A budapesti csata eseményei a magyar főváros bekerítéséig (1944. október 29. – 1944. december 31.)

Teljes szövegű keresés

133A budapesti csata eseményei a magyar főváros bekerítéséig (1944. október 29. – 1944. december 31.)
A szovjet 53. és a román 1. hadsereg csapatai október 8-tól a Tiszán átkelve, Tiszakécske–Csongrád térségében hídfőket alakítottak ki. A Tisza mögé visszavonult magyar 3. hadsereg erői összefüggő folyóvédelem kiépítéséhez már nem voltak elégségesek. A Szegedtől délre átkelt szovjet 46. hadsereg viszonylag akadálytalanul nyomult előre Kecskemét és Baja irányába. A magyar 3. hadsereg arcvonalát a Szolnok–Kiskunfélegyháza–Kiskunmajsa–Kiskunhalas–Jánoshalma–Baja vonalon csupán nagy hézagokkal tudta kialakítani. A szovjet 18. harckocsihadtest október 9–10-én már Kecskemétig jutott előre, de az alföldi páncéloscsata eseményei miatt a Tiszántúlra csoportosították át.
A magyar 3. hadsereg főerőit, nevezetesen az 1. huszár-, 1. páncélos-, 8. tábori pót-, és a 20. gyaloghadosztályokat a magyar VIII. és a német LVII. páncéloshadtest alárendeltségében a Kecskemét, Budapest irány lezárása érdekében Kecskemét–Szolnok–Kiskunfélegyháza terepszakasz megtartására összpontosította. A Kiskunmajsa–Baja terepszakaszon kezdetben az 5. tábori póthadosztály, majd október 19-től a magyar 1. hadseregtől a térségbe vezényelt 10. gyaloghadosztály, valamint a 2. és a 3. folyamzár-zászlóalj védekezett. Vezetésüket a magyar VII. hadtest-parancsnokság (Markóczy János altábornagy) vette át.
Október 24-én a német LVII. páncéloshadtest irányításával a magyar 1. páncéloshadosztály és az 1. huszárhadosztály Kiskunfélegyháza nyugati előteréből támadva elérte a Kiskunmajsa–Kiskunfélegyháza utat és vasútvonalat. Az ezredeivel három irányból támadó 1. huszárhadosztálynak a Kiskunfélegyházától délre fekvő tanyacsoportok visszafoglalása során adódott utolsó lehetősége és alkalma feladatainak lóháton történő végrehajtására. A Kiskunfélegyháza körüli későbbi elkeseredett, véres harcokra jellemző, hogy Dienes-Oehm Tivadar őrnagy, a 2/II. huszárosztály parancsnoka maga is kézitusában esett el október 26-án a város külterületén. A huszárok összetartását és hősiességét bizonyítják a 3/I. huszárosztály parancsnokának, Monspart Gábor őrnagynak alább idézett emlékező sorai is: “Október 26-án az osztály parancsot kapott, hogy délkelet felé Szank község irányában korlátolt célú támadással biztosítsa a huszárhadosztály visszavételét. A feladatot viszonylag könnyen teljesítettük és megkönnyebbülten adtam ki az átcsoportosításra a parancsot. A gyülekezőhelyre az 1. és 3. század teljes rendben érkezik meg. A 2. századnak csak részei értek oda, azok is pánikhangulatban. Kiderült, hogy Ferenc tanyán, amikor Nádasdy Ferenc főhadnagy századparancsnok a visszavonulásra intézkedett, akna telitalálattól hősi halált halt. A század annyira megrendült szeretett parancsnokának elvesztésétől, hogy rendezetlenül megszaladt. Hol a századparancsnok teteme? – kérdeztem. Zavaros összenézések után kiderült, hogy ottmaradt a helyszínen. Nem gondoltak megrendülésükben arra, hogy jár a végtisztesség egy olyan hős és lelkiismeretes katonának, mint Nádasdy Feri volt. Lehordtam őket (…) Másnap vissza fogjuk hozni, akármi is történik, mondtam. Jelentettem az esetet a páncéloshadosztály parancsnokának, Schell Zoltán ezredesnek, hogy korlátolt célú támadással holnap reggel visszahozzuk a tetemet. Egyetértésének jelét az mutatta, hogy támadásunk támogatására 4 harckocsit bocsátott rendelkezésünkre. A támadás sikerült. Sőt, annyira jól sikerült, hogy a hősi halotton kívül még 4 löveget is visszahoztunk. A 2. századot nagyon bántotta az a tény, hogy parancsnokát tegnap otthagyta, ezért nem állt meg támadási céljának elérésekor, hanem tovább előrenyomulva csak ismételt parancsra volt hajlandó visszavonulni.” A magyar 3. hadsereg arcvonala október 28-ig a Szolnok dél–Kecskemét dél–Solt dél terepszakaszra tolódott el.
Sztálin és a szovjet vezérkar – elsősorban politikai megfontolásokból kiindulva – kitartott azon álláspontja mellett, miszerint a 2., 3. és 4. Ukrán Front határozott előretörése esetén reális lehetőség kínálkozik Budapest gyors elfoglalására, a Dunán való átkelésre, majd a Moravska-Ostrava–Brno terepszakasz, valamint Bécs megközelítő útvonalainak birtokbavételére. Noha a szovjet haderő továbbra is a berlini irányt tekintette a fő hadászati iránynak, a keleti arcvonal déli szárnyán elhelyezkedő magyarországi hadszíntéren, a Budapest–Bécs irányban elért esetleges eredményekkel a Harmadik Birodalom “hátsó bejáratát” fenyegethette volna, és arra kényszeríthette a német hadvezetést, hogy a főirányból erőket dobjon át a Kárpát-medencébe. Styemenko hadseregtábornok visszaemlékezései szerint Mehlisz vezérezredes, a 4. Ukrán Front politikai csoportfőnöke által a magyar 1. hadsereg gyenge állapotáról készített – s a magyar haderő egészére érvényesnek tekintett – jelentései győzték meg Sztálint Budapest gyors elfoglalásának lehetőségéről.
Miután Sztálint vezérkara úgy tájékoztatta, hogy a Duna–Tisza közén lévő szovjet 46. hadsereg a front többi seregtestéhez képest viszonylag érintetlen és a Budapest irányában elért áttörés után segíteni tudná a 7. gárdahadsereg és a román 1. hadsereg keleti irányból a főváros felé indított csapását, minden egyéb tájékoztatást és árnyaltabb értékelést figyelmen kívül hagyva a magyar főváros mielőbbi elfoglalása mellett döntött. 1944. október 28-án este rádión utasította Malinovszkij marsallt, a 2. Ukrán Front parancsnokát, hogy a 2. gárda- és 4. gárda-gépesítetthadtestek közel 400 harckocsijával és önjáró lövegével megerősített 46. hadsereggel haladéktalanul indítson támadást Budapest gyors, menetből való elfoglalása céljából, és november 3-ig vegye birtokba a fővárost. Malinovszkij katonai ellenvetéseit Sztálin politikai okokra hivatkozva elutasította.
A szovjet marsall jogosan tartott attól, hogy a meglévő erőkkel végrehajtott támadás üteme lassú lesz és elhúzódó, veszteségterhes harcok alakulhatnak ki. Az alföldi páncéloscsatában ugyanis a 2. Ukrán Front harckocsizó, gépesített és lovas kötelékeit olyan súlyos veszteségek érték, hogy a Budapest elleni támadás első szakaszában döntő tényezőként nem vehettek részt. A frontot ezért a szovjet főparancsnokság tartalékából a 206 harckocsival és 42 önjáró löveggel rendelkező 2. gárda-gépesítetthadtest és a 23. lövészhadtest csapataival kellett megerősíteni. Rajtuk kívül a 4. gárda-gépesítetthadtestet, 134126 harckocsijával és önjáró lövegével a 3. Ukrán Fronttól kapták meg a támadó csapatok. Malinovszkij öt napot kért a további felkészülésre és a 4. gárda-gépesítetthadtest bevárására. Nem kapta meg: másnap, 29-én meg kellett indítania 46. hadseregét Budapest ellen. A front többi hadseregének a 7. gárdahadsereg kivételével november 6-ig hídfőt kellett foglalnia a Tisza nyugati partján.
Október végén Friessner vezérezredes azt tervezte, hogy a Duna–Tisza közén védő magyar 3. hadsereg a megerősítésül adott német LVII. páncéloshadtesttel – mely alárendeltségébe a német 23. és 24. páncéloshadosztály, az 503. nehézpáncélos-osztály és a magyar 1. páncéloshadosztály tartozott – Dunapataj–Újkécske terepszakaszról Szeged irányában felkészül a támadásra, és visszaveti a Tisza mögé a szovjet–román csapatokat. A német 6. hadsereg két páncéloscsoportot alakít, és szilárdan védi a Tisza jobb partját Tiszafüred és Szolnok között. A magyar 2. hadsereg törzse a tervek szerint a Dunántúlra áttelepülve az F Hadseregcsoporttal együttműködve megszervezi a Duna–Dráva közének védelmét. A Wöhler-seregcsoport feladata a várható Tiszadob–Miskolc irányú szovjet–román támadás megállítása mellett az volt, hogy helyreállítja az összeköttetést az A Hadseregcsoport 1. páncéloshadseregével. A németek már az alföldi páncéloscsata utolsó napjaiban is feltételezték, hogy a szovjetek Budapest irányában hadműveleti szünet nélkül újabb támadást fognak indítani. Néhány hadosztály átcsoportosításának előkészítését ezért a budapesti irányban már akkor megkezdték. Miután október 28-án a németek a magyar állások előtt végrehajtott szovjet csapatmozgásokból támadásra következtettek, Friessner vezérezredes a magyar 3. hadsereg mögé, Kecskemét körzetébe irányította a 24. páncéloshadosztályt.
A Dél Hadseregcsoport védelme a magyar 3. hadsereg arcvonalának Baja–Újkécske szakaszán volt a leggyengébb. Ezt jól tudták a szovjetek is. A hadsereg bevethető páncélos-tartalék szempontjából kezdetben mindössze az 1. páncéloshadosztály 11 – német források szerint Panzer III – harckocsijára, néhány Toldi, Turán és Nimród páncélosára, a 7. rohamtüzérosztály hét StuG. III rohamlövegére, a későbbiekben pedig a német 24. páncéloshadosztály 19 Panzer IV harckocsijára és rohamlövegére számíthatott. A magyar seregtestek együttes harcos-létszáma október 25-én – az 5. tábori póthadosztály nélkül – mindössze 15 ezer 400 fő volt. Ezen csapatok legkevesebb 1165 géppuskával és golyószóróval, 88 bevethető 7,5 cm-es páncéltörő ágyúval és 145 tüzérségi löveggel rendelkeztek. A magyar 3. hadsereg október 29-én a német 6. hadsereggel együtt alkotott Fretter-Pico-seregcsoport része lett.
A 2. Ukrán Front 46. hadserege – állományában kilenc lövészhadosztállyal – a magyar felderítés adatai szerint október 29-én teljesen feltöltött állapotában volt. Egy önálló büntető-ezred, egy önálló büntető-zászlóalj és két önálló büntető-század is kötelékébe tartozott.
1944. október 29-én 14 órakor rövid tüzérségi előkészítés után megkezdődött a szovjet 46. hadsereg támadása, s ezzel kezdetét vette a 108 napig tartó budapesti csata. Az Alpár–Kiskunfélegyháza–Rém vonalon támadó szovjet csapatokkal szemben a magyar 3. hadsereg (Heszlényi József vezérezredes) alárendeltségében 10. gyalog-, és a 23. tartalékhadosztályával Markóczy János altábornagy VII. hadteste, a 20. gyaloghadosztállyal, illetve a 8. és 5. tábori póthadosztállyal pedig Lengyel Béla altábornagy VIII. hadteste foglalt el védelmi vonalat.
A szovjet lövészcsapatok hamarosan betörtek a 23. tartalék-, 10. gyalog-, 1. huszár- és 1. páncéloshadosztály védelmének harcászati mélységébe, és 10 km-t szorították vissza a magyar csapatokat. A keletkezett résen át az Alpár–Kiskunfélegyháza terepszakaszról Kecskemét felé ütközetbe vetették a 2. gárda-gépesítetthadtestet is. A németek először csak a 24. páncéloshadosztályt vethették be a budapesti irány lezárására és Kecskemét védelmére.
A 24. páncéloshadosztály részei Kecskeméttől északra védelemre rendezkedtek be, a hadosztály páncélozott harccsoportja viszont október 30-án hajnali 5 órakor támadást indított a várostól délre gyülekező szovjet csapatok ellen. Az ISZ–2 nehézharckocsikkal is rendelkező 2. gárda-gépesítetthadtest azonban elsöpörte a 8. tábori póthadosztályt és a 20. gyaloghadosztályt, majd csapásával három részre szakította a 24. páncéloshadosztályt. A szovjet gépesített-hadtest aznap dél felől elérte Kecskemét előterét. A város déli részébe betörő szovjet páncélosok közül a német 133. légvédelmi tüzérezred húszat kilőtt. Kecskemétet a szovjet lövészcsapatok délután körülzárták, majd folytatták előrenyomulásukat Lajosmizse és Nagykőrös felé. A 46. hadsereg balszárny-csapatainak támadása a magyar 10. gyaloghadosztályt és az ezred erejű Szűcs csoportot a Kalocsa–Soltvadkert vonalra vetette vissza.
A szovjet gépesített csapatok okulva az alföldi páncéloscsatából, harcjárműveikkel már nem tömörültek az utakon, hanem lépcsőzve, 20-30 harckocsiból és önjáró lövegből álló csoportokban, gépkocsizó lövészek, tüzérség és páncéltörő ágyúk támogatásával nyomultak előre.
Október 30-án reggel a 7. gárdahadsereg is támadásba ment át. Balszárnya a 25. gárda-lövészhadtesttel és a román 7. hadtesttel a Tószeg–Tiszazúg szakaszon indított támadást a magyar 20. gyaloghadosztály ellen, és estig hat km-t nyomult előre.
Másfél nap alatt a Duna–Tisza közén támadó szovjet csapatok 95 km szélességben törték át a magyar 3. hadsereg védelmét. A tervezett 40-70 km helyett azonban csak 18-25 km mélyen tudtak előrenyomulni, mert a német–magyar ellenlökések lefékezték a támadás ütemét. A szovjet gépesített csapatok az 5. légi hadsereg támogatásával megkísérelték ugyan gyorsított ütemben, a mély hadművelet harceljárásaitól eltérő módon, menetből elérni, és birtokukba venni Budapestet, csakhogy a gyors támadási ütemmel – melyet több helyen, főképpen Kecskemétnél sikeresen lassítottak a német–magyar ellenlökések – a feladat végrehajtására kijelölt, gyalog menetelő szovjet lövészcsapatok nem tudtak lépést tartani.
Október utolsó napjaiban Major Jenő vezérezredes, a magyar 2. hadsereg parancsnoka megérkezett Sárbogárdra, hogy megszervezze a Duna védelmét az Ercsi és a Dráva-torkolat közötti mintegy 200 km hosszú szakaszon. Október 16. után Paks és a Dráva torkolata között az 1. folyamdandár (Trunkwalter Ödön vezérkapitány) biztosította a folyó vonalát folyamzár-zászlóaljaival, a 16. határvadász-zászlóaljjal 135és a 39. őrezreddel. Pakstól Rácalmásig Matoltsy Elek vezérőrnagy légvédelmi tüzércsoportja zárkózott fel a Duna bal partjára, miután Szeged–Kistelek felől visszavonult. Rácalmástól Vácig a budapesti hídfőhöz tartozó szakaszon a VI. hadtest (október 23-tól Nagyőszy Miklós vezérőrnagy) parancsnokolt. A magyar 2. hadsereg-parancsnokság beérkezése után Ercsitől Paksig a VII. hadtest (Markóczy János altábornagy) vette át a védelem feladatát a 10. gyalog- és a 23. tartalékhadosztállyal. A 10. gyaloghadosztály (Kudriczy István vezérőrnagy) Rácalmásig a 6. gyalogezreddel, a 18/II., a 8/II. és 8/III. gyalogzászlóaljakkal, a 10., 74. tábori tüzérosztályokkal és a 11. tábori tüzérosztály két ütegével védett. Átmenetileg a hadosztálynak rendelték alá az 1. huszárhadosztály Auerhammer harccsoportját is. Rácalmás és Paks között a 23. tartalékhadosztály (Fehér Géza vezérőrnagy) 42., 51., és 54. gyalogezredeinek maradványai, a 18/III. gyalogzászlóalj, a 201. önálló zászlóalj és három tüzérosztály részei voltak állásban. A Dráva-vonal védelme a 4. honvéd kerület három csendőr-zászlóaljára és az 54. határvadász portyázó osztályra hárult. A 4. honvéd kerületi parancsnokság a 2. hadsereg-parancsnokság alárendeltségébe került.
A főváros elleni első szovjet offenzíva részben a Duna bal partján kialakított, s a dunaföldvári átkelőt védő állásrendszert is érintette. A több mint 22 km hosszú és 15 km széles solti hídfő támpontjai és harckocsi-árkai mögött október 30-tól Kesseő László vezérőrnagy, az 1. légvédelmi tüzérdandár parancsnoka vette át a védelem irányítását. Két védőkörletbe osztva az orgoványi és a várpalotai kiképző- és felszerelő központ lövészszázadaiból, illetve nehéz páncéltörőágyús- és páncélromboló szakaszaiból október 8-án megalakított Solt ezred, a 18. gyalogezred két zászlóalja, a 6. gyalogezred részei, a német 8. SS-rendőrezred két (egyenként 350 fős) zászlóalja, a 204., 105. és VIII. légvédelmi tüzérosztály (utóbbi kettő öt-öt légvédelmi ágyús és egy-egy légvédelmi gépágyús üteggel), két nehéz aknavető-üteg, valamint a Duna jobb partján állásban levő 8/III., 15/I., 88/I. tábori tüzérosztály, a IV. utászzászlóalj, valamint tartalékként a lőszer hiányában gyalogságként alkalmazott 152. sorozatvető tüzérosztály tartozott alárendeltségébe. Kesseő vezérőrnagy csapatai a VII. hadtest alárendeltségébe tartoztak.
A hídfőt védő csapatok (a Solt gyalogezred I. és II. zászlóalja, egy SS-rendőrzászlóalj, a 105. és VIII. légvédelmi tüzérosztály, két nehéz aknavető-üteg és a tartalékban álló 153. sorozatvető tüzérosztály katonái) november 3-án kerültek először harcérintkezésbe a szovjet csapatokkal. A Solt gyalogezred III. zászlóalja Dunaföldvártól északra folyammegfigyelést végzett. A zömében rögtönzött gyalogsági erőkkel megszállt magyar–német hídfő november 12-ig számos megismételt, főleg a védőállások északi és középső szakasza ellen irányuló szovjet támadást vert vissza.
A hídfő léte jóllehet a főváros felé tért nyerő szovjet főerők támadó lendületét alig befolyásolta, mégis azok oldalát mindvégig veszélyeztette, és ezáltal a felzárkózó magasabbegységek számottevő részét kötötte le. Ezenfelül néhány magyar parancsnokban önkéntelenül felmerült egy olyan, német páncélos-seregtestekkel végrehajtandó ellencsapás gondolata, mely keletről, Szolnok és Cegléd térségéből, nyugatról pedig a hídfőálláson át a Budapestig előretörő ellenséges főerők hátába és oldalába vezetett volna, lemetszve ezáltal a fővárosig előrejutott szovjet erők tetemes részét. Friessner vezérezredes, a Dél Hadseregcsoport parancsnoka nem látva erre lehetőséget, a magyar 2. hadsereg parancsnokát az alábbiakra utasította: “…a solti hídfőt az ellenség nyomására kiürítheti, annak időpontját maga határozza meg. A hidakat feltétlenül oly tökéletesen kell rombolni, hogy azokat az ellenség semmi körülmények között ne használhassa”. A solti hídfőt a szovjet 46. hadsereg 31. gárda-lövészhadtestének 34. gárda-, majd később 40. gárda-lövészhadosztálya túlerejű támadásai ellenére magyar–német védői november 13-ig tartották. Aznap a szovjetek elkeseredett helységharcban elfoglalták Soltot. Itt a Solt gyalogezred I. zászlóalja megsemmisült. A súlyos harcok során a páncélelhárításra kirendelt VIII. légvédelmi tüzérosztály katonái mintegy 50 szovjet páncélost lőttek ki, megakadályozva ezzel a hídfő bekerítését, és annak idő előtti felszámolását. Az alakulat parancsnoka, Kövér Kálmán őrnagy a hídfő védelmének utolsó napján az egyik löveg kezelőjeként halt hősi halált. A hídfő legbelső állásait végül november 14-ére virradó hajnalban ürítették ki. Ezt követően a Dunán átívelő közúti és vasúti hidakat is felrobbantották.
November 13-án a magyar 2. hadsereg törzsét kivonták a harcvezetésből azért, hogy a Németországban kiképzésen lévő magyar alakulatok felett átvegye a vezetést. A Duna-vonal védelmét ekkor a 3. hadsereg-parancsnokság vette át, alárendeltségében a 2. hadsereg legtöbb alakulatával.
Miután az alföldi páncéloscsata záró szakasza Nyíregyháza körül befejeződött, az ott bevetett német páncélos-alakulatokat és a III. páncéloshadtest törzsét október 30-tól átcsoportosították a Budapest előterében támadó szovjet kontingens feltartóztatására. Megkezdődött a versenyfutás Budapestért, melyet a németek nyertek meg, ugyanis november 1-ig több saját seregtestet sikerült időben felvonultatniuk a főváros előterébe. A német 13. páncéloshadosztály a Dunakeszi–Ócsa, a német 1. páncéloshadosztály a Tatárszentgyörgy–Örkény–Pilis terepszakaszt, a német 23. páncéloshadosztály pedig a Cegléd térségét érte el, ahol egyébként a német 24. páncéloshadosztály is harcolt. Az 503. nehézpáncélos-osztály váltakozó alárendeltségben segítette a német páncéloscsapatok harcát.
Október 27-i adatok alapján a német 6. hadsereg páncélos- és páncélgránátos-hadosztályai 69 bevethető harckocsival, ebből 30 Tiger B nehézharckocsival és 56 rohamlöveggel rendelkeztek. Ezen harcjármű-állományból a 13. páncéloshadosztály nyolc, az 1. páncéloshadosztály 19, a 23. páncéloshadosztály hét, a Feldherrnhalle páncélgránátos-hadosztály pedig 16 páncélost vethetett be. A gyengén feltöltött, de mozgékony és nagy harci tapasztalatokkal rendelkező páncéloscsoportok ellenlökései, a német–magyar csapattöredékek ellenállásával elég időt biztosítottak a német hadvezetésnek ahhoz, hogy jelentősebb kötelékekkel szállja meg a Budapestet oltalmazó Attila-vonal külső védőövét. A németek a főváros irányában csoportosították át a 8. SS-lovas-, a 46. gyalog- és a 153. tábori kiképzőhadosztályt is.
136Október 31-én délután a 23. páncéloshadosztály Nagykőrösre beérkezett részei támadást indítottak a Kecskemét körzetében harcoló 24. páncéloshadosztály tehermentesítésére. A támadást a szovjet 37. lövészhadtest és a 2. gárda-gépesítetthadtest részei visszaverték, és másnap elfoglalták Kecskemétet. November 1-jén a 7. gárdahadsereg erői a Szolnok–Tószeg–Jászkarajenő–Tiszakécske–Alpár vonalon harcoltak, de további térnyerésüket a 4. Polizei SS-páncélgránátos-hadosztály sorozatos ellenlökésekkel megakadályozta. Aznap a 2. gárda-gépesítetthadtest előrevetett osztagai négy km-re megközelítették a Ceglédtől északnyugatra fekvő Irsát, de a hadtest zöme a 37. lövészhadtest részeivel együtt Lajosmizsén harcolt. A 37. lövészhadtest zöme Nagykőrös–Lajosmizse, a 10. gárda-lövészhadtest pedig Lajosmizse–Kerekegyháza–Kunszentmiklós terepszakaszon tevékenykedett. A 46. hadsereg balszárnyát a 31. gárda-lövészhadtest Csengőd–Harta–Baja–Bezdán vonalában fedezte. A támadás ütemének gyorsítása érdekében Malinovszkij marsall 15 órakor elrendelte a 4. gárda-gépesítetthadtest és a 23. lövészhadtest bevetését is. A gépesített-hadtestnek a gépkocsikon szállított 68. gárda-lövészhadosztállyal együtt Izsák–Solt–Dömsöd irányában kellett támadnia, menetből átkelni a Dunán, és november 3-ig elérni Budakeszi és Érd körzetét.
November 2-án a 4. gárda-gépesítetthadtest, együttműködve a 23. lövészhadtesttel, estig elérte a Rákócziliget–Ócsa–Alsónémedi–Dunakisvarsány vonalat. A Dunán menetből való szovjet átkelés viszont a német 13. páncéloshadosztály és a Csepel-szigetre visszavonulóban lévő 1. huszárhadosztály ellenállása miatt kudarcba fulladt. A 2. gárda-gépesítetthadtest a német páncélozott harccsoportok ellenlökései ellenére elérte Gomba, Üllő és Vasad körzetét.
Aznap a Dunaharaszti–Üllő szakaszon védő 22. SS-önkéntes-lovashadosztály balszárnya a német 13. páncéloshadosztály beérkező részeihez csatlakozott. Ettől keletre a német III. páncéloshadtest további seregtestei, nevezetesen a Feldherrnhalle páncélgránátos-hadosztály harccsoportja, illetve a még beérkezőben levő 8. SS-lovashadosztály részei helyezkedtek el. Még ezen a napon reggel a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály részei – a magyar 1/I. ejtőernyős-zászlóaljjal közösen –, Dunaharasztitól keletre megütköztek a főváros felé nyomuló szovjet csapatokkal. A 22. SS-önkéntes-lovashadosztály sávjában a 13. páncéloshadosztály harccsoportja ellenlökéseivel visszaszorította a szovjeteket, s 9 óra 15 percre élei elérték Taksonyt. Az éjszaka folyamán a szovjetek Soroksár és Dunaharaszti felé mindkét műúton mintegy negyven harckocsival próbáltak Budapest irányában előretörni, egyelőre sikertelenül.
1944. november 3-án a szovjet támadás folytatódott. A 4. gárda-gépesítetthadtest csapatai áttörték a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály védelmének harcászati mélységét, s Soroksártól keletre hat kilométerre megközelítették Budapestet. A 13. páncéloshadosztály harccsoportjának ellenlökései miatt azonban nem tudták kifejleszteni támadásukat. A harcok közepette a magyar 1/I. ejtőernyős-zászlóalj, miután meghiúsított egy szovjet gyalogsági támadást, a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály egyik harccsoportjának harcait támogatta, s estére Dunaharaszti körzetében közelharcban visszafoglalta a németek korábban elvesztett állásait.
November 3-án az átcsoportosított 4. gárda-gépesítetthadtest elfoglalta Üllőt és Vecsést is, de a német ellenlökések estére három km-rel szorították vissza a szovjeteket. Estére a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály arcvonalszakasza Dunaharaszti déli szegletétől egészen az Alsónémeditől három kilométerre északra levő útkereszteződésig húzódott. A hadosztálytól kelet-északkeletre a szovjet csapatok elérték Vecsést, Gyált, Monort, Üllőt és Pestszentimrét. Vecsést és Monort a 8. SS-lovashadosztály, illetve a magyar 12. tartalékhadosztály részei, valamint a Feldherrnhalle páncélgránátos-hadosztály páncélozott harccsoportja még aznap este visszafoglalta. A harcok súlypontja a következő napokban főleg a fővárosba vezető Vecsés–Monor útvonalszakaszra helyeződött át.
A szovjet gépesített-hadtestek 1944. október 30. és november 3. között a Fretter-Pico-seregcsoport arcvonalán 71 harckocsit és önjáró löveget veszítettek. Ebből 67 páncélos megsemmisült, négy pedig mozgásképtelenné vált. November 3-ig a Dél Hadseregcsoport a 8. SS- és 22. SS-lovashadosztályok, valamint a Feldherrnhalle páncélgránátos-hadosztály erőivel befejezte az Attila-vonal külső védőövének megszállását. A pesti hídfő védelmével Friessner vezérezredes Breith páncélos tábornokot, a Vecsés–Dunakeszi szakaszon védő III. páncéloshadtest parancsnokát bízta meg. Vecsés és Cegléd között a német LVII. páncélos-, Cegléd és Szolnok között pedig a IV. páncéloshadtest erői védekeztek. A megszilárduló német–magyar védelem ellen a két szovjet gépesített-hadtest a 46. hadsereg felzárkózott lövészhadtesteivel együtt november 4-én újabb frontális támadást indított, de ez is csupán újabb jelentős veszteséget eredményezett. A szovjetek ezek után már belátták, hogy a magyar főváros menetből való bevétele megvalósíthatatlan.
November 4-én a SZTAVKA leállíttatta a 46. hadsereg támadását, és elrendelte, hogy a front közepén és jobbszárnyán harcoló hadseregek minél gyorsabban keljenek át a Tiszán, majd széles arcvonalon támadva előbb északnyugati, később nyugati irányban, a 46. hadsereggel együttműködve verjék szét a Budapestet védő német–magyar csoportosítást.
November 6-án estig a szovjet 40. hadsereg és a 27. hadsereg jobbszárny-csapatai, követve a visszavonuló Wöhler-seregcsoportot, egész arcvonalszakaszukon kijutottak a Tiszához. Az 53. hadsereg 57. lövészhadteste november 7-ére virradóra főerőivel Tiszafüredtől délnyugatra, a magyar IX. hadtest gyenge ellenállását letörve átkelt a folyón, és hídfőt hozott létre. November 8-án a 27. és 53. hadsereg támadást indított a folyót védő német–magyar seregcsoport jobbszárnya ellen, Mezőkövesd déli körzetében újabb jelentős erőkkel átkelt a Tiszán, és november 10-én estére elérte a Polgár–Mezőkövesd dél–Tiszasüly terepszakaszt. Miután a tiszai arcvonal ezen szakasza összeomlott, Friessner vezérezredes a 24. páncéloshadosztályt Heves–Átány körzetébe csoportosította át.
A 7. gárdahadsereg november 4-én elfoglalta Szolnokot. Malinovszkij marsall az újabb támadás súlypontját éppen e körzetbe, a 7. gárdahadsereg Szolnok–Cegléd 137közötti arcvonalszakaszára helyezte át. A Budapest előtt elakadt két gárda-gépesítetthadtestet és a Plijev lovas-gépesített csoportot is ide kívánta átcsoportosítani. Úgy tervezte, hogy ezekkel az erőkkel a front Szolnok–Hatvan irányában előretörve Vác körzetéig juthatna el, ahonnan dél felé fordulva folytathatná a támadást. A 46. hadsereg ezzel egy időben Budapesttől délre átkelne a Dunán, és északnyugati irányban támadva elvágná a magyar fővárost védő erők visszavonulási útvonalát. A 27. és 53. hadsereg változatlanul Miskolc és Gyöngyös irányában támadna, hogy elvágja egymástól a német 8. és 6. hadsereget. A támadás felújítását a 7. gárdahadsereg sávjában november 7-ére tervezték.
A német LVII. páncéloshadtest viszont november 5-én az 1. és 23. páncéloshadosztály, a Feldherrnhalle páncélgránátos-hadosztály, valamint a magyar 1. páncéloshadosztály részeivel Pilis és Albertirsa körzetéből 35-40 páncélossal ellencsapást mért Újhartyán felé a 46. hadsereg jobbszárnya ellen. A németek átvágták a Kecskemét–Budapest utat. Az átcsoportosítást végrehajtó 2. gárda- és 4. gárda-gépesítetthadtesteket emiatt a németek megállítására Örkény körzetében egy háromnapos ütközetbe kellett bevetni. A gépesített-hadtestek ennélfogva csak november 10-én fejezték be az átcsoportosítást.
November 6-án a III. páncéloshadtest 8. SS- és 22. SS-lovashadosztályai támadást indítottak az Attila-vonalba betört szovjet erők visszaszorítására, és súlyos harcok közepette több helyen elérték a korábbi védővonal részét képező harckocsiárkot. Másnap a 8. SS-lovashadosztály Vecséstől délre felzárkózott a harckocsiárokra, és befejezte a település megtisztítását a szovjet csapattöredékektől. Vecsésen igen súlyos helységharcokra került sor, amelyben a hadosztály erőit saját tüzérsége, légvédelmi lövegei és páncéltörő ágyúi, valamint a Feldherrnhalle páncélgránátos-hadosztály rohamlövegei, lángszórós lövészpáncélosai és rohamutászai is támogatták.
Német adatok szerint a szovjet csapatok Kecskemét, Budapest és Szolnok térségében, valamint a Tisza mentén 1944. október 29. és november 9. között egyebek mellett 5733 halottat, 806 hadifoglyot, 139 harckocsit, két önjáró löveget, öt felderítő páncélgépkocsit, 51 löveget és 84 páncéltörő ágyút veszítettek.
A 2. Ukrán Front november 6-án felújította, majd 11-étől újabb erők bevetésével kiszélesítette támadását. A front csapásmérő csoportosítása, nevezetesen a 7. gárdahadsereg, Plijev altábornagy 1. gárda lovas-gépesített csoportja, illetve a 2. és 4. gárda-gépesítetthadtest 481 harckocsival és önjáró löveggel rendelkezett.
A németek időben felfedték a szovjet átcsoportosításokat, és a készülő újabb támadás sávjában harcoló magyar 20. gyalog- és 5. tábori póthadosztály, valamint a német 46. gyalog-, 4. Polizei SS- és 18. Horst Wessel SS-páncélgránátos-hadosztályok mögött készenlétbe helyezték a német 13., 23. és 24. páncéloshadosztályokat is. A Fretter-Pico-seregcsoport november 10-én 163 bevethető harckocsival és rohamlöveggel, valamint 130 darab 7,5 cm-es és 13 darab 8,8 cm-es gépvontatású nehéz páncéltörő ágyúval rendelkezett. Az 1. páncéloshadosztály további három bevethető Turán–75, hét Turán–40 és három Toldi–40 harckocsival, valamint hat Nimród önjáró légvédelmi gépágyúval harcolt. A magyar 2. páncéloshadosztálynak kilenc harcképes Panzer IV és két Toldi harckocsija volt.
A 2. Ukrán Front újabb kísérlete november 11-én erős tüzérségi előkészítés után Cegléd térségében először a német LVII. páncéloshadtest 23. páncéloshadosztályát, 46. gyaloghadosztályát és a 18. Horst Wessel SS-páncélgránátos-hadosztállyal megerősített 4. Polizei SS-páncélgránátos-hadosztályát érte. A szovjetek áttörték a 4. SS-páncélgránátos- és a 46. gyaloghadosztály állásait, elfoglalták Tápiószelét, Tápiógyörgyét és Jászladányt, majd Tápiószentmártonig törtek előre. A IV. páncéloshadtest 76. gyaloghadosztályát is támadások érték. Az LVII. és IV. páncéloshadtest kénytelen volt visszavonulni az Üllő–Gomba–Tápióság–Farmos–Jászkisér–Pély terepszakaszra. A mozgóvédelem céljából e két páncéloshadtest alárendeltségében vetették be az 1. és 13. páncéloshadosztályok zömét is, sokszor több harccsoportra felosztva.
November 12-től több napon át súlyos páncélos-összecsapások zajlottak Jászberény és Jászapáti körzetében. November 13-án az LVII. páncéloshadtestnek vissza kellett vonulnia a Nagykáta észak–Jászberény dél vonalra. A szovjetek november 15-én elfoglalták Jászberényt, november 18-án pedig Gyöngyöst. A miskolci irányban is súlyos harcok folytak, de ott a szovjet 27. hadsereg – megközelítve Miskolc és Eger déli előterét – csupán 10-25 km-t jutott előre. A 40. hadsereg jobbszárnya átkelt a Tiszán, balszárnya Miskolctól keletre harcolt, de az alárendeltségében harcoló román 2. hadtest továbbra is képtelen volt átkelni a folyón. Miskolc körzetében a németek 3. hegyi-, 8. vadász- és 15. gyaloghadosztálya egyelőre megakadályozta ugyan a szovjetek áttörését és a város elfoglalását, de erők hiányában keveset tehetett a környék magyar ipari munkásainak fegyveres ellenállásával szemben.
A németek nappal állásaikat védték, vagy ellenlökést hajtottak végre, éjszaka pedig utóvédek fedezetével néhány km-t visszahúzódtak, majd ismét felkészültek a védelemre. November 16-án a Dél Hadseregcsoport erői helyenként a Karola-állásba vonultak vissza, amely a Miskolc–Budapest műút előtt húzódott. Ezt követően ezen a szakaszon igen súlyos harcok folytak az állás birtoklásáért. A széles arcvonalon, arcból végrehajtott szovjet rohamok november 25-ig ismét csak igen korlátozott eredményeket hoztak. A szovjetek Szolnok–Hatvan irányába támadva 16 nap alatt csupán 55-65 kilométert tudtak előrenyomulni, és a Hatvan–Üllő vonalat érték el. Csapataiknál részleges tüzérségi lőszerhiány is keletkezett. Német adatok szerint csapataik a Budapest körül folyó harcokban 1944. október 29. és november 27. között összesen 642 szovjet harckocsit és önjáró löveget lőttek ki.
Malinovszkij marsall november 25-én belátta a támadást kudarcát, és engedélyt kért a szovjet főparancsnokságtól a három balszárny-hadsereg támadásának ideiglenes leállítására, valamint az élőerő és eszközállomány kiegészítésére. A SZTAVKA november 26-án a 2. Ukrán Front parancsnokának Budapest újabb, ezúttal kétoldalú átkarolását célzó tervét – számos módosítással – jóváhagyta. Malinovszkijt azonban felszólították, hogy teremtsen döntő fölényt, és a gyorsan mozgó hadtesteket, valamint 138az áttörő tüzérséget ne egyenletesen ossza el, mert ez csökkentheti a támadás ütemét.
A 2. Ukrán Front parancsnoka a SZTAVKA utasításai alapján november 27-én meghatározta az újabb támadás céljait. Részletes tervében a következő fontosabb hadmozdulatok szerepeltek. A jobbszárny 40. és 27. hadseregének csapatai november 29-én indított támadásukkal elfoglalják Miskolcot és ipari körzetét, majd előrenyomulnak Szerencs felé. A front közepe a 7. gárdahadsereg nyolc hadosztályával és a 27. harckocsidandár 70 páncélosával, valamint a 6. gárda-harckocsihadsereg (350 páncélos) és az 1. gárda lovas-gépesített csoport (90 harckocsi és önjáró löveg) erőivel észak felől kerüli meg a magyar fővárost. A 7. gárdahadsereg jobbszárnyát Szécsény irányában indítandó támadásával az 53. hadsereg fedezné. A 46. hadsereg és a 2. gárda-gépesítetthadtest, mintegy 200 páncélosával a tervek szerint délnyugatról kerüli meg Budapestet, és a többi hadsereggel együttműködve elfoglalja. Ehhez a 46. hadsereg hat hadosztályának és a 2. gárda-gépesítetthadtestnek a Csepel-szigetről át kell kelnie a Dunán, majd Zsámbék általános irányában támadva az átkelés után három nappal el kell érnie a Pilisvörösvár–Csákvár terepszakaszt. A szovjet csapatok december 4-ig fejezték be felkészülésüket.
December 5-én a 7. gárdahadsereg 45 perces tüzérségi előkészítés után támadásba lendült, és rövid idő alatt betört a IV. páncéloshadtest védelmének harcászati mélységébe. Még aznap délután bevetették a 6. gárda-harckocsihadsereget, másnap pedig Plijev altábornagynak a 4. gárda-, 6. gárda-lovas- és 4. gárda-gépesítetthadtestből álló lovas-gépesített csoportját is. December 6-án a szovjetek összpontosított támadása mintegy 40 harckocsival áttörte a német IV. páncéloshadtest 357. gyaloghadosztályának állásait, és elérte a Bercel–Galgaguta–Keszeg–Penc vonalat. A 6. gárda-harckocsihadsereg aznap 20-40, 7-én pedig 45 km-t nyomult előre, és 9. gárda-gépesítetthadtestével Bánkot, 5. gárda-harckocsihadtestével pedig Vác északi körzetét érte el. A szovjetek 70 páncélossal, köztük ISZ–2 nehézharckocsikkal támadva december 8-án elfoglalták Vácot. A szovjet légierő aznap három hullámban bombázta Esztergomot és Párkányt. A Duna-híd nem sérült meg, de a polgári lakosság közül sokan vesztették életüket.
Plijev altábornagy lovas-gépesített csoportja december 9-én az Ipoly mentén a német 24. páncéloshadosztály gyenge ellenállásával szemben elfoglalta Balassagyarmatot, de 10-i Szécsény elleni rohamait a németek 19 páncélosa kilövésével visszaverték. A 7. gárdahadsereg erői négy nap alatt 55 km-t tettek meg, és december 9-ig felzárkóztak a gyorscsapatokhoz. A 2. Ukrán Front középütt ütközetbe vetett erői ezúttal sem érték el a kijelölt terepszakaszokat, de december 9-ig a német 6. hadsereg erőinek zömét visszavetették az Ipolytól északra és a Duna-kanyartól északra lévő erdős-hegyes terepre. A német hadsereg balszárnya a Mátrában, és onnan északnyugatra még tartotta állásait.
December 11-én az 5. gárda-harckocsihadtest Váctól délre 60 páncélossal kettő-négy km szélességben betört a pesti hídfő arcvonalába. A Feldherrnhalle páncélgránátos-hadosztály páncélos-felderítőosztálya és rohamlövegei 20 szovjet harckocsit kilőttek, de csak átmenetileg tudták feltartóztatni a támadást. A hadosztály és a 13. páncéloshadosztály között négy km széles rés keletkezett. A hídfő északkeleti részén harcoló magyar 10. gyalog- és 12. tartalékhadosztály csapatai visszavonultak, miközben harcértékük rohamosan csökkent. Ipolyságnál a támadó szovjet páncélosokat a német páncélvadász-repülőgépek kelet felé visszafordulásra kényszerítették, miközben 10 harckocsit megsemmisítettek, ötöt pedig megrongáltak.
December 14-én a szovjetek mégis elfoglalták Ipolyságot, és visszavetették a Szentendrei-szigetről átcsoportosított 357. gyaloghadosztályt, alárendeltségében a Szlovákiából beérkezett Dirlewanger SS-rohamdandárral és a magyar 2. páncéloshadosztály erőivel. A magyar páncéloshadosztály december 7-én 35 harcképtelen Turán–40, nyolc Turán–75 harckocsival, egy Panzer III és négy Panther harckocsival, valamint egy StuG. III rohamlöveggel rendelkezett. Bevethető állapotban volt 26 Nimród légvédelmi páncélosából hét, nyolc Csaba páncélgépkocsijából három, 16 Toldi könnyűharckocsijából öt, 20 Panzer IV harckocsijából kettő, valamint nyolc 7,5 cm-es páncéltörő ágyújából öt, s rendelkezett 160 német gyártmányú MG 42 géppuskával is. A Dirlewanger SS-rohamdandár egy zászlóalja december 15-én Bernecebarátinál átállt a szovjetekhez.
A szovjet 27. hadsereg csapatai november 30-án elfoglalták Egert, december 3-án pedig Miskolcot, majd december 5-ig kijutottak a város északi előterébe. A 40. hadsereg 159. megerődített körlete a 4. Ukrán Front 18. hadseregének 2. gárda-légideszant-hadosztályával, 5. gárda-harckocsidandárával és 108. önjáró tüzérezredével közösen december 3-án birtokba vette Sátoraljaújhelyt.
A 46. hadsereg és a 2. gárda-gépesítetthadtest tevékenysége a fentieknél jóval nagyobb nehézségekbe ütközött. A hadsereg 23. és 37. lövészhadteste Érd és Adony körzetében december 4-én 23 órakor kezdett hozzá a Csepel-szigetről a Duna nyugati partjára való átkeléshez. A művelet támogatására 1300 löveg állt készenlétben, a szovjetek mégis tüzérségi előkészítés nélkül kezdték meg a partváltást. A német–magyar védők felfedezték az átkelési kísérletet, és jól szervezett tűzrendszerük tüzet nyitott. A szovjetek átkelő eszközeinek háromnegyede megsemmisült vagy megsérült. Az élőerő-veszteségek is igen súlyosak voltak. A nehézségek ellenére a szovjetek egész éjszaka folytatták az átkelést, és december 5-én estig egy 18 km széles és három-négy km mély hídfőt foglaltak a Duna nyugati partján.
A német LXXII. hadtest 271. népi-gránátoshadosztálya és a 239. rohamlövegdandár 17 bevethető rohamlövege sorozatos ellenlökésekkel próbálta meg a folyóba szorítani a szovjeteket. A Margit-állás megszállása közben december 6-án a magyar 23. gyaloghadosztály is harcba keveredett az Ercsinél átkelt szovjet erőkkel. A német légierő öt-tíz repülőgépből álló kötelékei rendszeresen támadták az átkelőhelyeket. A szovjetek emiatt csupán december 7-én végeztek az átkeléssel. A harcok nehézségére jellemző, hogy a műveletben részt vevő katonák közül 116 fő kapta meg a “Szovjetunió Hőse” kitüntetést, sokan hősi haláluk után.
December 7-én a szovjetek elfoglalták Baracskát, 139amelynek védelmében a magyar 23. gyaloghadosztály 42. gyalogezredének megmaradt része felmorzsolódott. A Bicske körzetében kirakodott német 8. páncéloshadosztály részei még aznap visszafoglalták a Dunához közeli települést. A magyar 10/3. és 1/3. rohamtüzér-üteg 11 Zrínyi II rohamtarackja némi kísérő gyalogsággal a 271. népi-gránátoshadosztály alárendeltségében december 8-án visszafoglalta a Baracskától nyolc km-re délkeletre fekvő Rácszentpétert is. A magyar–német harccsoport hat sebesültet és öt megrongálódott rohamlöveget, a szovjetek 220-250 halottat, 22 hadifoglyot, 13 páncéltörő ágyút és sok más fegyvert veszítettek. A támadás során 40 honvéd és 30 polgári személy, köztük több fiatal nő szabadult ki a szovjetek fogságából.
December 8-án délután az újonnan beérkezett német 8. páncéloshadosztály 55 harckocsival, négy rohamlöveggel és nyolc lövészpáncélossal, páncélgránátosok támogatása mellett Martonvásár körzetéből délkelet felé indított támadást. A szovjet 23. lövészhadtest 99. és 316. lövészhadosztályát a német páncélosok visszaszorították, de előretörésük a szovjetek számtalan páncélelhárító csomópontja miatt csak Ráckeresztúrig jutott. A szovjetek aznap elfoglalták Érdet.
Másnap, december 9-én a 8. páncéloshadosztály elakadt támadását leállították, és erőit a 271. népi-gránátoshadosztály arcvonala mögé tartalékba vonták. Hamarosan a 219. rohampáncélos-osztály 12 bevethető Sturmpanzer IV harcjárműve is a 8. páncéloshadosztály alárendeltségébe került. A német 239. rohamlövegdandár és a magyar 10. rohamtüzérosztály ellenlökése Érdet december 9-én visszafoglalta.
December 10-én a 46. hadsereg az Érd–Baracska–Martonvásár vonalon kénytelen volt védelembe menni, mert erejéből a Margit-állás áttörésére nem tellett. A 46. hadsereg december 5. és 10. között 3700 katonát veszített. A szovjetek ugyanakkor megvédték a Dunán kiharcolt hídfőjüket.
A pesti hídfőben december 9-én Maglódtól északkeletre a 8. Florian Geyer SS-lovashadosztály egy ezrede és a magyar 1. páncéloshadosztály helyi jelentőségű vállalkozást hajtott végre. Levéltári források szerint itt vetették be először eredményesen a Szálasi-röppentyűként elhíresült 1944 M buzogányvetővel felszerelt magyar röppentyűs tüzérosztályt, amely megsemmisítő hatást ért el.
A budapesti csata eddig lezajlott ütközetei során a szovjet csapatok támadó harcának üteme meglehetősen lassú volt, s ezzel együtt a német–magyar védelem harcászati mélységének áttörése is nehézkesebb volt a szovjet hadvezetés által elvártnál. Szovjet részről ezt nem vezetési hibának, hanem annak a ténynek tulajdonították, hogy a szovjet csapatok nem rendelkeztek elegendő gyalogságukat közvetlenül támogató harckocsival és önjáró löveggel.
Miután a 2. Ukrán Front újabb kísérlete sem hozott eredményt, 1944 decemberének első hetére az október 29. óta vívott budapesti csata elhúzódó, igen veszteségterhes harcai végre beláttatták a szovjet hadvezetéssel, hogy a 2. Ukrán Front legyengült erői egyedül nem képesek a Budapest körül védekező német–magyar csoportosítás felszámolására és a magyar főváros gyors birtokbavételére. A szovjet főhadiszállás megbízottja, Sz. K. Tyimosenko marsall, aki a 2., 3. és 4. Ukrán Front tevékenységét hangolta össze, 1944. november 24-ei jelentésében az alábbiakat állapította meg:
A 2. Ukrán Front az egyik legerősebb front. Komoly erőkkel rendelkezik az ellenálló ellenség szétverésére, de ennek ellenére az utóbbi időben nem ér el sikereket.
Ezek után a szovjet főparancsnokság 1944. december 12-i utasításában elrendelte, hogy a 2. és 3. Ukrán Front csapatai közösen, északról és délről egyidejűleg mért csapásokkal kerítsék be és semmisítsék meg a német–magyar csapatokat Budapest körzetében és ezáltal foglalják el a várost. A frontoknak 1944. december 19–20-ig kellett felkészülniük a támadásra.
A 3. Ukrán Front – november elején a 4. gárda- és 57. összfegyvernemi hadsereggel, a feltöltésen lévő 18. harckocsihadtesttel, a 32. gépesített-dandárral és a 17. légi hadsereggel – már a Belgrádért vívott harcok során parancsot kapott arra, hogy ne folytassa előrenyomulását nyugati irányban, hanem Baja és a Dráva torkolata között a Dunán átkelve – észak-északnyugati irányban tevékenykedve – kapcsolódjon be a magyarországi hadműveletekbe.
A német hadvezetésnek nem sikerült idejében tisztázni a front további tevékenységének várható irányát, ezért a Dráva–Duna háromszöget csak kisebb erőkkel biztosította. A Duna jobb partja védelmének megszervezését 1944. október 20-tól a magyar 2. hadsereg, november 13-tól pedig a magyar 3. hadsereg-parancsnokság vette át.
December 1-től a Dél Hadseregcsoport alárendeltségébe került a Bajától délre lévő Duna-szakaszt védő német 2. páncéloshadsereg, melynek parancsnoka a budapesti születésű Maximilian de Angelis tüzérségi tábornok volt. A hadsereg, állományában a LXVIII. hadtest 71. gyaloghadosztályával, 44. birodalmi gránátoshadosztályával, az SS 13. hegyihadosztályának részeivel, a Brandenburg hadosztály harccsoportjával, a 92. gépkocsizó gránátos-dandárral, valamint a 191. rohamlövegdandárral és egyéb kisebb kötelékekkel, korábban az F Hadseregcsoport alárendeltségében a Balkán északnyugati részén, főleg a jugoszláv partizánok ellen harcolt. A 2. páncéloshadsereghez hamarosan beérkezett a XXII. hegyihadtest törzse, valamint az 1. hegyihadosztály és a 3. lovasdandár is.
A 3. Ukrán Front 57. hadserege november 6-án Apatinnal szemben, 9-én Kiskőszegnél (Batina) meglepetésszerűen hídfőt foglalt a Baranya-háromszögben. A szovjetek november 16-án kitörtek a hídfőkből, majd 26-ára egyesítették azokat. November 24-én a szovjet 4. gárdahadsereg erőszakos átkelést indított a Baja–Mohács szakaszon. A folyóvédelemre rendelt német–magyar alakulatok csak részben érkeztek be. A magyar 3. hadsereg II. hadtestének a Duna vonalára Paks és a Dráva-torkolat között felvonult gyenge alakulatai, illetve Bátaszék környékén a gyengén kiképzett német 31. SS-gránátoshadosztály nem tudta megakadályozni a szovjet csapatok november 27-i partváltását. Az arcvonal felszakadt. A magyar csoportosítást (13 zászlóalj, 11 üteg) a Szekszárdra települt 1. folyamdandár parancsnoksága alá tartozó, gyalogsági harcra alig kiképzett folyamőr-, folyamzár-, határvadász-, csendőr- és őralakulatok, az 5. tábori póthadosztály, valamint a 23. gyaloghadosztály Bölcske és 140Fadd között elhelyezkedő 42. és 51. gyalogezredeinek részei alkották. Megsegítésükre, illetve az ellenséges erők előretörésének megfékezésére a német hadvezetés a magyar 20. gyaloghadosztályt s a német 1. és 23. páncéloshadosztályt akarta felvonultatni.
A Bajánál átkelt szovjet seregtestek a német 31. SS-gránátoshadosztály Bátaszéknél történt november 28-i visszavonulása következtében a magyar 3. hadsereg alá tartozó alakulatok oldalába és hátába előretörve november 30-án elfoglalták Szekszárdot és Bonyhádot. Az 1. folyamdandár visszavonuló csapattöredéke először Zombánál próbált meg védőállást elfoglalni, majd a szovjet kötelékek nyomására a Kapos mögé, Döbrököz–Kurd–Csibrák–Hőgyész vonalára tértek ki.
A szovjet 57. hadsereg nyugat-északnyugat irányú támadása is gyorsan teret nyert. November 28-án estére a 32. gárda-gépesítettdandár harckocsijai a Pécs előterében rögtönzött védelmet, valamint a Mecsek völgyeit lezáró gyenge magyar erők (13. tábori felderítő pótzászlóalj, “Mecsek” karhatalmi század) és a német 92. gépkocsizó gránátos-dandár ellenállását letörve elérték a megyeszékhelyt, ahova a német 44. birodalmi gránátoshadosztály nehézfegyverei Simon Gyula vasúti tiszt szabotázsa nyomán nem érkeztek be. Ennek következtében a város másnap, 29-én szinte harc nélkül került a szovjet csapatok birtokába.
A 3. Ukrán Frontot november folyamán megerősítették a 7. gépesített- és az 5. gárda-lovashadtesttel. A front november 29-én megkapta az 1. gárda-gépesítetthadtestet is, amelynek december 8-ig Szabadka körzetében kellett összpontosulnia. A gépesített-hadtestek azonban még feltöltés alatt álltak.
A szovjet harckocsi-ékek december 1-jén elérték Dombóvár és Kaposvár térségét, ezzel maguk mögött hagyták a Mecsek vonulatait. További előrenyomulásukkal a Harmadik Birodalom területén kívüli utolsó, még német kézben lévő kőolajmezőt veszélyeztették. A német hadvezetés ebben a helyzetben csupán a Hatvan körzetében húzódó arcvonal megrövidítésével tudott csapatokat vezényelni a veszélyeztetett szakaszra.
Friessner vezérezredes november végén az LVII. páncéloshadtest (Friedrich Kirchner páncélos tábornok) vezetése alatt a német 1. és 23. páncéloshadosztályokat csoportosította át a nagy sebességgel északi irányban előrenyomuló szovjet erők ellen. Az 1. páncéloshadosztály november 30-án 13, a 23. páncéloshadosztály pedig 35 bevethető páncélossal rendelkezett. A 23. páncéloshadosztály november 30-án érte el Ozora és Simontornya térségét. A Pécs–Pécsvárad–Bátaszék szakaszt, és az onnan észak felé vezető utakat csupán néhány gépkocsizó páncélgránátos-csoport és a 23. páncélos-felderítőosztály ellenőrizte. A 23. páncéloshadosztály feladata az volt, hogy a szovjet előrenyomulást a lehető legtovább késleltesse. Erősítésként egyéb kisebb kötelékeken kívül a német 325. rohamlövegdandár 17 rohamlövegét és az 503. nehézpáncélos-osztály 36 Tiger B nehézharckocsiját utalták alárendeltségébe.
December 2-án a szovjet 57. hadsereg csapatai elfoglalták Kaposvárt, 4-én Marcalit, december 7-én pedig Barcsot. A 2. páncéloshadsereg december 6-án csupán 40 bevethető rohamlöveggel és 39 7,5 cm-es nehéz páncéltörő ágyúval rendelkezett. Az 57. hadsereg december 9-ig a Balatontól délre birtokba vette a Mesztegnyő–Nagybajom–Nagyatád–Barcs terepszakaszt, és Barcstól délre hídfőt létesített a Dráva jobb partján. Miután a német XXII. hegyihadtest erői december 10-én visszafoglalták Marcalit, december 12-én pedig Mesztegnyőt, az arcvonal a Marcali–Nagybajom–Nagyatád–Barcs vonalon – 20-30 km-re a Margit-állás nyugati szektora előtt – 1945. márciusig megmerevedett. Csupán helyi jelentőségű állásharcok folytak, melyekben a német alakulatokhoz beosztva kisebb magyar csapattestek is részt vettek. A német 118. vadász-, az 1. és az SS 13. hegyihadosztálya, a 71. gyalog-, illetve a 44. Hoch- und Deutschmeister birodalmi gránátoshadosztály alárendeltségében és arcvonalszakaszán hat erőd-, valamint erőd-géppuskászászlóalj, az 54. határvadász-zászlóalj, kettő erőd-, s egy-egy tábori, illetve gépkocsizó tüzérosztály, a kaposvári csendőrzászlóalj, illetve a Bakony ezred négy zászlóalja, vagyis körülbelül egy gyaloghadosztálynak megfelelő magyar csoportosítás harcolt.
A Székesfehérvár felé törő 4. gárdahadsereg (november 30-án állományában 10 harckocsival és 96 önjáró löveggel) gyors előretörése során a 2. Ukrán Fronttól a 3. Ukrán Frontnak később átadott 46. hadsereggel együtt december 7–10. között felzárkózott ugyan a Margit-állás keleti szárnyára, de áttörni még nem tudta. A német 271. népi-gránátoshadosztály, illetve magyar részről a 23. gyaloghadosztály és az 1. huszárhadosztály részei, valamint a Kesseő László vezérőrnagy parancsnoksága alatt harcoló harccsoport ebben megakadályozta. A több mint 4000 fős Kesseő-csoport tüzérsége erős volt. Hadrendjébe december 15-én egy-egy tábori, gépvontatású és sorozatvető tüzérosztály (összesen 18 darab 10, 5 cm-es, négy 15 cm-es, három 10 cm-es löveggel, öt sorozatvetővel és 26 páncélököllel), a 105. légvédelmi tüzérosztály parancsnoksága alatt három-három légvédelmi gépágyús, illetve légvédelmi ágyús üteg (összesen nyolc légvédelmi gépágyú, hét 8 cm-es és négy 8,8 cm-es légvédelmi ágyú, illetve 71 páncélököl), a 2. és 3. huszárezred csoportja (13 aknavető), négy német gránátos-zászlóalj (négy 7,5 cm-es páncéltörő ágyú), valamint a Solt gyalogezred töredéke tartozott. Jóllehet a 3. Ukrán Front csapatai ezen a szakaszon december 9. után védelembe mentek át, a Székesfehérvár felé vezető útirányokban (Belső- és Külsőbáránd, Tác), illetve a Velencei-tónál továbbra is súlyos harcok folytak. A védelemben levő magyar csapatok olykor vállalkozásokat is végrehajtottak. Ezekben elsősorban az 1. huszárhadosztálynak alárendelt 7. rohamtüzérosztály Martsa Sándor hadnagy vezette ütege, Horváthy Győző alezredes vegyes páncélos csoportja, illetve a 2. huszárezred részei vettek részt. December 10-én a 2. huszárezred rohamszakasza (Zierotin László százados) Horváth alezredes csoportjának harckocsi-szakaszával a német 23. páncéloshadosztállyal való összeköttetés felvétele céljából az Agárdon túli Csirip majorig jutott előre, december 11-én pedig a 7. rohamtüzérosztály ütege Gárdony déli részéig előretörve szétverte a tó mentén támadó szovjet csapatokat. A legsúlyosabb harcok a december 11–13. között több ízben gazdát cserélt Kis-Velencénél zajlottak, ahol a 1412. huszárezred a magyar rohamtüzérek hathatós támogatásával több ízben visszaverte a szovjet csapatok áttörési kísérleteit.
1944. december 20-án a 2. és 3. Ukrán Front csapatai megindították közös, Budapest bekerítésére irányuló hadműveletüket. Ennek keretében a 2. Ukrán Front 6. gárda-harckocsihadseregének a 7. gárdahadsereg jobbszárnyával együttműködve Ipolyság körzetéből kiindulva – a Budapestet bekerítő szovjet csapatok jobbszárnyának biztosítása mellett – támadást kellett indítania Nyitra irányában, és a Garamon átkelve december 25–28-án elfoglalnia a Nyitra–Gimeskosztolány–Verebély vonalat. Ennek célja az volt, hogy a későbbiekben innen kiindulva elérhesse a Nyugati Kárpátokat, és a Cseh–Morva Medencét elválasztó nyereg irányából Budapest felé vezető utakat, majd a 2. Ukrán Front egyéb csapataival együttműködésben csapást mérhessen Pozsony felé. Malinovszkij marsall elgondolása szerint a front csapásmérő csoportosítása a Duna-kanyartól északra és északnyugatra áttöri a német–magyar védelmet, és siker esetén a támadást északnyugati, nyugati és délnyugati irányban tovább folytatja – ez lett volna a “siker kifejlesztése”. A bekerítés belső arcvonalán ezért mindössze 10-11 hadosztályt szándékozott alkalmazni.
A 7. gárdahadseregnek a bekerítés belső arcvonalának kialakítása mellett el kellett érnie a Zseliz–Szőgyén–Mocsa terepszakaszt, és ezzel a Duna bal partját. Malinovszkij ezzel egy időben azt is elrendelte, hogy a 7. gárdahadsereg balszárnyán a 30. lövészhadtest, a román 7. hadtest és az önálló 18. gárda-lövészhadtest december 20-án megindulva, három nap alatt(!) foglalja el Budapest keleti felét a Duna vonaláig. Ezt a csapatok egyelőre képtelenek voltak végrehajtani. December 26. és 31. között a szovjet–román erők átjutottak ugyan az Attila-vonal harmadik védőövén, de a főváros peremén ismét elakadtak.
Miután december 20-án Budapesttől északra a 2. Ukrán Front megindította támadását, a német 3., 6. és 8. páncéloshadosztályok zömét – mintegy 126 páncélossal – a Garamtól keletre alkalmazták. A német LVII. páncéloshadtest három páncéloshadosztálya – Székesfehérvárnál hagyott páncélozott harccsoportjaik nélkül – december 22-én reggel Ipolyszakállas körzetéből Ipolyság általános irányban ellencsapást indított. Ezzel megkezdődött az első garami páncélosütközet. Miként M. V. Zaharov vezérezredes, a 2. Ukrán Front törzsfőnöke fogalmazott: “…az Ipoly és a Garam közötti viszonylag nem nagy szakaszon nyolc napon át dúlt a német és a szovjet harckocsik közötti párviadal”. A német támadás a szovjet harckocsihadsereg utánpótlási vonalait is veszélyeztette. Mivel a 7. gárdahadsereg a harckocsikkal és vadászpáncélosokkal is támogatott német páncélgránátos-harccsoportokat önerőből nem tudta visszavetni, az északnyugat felé támadó 6. gárda-harckocsihadsereg kénytelen volt Lévától déli irányba kanyarodni. A német páncélosok támadásához december 22-től a magyar Szent László hadosztály egységei is csatlakoztak. A szovjetekkel szemben később elakadt, és a Garam nyugati partjára visszavonuló német csapatok főleg a letkési hídfőt védő magyar honvédek önfeláldozó harcának köszönhetően kerülhették el a súlyosabb veszteségeket. A szovjet 6. gárda-harckocsihadsereg és a 7. gárdahadsereg erői december 26-án a Garam folyó Duna-torkolatánál találkoztak. A 7. gárdahadsereg felzárkózott a Garam vonalára, és egy kisebb hídfőt létesített a nyugati parton.
A 3. Ukrán Front arcvonalán december 20-án 50 perces tüzérségi és légi előkészítés után kezdődött meg a támadás. A szovjetek négyszeres erő- és eszközfölényük ellenére az első napon csupán három-hét km-t jutottak előre a német 6. hadsereg III. páncéloshadtestével szemben. Mivel a 46. összfegyvernemi és 4. gárdahadsereg támadási üteme kezdetben sokkal lassabb volt a vártnál, Tolbuhin marsall a Margit-állásban védekező német–magyar erők harcászati mélységének teljes áttörésére december 21-én kénytelen volt ütközetbe vetni a hadseregek, majd 22-én a front sikerkifejlesztő lépcsőit is. Ezen seregtestek – az 5. gárda-lovashadtest és az önálló önjáró tüzéralakulatok páncélosain kívül – legkevesebb 500 harckocsival és önjáró löveggel rendelkeztek. Nevezetesen a 2. gárda-gépesítetthadtestet 167, a 7. gépesített-hadtestet 107, és a feltöltésről beérkezett 18. harckocsihadtestet 227 páncélossal vetették be.
A 4. gárdahadsereg sávjában, Székesfehérvár körül súlyos harcokkal járó páncélosütközet alakult ki, amelyben német adatok szerint december 20. és 23. között 216 szovjet harckocsit és önjáró löveget lőttek ki. A német III. páncéloshadtest páncélozott harccsoportjai elegendő támogató gyalogság hiányában csupán helyi ellenlökéseket indíthattak. Ezekkel a támadó szovjet csapatoknak mind haditechnikában, mind pedig élőerőben igen jelentős veszteségeket okoztak, de a Margit-állás védőöveit nem tudták megtartani, s ezzel Budapest nyugatról való bekerítését sem tudták megakadályozni.
A 4. gárdahadsereg támadási ütemének lassításában a legnagyobb szerepet a Balaton és a Velencei-tó között délkelet felé megindítandó, december 20-ára tervezett Spätlese fedőnevű német ellentámadás céljából összpontosított német páncéloscsapatok játszották. A szovjetek ugyan a németeket a támadás megindításában megelőzték, de azok az addigra összevont páncélos-kötelékeiket bevethették a 3. Ukrán Front ellen. A Fretter-Pico-seregcsoport 1944. december 15-én meglévő 410 harckocsijából és rohamlövegéből csupán 157 páncélos volt bevethető állapotban. Ehhez a mennyiséghez azonban hozzá kell számolnunk a tervezett német ellencsapás érdekében december 19-ig Magyarországra átcsoportosított 3. páncéloshadosztály 69, a 6. páncéloshadosztály 120 bevethető páncélosát, a 130/I. páncélososztály meglévő 60 Panther harckocsiját, a 6/I. páncélososztály meglévő 60 Panther, és a 208. páncélososztály meglévő 31 Panzer IV harckocsiját. Ezek alapján december 20-án becslésünk szerint körülbelül 470 bevethető német harckocsi és rohamlöveg vette fel a harcot a támadó szovjet csapatokkal. A 3. Ukrán Front csapatai ellen azonban nem minden német páncélost vetettek be.
A 46. hadsereg sávjában alkalmazott 18. harckocsihadtest a 17. légi hadsereg egy vadászrepülő- és egy csatarepülő-hadosztályának támogatásával december 22-én áttörte a Margit-állás második védőövét, majd két nappal később Bicskénél kijutott a német 6. hadsereg hadműveleti mélységébe. A 2. gárda-gépesítetthadtest ezt kihasználva 142december 24-én északkelet felé tört előre, és elérte Buda nyugati szélét.
Az elszántan védekező német–magyar csapatok kissé lelassították a két szovjet front hadműveletét, de ennek ellenére december 26-án hajnalban a szovjet 18. harckocsihadtest és a 4. gárda-lövészhadosztály már Esztergomot támadta. A várost kisebb német egységek mellett a magyar 2. páncéloshadosztály alakulatai tartották. A szovjet harckocsik feltartóztatására Jagdpanzer 38(t) vadászpáncélosaikkal Dorognál a magyar 24/1. rohamtüzér-üteget, Esztergom-Kenyérmezőnél pedig a 20. rohamtüzérosztály részeit vetették be. Esztergom ötórás harc után elesett. Az utóvédként harcoló és északi irányban utolsónak visszavonuló 24/1. rohamtüzér-üteg járművei mögött a németek felrobbantották a Mária Valéria-hidat.
A 2. és 3. Ukrán Front ellen harcoló német–magyar csapatok december 20. és 28. között Budapesttől nyugatra és északra összesen 415 szovjet páncélos kilövését jelentették.
December 28-tól az 1. és 23. páncéloshadosztályt, a 4. lovasdandárt, a 325. rohamlövegdandárt, az 503. nehézpáncélos-osztályt és egyéb kisebb kötelékeket magába foglaló német I. lovashadtest a Balaton és Pusztavám között átvette a III. páncéloshadtest arcvonalszakaszának egy részét. A hadtest december 30-án 78 km széles arcvonalát 126 páncélossal, 128 lövészpáncélossal, 35 páncéltörő ágyúval, 181 löveggel és 80 fő/km harcos-létszámmal hullámzó harcokban, de eredményesen védte.
December 26-ára a 3. Ukrán Front 18. harckocsihadtestének erői elfoglalták Esztergomot, a 2. Ukrán Front 7. gárdahadserege pedig birtokba vette Párkányt. Budapest teljes bekerítése ezzel megvalósult, de a szovjeteknek a fenti kitűzött feladatok közül egyiket sem sikerült maradéktalanul végrehajtani. Tolbuhin marsallt a 3. Ukrán Front eredményei közel sem elégítették ki. A front északi irányú támadásának balszárnyán harcoló 4. gárdahadseregnek Székesfehérvár december 23-i elfoglalása után a várostól délnyugatra lévő német–magyar csapatok körülzárása és megsemmisítése céljából egy lövészhadtestével és a 7. gépesített-hadtesttel ki kellett volna jutnia a Mór–Várpalota vonalra, a szovjet csapatok azonban ezen előretörésüket a német 6. hadsereg III. páncéloshadtestének ellenállásával szemben a többszöri határidő-kitolás ellenére sem tudták megvalósítani.
Az Attila-vonal eredetileg nem magát Budapestet volt hivatott védeni, hanem csak az úgynevezett pesti hídfőt. Ezen hídfőnek a Karola- és a Margit-állás összekötésén túl az lett volna a feladata, hogy kelet felől távol tartsa a szovjet csapatokat a fővárostól, illetve meginduló állásként szolgáljon egy nagy erejű német ellentámadáshoz, amelyet a Kárpát-medence keleti felének visszafoglalására Hitler és Guderian többször is kilátásba helyezett. Október 12-én a Honvéd Vezérkar főnöke, Vörös János vezérezredes elsődlegesen a pesti hídfő védelmének megszervezésére a VI. hadtest-parancsnokságot (Farkas Ferenc altábornagy) visszarendelte az Északkeleti-Kárpátokban harcoló magyar 1. hadseregtől.
A magyar állami vezetés a védelmi rendszer gyorsított ütemű kiépítése ellenére sem gondolt eleinte következetesen Budapest védelmére. November elejétől, alighogy Szálasi Ferenc 4-én letette a nemzetvezetői esküt, a nyugat-magyarországi úgynevezett gyepüszállásokra megkezdődött a kormányszervek kitelepítése a fővárosból. A nemzetvezető ekkor még úgy nyilatkozott, hogy “Budapest tartását csak abból a szempontból tartanám szükségesnek, ha erről a területről offenzív hadműveletek fognak kiindulni. Ha ezt nem akarják, akkor Budapest kiürítését feltétlen végre kell hajtani...”.
November második felére a magyar állami és katonai vezetés álláspontja megszilárdult. A nyilas propaganda Budapest mindenáron történő megvédését hirdette. Beregfy Károly vezérezredes honvédelmi miniszter, egyben a Honvéd Vezérkar főnöke november 29-én Hindy Iván altábornagyot gyakorlatilag Budapest teljhatalmú katonai biztosává nevezte ki, aki a budapesti I. hadtest vezénylő tábornokának beosztását megtartva a “székesfőváros területén magyar vonatkozásban teljhatalommal felruházva” cselekedhetett (volna). A teljhatalmú magyar vezénylő tábornoknak a későbbiekben egyetlen pillanatra sem nyílott lehetősége a hadműveletek irányítására, hatásköre kimerült fegyelmi, utánpótlási és ellátási kérdésekben.
Szálasi december 10-én személyesen közölte Friessner vezérezredessel, hogy “…a nagy európai gondolat jegyében kész Budapest nyílt várossá való kinyilvánításától elállni, és a fővárosnak erőddé való felhasználását többé nem ellenzi”. Mindez már Szálasi Hitlernél Berlinben tett első és egyben utolsó látogatását követően történt.
Friessner november 3-án Breith páncélos tábornok személyében tapasztalt katonát nevezett ki a pesti hídfő védelmének élére. Heinrich Himmler, az SS birodalmi vezetője azonban a védők hátában esetleges népmozgalmaktól – munkásmegmozdulásoktól vagy esetleg gettófelkeléstől – tartott, és szerette volna Hitlernél keresztülvinni, hogy Breith helyett egy SS-tábornok irányítsa Budapest védelmét. Kihasználva Beregfy intézkedését Hindy kinevezésére, erre hivatkozva elérte, hogy Hitler december 1-jei hatállyal erőddé nyilvánítsa a magyar fővárost (Festung Budapest), felállítsa annak egységes parancsnokságát, s élére Otto Winkelmann személyében egy rendőr SS-tábornokot nevezzen ki.
Winkelmann azonban nem volt sokáig ebben a beosztásban. A magyarországi SS- és rendőri erők főparancsnoka volt, mely eléggé lekötötte őt, s Friessner is ezen az alapon ellenezte kinevezését. Winkelmann – akárcsak korábban Friessner – kinevezését követően azonnal javasolta a Führernek a pesti hídfő kiürítését, melyet Hitler nem vett jó néven. December 5-én Hitler Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer und General der Waffen-SS und der Polizei-t, a IX. SS-hegyihadtest parancsnokát nevezte ki a Budapest erőd teljhatalmú parancsnokává. Ezzel a lépéssel nemcsak Hindy altábornagyot, de a magyar I. hadtest parancsnokságát is kikapcsolták az érdemi harcvezetésből. Az OKH a két rendőrtábornok egymást követő kinevezésével egy nagy jelentőségű hídfő védelmének élére nem értett egyet, de csupán annyit tudott elérni, hogy Pfeffer-Wildenbruch vezérkari főnökévé a vezetési tapasztalatokkal rendelkező Usdau Lindenau vezérkari alezredest nevezzék ki.
A IX. SS-hegyihadtest parancsnokságát már október 14330-án a védelem előkészítése miatt Budapestre irányították. Alárendeltségébe utalták az október 21-én feloszlatott magyar VI. hadtest-parancsnokság állományát is, melynek parancsnoka a kiürítési kormánybiztossá kinevezett Farkas vezérezredes helyett október 16-tól Nagyőszy Miklós altábornagy volt. A Budapest-hadtestcsoport (Korpsgruppe Budapest) néven is említett parancsnokság közvetlenül a Dél Hadseregcsoport főparancsnokának volt alárendelve. A Budapest-hadtestcsoportot vezénylő Pfeffer-Wildenbruch és Budapest harcparancsnoka, Breith tábornok hatáskörét nem határolták el. A IX. SS-hegyihadtest parancsnoksága csak november 10-én települt át Zágrábból Budapestre. A német vezetés eme kettőssége, amely a vezénylési viszonyokat tovább bonyolította a magyar főváros térségében, december 12-én szűnt meg, amikor a IX. SS-hegyihadtest parancsnoksága a német 6. hadsereg egyik hadtest-parancsnokságaként átvette a harcvezetést a pesti hídfő, valamint a nagyváros teljes területén. Ezt követően Breith tábornokot és törzsét a pesti hídfőből átvezényelték a Dunántúlra.
Friessner vezérezredes december 22-én a megváltozott hadműveleti helyzetre való tekintettel kérte a pesti hídfő kiürítését, de elutasításban részesült. Azt tervezte, hogy a pesti hídfőből kivont erőkkel erősíti meg a Margit-állás keleti szárnyának védelmét, kelet felé pedig a Duna lesz a főellenállási vonal. Hitler azonban a pesti hídfő végsőkig tartó védelmét rendelte el, az utolsó pillanatig hallani sem akart másról. Már november 23-án elrendelte Budapest háztól házig való védelmét, tekintet nélkül a lakosságra és a várható károkra. (A magyar fővárosba szorult mintegy 92 ezer főnyi német–magyar csoportosítás hadrendjét a függelék tartalmazza.)
Friessner vezérezredest december 23-án Hitler leváltotta. Utóda a hadseregcsoport élén Wöhler gyalogsági tábornok lett, akinek 8. hadseregét először Ulrich Kleemann páncélos tábornok, majd december 28-tól Hans Kreysing, a hegyicsapatok tábornoka vette át. A német 6. hadsereg parancsnoki tisztében is változás következett be: Fretter-Pico tüzérségi tábornokot december 23-án Hermann Balck páncélos tábornok váltotta fel, s egyúttal a magyar 3. hadsereggel közösen alkotott hadműveleti csoportosítás elnevezése is Balck-seregcsoportra módosult.

A szovjet 2. Ukrán Front támadása (1944. október 29. – november 26.)

Az alföldi páncéloscsata (1944. október 6–28.)

144Magyar lovas-járőr a Kárpátokban 1944 nyarán.

Ruszin család 1944 nyarán.

Német Me 231 Gigant szállító-repülőgép Ungváron (HTM, 82542).

Magyar géppuskaállás a Keleti-Kárpátokban 1944 őszén.

Szovjet lovasság a Kárpátokban 1944 szeptemberében (HTM, 38547).

145Visszavonuló magyar honvédek az Úz völgyében 1944. augusztus végén (HTM, 21880).

R. J. Malinovszkij marsall (1898-1967), a 2. Ukrán Front parancsnoka (HTM, 12403).

Szovjet lövészgyalogság támadása (HTM, 12417).

Román repülőgépek és egy légvédelmi gépágyú Nagyszebennél 1944. szeptember 1-jén (HTM, 16986).

A szovjet T–34/85 harckocsi mellett az út két oldalán román gyalogság menetel Észak-Erdélyben 1944 szeptemberében (HTM, 16989).

146A magyar 10. rohamtüzérosztály Zrínyi rohamtarackja javításra szorul Torda közelében 1944 szeptemberében (HTM, 87077).

Német Panther harckocsi (valószínűleg a Tordához vezényelt 23. páncéloshadosztály járműve) vasúti szállítás közben (Kovács András tulajdona).

A magyar 7. rohamtüzérosztály egyik StuG. III rohamlövege 1944 őszén (Martsa Sándor tulajdona).

Szovjet csapatok Szegeden. A szekerekre légvédelmi feladattal géppuskákat szereltek (HTM, 12421).

A magyar 1. páncéloshadosztály kilőtt Turán–40 harckocsija a szentesi hídfő közelében 1944 októberében (HTM, 79900, Dr. Panyik Tóth István).

Román gyalogság támadása Medgyesegyháza közlében 1944 október elején (HTM, 10493).

147A magyar 102. repülődandár egyik Me 210 repülőgépe egy tábori repülőtéren (HTM, 73045).

Magyar 7,5 cm-es páncéltörő ágyú az alföldi harcokban 1944 októberében (HTM, 70523).

Magyar gyalogsági kiépített állása a Tisza partján 1944 októberében (HTM, 49211).

148Johannes Friessner vezérezredes (1892-1971), a Dél Hadseregcsoport főparancsnoka (balra); Günther Pape ezredes (1907-?), a Feldherrnhalle páncélgránátos-hadosztály parancsnoka (középen, háttal) és Herman Breith páncélos tábornok (1892-1964), a III. páncéloshadtest parancsnoka (jobbra, hátratett kézzel) helyzetmegbeszélést tart 1944 októberében (HTM, 89362).

A szovjet Dunai Flottilla egyik hadihajójára szerelt sorozatvető közeli képe (HTM, 52125).

Heszlényi József vezérezredes (1890-1945), a magyar 3. hadsereg parancsnoka 1944. november elején (Hadtörténelmi Levéltár tulajdona).

A szovjet 2. gárda-gépesítetthadtest ISZ–2 nehézharckocsija Budapest felé halad 1944. november elején (HTM, 12424).

Szovjet gépesített csapatok angolszász gyártmányú páncélozott szállítójárműveken Budapest irányában támadnak (HTM, 24876, APN).

149Német 15 cm-es Hummel önjáró tarack menetben. Mellette magyar honvédek egy Zündapp oldalkocsis motorkerékpáron (HTM, 69828, Jelenet a „Mérföldkövek” c. filmből).

Fiatal magyar katona kézi páncéltörő rakétavetővel (páncélrémmel) (HTM, 31512).

Beregfy Károly vezérezredes és Nagyőszy Miklós vezérőrnagy (1896-1968) az Attila-vonalban egy német Waffen-SS alakulatnál szemléz 1944 őszén (HTM, 52633, Hdt. Szd.).

Kilőtt szovjet SZU–85 önjáró löveg a solti hídfőnél (HTM, 79898).

Román felderítő járőr Szerencs határában (HTM, 8401).

Szovjet tüzérek harcban Eger városában 1944 novemberében (HTM, 38546).

150Szovjet T–34/85 harckocsik megindulási állásukban 1944 végén (HTM, 38535).

A géppisztollyal rohamozó szovjet gyalogság harcát Budapest körzetében T–34/85 harckocsi támogatja (HTM, 38531).

Szovjet csapatok és M4A2 Sherman harckocsik átkelése a Dunán Dunapentelénél (ma Dunaújváros) (HTM, 52131).

A német 503. nehézpáncélos-osztály kilőtt Tiger B nehézharckocsija Polgárdiban 1944 decemberében (HTM, 38558).

A magyar Szent László hadosztály ejtőernyősei 1944 novemberében (HTM, 70317).

151A Szent László hadosztály főhadiszállásán 1944 végén (balról jobbra): Győri Lajos vezérkari százados (1914-?); Szügyi Zoltán vezérkari ezredes (1896-1967), a hadosztály parancsnoka; és Lajtos Árpád vezérkari őrnagy (1910-1986), a hadosztály vezérkari főnöke (HTM, 93478).

Magyar 4 cm-es légvédelmi gépágyú Budán 1944. december végén.

Egy Fw 190 csatarepülőgép a Kemenesszentpéter melletti tábori repülőtéren 1944 végén (HTM, 64273, Banai Sándor).

Hasraszállt Fw 190 csatarepülőgép Kemenesszentpéternél (HTM, 64280, Banai Sándor).

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT