Nagy István (1904–1977)

Full text search

Nagy István (1904–1977)
Életművének terjedelemben és értékben egyaránt jelentős része a két világháború közötti időszakra esik, ekkor kialakult szemlélete és írásmódja érvényesül 1945 utáni prózájában is. Művészetét két ifjúkori élményforrás táplálja: a proletárnyomor, melynek tényeit József Attiláéhoz hasonló gyermekkorának szenvedései égetik tudatába, s a munkásmozgalom, melynek nemcsak harcosa két évtizeden át, hanem amely egész érzésvilágának, lázongó igazságérzetének formát ad, erkölcsi értékrendjét kialakítja. E két hatás formálja a modern munkásírónak a romániai magyar irodalomban egyedülálló típusává. Regényei, novellái dokumentumhűséggel idézik a külváros életét, de a helyzetkép, szegénység és elnyomottság bemutatása csak másodrendű jelentőségű műveiben. Első helyen a forradalmár emberkeresése áll: miközben regényei lapjain megjelennek a külváros jellegzetes típusai, elsősorban azt kutatja bennük, ami érzéseiket, gondolkodásukat az osztály, a proletariátus kifejezőjévé teszi, emberségük, jellemük megmérésére egyetlen mértéket ismer: a forradalom távlatát. Szereplőiben azt vizsgálja, hogy különböző szinten hogyan ébred föl bennük annak a szolidaritásnak az élménye, mely elszakítja a régi rend eszményeitől, s a forradalmi jövő sóvárgóivá vagy éppen katonáivá avatja őket.
Természetes, hogy felszabadulás utáni műveiben is ez az emberlátás az uralkodó. Leggazdagabban A legmagasabb hőfokon (1951) című regényében valósul meg, mely témája szerint az ipar államosításának, valójában a forradalmi hatalomátvételnek a regénye. Akárcsak korábbi műveiben a proletárélet tényanyaga, e regényében az államosítás tényei és eseményei csak keretül szolgálnak a korszak forradalmártípusainak bemutatásához. Ennek az emberábrázolásnak a legnagyobb erénye, hogy eszmény és valóság kölcsönhatásának mozgó folyamatát tükrözi. A későbbi kritika 254szemére vetette, hogy hőseinek nincs is "magánéletük", hogy életük egyetlen tartalma a munka és a közösség. Ám Nagy István írói erénye éppen az, hogy elhiteti: ezeknek az embereknek valóban ez az életelemük, s az eszméiket szolgáló tett nemcsak kötelességteljesítés számukra, hanem az őszinte "magánemberi" boldogság forrása is. A forradalmár aszkézisét egy forradalmi korszak atmoszférájának a belülről látó, hiteles megidézése fedezi. Eszményített hősök e regény figurái, de olyan eszmény hordozói, melyet maga a kor, a valóság követelt meg ember és történelem egyenrangúsodásának zálogaként.
Felbukkannak a regényben későbbi műveinek hibái is. Az, hogy munkáshőseinek nem az igazi ellenféllel – a hatalomátvétel "hosszútávú" feladataival, a gazdasági szervezéssel, saját műszaki képzettségük hiányaival – kell megküzdeniük elsősorban, hanem egy szabotáló bűnszövetkezettel, még csak helyenként gyengíti a regény őszinte pátoszát. A negatív szereplők rajza mindenesetre azt bizonyítja, hogy az írónak másképpen kellene gyűlölnie, mint a mozgalmi embernek; bármilyen visszataszító egy regényhős jelleme a valóságos élet mértékével mérve, az író érdeklődése nem lehet kisebb iránta. A szabotálók vagy a levitézlett gyáros és családtagjai, a birtok nélkül maradt arisztokraták még a karikatúra színvonalát is csak ritkán érik el; legtöbbjük puszta bűnügyi adat, nem ember. Ilyen az ellenség, szemlélteti velük az író, s eszébe sem jut, hogy feladata annak megmutatása lenne: ilyen az ember, mikor ellenség. Ugyanígy nincs – vagy csak töredékesen van – hiteles mondanivalója a regény értelmiségi szereplőiről, akikben az értelmiségi "ingadozásának" a tételét illusztrálja csupán, a gondolkodás, az önálló véleményformálás képességét lúgozva ki jellemükből, a munkásosztály vezető szerepének didaktikus példázataivá szürkítve amúgy is epizódnyi jelenlétüket.
Ez a didakticizmus válik uralkodóvá másik terjedelmes gyárregényében, A mi lányainkban (1954) is. Alapgondolata nem kevésbé korszerű, mint az első regényé: a szocialista közösség emberformáló hatását, az alkotásnak érzett munka lélekgazdagító erejét példázza annak bemutatásával, hogy miképp lesz két analfabéta cselédlányból élmunkás, újító, boldogságát megtaláló ember. A valóságnak A legmagasabb hőfokonban megragadott romantikája itt mégis valóságszépítés lesz: nem azért, mert a bemutatott embersorsok önmagukban nem hihetők, hanem mert hiányzik belőlük a személyes aktivitás. Az emberi boldoguláshoz két dolog kell: a személyiség értéke és megfelelő körülmények a megvalósításhoz. A mi lányaink kizárólag a boldogító körülmények regénye. Nagy István korábbi műveiben a mozgalmi hős vagy az államosított üzem munkássága a cselekvő ember arcképe volt; a gyár az ember műveként dicsérte alkotóját. A mi lányainkban az ember a gyár terméke, mégpedig hibátlan terméke; hősnői oly akadálytalanul sajátítanak el mindent, amire boldogulásukhoz szükségük van, mintha ajándékba kapnák. Elég itt egy tanács, hogy hibátlanul 255menjen a munka, egy vezércikk, hogy a szereplők tudata korszerű legyen, egy gyűlés, hogy az osztályidegen elemek lelepleződjenek. A regény hősei jellegzetesen manipulált emberek; minden tulajdonságuk a társadalmi behatás eredménye, s az író ezt az állapotot eszményinek tünteti fel.
Nagy István akkor talál igazi önmagára, amikor személyes tapasztalatain keresztül a valóság logikáját engedi érvényesülni epikájában. Az Egy év a harmincból (1951) mozgalmi romantikája azért életszerű, mert főszereplőjének forradalmárrá válásában lényegében saját fiatalkori mozgalmi indulását írja meg. A Városi hétköznapok (1964) pedig, bár hiányzik belőle a Nagy István-regények fő erőssége, a tömören komponált cselekmény, az író képviselői tevékenységének tapasztalatait feldolgozva, már bonyolultabb világba vezet. Nemcsak azért, mert a hétköznapi élet, az író felszabadulás utáni prózájának fő tématerülete itt már gondjaival-bajaival jelenik meg, azzal a tanulsággal, hogy a valóság semmit sem ajándékoz az embernek, hanem mert a regényt valósabb konfliktusok szövik át. A forradalmár tisztaság és a karrierizmus, a közösségi erkölcs és a kispolgáriasodás, a kitárulni nem tudó szeretetvágy és a közönyös környezet súrlódási felületeit villantja föl, anélkül, hogy mesterkélt happy endbe fojtaná a hőseire mért megpróbáltatásokba rejtett figyelmeztetéseket. A regényt elsősorban a benne foglalt gazdag valóságanyag epikus kidolgozatlansága teszi nehézkessé; a szerző inkább a riporter tollával tudósít élményeiről, semmint az elemző író vagy az okokat kutató szociográfus elmélyültségével.
Legnagyobb írói vállalkozása az utóbbi évtizedben: terjedelmes önéletrajza. Négy kötettel készült el: a Sáncalja (1968), Ki a sánc alól (1969), Hogyan tovább? (1971) és Szemben az árral (1974) című kötetek gyermekkorától a felszabadulásig beszélik el az író küzdelmes életét. Mint minden önéletrajz, Nagy István műve is szerzőjének fejlődésképe, valósághitelű "Bildungsroman" elsősorban, de akárcsak az író 1944 előtti írásai, ez is a valóságidézés sokszólamú gazdagságával köti magához olvasóját. A kifejezetten önéletrajzi eseményekkel együtt arcok, jellemek sokasága rétegződik az emlékezés felszínére, a két világháború közötti évek kolozsvári, bukaresti, galaci külvárosának jellegzetes alakjai, szánalmas, tragikus vagy felemelő sorsú emberek, akik nemcsak az író életében játszanak meghatározó szerepet (mint a példájával, elveivel fia sorsát halála után is irányító apa, vagy a szellemi ösztönzést jelentő barát, Józsa Béla), hanem egy életformának, a korabeli proletáréletnek képviselői is.
Ez a személyes emlékekbe ágyazott társadalomrajz indokolja a szerző adta műfaji besorolást, az "életrajzregény" megjelölést. A könyv "hőse", aki első tudatos emlékeitől kezdve férfi feladatokkal küzdő tagja családjának, legelső eszmélkedéseivel is emberi vagy éppen osztálygondokhoz kénytelen hozzáérni, emlékei ezért társadalmi élmények, öntudatának érése így lesz egyúttal a fiatal munkás, majd a proletárművész helykeresése 256a korszak társadalmi erőinek sodrában. A sajátjával párhuzamos vagy vele ellentétes embersorsokból éppen ezért nemcsak személyes emléksor bontakozik ki, hanem egy életforma regénye is: önéletrajza "proletár családregény" is, e műfaj egyetlen példája a romániai magyar irodalomban.
Írónak mindig használ a forma ellenállása, s Nagy István önéletrajzi regényének is javára válik a tényekhez való kényszerű ragaszkodás. Mint korábbi művei, az önéletrajzi regénysorozat is jó értelemben irányzatos mű: saját életében az osztályöntudat kristályosodásának, a mozgalmi harc vállalásának a történeti példáját írja meg, e belső fejlődésképet azonban minden művészi voluntarizmustól mentesen rendeli alá a tények valóságos logikájának. Az emlékezés – korábbi műveiből jobbára hiányzó – lírai melege így társul legjobb regényeinek valóságfeltáró realizmusával.

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages