és ennek segítségével Buda védelmét december 27-ig nagyjából az Óbudai sziget–Kecskehegy–Zugliget–Csillebérc–Sasad–Albertfalva vonalon megszilárdította. A 8. SS-lovashadosztály arcvonalának egy részét a magyar 12. tartalékhadosztály vette át. A 8. SS-tüzérezred részei először Buda déli részére, a Budaörsi út környékére települtek, majd miután a Feldherrnhalle páncéloshadosztály utászai leváltották azokat, este a Gellért-hegyen foglaltak tüzelőállást. A 15. SS-lovasezred, miután Maglód előtti állásaiban 24-én késő délután leváltották, az Erzsébet hídon át Óbudára menetelt, ahol a Duna-parttól a Fillér utcáig ment állásba. A 16. és 18. SS-lovasezredeket Buda délnyugati és nyugati felére vezényelték. A 18. SS-lovasezred csatlakozott a 15. SS-lovasezred arcvonalához, és állásai az Istenhegyi útig húzódtak. Innen a kelenföldi Duna-partig pedig a 16. SS-lovasezred foglalt állást. A 8. SS-légvédelmi tüzérosztály részei Budaörs és Budafok körzetében, illetve a Margitszigeten létesített tüzelőállásokat. A légvédelmi tüzérosztály 2 cm-es légvédelmi gépágyúi a Gellért-hegyen települtek. A 8,8 cm-es lövegek kezelőit hamarosan gyalogságként vetették be, előbb a Sas-hegy környékén, majd a Déli pályaudvar, végül a Gellért-hegy körzetében harcoltak. 163A 8. SS-lovashadosztály hadosztályparancsnoki harcálláspontját is a Gellért-hegyen rendezték be.
A magyar főváros ostromának első napjaiban a harcok fő terhét valójában a Rákospalota keleti széle–Kőbányától délkelet (Újmajor) szakaszon védekező német 13. páncéloshadosztály viselte. 1944. december 31-én Rákosszentmihályon a szovjet csapatok mély betörést értek el. A hadosztály páncélozott csoportja által indított ellenlökés a tömeges páncéltörő ágyú- és aknavető-tűzben a kora délutáni órákban kudarcot vallott. A 13. páncéloshadosztály törzsének első (hadműveleti) vezérkari tisztje, von Ekesparre vezérkari alezredes azonnal újabb támadást kezdeményezett. Ennek során a páncélozott harccsoport a vasúttól közvetlenül keletre benyomult Rákosszentmihály nyugati felébe. Az esti órákban a támadás egy harckocsiárok előtt ismét elakadt. Szovjet páncélosok és páncéltörő ágyúk a helységben tetemes német veszteséget okoztak, mintegy négy-öt harckocsi és nyolc lövészpáncélos semmisült meg.
December 27-ére a 22. SS-önkénes-lovashadosztály harccsoportjai visszavonultak az Attila-vonal közbülső védőövébe, a Soroksár–Soroksárpéteri–Pestszentimre észak vonalra, feladva ezzel Gyál és Vecsés körzetét. Másnap a szovjet 68. gárda-lövészhadosztály csapatai, megerősítve a 3. harckocsidandár erőivel, elfoglalták Pestszentimrét, és ezzel a hadosztályt Pestszenterzsébetre szorították vissza. Az aznapi harcokban a hadosztálynak alárendelt 1. SS-rendőrezred 7200 karabélylőszert, 12 ezer 400 géppuskalőszert, 815 géppisztolylőszert, 55 repesz- és 15 páncéltörő puskagránátot, hét páncélöklöt, valamint 181 aknavetőlőszert használt fel.
Eközben megváltoztak a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály csatlakozási viszonyai is. A 13. páncéloshadosztály ellenségtől való elszakadását a magyar 1. páncéloshadosztály részei fedezték, amelyek ezután kivonásra kerültek, s a Csepel-sziget északi részeinek védelmét, illetőleg folyambiztosítási feladatokat láttak el. A német 13. páncéloshadosztályt átmenetileg a pesti arcvonal északkeleti részére irányították. Helyét a magyar Billnitzer-csoport részei vették át.
December 29-én a 2. és 3. Ukrán Front ultimátumot intézett a bekerített védőkhöz. A feltétel nélküli megadási felszólítást kézbesítő szovjet parlamenterek és kísérőik – teljességgel máig is tisztázatlan körülmények között – életüket veszítették; Steinmetz Miklós százados és egy kísérője a vecsés–budapesti műúton, I. A. Osztapenko százados pedig a Budaörsi úton, útban visszafelé a 8. SS-lovashadosztály harcálláspontjáról, miután az ultimátumot a németek felbontás nélkül elutasították. A Wehrmacht 1945. január 6-i közleménye visszautasította a szovjetek által december 31-én bejelentett szándékos gyilkosságok vádját, s hozzáfűzte, hogy nem is a szovjetek, hanem négy erre kényszerített német hadifogoly kézbesítette a felszólítást.
A pesti hídfő északkeleti részén a 25. gárda-, 151. és 155. lövészhadosztályaival, s később a 36. gárda-lövészhadosztállyal a szovjet 30. lövészhadtest tevékenykedett, kelet felől a román 7. hadtest 2. és 19. gyalog-, illetve a 9. lovashadosztálya támadott, délkelet felől pedig a szovjet 18. gárda-lövészhadtest 66. és 68. gárda-, 297. és 317. lövészhadosztályai nyomultak előre.
1945. január 1-jén a kora reggeli órákban a szovjetek 12 páncélossal és legkevesebb két lövészezreddel támadást indítottak a 66. páncélgránátos-ezred és a 13. páncélos-felderítőosztály szakaszán. A szovjet csapatok betörtek a Kőbányától keletre lévő temetőbe, és a német védők csak a temetőtől közvetlenül nyugatra tudták megállítani azokat. A 13. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportjának ellenlökése az erős tűzben elakadt. Jung alezredes, a Feldherrnhalle páncéloshadosztály egyik páncélgránátos-ezredének parancsnoka, a felderítés során fejlövés következtében életét vesztette.
A németeknek az volt az elképzelése, hogy a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály balszárnyának megnyújtása által a 66. páncélgránátos-ezredet leváltják, és súlyponti tartaléknak szabadítják fel. A 22. SS-önkéntes-lovashadosztály szakaszán és a 13. páncéloshadosztály jobbszárnyán indult egyidejű szovjet támadások miatt azonban a leváltást nem lehetett végrehajtani.
Január első napjaiban a magyar hadosztályok utolsó gyalogsági egységei is maradéktalanul felmorzsolódtak, és arcvonalszakaszaikat német erőknek kellett átvenniük. Egy 1944. december 28-án kelt paranccsal el kellett rendelni az összes német hadtápalakulat személyi állományának kiválogatását. Az ellátás szempontjából elengedhetetlenül szükséges létszámot ezen intézkedés nem érintette. 1945. január 2-ára virradó éjjel a gépjárművek leállítása mellett elrendelték a járművezetők 50 százalékának gyalogsági alkalmazását is. A törzseket a feltétlenül szükséges személyek kivételével ugyancsak kiválogatták, a tüzérség nehézütegeit pedig feloszlatták. A magyar katonákat német kötelékekbe sorolták, és azokkal vegyítették. Ily módon magas veszteségek mellett is sikerült a minimális ároklétszámot megőrizni.
A bekerített védők lőszerrel, üzemanyaggal, kötszerrel és élelmiszerrel való ellátását légi úton próbálták megoldani. A német és részben a magyar légierő főleg Ju 52 szállító-repülőgépeket vetett be, de rajtuk kívül He 111 és Do 17 bombázó-repülőgépeket, és eleve törő leszállásra tervezett DFS 230 tehervitorlázó repülőgépeket is alkalmaztak. A szállítmányt leszállás után kirakodták, vagy eleve ejtőernyővel dobták ki. Gondot jelentett, hogy a szovjetek december 24-én elfoglalták a budaörsi, 27-én a ferihegyi, 30-án pedig a mátyásföldi repülőteret. Emiatt két szükségleszállóhelyet – Lóversenypályát és a csepeli sportrepülőteret – és négy ledobó-helyet – a régi Lóversenyteret [ma Puskás Ferenc stadion], a kisrákosi gyakorlóteret [ma József Attila lakótelep], a Tabánt és a Vérmezőt – jelöltek ki. Német kimutatások szerint 1945. február 8-ig összesen 1975,3 tonna, vagyis napi átlagban 47,03 tonna ellátmányt juttattak el a védőkhöz, akiknek napi legkevesebb 80 tonnára lett volna szükségük. Mindebből 417 tonna ellátmányt a magyar 102/1. és 102/2. század repülőgépei szállítottak be vagy dobtak le az ostromlott főváros védői részére. A repülőgépek 4306 m3 üzemanyagot hoztak, és 1404 sebesültet szállítottak el. Az ellátó műveletek alatt 38 Ju 52, 14 He 111, egy Ju 87, 10 Fi 156 és egy Do 17 veszett oda. A bevetett 73 DFS 230 vitorlázó repülőgépből 41 szállt le – közülük 37 a Vérmezőn –, 11-et lelőttek, 21 pedig a vontatás hibájából visszatért.
164A pesti hídfőt a Budára átcsoportosított erők kivonása miatt 1945. január 1-ig az elővárosok külső vonalára kellett összeszűkíteni. A szovjet csapatok január 3-án elérték a budapesti külső körvasút mentén húzódó főellenállási vonalat. Elkeseredett utcai harcok során január 5-én elfoglalták a Lóversenypályán berendezett szükségrepülőteret, január 4-én pedig Pesterzsébetet. Január 7-én a 13. páncéloshadosztály kilenc bevethető páncélossal, a Billnitzer-csoport három harcképes Zrínyi rohamtarackjával, négy német és 13 magyar 7,5 cm-es páncéltörő ágyúval, kilenc Hummel önjáró tarackkal, valamint 17 német és 39 magyar tüzérségi löveggel rendelkezett. Harcos-létszáma mindössze 887 német és 507 magyar katona volt, pedig a hadosztály alárendeltségében harcolt a magyar 10. gyalog- és 12. tartalékhadosztály összes harcképes csapatteste is. A Feldherrnhalle páncéloshadosztály ugyanekkor 21 bevethető harckocsival, rohamlöveggel és vadászpáncélossal, négy német és két magyar nehéz páncéltörő ágyúval, valamint 22 német és 10 magyar tüzérségi löveggel rendelkezett. Alárendeltségében harcolt a magyar 7. rohamtüzérosztály egyetlen, még harcképes StuG. III rohamlövege is, amely a mai Vidám Park hullámvasútjának területén pusztult el nem sokkal később tüzérségi telitalálat következtében. A német seregtest harcos-létszámát 916 német és 176 alárendelt magyar katona képezte.
Január 8-án Kispestet is ki kellett üríteni, mivel a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály harcértéke a heves védelmi harcok után a magas tiszti veszteségek következtében erősen lecsökkent, és a hadosztályt végül teljesen ki kellett vonni. A 22. SS-önkéntes-lovashadosztály maradványai legkésőbb január 15-én estig vonultak át a budai oldalra. Átkelésüket követően a hadosztály január 18-tól partvédelmi feladatokat látott el, és a Duna nyugati partját biztosította a Margitszigettől Kelenföldig.
A szovjet–román csapatok támadásait a súlypontokon páncélosok, lángszórós harckocsik és különleges műszaki alakulatok is támogatták. A szovjetek január 9-én elfoglalták Újpestet és a Csepel-sziget északi csücskét, majd január 11-én a Józsefvárosi pályaudvart. Január 11-én a szovjetek a 18. gárda-lövészhadtest, a román 7. hadtest, a szovjet 30. lövészhadtest, az 5. áttörő gárda-tüzérhadosztály, a 48. gárda-aknavető- (sorozatvető-) ezred és a 14. műszaki dandár erőiből létrehozták az úgynevezett Budapest csoportot. Ennek parancsnoka január 22-ig a 18. gárda-lövészhadtest parancsnoka, I. M. Afonyin vezérőrnagy volt, majd sebesülése miatt I. M. Managarov altábornagyot nevezték ki utódjául.
A város állandó tüzérségi tűz és a szovjet csatarepülőgépek alacsonytámadásai alatt állt. A lakosság a fűtetlen óvóhelyekre és pincékbe szorult. Január elején megszűnt a villany-, a gáz- és a vízszolgáltatás. Ugyanakkor az élelmezési helyzet is kritikussá vált: a vonatoszlopok és a csapatok mintegy 22 ezres lóállományát részben levágták, a kenyér-fejadag napi 15 dekagrammra csökkent. Az óvóhelyekre szorult lakosságot állandó rettegésben tartották a felfegyverzett nyilas pártszolgálatosok, akiknek egy része ugyan valódi harccselekményekben is részt vett, de a legtöbben csupán katonaszökevények, illetve politikai vagy faji alapon üldözöttek után kutattak, és számos erőszakos tettet – gyilkosságot, fosztogatást – követtek el. A budapesti karhatalmi parancsnokság, amelynek élére az 1933 óta nyugállományban lévő, 67 éves Kalándy Imre altábornagyot nevezték ki, ilyen körülmények közepette minden igyekezete ellenére sem tudta fenntartani a közbiztonságot. A honvéd parancsnokságok és a nyilaskeresztes párt helyi képviselői között napról napra feszültebbé vált a viszony.
Január 14-én a 13. páncéloshadosztály harcos-létszáma – a német 271. népi-gránátoshadosztály 225 fős Kündiger harccsoportját is beleértve – 830 német és 390 magyar katona volt. A hadosztály hat bevethető német páncélossal, három alárendelt magyar Zrínyi rohamtarackkal, hét német és 13 magyar nehéz páncéltörő ágyúval, valamint 20 német és 39 magyar tüzérségi löveggel rendelkezett. A Feldherrnhalle páncéloshadosztály ugyanakkor 10 páncélost, két német és egy magyar nehéz páncéltörő ágyút, 16 német és nyolc magyar tüzérségi löveget, valamint 665 német és 200 magyar harcképes katonát vethetett be.
Január 15-én az arcvonal a pesti hídfőben a Czuczor utca–Lónyay utca–Kálvin tér–Rákóczi tér–Baross tér–Rottenbiller utca–Ferdinánd híd–Csanády utca vonalán húzódott. A budai oldalon ugyanakkor a Margitsziget–Látó-hegy–Olasz fasor–Orbán-hegy–Farkasréti temető–Bocskai út–összekötő vasúti híd vonalára szűkült össze a német–magyar hídfő. Január 17-én Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok elrendelte a pesti hídfő feladását, melyet másnap reggel 7 órakor a még álló Duna-hidak felrobbantásával végre is hajtottak. A védők a főváros bekerítésétől január 18-ig bezárólag 58 szovjet páncélost semmisítettek meg, hat páncélost súlyosan megrongáltak, kettőt pedig zsákmányul ejtettek. A légvédelmi eszközök 56 szovjet repülőgépet lőttek le. A szovjetek többek között elveszítettek 108 páncéltörő ágyút és 174 géppuskát is.
Amikor a szovjetek által bekerített Budapesten a német utászok felrobbantották a Lánchidat és az Erzsébet hidat, már két órája folyt a német csapatok harmadik felmentési kísérlete Budapest irányában. A német–magyar alakulatok Budára való átcsoportosításával átmenetileg kisebb tartalékok kikülönítésére is lehetőség kínálkozott. Erre szükség is volt, mert az SS várost védő IX. hegyihadtestének parancsnoksága aznap 15 óra 30 perckor a következő szövegű rádiótáviratot kapta a Balck-seregcsoport parancsnokától:
“1.) A Balaton és Székesfehérvár között 4 páncéloshadosztállyal áttörtünk. Támadó élek délben Polgárditól északra és a csatorna keleti partján Úrhidától északkeletre. Továbbnyomulás felétek.
2.) A IX. SS-hadtest egy előretörést készít elő a nyugati hídfő délnyugati részéből Budaörs irányába dél felé a repülőtér, mint ellátó bázis megszerzésére. Emellett a jelenlegi nyugati hídfő megtartandó. Megtörtént előkészületeket jelenteni. Balck”
A második pontban említett vállalkozás a “Glückspiell” (Szerencsejáték) fedőnevet kapta. Pest feladásával rövid szünet állt be az ostromban, ugyanis a legtöbb szovjet tartalékot a “Konrad 3” hadműveletben támadó német páncélozott harccsoportok ellen vetették be. A magyar fővárost védő német–magyar csapatok 1944. december 25-től a pesti hídfő elestéig többek között 13 szovjet lövészhadosztályt, két román gyaloghadosztályt, egy román 165lovashadosztályt, egy áttörő tüzérhadosztályt, egy légvédelmi tüzérhadosztályt, jelentős mennyiségű műszaki alakulatot és nagyszámú szovjet repülőgépet kötöttek le. A bekerítés belső arcvonalán, a budai oldalon felvonult 37. és 75. lövészhadtestek összesen hét lövészhadosztályát Malinovszkij marsall 1945. január 2-án a megindult “Konrad” fedőnevű német ellentámadás miatt védelembe rendelte, hogy elháríthassák a védők esetleges kitörési kísérleteit. Az arcvonal helyzete Budán január második feléig alig változott. Ezen fent említett két szovjet lövészhadtest január 21-én, a felmentési kísérletek kudarcait követően a 7. és 16. áttörő tüzérhadosztály, a 22. önálló páncéltörő tüzérdandár, a 6. gárda- és 80. gárda-aknavető- (sorozatvető-) ezred, illetve a 11. és 12. műszaki dandár csapataival együtt a fővárost ostromló Budapest csoport állományába került.
A harcok Budán sem szüneteltek, de a küzdelem súlypontja a pesti hídfőben volt. A román 7. hadtest három hadosztálya 1945. január 16-án kivált a várost ostromló csoportosításból, és máshol alkalmazták. A pesti oldal január 18-i elfoglalása után a keleti hídfőben harcoló szovjet erők egy részét – a 30. lövészhadtest három hadosztályát és a 18. gárda-lövészhadtest 68. gárda-lövészhadosztályát – sem a budai oldalra csoportosították át, hanem Dunaföldvárra irányították, a “Konrad 3” hadművelet keretében támadó 3. páncéloshadosztály előretörésének feltartóztatására.
A Budapestet ostromló szovjet erők jelentősek voltak ugyan, de a 2. és 3. Ukrán Front legtöbb magasabbegységét mégsem a magyar főváros elfoglalásáért vetették harcba. A Balck-seregcsoport hadtestei Budapesttől nyugatra és a Dunától északra 1944. december 20-a után – német adatok szerint – ezzel szemben 57 lövészhadosztállyal, három harckocsihadtesttel, öt gépesített-hadtesttel, két lovashadtesttel, négy áttörő tüzérhadosztállyal, négy légvédelmi tüzérhadosztállyal, öt-hét páncéltörő tüzérdandárral, három aknavetődandárral és két légi hadsereg alakulataival vívtak másfél hónapon keresztül tartó, igen heves harcokat. Amíg az egyre romló anyagi és egészségügyi körülmények közepette is bátran kitartó budapesti védőkkel szemben január 16-tól a szovjet és román hadosztályok száma folyamatosan csökkent, addig a Budapesttől nyugatra, északnyugatra és délnyugatra tomboló harcok egyre több szovjet erő bevetését igényelték.
Az SS IX. hegyihadteste a szovjetek január 22. óta ismét felújított támadó tevékenysége miatt arra kényszerült, hogy a “Glückspiel” fedőnevű vállalkozás végrehajtására összevont tartalékait a védőállások puszta megtartásáért folyó harcokban vesse be. A 13. páncéloshadosztály kikülönített harccsoportját január 25-ére virradó éjjel a Sas-hegy és a Duna között alkalmazták. A még meglévő csekély tartalékokat, nevezetesen a 66/I. páncélgránátos-zászlóaljat, a 13. páncélos-felderítőosztályt és a Feldherrnhalle páncélgránátos-ezred I. zászlóalját a 8. SS-lovashadosztály vonalára kellett vezényelni, mert nélkülük az arcvonal tarthatatlanná vált volna.
A németek utolsó felmentési kísérletének kudarca után, január 29-én megindult Buda módszeres ostroma. Január 31-ig a védők arcvonalát – a Margitsziget feladása mellett – a Margit körút–Kékgolyó utca–Istenhegyi út vonalára kellett visszavenni. Február 5-én a 16. SS-lovasezred kivonult a Németvölgyi út és a Farkasréti temető sarkánál húzódó védőállásából, ezáltal a Sas-hegyet védelmező magyar harccsoportot is a bekerítés veszélye fenyegette. Február 7-én a honvéd alakulatok emiatt elhagyták a Sas-hegyet, s február 9-én a főellenállási vonal már a Vérmezőn húzódott. Február 10-én a Németvölgyi úti temető körzetéből indított szovjet támadás a védők arcvonalát kettévágta. Már csak a Várhegyen és környékén, valamint a Gellért-hegyen létesített állások védői tartották magukat. Mivel a további ellenállás értelmét veszítette, az SS IX. hegyihadtestének parancsnoka a megmaradt védőket a Várban gyülekeztette, és február 11-én este megpróbálkoztak a kitöréssel.
Hindy altábornagy már december 26-án javasolta, hogy a pesti hídfőt fokozatosan szűkítve a védők előbb a Budát környező hegyekbe törjenek ki, majd onnan Bicske irányába és Mór felé december 30-án vagy 31-én hajtsák végre az áttörést. Az altábornagy javaslatát Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok nem fogadta el. Kitörésüket a németek először január elején, a német csapatok Pilisszentkereszt térségébe való előretörésekor akarták megvalósítani, s tervbe vették az összes sebesült és gépkocsival szállítható hadianyag elszállítását is. Hitler parancsára tervüket ekkor nem hajthatták végre. A “Konrad 3” kudarca után a német parancsnokokat aztán ismét a kitörés gondolata foglalkoztatta. A Führer január 27-i rádióüzenete, miszerint Budapestet addig kell tartani, amíg a felmentés órája el nem érkezik, azonban a védőket további várakozásra kényszerítette. Február 2-án egy közeli kitörés szükségességéről a 13. páncéloshadosztály parancsnoka, Gerhard Schmidhuber vezérőrnagy Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornokkal ugyan hosszas személyes megbeszélést folytatott, azonban ennek sem lett következménye.
Beregfy Károly vezérezredes Wöhler gyalogsági tábornokhoz, a Dél Hadseregcsoport főparancsnokához írt február 10-i levele rávilágít a Budapesten bekerített német és magyar csapatok közötti súrlódásokra is:
“[…] Az SS olykor minden ok nélkül tart fogva hosszabb ideig polgári személyeket és honvédeket a legszörnyűbb körülmények között, akik aztán kiszabadulásukat kizárólag az I. hadtest-parancsnokság közbenjárásának köszönhetik. A csendőrség és a honvédség tagjait szétszórtan vetik be, s az ellátásukról nem gondoskodnak. Tiszteket minden ok nélkül megvádolnak, sőt megvernek, támadásoknál a németek hátramaradnak és a magyar katonákat fegyverrel a kézben kényszerítik előre, közben a honvédségi szállások területét a fékevesztett németek kifosztják. Fegyvertelen munkásokat kényszeritettek a támadáshoz csatlakozni csak azért, hogy harci zajt keltsenek, akik aztán véres veszteségeket szenvedtek. A németek – főként Pesten – egész városrészeket adtak fel ellenállás nélkül, a mi nagykörúton elhelyezett, gyengébb erőinket nem támogatták, hanem vonalaikon keresztül visszavonultak és hagyták őket elvérezni. A nekik alárendelt magyar egységekkel nem közölték a hídfőállás evakuálását. Általánosságban a védelem passzív módszerét alkalmazzák. Ahol az oroszok támadnak, a németek közelharc nélkül visszavonulnak.”
166Az SS IX. hegyihadtestének parancsnoka végül február 11-én elhatározta, hogy este 20 órára kitörésre ad parancsot. A védők létszáma ekkor már 23 ezer 900, ebből 9600 sebesült németre, illetve 20 ezer, ebből 2000 sebesült magyar katonára, valamint 500 megmaradt nyilaskeresztes pártszolgálatosra csökkent. Budapesten továbbra is 80-100 ezer polgári lakos tartózkodott. A német parancsnokok 15 óra és 16 óra 30 perc között szóbeli parancsot kaptak a tervezett kitörésre vonatkozóan. Ennek értelmében a támadás 20 órakor veszi kezdetét: jobbra a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály, balra a 8. SS-lovashadosztály, két hullámban az eddigi főellenállási vonalból a Margitsziget és a Vérmező között. A törzsek a második hullámot követik, utánuk a hadtáp és a sebesültek. Első támadási cél a város nyugati kijáratánál lévő útelágazás Budakeszi irányában, még az éjjel el kell érni a Tinnyétől keletre lévő erdős részt, s ott rövid gyülekezést követően a reggeli órákban a támadást Tinnye felé, és attól délre kell megkísérelni. A főellenállási vonalat sötétedéskor kell átlépni. Az elégtelen előkészítés és a készenléti állások rendezetlen elfoglalása után, a szűk területen összetömörült, nehézfegyver-támogatás nélküli kétségbeesett rohamtól teljes sikert nem lehetett elvárni.
Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok és Hindy Iván vezérezredes törzseikkel és a csapatok roncsaival, mintegy 16 ezer fővel végül a Bécsi kapu térről indultak meg. Hindy és kísérete az Olasz fasoron keresztül, majd a fedett Ördögárkon át a Bolyai Műszaki Akadémia hűvösvölgyi épületéig jutott el, de itt – akárcsak Pfeffer-Wildenbruch – február 12-én szovjet fogságba esett. A 2. Ukrán Front február 12-i harcjelentése pontosan beszámol a kitörésről, a még ellenálló támpontok felszámolásáról és a visszamaradt német–magyar hadianyagról:
“Az ellenség február 12-ére virradó éjjelen összegyűjtött egy 7000–9000 fős rohamcsoportot, amely az Olasz fasor és Retek utca mentén támadásba lendült, áttörte a 180. lövészhadosztály alakulatainak harcrendjét és megpróbált kitörni a bekerítésből. Kijutott a Vérhalom [tér] környékére és az Óbudától északnyugatra lévő erdőbe. A nap végeztével a csoport alakulatai harcot folytattak ebben a körzetben a kitörő ellenség felszámolásáért.
Budának a Dunával határos középső részén a csoport alakulatai megtisztították az ellenséges csoportoktól a Kacsa utca, a Vitéz utca, a Csalogány utca, a Batthyány utca, az Ilona utca, a Hunyadi János utca, a Tárnok utca háztömbjeit.
Február 12-én a csoport alakulatai 30 harckocsit, 53 önjáró löveget, 50 páncélozott szállító harcjárművet, 330 löveget, 450 géppuskát, 24 aknavetőt, 6500 puskát és géppisztolyt, 70 mozdonyt és 22 különböző raktárt zsákmányoltak.”
A kitört német–magyar csapatok zöme elesett, megsebesült vagy fogságba esett. A budai hegyekig eljutott mintegy 4000 védőből legalább 624, de legfeljebb 785 fő érte el végül a német vonalakat.
András Sándor vezérkari ezredes 10. gyaloghadosztályának zöme már január 15-én kezdte kivonni magát a harcokból. A Kozma légvédelmi csoport törzse Kozma József ezredessel az élen a Lánchídnál lévő alagútban berendezett hadtest-harcálláspontról nem a Várba, hanem gépkocsikkal a Gellért-szállóhoz vonult, ahol a nyilas és német csoportot lefegyverezve február 11-én letette a fegyvert a szovjet csapatok előtt.
A megtévesztő szovjet frontpropaganda hatására átállt, s a hadifogság helyett a szovjet oldalon való harcot vállaló magyar katonákból az egyes szovjet parancsnokságok 1944. december végétől kezdtek század szintű kötelékeket szervezni. A harcok veszélyes pontjain vetették be őket. Egyes források szerint 600-an estek el közülük a Déli pályaudvar, a Farkasréti temető és Budafok területén. A szovjet oldalra került magyar katonák legnagyobb csoportja az ostrom utolsó napjaiban szakadt el kötelékétől. Elsősorban a 10. gyaloghadosztály alakulataiba, főleg 6. gyalogezredbe tartozó honvédek voltak ők, akik a 18. gyalogezred korábbi parancsnoka, Variházy Oszkár alezredes parancsnoksága alatt már 1945. február 2-től a Gellért tér és a Körtér környékén gyülekeztek. Ide húzódtak a német csapatok kitöréséhez csatlakozni nem akaró egyéb magyar alakulatrészek is, például a 7. rohamtüzérosztály és a 12. tartalékhadosztály részei. Az 1945. február 15-én 2534 fővel a Kelenvölgyben megalakult Budai Önkéntes Ezred magja, a 6. gyalogezred február 9–12. között fogságba esett katonái, a február 13-i fegyverletétel miatt már nem vettek részt a harcokban.
A magyar főváros elestével 1945. február 13-án véget ért a 108 napos budapesti csata. Ezen harcokban részt vevő szovjet csapatok 320 ezer 82 katonát, ebből 80 ezer 26 halottat és eltűntet, 1766 harckocsit és önjáró löveget, 4127 löveget és aknavetőt, valamint 293 repülőgépet veszítettek. Ezen belül a bekerített Budapest területén folytatott küzdelemben a megsemmisített szovjet páncélosok száma a német jelentések alapján 93 volt. Figyelemre méltó adat az is, hogy a román 7. hadtest 1944. november 11. és 1945. január 16. között mintegy 11 ezer katonáját, azaz állományának csaknem egyharmadát veszítette el.
