Horváth István (1909–1977)

Full text search

Horváth István (1909–1977)
Közvetlenül a paraszti, napszámosi sorból, autodidaktaként jött az irodalomba, s korai költészete ennek a múltnak-jelennek lírai tükre. Magyarózd, (rövid időre) Bukarest, Kolozsvár változatos, de sokáig megalázó munkaalkalmakat biztosít a fiatal Horváth Istvánnak. 1940-ben kerül az irodalomhoz közelibb állásba: altisztnek a kolozsvári Egyetemi Könyvtárba. Költői pályájának első, 1944 előtti szakaszát népi életképek uralják, ezek legjobbika, a Tornyot raktam ma is töretlenül őrzi fényét a szerző gyűjteményes köteteiben, s népies költészetének legjobb darabjai közé sorolható. 1945 előtt azonban Horváth István (bár Jékely Zoltán ajánlására a Pásztortűz, majd az Erdélyi Helikon s a Termés közli verseit) kezdőnek számított az irodalomban, most a kényszerű munka nyűgeitől szabadulva, egyszerre gazdának érezheti magát. Szerepet kap az újjászerveződő irodalmi életben is: Kacsó Sándorral és Asztalos Istvánnal a Falvak 213Népét szerkeszti (az irodalmi, később a politikai rovatot), a Józsa Béla Athenaeum első kiadványaként az ő verseskötete jelenik meg, Nehéz szántás (1945) címen (ez a kötetcím egyértelműen a népiek költészetére utal), 1956-tól pedig, súlyosbodó szembetegsége miatt történt nyugdíjazásáig az Utunk versrovatának szerkesztője.
Életformájában elszakadva ugyan a falutól, a parasztságtól – amit gyakori ózdi látogatásaival ellensúlyoz –, továbbra is a népi hang uralkodik lírájában, de a korábban is megnyilvánult osztályharcos indulata egyértelműbbé, általánossá válik. Legjobb verseit a múltból magával hozott emlékeiből írja, a "magánparaszt-sors emléke" szüntelenül kísérti, s ebből a nyomasztó, életre szóló élményből költői értékeket tud kicsiholni, nem rejtve a népköltészeti ihletést. A gyermekkor, az ifjúság tájait és embereit idézi, olykor idilli színekkel (Akvarell), többnyire azonban a pasztellbe is állásfoglalást rejt, legalábbis a hajdani társak megörökítésével, a régi szolidaritás vállalásával.
De amikor szigorúan megmarad a pasztell keretei között, legjobb költői képeibe társadalmi tapasztalatot, a pillanaton, az impresszión túlmutató egyetemes emberi jelentést sűrít, mint a Télhajnali varjúörvényben (a sötétség erőinek veresége), Ez a fenyő maga volna című versében (társakra utaltság). Éppen azzal tud az átlagos, a hagyományos fölé kerekedni, hogy a képet saját paraszti emlékeivel aktivizálja: a folyó, amely évszázadok alatt alakította medrét, "Kóborgó öreg kubikos volt, / százezer évek napszámosa", s az új mederbe terelt, megszelídített, turbinákra hangolt öreg folyó éppúgy megváltozott, mint az egykori napszámos – "a lomha kubikosból / bonyolult gépek munkása lett" (A mi vonásaink); szeptember is "kék zubbonnyal jött át a hegy felett".
Azoknak a Horváth István-verseknek a száma talán még nagyobb, amelyek közvetlenül, nemegyszer publicisztikailag, retorikusan végzik el a történelmi szembesítést. A Szabadság téren költője "harisnyás cengó" korára emlékezik, amikor sietve kellett átmennie a cselédnek, szolgának a város gőgös, "uraktól sötét" főterén, mert rendőrpillantás űzte; most gazdaként lépdel ugyanitt, tudatosítva magában s a szakmunkássá, tanárnővé, mérnökké, népbíróvá lett egykori kiszolgáltatottakban, "Hogy a hajdani úri Főtéren /Társként jön velem a Történelem". Az ezüstös hajú költő sétája így tágul jelképessé, a múltidézés ódai szárnyalásúvá:
És a tér – a tér a Szabadság tere.
Elba-partig ér nyugati fele,
Japán-tenger a széle keleten,
S enyém öröme, gondja – mindene.
 
Külföldön, más népek történelmének, művészetének nagyszerű példáit, lenyűgöző műemlékeit szemlélve sem tudja s nem akarja feledni paraszti 214múltját. Prágában, a Hradzsinban is ez számára az egyetlen lehetséges viszonyítási alap. Nyilvánvaló, hogy ez határozza meg látását, amikor közelebbi, itthoni utazásokat tesz. A falu megváltozott élete okozta öröm magyarázza idilli riportverseit, amelyekben azonban az idill nem költői műfajként, hanem a látásmód felületességében van jelen.
Furcsa viszonyban van ezekkel a sematikus versekkel az ötvenes években írt prózája; valójában sem az akkoriban nagy vitákat kavaró Törik a parlagot (1950), sem a Csali gróf (1955) nem tekinthető a tájélményből, népművészetből fakadt fiatalkori, költői novellái töretlen folytatásának. A fenti, a falu szocialista átalakulásának solohovi szándékú regénye s még inkább a Csali gróf a társadalmi konfliktusokra figyel ugyan, sőt nemcsak az osztályharc éleződésének akkortájt divatos elméletét igyekszik példázni, hanem a helyi vezetők önhittségében, önkényeskedésében s a politikai képmutatásban rejlő veszélyeket is jelzi (a Csali grófban olvashatjuk: "Van, aki a nyelvén hordozza a pártot s az hamar kiköpi, van, aki a szívében hordja, s csak a szívével együtt lehet kitépni belőle…"), a tételesség, a papírmasé-figurák s gyakran a nyelvi szürkeség azonban mégis inkább a proletkultos versekkel hangzanak össze, semmint az ötvenes évek végétől szaporodó elmélyültebb, vívódást is kifejező költeményekkel.
Lászlóffy Aladár már a Fenséges adósság (1962) című versgyűjteményben felismerni véli Horváth István költészetének intellektualizálódását, azt, hogy "a parasztságon túl az egész emberiségre kiterjesztett lírai kutatás, a falu konkrét színhelye után az eszmélet elvont színhelyének felfedezése" került előtérbe életművében. A Harmat a fűszálon (1968) című kötet emelkedik ki Horváth István nagyszámú verseskönyvei közül, ebből is főként az öregedés versei, az Öreg paraszt emberi sóhaja, Az ősz karja közt, Őszülő hajú asszonyokhoz, A prés. Illyés Gyula újabb verseiből érezzük ki ezt, az élet realitását elfogadó, azzal olykor mégis szembeszállni akaró népi bölcsességet, amely Horváth István legjobb költeményeinek is sajátja. A táj és ember harmóniája ismét helyreáll, a helyi színeket és arcokat felidéző népi életképek visszanyerik a költő művében az őket megillető helyet, a személyes élmény, a megszenvedett igazság vezet vissza az egyetemes emberihez is:
Zeng a hegyeken, harsog a szüret.
Konok fejemre dűl a szürkület.
Sivár pusztaság néz az égen át.
Elfogom a nap esti sugarát.
De a kéklő tó korongja fölött
A mindenség már cseréppé törött.
(A prés)
215Töretlen munkakedvvel, az alkotó kételyből is új költői szépségeket csiholva írta a természetből erőt merítő új verseit (Visító csend, 1975), tragikus, váratlanul bekövetkezett halála pillanatáig.
Horváth István önkéntes kutatóként is visszatért szülőfalujához, a népi valósághoz: összegyűjtötte Magyarózd tájszavait, helyneveit, népköltészetét, népi szokásait, ennek a kitartó, áldozatos munkának az eredménye az Egy gyöngyszem, két gyöngyszem (1970) című mesegyűjtemény és a Magyarózdi toronyalja (1971), a több mint hétszáz oldalas falurajz.

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages