1. Katonapolitikai helyzet a német-szovjet összecsapás előtt

Teljes szövegű keresés

51. Katonapolitikai helyzet a német-szovjet összecsapás előtt
Mind a mai napig széles körben elfogadott az a nézet, miszerint a nemzetiszocialista német harmadik birodalom 1941. június 22-én egy meglepett, katonailag felkészületlen Szovjetuniót támadott meg, amelynek Németországgal szemben semmiféle agresszív szándéka nem volt. Ez a tétel a korszerű, elfogulatlanságra törekvő hadtörténeti kutatás számára az elmúlt két évtized kutatási eredményeinek tükrében már nem elfogadható. A két totalitárius nagyhatalom és szövetségeseik háborúját, annak okait az ismert tények alapján, a korábbinál szélesebb környezetben kell megvizsgálnunk.
A világtörténelem első szocialista országa, Szovjet-Oroszország (1922-től Szovjetunió) azt követően jött létre, hogy a bolsevikok 1917-ben átvették a hatalmat. Utóbbiak abban reménykedtek, hogy az első világháborúba belefáradt Németországban is kitör majd a forradalom, amely egész Európát magával ragadja. Ez azonban elmaradt, s Szovjet-Oroszország kapitalista államok gyűrűjében találta magát. A kapitalista hatalmak az újszerű szocialista társadalmi berendezkedést veszélyesnek találták, mivel a szovjet példa erősíthette saját országaik forradalmi mozgalmait. A bolsevikok elképzelése szerint ezért csak idő kérdése volt, hogy a kapitalista és egyben imperialista hatalmak mikor indítanak háborút az első szocialista ország megsemmisítése céljából. Szerintük ez az összecsapás elkerülhetetlen volt. Ezen kívül a bolsevikok politikai elképzelései között kiemelt helyen szerepelt a világforradalom eszméje, valamint az, hogy a „szocializmus világméretű győzelmét” csak erőszak alkalmazásával érhetik el.
A szovjet Vörös Hadsereg, amely a polgárháború poklában született, 1919-1920-ban elhárította ugyan az intervenciós kísérleteket, de nem volt alkalmas arra, hogy a kapitalista országok korszerű haderőivel hosszú távon is felvegye a küzdelmet. A hatalmas térségekkel, milliós emberanyag-tartalékokkal és gazdag ásványkincs-készletekkel rendelkező országnak alig volt nehézipara, amely az első világháború tapasztalatai alapján a korszerű katonai hatalmak alapját jelentette. A bolsevikok Sztálin vezetésével az 1920-as évek végén ezért igen intenzív ipartelepítési programba kezdtek, amelyet főleg a parasztság kizsákmányolásából fedeztek. A cél olyan hadiipari potenciál kiépítése volt, amely a Szovjetunió számára lehetővé teszi, hogy háborút vívjon a kapitalista nagyhatalmak szövetsége ellen, és képes legyen forradalmi támadó háborút indítani a kapitalista országokban élő proletárok felszabadítása céljából.
Egy évtized alatt a szovjet állam elmaradott agrárállamból vezető ipari és katonai hatalommá vált. A szovjet ipar által épített repülőgépek az 1930-as években több világrekordot is felállítottak. A hadiipar kialakításával párhuzamosan a vezető szovjet katonai teoretikusok korszerű elméleteket dolgoztak ki a jövő háborújával kapcsolatban. Ez a háború az elérendő politikai célok és alkalmazott haditechnika (például a nagyszámú harckocsi és repülőgép) miatt alapvetően támadó jellegű lett volna.
Bár a Szovjetunió meghatározó katonai hatalommá nőtte ki magát, s az 1930-as évek közepén több harckocsija és repülőgépe volt, mint a többi államnak összesen, a politikai vezetése felismerte, hogy a szovjet ipar még nem képes felvenni a küzdelmet a kapitalista nagyhatalmak együttes ipari potenciáljával szemben. A szovjetek ezért – ahogy azt már 1920-ban Lenin is szorgalmazta – egy esetleges Szovjetunió-ellenes szövetséget alapvetően politikai eszközökkel igyekeztek megakadályozni. Ez nem tűnhetett túl nehéznek, hiszen a kapitalista nagyhatalmak között az első világháború következtében jelentős ellentétek feszültek.
Főként a legyőzött Németország és győztes nagyhatalmak viszonyában voltak áthidalhatatlan problémák. A versailles-i békeszerződés nemcsak katonai leszerelésre és jóvátétel fizetésére kötelezte a németeket, hanem kiviteli lehetőségeiket is korlátozta. Az első világháború gazdasági következményeivel együtt a német lakosság széles rétegeinek életszínvonalára is súlyos csapást mért. Az 1929-es világválság szociális és gazdasági következményeit a weimari köztársaság demokráciája már nem tudta kezelni, így 1933-ban Adolf Hitler és a nemzetiszocialisták kerülhettek hatalomra.
Az új német vezetés a versailles-i szerződés megsemmisítése és az ország gazdasági újjáépítése között igen szoros összefüggést látott. A katonailag jelentéktelen Németország viszont nem sokat tehetett anélkül, hogy ne vált volna egy esetleges francia-lengyel-cseh katonai intervenció áldozatává. Ha Németország meg akart szabadulni a gazdasági megkötésektől, erőteljesebb fegyverkezésbe kellett kezdenie. Ez viszont ugyancsak a versailles-i előírásokba ütközött. A kényes helyzetben Hitlernek sikerült kihasználnia a Franciaországban dúló belpolitikai küzdelmeket, és lépésről lépésre bontotta le a békeszerződés gátjait. Az újrafelfegyverzés következtében 1938–1939-ben Németország fegyveres ereje, a Wehrmacht (Véderő) már a világ akkor legerősebb szárazföldi haderejeként számon tartott francia fegyveres erő számára is jelentős ellenfélnek számított. A gyors ütemben fejlesztett német Luftwaffe (Légierő) ekkor már mind a francia, mind pedig a brit légierővel szemben fölényben volt. A nyugati nagyhatalmak még a 30-as évek végén is az 1918-ban alkalmazott széles körű, de lassú katonai megoldásokból indultak ki. A németek viszont – elsősorban védelemgazdasági okokból – az ipar és a polgári lakosság számára kevésbé megterhelő, gyors lefolyású hadjáratokra képezték ki csapataikat, amelyben a főszerep a légierő által támogatott páncéloscsapatoknak jutott.
Németország sem volt azonban képes felvenni a küzdelmet Nagy-Britannia, Franciaország, Lengyelország és a Szovjetunió együttes katonai és gazdasági erejével szemben. Elsősorban a német nyersanyagforrások voltak túl szűkösek egy gazdasági blokád vagy éppen egy hosszan elhúzódó háború sikeres túléléséhez. Különösen a kőolaj-ellátás volt jelentős probléma, hiszen a szintetikus olaj termelésére tett erőfeszítések ellenére Németország a kőolaj 60 százalékát továbbra is kénytelen volt importálni.
1938 elejétől Hitler terjeszkedésbe kezdett, és fokozatosan 6helyreállította az 1918-ig létező közép-európai német hatalmi pozíciókat: Ausztriát a harmadik birodalomhoz csatolta, Csehszlovákiát pedig feldarabolta. Magyarország, valamint a frissen megalakított Szlovákia a berlini vezetéstől remélt külpolitikai támogatást. A brit és francia kormány Hitler expanzív lépéseit ugyan nemtetszéssel figyelte, de a német légi fölény miatt mégis engedékenyek maradtak. A cseh területek 1939. márciusi megszállása és protektorátussá való átalakítása viszont már megengedhetetlen lépés volt Nagy-Britannia számára, és szorgalmazta, hogy vessenek gátat a német birodalmi törekvéseknek. Németországot Nagy-Britannia, Franciaország, Lengyelország, Románia és a Szovjetunió szövetségének kellett volna bekerítenie. A brit szándéknak kedvezett a kiéleződő német-lengyel viszony is, amely 1934 óta viszonylag nyugodt volt, de 1939 elején Danzig (Gdańsk) városának hovatartozásával kapcsolatban súlyos válságba torkollott. A Danzigban élő német lakosság zöme a harmadik birodalomhoz csatlakozott volna, de a lengyel közvélemény ebben háborús okot látott. Hitlernek 1939 nyarán ezt a német presztízskérdéssé váló ügyet úgy kellett megoldania, hogy közben ne segítse elő jobban a bekerítéssel fenyegető szövetség kialakulását.
Sztálin ekkor kiváló lehetőségeket látott arra, hogy a kapitalista nagyhatalmakat egymás elleni játssza ki. Ha a Szovjetunió szövetséget köt a nyugati hatalmakkal, Németország gazdasági helyzete kilátástalanná válik. Ha viszont a szovjetek inkább Németországgal lépnek szövetségre, s egyben biztosítják számára a stratégiai jelentőségű nyersanyagszállításokat, Sztálin szerint Hitler megkockáztatná a lengyel válság katonai megoldását, s ezzel a nyugati hatalmakkal való összecsapást. A szovjet diktátor úgy vélte, a helyzet ilyen formában történő kiéleződése szükséges időt biztosíthatna Szovjetunió teljes katonai felkészüléséhez, hiszen az imperialista államok között az első világháborúhoz hasonló, hosszan elhúzódó háború törhetne ki, amelynek végén Európában is szocialista forradalmak sorozata söpörhetne végig. A Szovjetunió ennélfogva akár az egész kontinens felett is hatalmat gyakorolhatna.
Hitlernek 1939 nyarán nem maradt más választása, mint elfogadni Sztálin megnemtámadási szerződésre vonatkozó ajánlatát. Ha nem teszi, a Szovjetunió támogathatja a britek, franciák és lengyelek németellenes szövetséget, amely gazdasági eszközökkel bármikor térdre kényszerítheti Németországot. Ha elfogadja, fejlesztés alatt álló hadereje a kimeríthetetlen szovjet nyersanyagforrásokra is számíthat. Mivel a britek és a franciák a szövetség feltételeiről Moszkvában már tárgyalást folytattak, Hitler átmenetileg félretette a Mein Kampfban megfogalmazott ködös ideológiáját a szerinte zsidók által támogatott bolsevizmus megsemmisítéséről, és geostratégiai okokból elfogadta Sztálin javaslatát.
Amikor 1939. augusztus 23-án V. M. Molotov szovjet külügyi népbiztos és Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter Moszkvában aláírta a 10 évre szóló német-szovjet megnemtámadási szerződést, Lengyelország körül bezárult a gyűrű. A szerződés titkos záradékában a felek nemcsak Lengyelország negyedik felosztásáról, hanem a kelet-közép-európai német, illetve szovjet hatalmi befolyási övezetekről is megállapodtak. Mivel a varsói vezetés – bízva a brit és francia támogatásban – a Danziggal kapcsolatos német követeléseknek továbbra sem engedett, a Wehrmacht 1939. szeptember 1-jén támadást indított Lengyelország ellen. A német haderő gyors lefolyású hadjáratban, néhány hét alatt legyőzte a lengyel fegyveres erőket. Itt kívánjuk megjegyezni, hogy a széles körben elterjedt „villámháború” (Blitzkrieg) kifejezést a német katonai körök hivatalosan sohasem használták.
Szeptember 17-én a szovjet csapatok is bevonultak Lengyelországba. Az ország nyugati felét szállták meg, hivatkozva az ott élő ukrán és fehérorosz lakosság védelmére. Valójában az 1918–1920-ban elveszített orosz területek viszszafoglalásáról volt szó, amelyről a nemrégiben kötött német-szovjet szerződés titkos záradéka is rendelkezett. 1939. szeptember 28-án újabb német-szovjet megállapodás született. Ezúttal már barátsági és határszerződés aláírására került sor, mivel a két totalitárius hatalom a volt lengyel területeken szomszédokká vált. Ettől kezdve egészen 1940 májusáig a német-szovjet kapcsolatok kiegyensúlyozottak maradtak, és mindkét fél számára kölcsönös előnyökkel jártak. A németek 1939. november és 1940 márciusa között még a szovjetek Finnország elleni háborúját is elnézték.
Amikor azonban Németország 1940 májusában és júniusában egy újabb gyors lefolyású hadjárattal legyőzte Franciaországot és elfoglalta Nyugat-Európát, a szovjet-német kapcsolatokban változás állt be. Az európai kontinens jelentős része, az Atlanti-óceán partjától a szovjet határig német ellenőrzés alá került, s ez az ipari lehetőségek növekedésén túl a német nyersanyaghelyzeten is sokat javított. Ráadásul a szovjet szállításoktól Németország függése tovább csökkent. A szovjet várakozásokkal ellentétben Németország a nyugati hatalmakkal nem bonyolódott hosszan elhúzódó háborúba, sőt megerősödve került ki hadjáratából. Nagy-Britannia a kontinensen vereséget szenvedett, s fennállt a lehetősége egy esetleges német-brit békekötésnek is. A nemzetiszocialista Németországnak ezen esetleges diplomáciai egyezmény az 1939 nyaráig következetesen ideológiai ellenségként emlegetett Szovjetunióval szemben szabad kezet adott volna. Sztálin ennek veszélyét átérezve rendelte el a korszerű fegyverzet és haditechnika termelésének megnövelését, a szovjet fegyveres erők átszervezését és a Németország elleni háború esetére egy hadműveleti terv kidolgozását. A Vörös Hadsereg csapatai június közepén megszállták Litvániát, Észtországot és Lettországot, melyek július 20-án ezáltal szovjet tagköztársaságok lettek. A szovjetek délen is kiterjesztették befolyási övezetüket, amikor csapataik június 28-án egy ultimátumot követően bevonultak az 1918-tól Romániához tartozó Besszarábiába és Észak-Bukovinába.
1940. szeptember 18-án a szovjet vezérkar akkori főnöke, K. A. Mereckov hadseregtábornok, és a honvédelmi népbiztos, Sz. K. Tyimosenko marsall közösen elkészítettek egy Németország elleni hadműveleti javaslatot. A terv célja az volt, hogy a Vörös Hadsereg Nyugat-Ukrajnából támadást indít a dél-lengyel területeken keresztül Szilézia felé, hogy Németországot elvágja a román olajmezőktől, és ezzel végzetes csapást mérjen annak gazdaságára. Valamivel korábban, 1940 júliusában Sztálin már jelezte a brit kormány felé, hogy kész szövetségi viszonyai felülvizsgálatára, és az átállásra Nagy-Britannia oldalára. A szovjet vezetés ezáltal fokozta a britek elszántságát a németek elleni küzdelem folytatására.
A szovjet-brit közeledés Hitler előtt sem maradt rejtve. Mivel az Amerikai Egyesült Államok is a britek mellett állt ki, a német vezetés indokoltan tartott egy brit-amerikai-szovjet szövetség körvonalazódásától. Hitler ennek mintegy meggátolására először utasította a Wehrmacht főparancsnokságát (OKW) és a német szárazföldi haderő főparancsnokságát (OKH) arra, hogy dolgozzanak ki terveket a Szovjetunió elleni hadjáratra. Akkoriban Hitler és tábornokai kevésbé tartottak a szovjet szárazföldi erőktől, amelyekről pontos adatokkal nem is igen rendelkeztek. Sokkal inkább számoltak a szovjet légierő jelentette veszéllyel, amely számbeli fölénye, aránylag korszerű eszközei és a kedvező geostratégiai helyzet következtében könnyen fenyegethette a román olajmezőket és Németország középső vidékeit.
1940 nyarán és őszén a németek még csak a lehetőségek 7szintjén vizsgálták a Szovjetunió elleni hadjáratot. A német vezetés ekkor még bizonytalan volt a további katonapolitikai és hadászati kérdéseket illetően. Ez tetten érhető a hadianyaggyártás változó fontossági sorrendjén is. Míg a franciaországi győzelem után, a Nagy-Britannia elleni hadjárathoz elsősorban a repülőgépeket és tengeralattjárókat kezdték el gyártani, ezt követően a súlypontot a Szovjetunió ellen bevethető harckocsik és páncéltörő ágyúk előállítására helyezték át, majd végül minden haditechnikai eszköz gyártását egyformán fontosnak minősítették.
Ebben az időszakban a német katonai tervezés azonban elsősorban a Nagy-Britannia elleni háborúra összpontosított. Mivel a brit szigeteken végrehajtandó partraszállás túl kockázatosnak tűnt, a németek a brit gyarmatbirodalom elleni hadműveletekre helyezték a hangsúlyt. A britek ellen, akiket az USA is támogatott, Hitler szerint Németország, Olaszország, Franciaország, Spanyolország, a Szovjetunió és Japán együttes összefogása szükségeltetett. Az eurázsiai összefogás résztvevői terjeszkedési törekvéseiket a brit birodalom kárára elégíthették volna ki. E németek által tervezett összefogás legnehezebben meggyőzhető potenciális tagja a Szovjetunió volt, amelynek Németországgal való kapcsolata 1940 júniusa után hűvösebbé vált. Az eltávolodás oka a szovjetek skandináviai és balkáni terjeszkedési törekvései voltak, melyeknek Finnország, Románia és Bulgária esetében diplomáciai és katonai nyomás útján hangot is adtak. Finnország nikkelbányái miatt azonban Németországnak is fontos volt csakúgy, mint a román olajmezők biztonsága. Ha ezen országok szovjet ellenőrzés alá kerülnének, Németország ismét kiszolgáltatott helyzetbe kerülne. Ez pedig a szovjet-brit közeledés tükrében igen veszélyesnek mutatkozott. Nem véletlen, hogy 1940. október 13-án a német 72. gyaloghadosztály – mint „tanalakulat” – Königsbergből Romániába indult, s a későbbiek során még további egységek is követték. Hitler mindezek ellenére bízott abban, hogy megnyerheti Sztálint a kontinentális összefogás ügyének. Erre abban az esetben látott esélyt, ha a Szovjetunió a britek kárára Skandinávia és a Balkán helyett India és Perzsa-öböl irányában terjeszkedne.
1940. november 12-én Molotov Berlinbe érkezett, hogy ezeket a kérdéseket megvitassa a németekkel. Miután a szovjet külügyi népbiztos a skandináviai és délkelet-európai szovjet érdekszférák hangsúlyozása mellett mindvégig kitartott, a november 14-ig tartó tárgyalások német fiaskóval végződtek, a kontinentális összefogás kudarcot vallott. Hitler a szovjet álláspontot és a Vörös Hadsereg nyugati határ menti csapatösszevonásait úgy értékelte, hogy Moszkva szándéka a német szárazföldi csapatok és a légierő zömének lekötése Kelet-Európában, miáltal a Nagy-Britannia elleni partraszállás lehetetlenné válhat, a brit kormány pedig folytathatja háborús erőfeszítéseit. Ez Németország számára elfogadhatatlan volt.
Sztálin is veszélyben érezte a korábban kiharcolt időnyereséget. Ha Németország legyőzi Nagy-Britanniát, a teljes európai kontinenssel a háta mögött bizonyára támadást indíthat a Szovjetunió ellen. Ezt a háborút a szovjetek is elkerülhetetlennek tartották. A fent említetten kívül még előnytelenebb helyzet is adódhatott volna számukra, ha a németek kompromisszumos békét kötnek a britekkel, majd szovjetellenes szövetségre lépnek, amelyhez Japán is csatlakozna, és amelyet az USA is támogatna. Az eredmény a Szovjetunió bekerítése lett volna. Sztálin, bár továbbra is a kapitalista hatalmak közötti ellentétekre alapozott, de tartott attól, hogy előbb-utóbb magára vonja a németek figyelmét, pedig a szovjet haderő még nem volt teljes mértékben hadképes.
Hitler a Szovjetunió elleni hadjáratot Molotov berlini látogatása után határozta el, és 1940. december 18-án aláírta a „Barbarossa” fedőnevű tervet tartalmazó 21. számú utasítást. A terv előzménye 1940. augusztus 5-én látott napvilágot, amikor Erich Marcks vezérőrnagy „keleti hadműveleti vázlatát” vitatták meg. Ezen első tervezetben a német csapatoknak délen Rosztovig kellett előrenyomulniuk, hogy azt követően Moszkva felé vegyék az irányt. A „Barbarossa” hadművelet már három német hadseregcsoport erőire épült. A tervek szerint a németek négy, egyenként hadsereg méretű páncéloscsoport gyors előretörésével és az azokat követő tábori (gyalog-) hadseregek együttműködésével, hatékony légi támogatás mellett szétvernék a Vörös Hadsereg erőit, megakadályoznák visszavonulásukat az ország mélységébe, és megelőznék a hatalmas szovjet emberanyag-tartalék mozgósítását. A német csapatoknak a tervek szerint előbb a Szovjetunió nyugati területeit kellett volna birtokba venniük, majd utána Leningrádot és Moszkvát kellett elfoglalniuk. A hadművelet kezdetekor a szovjet ellenőrzést mindenképpen az Arhangelszk – Asztrahán vonalon túlra kellett visszaszorítani, ahonnan a szovjetek bombázó-repülőgépei a német és román területeket már nem érhették el, de a német légierő támadásokat indíthatott az Uralban elhelyezkedő szovjet ipartelepek ellen. A gyors lefolyású győztes hadjárat után, amely a német tervek szerint 1941 őszén ért volna véget, az elfoglalt keleti területek átszervezése és gazdasági kihasználása vette volna kezdetét. A szükséges biztosító erőket a szövetséges csapatokon kívül 60 német hadosztályra és egy légiflottára becsülték.
A vezérkar 1941 február elejére dolgozta ki a hadművelet részleteit. A német hadiipar még decemberben utasítást kapott, hogy fokozza a szárazföldi fegyverzet, főleg a harckocsik termelését. A német hadianyag-termelés azonban még mindig alárendelt szerepet játszott a lakosság igényeinek kielégítésével szemben, így a németek továbbra is békegazdaságot működtethettek.
Ebben az időben Szovjetunióban már megfeszített erővel dolgoztak a hadianyaggyárak. A Vörös Hadsereg átszervezési ütemét is fokozták, s 1941 júniusáig a csapatok összlétszáma megközelítette az ötmillió főt. A szovjet vezérkar az 1940. szeptemberi hadműveleti tervet továbbfejlesztette, és újabb változatokat dolgozott ki. 1941. január elején a szovjetek kiemelt jelentőségű törzsvezetési gyakorlatot tartottak, melyen északon Königsberg, délen pedig Budapest birtokbavételét szimulálták. 1941 májusában a szovjet vezérkar új főnöke, G. K. Zsukov hadseregtábornok Tyimosenko marsallal közösen a korábbi elképzeléseket azzal egészítette ki, hogy a szovjet csapatok Krakkó és Breslau térségének elfoglalása után észak felé fordulnának, és egy újabb támadással a Balti-tengerig nyomulnának előre. Ezáltal a lengyel területen és Kelet-Poroszországban állomásozó német csapatokat elvágnák utánpótlási és visszavonulási útvonalaiktól, bekerítenék és megsemmisítenék azokat. Első meglátásra úgy tűnik, hogy a szovjet katonai tervezők korlátozottabb hadászati célokat tűztek ki, mint a németek. A szovjet tervek megvalósulása viszont együtt járhatott volna Németországnak a létfontosságú romániai olajvidéktől való elvágásával, s a német csapatok nehézfegyverzete java részének elvesztésével is, melyek azonnali pótlására az akkor még alacsony termelékenységű német hadiipar még nem volt képes. A háború folytatása Németország számára ezek után a legsúlyosabb nehézségekbe ütközött volna. Tény azonban, hogy a szovjetek ezen hadművelettel csupán a német felvonulást akarták megelőzni, és a főváros, Berlin vagy Németország jelentősebb területeinek elfoglalását nem tűzték ki célul. Kedvező helyzet esetén azonban a szovjet csapatoknak egy esetleges Románia elleni csapásra is készen kellett állniuk.
1941 tavaszán a balkáni események rávilágítottak az egyre erősödő német-szovjet ellentétekre. Miután 1940 novemberében az olaszok balkáni terjeszkedése miatt Görögországba, Kréta szigetére brit csapatok érkeztek, a 8britek igyekeztek Jugoszláviát is az oldalukra állítani. Ezekből az országokból a brit közepes hatótávolságú bombázórepülőgépek sikerrel támadhatták a román olajvidéket. A németek ezért a hamarosan nehéz helyzetbe került olasz erőknek nyújtandó katonai segítséget a britek balkáni elűzésével egészítették ki. A szovjetek helytelenítették a Wehrmacht 1941. áprilisi balkáni hadjáratát, s ezzel a német vezetés szemében a brit csapatok görögországi állomásoztatását helyeselték. Ezek után Hitlernek már semmi kétsége nem támadt a szovjet hadjárat indokoltságát illetően, amelyhez a német csapatok felvonulását az OKH már 1941. január 31-én elrendelte.
Sztálin 1941. május 5-én a Kremlben a szovjet hadiakadémiák végzős hallgatói előtt igen jelentős tartalmú beszédet mondott. A szovjet fegyveres erők jelentős ütemű korszerűsítésének szorgalmazásán túl egy, a beszédet követő pohárköszöntőn kifejtette, hogy a Szovjetunió hamarosan offenzív katonapolitikába kezd, mondván „a Vörös Hadsereg korszerű hadsereg, a korszerű hadsereg pedig támadó hadsereg”. Ahogy Dmitrij Volkogonov, a kiváló orosz történész rövidített kiadásban magyarul is megjelent könyvében megállapítja: a szovjetek „mindig hangsúlyozták az állam katonai doktrínájának védelmi jellegét, de megvalósításához támadó stratégiát kívántak alkalmazni.”
1941 nyarán a harmadik birodalom és a Szovjetunió ugyanazzal a problémával küszködött: miként titkolja a másik fél előtt csapatai átcsoportosítását és összevonását a szomszéd határai mentén. A németek saját csapatszállításaikat a küszöbön álló britek elleni partraszállás érdekében végrehajtott megtévesztő manőverként állították be. A támadás főerőit alkotó páncéloscsapatokat csak néhány héttel a támadás megindítása előtt akarták átcsoportosítani a szovjet határra. A szovjetek ezen idő alatt szintén igyekeztek megnyugtatni a németeket. Növelték a Németországnak szánt nyersanyag- és élelmiszerszállítmányokat, miközben támadásra felkészített hadseregeiket a határtól néhány száz kilométerre gyülekeztették. A határ közelében állomásozó szovjet csapatok utasítást kaptak, hogy semmilyen körülmények között sem provokálhatják a németeket. A szovjet hadvezetés eredetileg úgy gondolta, hogy csapatai 1941 augusztusára vagy szeptemberére állnak majd készen a támadásra. A német felvonulás gyorsabb üteme viszont a szovjeteket arra kényszerítette, hogy előkészületeiket július 10-ig lehetőleg fejezzék be.
A német hadvezetés a szovjet hadászati felvonulás alapvonásait ugyan felismerte, de a pontos szovjet szándékokról nem rendelkezett információkkal. A szovjet fegyveres erők lehetőségeinek felmérésekor a németek ráadásul erősen alábecsülték a Szovjetunió erejét. Az 1941. június 21-ig felvonult első és második szovjet hadászati lépcső csapatai ugyanis együttesen a németek és szövetségeseik keleti haderejével szemben élőerő vonatkozásában 1,3 : 1 arányú fölényben voltak. A szovjet túlerő a haditechnika vonatkozásában még szembetűnőbbnek látszott. A Vörös Hadsereg bevethető harckocsikból négyszer, repülőgépekből csaknem ötször, tüzérségi eszközökből pedig nyolcszor nagyobb mennyiséggel rendelkezett.
1941. június 22-én a Wehrmacht és Németország szövetségesei hadüzenet nélküli támadást indítottak a Szovjetunió ellen. Ezen támadás a Vörös Hadsereg erőit saját befejezetlen hadászati felvonulása közben érte, ezért a csapatok hadászati védelemre képtelenek voltak berendezkedni. A szovjet csapatösszevonások és erőátcsoportosítások a nagy távolságok és a feladat méreteihez képest gyenge teljesítményű vasúthálózat miatt is késedelmet szenvedtek.
Kétségtelen, hogy a németek a szovjet hadvezetést harcászati-hadműveleti szinten és az időpont tekintetében valóban meglepték, de az invázió hadászati szinten és katonapolitikai körökben hosszabb ideje várható volt, a számtalan hírszerzési adatról és az egyéb, diplomáciai úton érkezett figyelmeztetésről nem is beszélve.
A „Barbarossa” hadművelet tervezési szakaszában, amint ez a német katonapolitikai és hadászati dokumentumokban megfigyelhető, a nemzetiszocialista ideológia alig játszott szerepet. Kivételt ez alól csupán az ún. „komisszár-parancs” jelentett, amely még a támadás előtt elrendelte a Vörös Hadsereg majdan elfogott politikai biztosainak fizikai megsemmisítését. 1942 tavaszán azonban ennek végrehajtását is felfüggesztették. A hadjárat megindulása után viszont a német sajtóban ismét felbukkantak a korábban használt nemzetiszocialista ideológiai fogalmak, úgymint „keleti élettér”, „világnézeti háború”, „antikommunista keresztes hadjárat”, „fajilag alacsonyabb rendű embercsoportok” stb. Ezek gyakorlati megvalósítása jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a keleti hadszíntéren minden eddiginél kegyetlenebb küzdelem vegye kezdetét.
A második világháború hadtörténetével kapcsolatban jelenleg is dúl egy – sajnos sokszor a legkevésbé sem szakmai jellegű – vita az ún. „preventív háború” problémájáról. Ennek lényege, hogy ha 1941 júniusában Németország és szövetségesei a Szovjetuniót nem támadják meg, akkor néhány héttel később a Vörös Hadsereg lendült volna támadásba, vagyis a németek megelőzték a szovjet agressziót. A fő probléma ezzel csak az, hogy Hitler és Németország katonai tervezői – részben geostratégiai kényszerítő körülmények hatására, részben a nemzetiszocialista ideológia alapvető célkitűzéseit követve – a Szovjetunió elleni hadjárat kidolgozásához és végrehajtásához anélkül láttak hozzá, hogy a szovjet támadó előkészületek méreteiről, üteméről és céljairól pontosabb információk álltak volna rendelkezésükre, vagy ezeket a hadjárat előkészítésekor erőteljesebben hangsúlyozták volna. A szovjetek ezzel szemben meglehetősen pontos információkkal rendelkeztek a német szándékokról és a Wehrmacht felvonulásáról. Ám Sztálin és a Vörös Hadsereg vezetése is inkább a támadásban bízott. Abban, hogy saját csapataik felvonulásával megelőzhetik a németeket, és a hadászati védelem helyett, amelyre a szovjet csapatokat egyébként sem képezték ki, végrehajthatják az 1941. májusi Zsukov-féle hadműveleti tervet.
Ha a felek kitűzött hadászati céljait vizsgáljuk, úgy tűnik, hogy a megelőző jelleget inkább a szovjet terv viselte magán, mivel területfoglalás helyett csak az ellenséges csapatösszevonások megsemmisítésére törekedett. Mindazonáltal megállapítható, hogy mindkét fél – különböző időpontban megindított – támadásra készült. A tényeknek ennélfogva jobban megfelel, s kevésbé politikai színezetű, ha 1941 júniusával kapcsolatban „preventív háború” helyett inkább eltérő ütemű „párhuzamos felkészülésről” beszélünk.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT