A magyar 1. hadsereg galíciai hadművelete (1944. április 17. – 1944. május 12.)
A magyar 1. hadsereg galíciai hadművelete (1944. április 17. – 1944. május 12.)
A keleti hadszíntér 1943. december végére kialakult helyzetéből – szinte folyamatos német visszavonulás, a Kijevtől nyugatra levő területek feladása – könnyen meg lehetett állapítani, hogy a szovjet haderő ukrajnai előrenyomulása 54a következő év első hónapjaiban elérheti a Kárpátok nyúlványait. Az ellenség fő támadási irányait a Honvéd Vezérkar ugyan inkább Románia és Lengyelország felé valószínűsítette, az ország északkeleti határainak védelmét mégis elsőrendű feladatként kezelte. Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke ennek érdekében már a német főhadiszálláson folytatott 1943. november 21-i tárgyalásain kísérletet tett az összes magyar megszálló erő kivonásának s a határvédelemre való csoportosításának kieszközölésére. A Kárpát-vonal kizárólagos magyar csapatokkal történő védelmétől – a Kállay-kormánnyal közösen – a realitásokat mellőzve azt remélte, hogy a szovjet hadvezetés nem tartja majd szükségesnek a magashegység megerősített és jól védhető védővonalának áttörését. “Az orosz támadás végcéljai a Balkán és Berlin. A legrövidebb és földrajzilag legelőnyösebb támadási irány egyik cél felé sem vezet a Kárpátokon át, hanem a Kárpátok mellett. A magyar határt tehát valószínűleg nem az orosz zömök, hanem csak biztosító erők lekötő támadása fogja érni. A Kárpátok vonulata a védelemre kiválóan alkalmas. A legkorszerűbb fegyverek és a motorizáció teremtette korszerű mozgékonyság lényegileg csak a hágók és szorosok mentén érvényesíthetők, tehát az e téren mutatkozó szegénységünk kevésbé fog hátrányt jelenteni az itteni védelemben, mint a sík-, illetve dombvidéki harcban.” – olvasható a vezérkar főnöke 1. (hadműveleti) osztály 1944. január 10-i “helyzetmérlegelésében”.
Miután a szovjet Vörös Hadsereg offenzívája 1944. február elején folytatódott, s a magyar megszálló erőknek a határok védelmére történő csoportosításában a német vezetéssel nem sikerült megegyezni, a Honvéd Vezérkar február 13-án elrendelte a kárpátaljai erődítési munkálatokhoz már januárban mozgósított műszaki és légvédelmi csapatok teljes hadiállományra emelését. Továbbá intézkedés történt további műszaki alakulatok mellett az 1. hadsereg néhány seregtestének, a 16. s 24. gyaloghadosztálynak, illetve a 2. hegyidandárnak részleges mozgósítására is. A csapatok kiképzését s a hegyes, erdővel borított terephez való alkalmazkodását a határok közelében igyekeztek megoldani. Felvonultatásuk március elején vette kezdetét. Kőrösmező és Ökörmező között a 16. gyaloghadosztály, ettől északnyugatra az Uzsoki-hágó előteréig pedig a 24. gyaloghadosztály látta el a határok védelmét. A 2. hegyidandár alakulatait Szolyva környékén vonták össze. Március 11-én újabb seregtestek mozgósítását rendelték el, ezúttal az 1. hegyidandár és a 2. páncéloshadosztály alakulatainak teljes hadiállományra emelésére került sor.
A hadi helyzet alakulása, s a Kállay-kormány ismertté vált béketapogatózási kísérletei a német politikai és katonai vezetést cselekvésre késztették. A háborúból való kilépésre vonatkozó legfőbb gyanút a Kárpátok önálló védelmére tett magyar javaslat jelentette számukra. Az egyre rosszabbodó hadi helyzet szempontjából mindenképpen egy teljesen lojális és megbízható magyar kormány, illetve a német hadicélok érdekében korlátlanul rendelkezésre álló magyar hadsereg, hadiipar és mezőgazdaság szükségeltetett. E feltételek létrejöttét a német politikai és katonai vezetés az eddigi alkudozások helyett az ország katonai megszállása által vélte elérni. 1944. március 19-én a kora reggeli órákban a legfontosabb objektumok ellenállás nélkül a német csapatok kezére kerültek, a Honvédség erőit laktanyáiba zárták, s lezárták a Tisza vonalát. Ezzel Magyarország már 1943 őszétől tervbe vett, s a magyar politikai és katonai vezetés kikapcsolására, távollétére épített német megszállása szinte egyetlen puskalövés nélkül bekövetkezett.
A Sztójay-kormány március 22-i kinevezését követően Szombathelyi vezérezredesnek, a német megszálló erők parancsnokától, Weichs tábornagytól támogatva még sikerült elérnie a Honvédség lefegyverezésének, illetve teljes német vezetés alatt történő átszervezésének megakadályozását, de rövidesen első áldozatává vált a katonai vezetésben végrehajtott személyi változtatásoknak. A Honvéd Vezérkar főnökének utóda – német kívánságra, de Horthy s az idősebb tábornokok ellenzésére – Vörös János altábornagy (május 10-től vezérezredes) lett. Reá várt a honvéd csapatok mozgósításának irányítása, a kárpátoki harcokba való bekapcsolása, valamint néhány vezetői csere végrehajtása.
Az 1. hadsereg részleges és meglehetősen vontatott felvonulását a határokra a német megszállás teljesen leállította. A Tisza-vonalon át történő csapatszállítás a március 22-i német szállítási és közlekedési rendelkezések miatt akadályba ütközött, a 2. páncéloshadosztály alakulatai ki sem mozdulhattak békehelyőrségeikből, s a seregtestei felvonultatását irányító 1. hadsereg-parancsnokság sem tudta elfoglalni törzsszállását a Kárpátokban. Nem történhetett meg az eredetileg megszálló feladatokat ellátó, s a magyar határokhoz viszonylag közel védekező VII. hadtest (18., 19. és 201. könnyűhadosztályok) tüzérségének megerősítése sem, ennélfogva a március 22-i német rendelkezés alapján a Dnyeszter 110 km-es vonalának védelmére utasított, gyenge harcerőt képviselő magyar alakulatok teljesíthetetlen feladat előtt álltak. A szovjet csapatok kétnapos harcot követően, Uscieskótól délkeletre már március 24-én átkeltek a folyón, s 26-án és 27-én megsemmisítő páncélostámadás érte a Kolomea körzetéig visszaszorított 201. könnyűhadosztályt. A seregtest gyalogságát hamar szétszórták, az utolsó gránátjáig bár hősies, de kilátástalan küzdelmet folytatott ágyús üteget a harckocsik taposták el. Március 29-én jelentős szovjet támadás érte az Obertyn térségében védekező 21. könnyűhadosztály alakulatait is.
Az ország megszállását követően a két megszálló hadtestet harcvezetés szempontjából a német Dél Hadseregcsoportnak (1944. április 5-től Észak-Ukrajna Hadseregcsoportnak) rendelték alá, s a Kárpátokba kihelyezett magyar alakulatok további alkalmazásáról is a német hadvezetés döntött. Hitler március 26-án eljuttatott táviratában a 2. páncéloshadosztállyal és az 1. hegyidandárral kiegészült, Kárpátokhoz felvonult magyar erőknek a szintén magyar megszálló VII. hadtest jobbszárnyán való mielőbbi bevetéséről intézkedett. A magyar csapatok azonnali alkalmazását német szemszögből az 1. és 2. Ukrán Front seregtesteinek a Dél Hadseregcsoport arcvonalán elért sikerei, s a német 1. páncélos- és a 8. tábori hadseregek között keletkezett 200 km-es rés veszélye indokolta. A március 28-án bekerített német 1. páncéloshadsereg április 2-án kezdte meg kitörését nyugati 55irányban. A Dél Hadseregcsoportnak alárendelt magyar megszálló VII. hadtest pedig a Dnyeszter mentén elszenvedett veszteségei után Stanislau (Stanislaw) térségébe szorult vissza.
A magyar csapatokra kirótt, s a Kárpátok és a Dnyeszter közötti területen tervezett korlátozott támadás lényegét Székely László vezérkari ezredes – az 1. hadsereg-parancsnokság hadműveleti osztályának vezetője – feljegyzéseiben az alábbiakban fogalmazta meg: “…a hadsereg a hágókon át előretörve, zömével keletre fordulva menjen át támadásba a Dnyesztertől délre, részeivel pedig a Tatárhágón át, dél felé történő biztosítás mellett forduljon északnak a Kolomea, Delatyn vonal ellen. Ezzel a hadművelettel a hadseregnek azt az űrt kellett kitöltenie, amely a német erők visszaszorítása folytán a Dnyesztertől délre keletkezett, és előretörésével erőket kellett magára vonnia, hogy a Lemberg felé törő orosz súlytámadást ezáltal gyengítse, így az arcvonal összefüggését helyreállítsa és a további védelmet megszilárdítsa.”
Az 1. hadsereg parancsnokává kinevezett Náday István vezérezredes hadserege kizárólagos feladatának a Kárpátok védelmét tartotta, s semmiképpen sem akarta csapatait a galíciai lankás területen szovjet harckocsi-támadás veszélyének kitenni. Lemondását követően utóda Lakatos Géza vezérezredes, a magyar megszálló erők addigi parancsnoka lett.
Az április első két hetében Galíciába felvonult, illetve ide visszaszorított magyar seregtesteket az 1. hadsereg-parancsnokság irányítása alatt a magyar VI., a volt megszálló VII. és a német XI. hadtest-parancsnokságok között osztották szét. A főirányban – a középütt elhelyezkedő – német XI. hadtest-parancsnokság alá tartozó alakulatok támadtak. A 2. páncéloshadosztály és a 2. hegyidandár két megerősített zászlóalja Solotwina térségéből megindulva Nadvorna (Nadworna), Delatyn és Kolomea elfoglalására kapott parancsot. Április 17-én megindított támadásukhoz a 2. hegyidandár zöme s a még felvonuló 1. hegyidandár és a 24. gyaloghadosztály később csatlakozott. Az 1. hadsereg balszárnyán a VII. hadtest 18. könnyű- és 16. gyaloghadosztályának Stanislau (Stanislaw) és Bohorodczany térségéből Ottynia és Obertyn helységeket kellett elérniük, a jobbszárnyán pedig a VI. hadtest alárendeltségében felvonuló, március 22-én mozgósított 25. gyalog- és 27. székely könnyűhadosztályokat a Kolomea dél–Kosow–Kuty vonal birtokbavételére utasították.
A támadásban részt vevő csapatok a hadsereg balszárnyán már az első napon elfoglalták a Tlumacztól nyugatra és attól délre eső területeket, s másnap a 16. gyaloghadosztály a hadsereg-közvetlen műszaki alakulatoknak köszönhetően a folyó magas vízállása ellenére a Dnyeszter bal partján hídfőt létesített. Ezáltal megvalósult az összeköttetés a német 1. páncéloshadsereg III. páncéloshadtestével, mely aznap Tlumaczot vette birtokba. Ottyniát sikeres körülzárását követően április 20-án, a Kolomea irányába eső Chlebiczyn Lesni helységet pedig a német rohamtüzér- és páncélvadász-alakulatokkal együttműködve április 22-én a 16. gyaloghadosztály vette birtokba.
A hadsereg arcvonalának középső részén Nadvorna (Nadworna) és Delatyn április 18-i birtokbavétele után a Kolomea irányában folytatott támadások az egyre erősödő szovjet ellenállás miatt megakadtak. Április 17-én ezen az arcvonalszakaszon, az 514-es magassági ponton került sor arra a harckocsi-öszecsapásra, amelyben a magyar szerkesztésű Turán-75 harckocsi először esett át a tűzkeresztségen. A két harccsoportban támadó 2. páncéloshadosztály és a déli, illetve északi irányban tevékenykedő 2. hegyidandár helyenként már túlerőben levő, harckocsikkal is támogatott, kiépített védőállásokkal rendelkező ellenséges alakulatokkal került szembe, s a Kárpátok keleti erdős, nehezen járható előteréből való kijutásuk ennélfogva nem járt sikerrel. A Prut menti fontos közlekedési csomópont birtokbavételéért folytatott, április 19–23. közötti harcokban már nem utóvédek, hanem az 1. Ukrán Front 4. harckocsihadseregének 6. gárda-gépesítetthadteste, illetve 18. összfegyvernemi hadseregének alakulatai állították meg a további magyar előretörést. Április 24-én időlegesen sikerült betörniük a XI. és a VII. hadtest csatlakozásánál is, jóllehet ezen a napon a magyar hadsereg arcvonalán 24 szovjet harckocsit lőttek ki, s ebből 16-ot a XI. hadtestnél. A beköszöntött esős időjárás következtében felázott utak meglehetősen lefékezték az amúgy is lelassult támadást.
A Kolomea környékének és a Prut folyó északi partjának birtokbavételéért folytatott támadások a 2. páncéloshadosztályt támogató 24. gyaloghadosztály Tlumaczyk és Slobodka Lesna környéki súlyos harcai, s Kolomeát két oldalról támadó hegyi dandárok erőfeszítései ellenére a későbbiek során is eredménytelennek bizonyultak. Az április 26-27-i és a május 2-i összehangolt támadás menetében az sem hozott fordulatot, hogy a 2. páncéloshadosztályt a Nadvornára (Nadwornára) április 18-án beérkezett német 503. nehézpáncélos-osztály 10 Tiger E harckocsija, a 24. gyaloghadosztályt pedig április 30-tól a német 19. páncéloshadosztály 73. páncélgránátos-ezrede támogatta.
A magyar arcvonal jobbszárnyán az elhúzódó felvonulások és csoportosítások miatt a VI. hadtest seregtestei csak április 27-én és 28-án vették fel a harcot. Feladatuk a Kárpátok átjáróinak védelme érdekében a határtól 80-100 km-re levő kárpátoki peremvárosok – Kuty, Pistyn, Kosow és Luczky – elfoglalása, illetve minél nagyobb ellenséges erő elvonása a kolomeai arcvonalszakaszról. A 27. székely könnyűhadosztály ezredcsoportja ugyan április 28-ára kemény harc árán, s menetből el is foglalta Kutyt, de egy erős szovjet ellentámadás délután az egyik zászlóalját a várostól nyugatra fekvő magaslatra szorította vissza, az 57/III. gyalogzászlóalját a városban körülzárta. A seregtest külső erőinek együttműködésével és súlyos helységharc árán a zászlóalj végül a hajnali órákban tört ki az ellenséges gyűrűből, magával tudta hozni nehézfegyvereit s a harcokban ejtett foglyait, de a négy századparancsnoka közül három hősi halált halt. A 25. gyaloghadosztályt a XI. hadtest jobbszárnyán küzdő 1. és 2. hegyidandár támogatására szintén menetből vetették be. Markowka és Rungory helységek nagyobbik részét május 15-ére sikerült elfoglalnia, de a Kolomeához közeli Peczenizynt csak megközelíteni tudták.
Az 1. hadsereg arcvonalának egyes szakaszai 1944. május elejétől állandósulni látszottak. Május első két hetében már csak kisebb-nagyobb arcvonal-kiigazító vállalkozások folytak. A 24. gyaloghadosztály Slobodka Lesna, 56a 25. gyaloghadosztály és az 1. hegyidandár a német 101. vadászhadosztály támogatásával Peczenizyn és Kluczow, a 27. székely könnyűhadosztály pedig Pistyn és Kosow el-, illetve visszafoglalásáért tett eredménytelen kísérleteket. Ezt követően az 1. hadsereg egész arcvonalán több mint két hónapig állásharc alakult ki.
Az 1944. áprilisi–májusi hadművelet során az 1. hadsereg a számára meghatározott maximális támadási célt, a fontos vasúti csomópontnak számító Kolomea és Obertyn városok környékének birtokbavételét nem tudta elérni. A sok veszteséggel, kudarccal, de kemény helytállással és kitartással megvívott harcok során azonban egyre tekintélyesebb ellenséges erő magára vonásával a Kárpátok előterében húzódó arcvonal összefüggését helyreállította és a német 1. páncélos- és a Romániába visszavonuló német 8. hadsereg között keletkezett hézagot kitöltötte. A hadművelet eredményének számít az is, hogy Nadvorna (Nadworna), Delatyn, illetve a Prut-völgy egy részének elfoglalásával sikerült felszámolni a szovjet haderő 1944. márciusi előretörése nyomán keletkezett nyugat felé előreugró, Stanislau (Stanislaw) és Dolina által határolt arcvonalívet, mely helyzeténél fogva déli irányban, Kőrösmező felé közvetlen veszélyt jelentett a Kárpát-medencére. 1944. április 17. és május 14. között 1942 fő halt hősi halált, a hadseregnél 10 ezer 193 volt a sebesültek, 3441 pedig az eltűntek száma. A legnagyobb veszteségek a 16., a 24. és a 25. gyaloghadosztályok, valamint a 18. könnyűhadosztály csapatait érték. A 2. páncéloshadosztály 18 könnyű-, közepes és nehézharckocsija, s négy Nimród páncélvadásza semmisült meg a harcok során. Az üzemképtelenné vált 88 páncélgépjárművéből hat végleg kiesett, hét pedig ellenséges területen maradt. Az 1. hadseregnek csak közigazgatásilag alárendelten, valójában a német 1. páncéloshadsereg kötelékében a Dnyeszter mentén 1944. március 4-től folyamvédelmi feladatokat ellátó 20. gyaloghadosztály veszteségei jelentéktelenek voltak.
A támadó hadművelet befejezése után a Tlumacz–Ottynia kelet–Kolomea nyugat–Peczenizyn–Pistyn–Kuty–Kosow mögötti vonalon megkezdődött a védőállások kiépítése. Az 1. hadsereg-parancsnokság intézkedése értelmében a védelem súlyát az útszorosokra, a Prut folyó völgyére és a Stanislaura (Stanislawra) vezető utakra helyezték, Tatarow, Dolina, Nadvorna (Nadworna) és Delatyn városokat pedig körvédelmi központokká építették ki. A hadsereg eredeti, illetve újonnan kiérkező alakulataira várt a védőállások mögött 10 km-re kijelölt Prinz Eugen-állás kiépítése is. A Kárpátok előtt kijelölt Hunyadi-állás, az országhatáron húzódó Szent László-állás, illetve a mögötte levő, első világháborús alapú Árpád-vonal kiépítésén és tökéletesítésén viszont elsősorban a hadsereg utász-, illetve erődalakulatai, valamint munkásszázadai dolgoztak.
Miután a magyar seregtestek május végén, június elején némi személyi, illetve a helyszínen rendelkezésre bocsátott német 7,5 cm-es páncéltörő ágyúkat tekintve némi fegyverzeti kiegészítésben is részesültek, a több mint két hónapig tartó állásharc időszakában a jövőt illetően reménykeltő benyomások is születtek. Adonyi Ferenc vezérkari őrnagynak a Honvéd Vezérkar főnökéhez írt 1944. július 4-i személyes levelében az alábbiak olvashatók: “Itt jelenleg szabályszerű “állásharcra” való berendezkedés van, illetve folyik, – ami teljesen emlékeztet az első világháború vége felé követett berendezkedéshez. Az állások erősen a mélységben tagozva, futóárokszerű összefüggő árokrendszerrel kiépítve. – A páncélelhárítás, – amire a felkészülés súlya helyeződik, – egész az első vonaltól a “közbeeső” páncélelhárító vonalon (: ezredtartalék 7,5 cm-esek vonalán át, egész a tüzérségi állás területéig terjed. A tüzérségi tüzelőállások vonala is a gyalogsági védőállásokhoz hasonló összefüggő állásrendszert alkot, mely főleg a páncélelhárítást szolgálja. Tehát a felkészülés, – nagyon helyesen, – a tömeges tüzérségi és páncélos bevetés, azonkívül a repülők ellen készül (…) A Don-i harcokkal ellentétben ezenkívül nagyobb mélységben, még több védőállás épül ki, úgy hogy a lerohanás valószínűsége kizártnak látszik (…)”
A galíciai állásai védelmére utasított 1. hadseregnek – a német hadvezetés szempontjából – a későbbiekben is kulcsszerep jutott. Az északkeleti magyar határszakasz felé történő esetleges visszavonulása a keleti hadszíntér északi és déli arcvonalának gyengítését és hézagok keletkezését eredményezte volna. A későbbiek során veszélyes helyzetbe kerülő magyar csapatoknak a Hunyadi-állásba való visszavételét emiatt a német hadvezetés tiltotta, s a végsőkig késleltette.
Miután az 1. hadsereg saját, meglevő erejéből csak kevés tartalékot tudott képezni arcvonala mögött, felettes német parancsnoksága 1944 májusában négy német seregtestet (a 101. vadász-, a 68. gyalog-, illetve a 7. és 16. páncéloshadosztályokat) irányított védelmének megerősítésére, amelyek közül három néhány hétig egy-egy arcvonalszakaszt át is vett. Május 26-án megkezdődött a március végén az 1. hadsereghez irányított magyar megszálló könnyűhadosztályok három gyalogezredből álló tartalékhadosztállyá szervezése is, amely során a korábbi 18. és 19. könnyűhadosztályok a feloszlatott 201. könnyűhadosztály alakulataiból egészítették ki állományukat. A hadsereg 1944. júniusi létszáma ezt követően 8288 tisztből és 237 ezer 76 főnyi legénységből állt. A hadsereg irányításában is változás történt, miután Lakatos vezérezredest felváltva május 26-tól Beregfy Károly vezérezredes látta el a hadsereg-parancsnoki teendőket.
